|
...Már csak
ketten voltunk testvérek: Árpád és én. A többi öt meghalt.
Árpád is színész
volt, kezdő színész. Egy kis vidéki társulatnál kezdte, hogy megismerje az
életet.
Egy nyári estén
telegramot kaptam Módosról, hogy fürdés közben a vízbe veszett.
Az anyám
kétségbeesése leírhatatlan volt. Vigasztalni meg se kíséreltem. Beszélni se
lehetett vele. Ájuldozott, jajgatott olyan sírással, amilyet életemben nem
hallottam.
És nekem abban a
szörnyű órában utaznom kellett. Budapestről Torontálba. Az idegen
budapesti házban még csak ismerősünk se volt, akire anyámat rábízhattam
volna. Kis ötéves fiammal maradt.
Negyednapra
kerültem haza. Már akkor nem sírt. Sápadt volt, mint a kórházi beteg.
Nem kérdezett
semmit.
Nem mondtam neki
semmit.
A kis lakásban
csöndesség volt. Anyám szótlanul járt-kelt, mint valami kísértet. Végezte a
dolgát. Szegények voltunk. Cselédünk csupán egy volt.
Tehát nyomasztó
csöndesség volt a házban. Még a kisfiam is hallgatott. Különben is hallgatag volt, mint a
társtalan gyermekek szoktak lenni.
És ebben a szótlanságban
éltünk napokig. Én eljártam a dolgomra. Elmentem hazulról reggel. Egy órát
időztem otthon délben, aztán ismét csak este kerültem haza. Nem beszéltünk, nem beszéltünk.
Szobánknak ez a
némasága nehéz volt. Nem is értettem. A nők nem szokták némán viselni
fájdalmukat.
Egy este a fiam
lefeküdt. Ágya szélén ültem. Megimádkoztattam:
- Mondd el, fiam,
a Miatyánkot!
A gyermek
imádkozza. Unatkozva, ásítozva. Aztán eldől az ágyban, s egy perc múltán,
félálomban rebegi:
- Miért haltál
meg, kedves jó fiam, mikor annyira szerettelek!...
|