|
Lakodalomra
voltam híva egy távoli rokonomhoz. A rokonom bérlőgazda. Arra gondoltam,
hogy inkább a lakodalom után való napokban látogatom meg. A szülői ház
akkor olyan, mint a kirabolt ház. A bizalmas vendég olyankor Isten áldása.
Lukács sógor
szánkával és bundával várt az állomáson. Jó kétóra szánkázás a majorjáig.
Örvendő
arccal fogadott. Olyan volt az örvendezése, mint azé az örvendezőé, akit a
farkasveremből húznak ki. Gondoltam, a lakodalmi izgalmak és poharak
viselték meg kissé. Örömekből se egészséges a sok.
- Köszönjük a
telegramodat - mondotta a kezemet megrázva. - Sajnáljuk, hogy nem jöhettél el.
- Az új pár
persze már az Adrián vitorlázik!
- Már Fiuméban
vannak. Az imént kaptam értesítést.
Aztán, hogy a
szánkóba ültünk, s a lovak megindultak, megrázta fejét, és keserű hangon
szólott.
- Barátom,
micsoda lakodalom! Micsoda lakodalom! Szerencse, hogy a lányom már akkor
elutazott.
- Mi történt? -
kérdeztem ijedten.
- A
nevelőm... meghalt.
- A jó Keszeg!
Bólintott.
- Sokat ivott?
- Nem tudom.
Felakasztotta magát...
Megdöbbenten.
Az első pillanatban
arra gondoltam, hogy talán szerelmes volt Erzsikébe, a menyasszonyba. De az
lehetetlen! Erzsike mindössze tizennyolc esztendős, Keszeg meg közel a
negyvenhez, s rút, sovány, hallgatag ember. Azért is nevezték el Keszegnek,
máskülönben Keresztúry László volt a becsületes neve.
- Hát aztán
miért? - kérdeztem a barátomra rábámulva.
Vállat vont:
- Nem tudom.
Lehet, hogy részeg volt. Lehet, hogy megunta az életét. A manó tudja!
- Írást nem
hagyott hátra?
- Egy betűt
se.
- Talán
összevesztél vele?
- Soha.
Mindenkivel veszekedtem már életemben, még a feleségemmel is; de ővele,
tudod, hogy ővele nem lehet összeveszni!
Valóban, Keszeg
az én ismerőseim között is a legjámborabb ember volt. Nem is ember, hanem
egy bolygó árnyék, télen-nyáron hosszú, ünnepies fekete kabátban járt, és ha
vendég volt a háznál, ijedt arccal iparkodott semmivé zsugorodni. Félénk volt.
Ha szólt valaki hozzá, elpirult. Az asztalnál soha bele nem elegyedett a
társalgásba. Ha a gazda ráordított, hogy igyék, ivott. De ha nem koccintottak
vele, érintetlenül hagyta a poharat.
Unalmas ember
volt szegény.
És hozzá az arca
is szerencsétlen. Apró disznószeme és hosszú, lapos orra volt, az álla meg
kicsi. A bajusza három-négy szál, seszínű valami. A termete szabólegénynek
való.
Csak a
nők foglalkoztak vele. Ha női társaság került össze a háznál, minden
kívánság hozzá címeződött:
- Keszeg
úr, rendelje elő a teniszlabdákat!
- Keszeg
úr, zongorázzon valami keringőt!
- Keszeg
úr, fényképezzen le bennünket!
És Keszeg
úr... vitte a nőket sétára az erdőbe, vagy a tóhoz. És Keszeg úr...
elkészítette nekik a halászó horgot. És Keszeg úr... olvasott fel novellákat a
hetilapból. És ha éppen semmi mulatság se akadt, rajta mulattak.
- Vallja
meg igazán, Keszeg úr, volt-e már szerelmes?
Ha azt
mondta:
- Voltam! -
utána pajkos kíváncsisággal faggatták:
- Milyen
volt ez a leány? És hogyan valott neki szerelmet?
Ha azt
mondta:
- Nem
foglalkoztam én soha efféle bolondsággal! -, no, erre még tréfásabb
komolysággal estek reá:
- Mit gondol, az
Isten szerelmére! A világon úgyis több a nő, mint a férfi. Keszeg úrnak
komoly kötelessége legalább egy nőt megszabadítani az aggleányságtól!
Szóval Keszeg úr
mindenképpen mulatságos személy volt az asszonyoknak.
A szánkó egyenletes
csörgéssel sikamlott a havas, hideg dombokon át. A két ló hatalmas
ködtölcséreket fújogatott az orrán. Lukács megszólalt mellettem.
Azt hiszem,
megbolondult.
- Valószínű.
Magas sem néztem rendes kerekű embernek. De miből gondolod?
- Már a nász előtt
való hetekben láttam rajta, hogy olyan eszement forma. Egész éjjeleken át fenn
sétált a szobájában, utána meg délig aludt. A gazdaságban ugyan nincs most
dolog, de mégis ki kell nézni olykor a magtárba. Végre is rászóltam, hogy
mifenét promenádoz a fejem fölött egész éjszaka. Ijedtében kikottyantotta, hogy
verseket írt. Mutassa azokat a verseket! Akkor meg azt mondta, hogy a
kályhájába dobta. Egyszer meg is nézettem a kályháját, hát csakugyan tele volt
égett papírossal. De milyen szerencse, hogy a lányom már elutazott, amikor
megtaláltuk. A vendégeim úgy mentek szét, mintha bomba csapott volna a házba.
Még a fiam is elszaladt, pedig már katona!
- Az még nem
sokat bizonyít, hogy verseket írt.
- Várj csak, még
nem végeztem. Annyit bizonyít, hogy olyasmibe fogott, amiről már ő is
tudhatta, hogy ahhoz nem ért. És mégis írta. Mi okból írta? Kinek írta? Nem
értem. Nálam már családtaggá vált. Fizetést annyit adtam neki, hogy a tizenkét
esztendő alatt kétezer forintot takarított meg. Azt is megmondtam neki,
hogy a jövő esztendőtől fogva percentet adok neki a
jövedelemből. De csak
vállat vont rá. Azt mondta: „Minek nekem a pénz?” Hát nem bolond az ilyen,
akinek nem kell a pénz?
- Lehet. De ez
még nem ok arra, hogy felkössük magunkat.
- Várj, még nem
vagyok a végén. Vannak olyan apró jelek, amik utólagosan jutnak az ember
eszébe. Ilyen volt az például, hogy a lakodalom napján a fekete kabáthoz sárga
nyakkendőt kötött. Csak elképedtem, mikor az oltárnál megláttam. Hogy
lehet úriember ennyire szamár! Pedig hát az apja főispán volt, ő maga
meg Pesten járt iskolába, jogász volt! Ámbátor az is igaz, hogy nyomorgott...
- Sárga
nyakkendő! Ez már valami. De még ez is kevés. Lehet szórakozottság, lehet
ízléstelenség is.
- Nem barátom,
Keszeg határozottan megbolondult. Mikor az ebédnél ültünk, ő is felállt,
hogy köszöntőt mond. Mondjon! De csak hebegett, hebegett. Mindjárt az
első megszólalásnál hibázott. Erzsike kisasszonynak címezte a lányomat.
Nevetve korrigáltuk. De megint elhibázta. Azt kívánta, hogy aszongya: olyan
boldog legyen, mint, mint, mint... Aztán, hogy a hasonlatot nem találta meg,
belesült, és mi nevettük. Erre aztán kis idő múlva eltűnt. Senki se
ügyelt rá. A lányom ebéd után, hogy a vasútra indultak, tőle is el akart
búcsúzni, de hiába kurjongattuk a nevét, nem került elő. Azután, mikor
visszatértünk a vasútról, akkor jelentette az egyik béresem, hogy aszongya: a
nevelő úr ott lóg a kertben a diófán. A sárga nyakkendőre akasztotta
fel magát...
A szán
bekanyarodott a völgybe. Az esti sötétségben a major ablakai vörösen
csillogtak.
- Még ott van a
csűrben - mondotta Lukács. - Holnap délelőtt jön a törvényszéki
orvos, meg a járásorvos. Addig nem szabad eltemetnünk...
No, ez kedvetlen
történet. Szinte fáztam belé.
A csendesen
meghalt embert irigylem, de az öngyilkostól borzadok. Minden öngyilkosság
mögött tragédiát érzek.
A vacsoránál
hosszan elmondták, hogy kik voltak a vendégek. Az asszony megmutatta a fehér
selyem menyasszonyi ruhát, amelyből még dőlt a szegfűillat.
Erzsikének legutóbbi arcképét is megmutatták. Ábrándos, szőke arc. A
vőlegény vidám képű, tömzsi ember. Kasznár a szomszéd uradalomban.
Elmondták aztán,
hogy Erzsiké milyen jól házasodott. Három év múlva a férj a maga birtokán
gazdálkodik. Van neki vagy húszezer forintja. Erzsike is vitt tízezer forintot.
Örökségeket is várhatnak mind
a ketten.
Csak az
öngyilkosság borított árnyékot az örömükre. Másnap délelőtt Lukács megint
a vasúthoz szánkázott orvosokért. Én magam fölmentem az öngyilkos szobájába,
hogy egy búcsúpillantást vessek reá. Nekem a rútságával is rokonszerű
léleknek tetszett. Szenvedőnek éreztem, s a szenvedő ember mindig
lelkibb ember, mint az egészségtől duzzadozó.
A szobája nyitva
volt. A cselédleány akkor porolta.
- Már nincs itt a
Keszeg úr - tuszkolt a szavával kifelé. - Az imént vitette le az úr a pajtába,
mert aszongya, hogy az orvos felbontja.
Sietve
dolgozott. Fellengző nagy porban. Látszott rajta, hogy nem szívesen forog
a szobában.
Hát
leballagtam a pajtába. Ott feküdt a halott egy szalmadikón. Fekete ruhába volt
öltözködve. Az arca szederjes kék, de nyugodt, szinte mosolygó. A lábán
lakkcipő. A mellére oda volt vetve a sárga selyemnyakkendő, amelyre
felakasztotta magát.
A pajta ajtajában
egy béres pipázott, hogy a gyerekek be ne szökhessenek.
- Mit gondol -
érdeklődöm nála -, miért akasztotta fel magát?
- Kit tudhatná
azt? - felelte fontoskodva. - Ehetett-ihatott, amennyi csak beléfért. Pénze is
vót neki, azt hallom, jócskán. Nem röndös eszű embör az uram, aki még
ilyenkor is fellógatja magát!
- Nem veszett
össze valakivel?
- Még a léggyel
se, uram.
- De hát ha nem
volt rendes eszű, csak lehetett volna rajta látni előbb is!
- Nem láttunk
rajta semmit. Bizonyosan pálinkát ivott a lakodalmon.
- Pálinkától nem
akasztja fel magát az ember.
- De
megzavarodik, uram. Tetszik látni, én is milyen józan embör vagyok, de ha
egy-két pohár pálinkát bévül eresztek, az asszony már előre elszalad
hazulról!...
Visszatértem a
házba, s fölmentem az asszonnyal az öngyilkos szobájába. Nézegettük a könyveit,
nem találunk-e valami írást, valami magyarázatot.
Csupa tudományos
könyv sorakozott a polcán. Mind nyomtatott könyv. Írott könyv egy se.
Az asszony aztán
magamra hagyott. Ha tetszik, kutassak tovább.
Az író mappájában
megtaláltam a pohárköszöntőjének a vázlatát. Köznapi frázisok. El sem
olvastam végig, csak az elejét. Ha valami írás azzal kezdődik, hogy
„...Midőn...”, előre tudom, hogy a csattanója: „az emberi kor
legvégső határáig.”
Eszembe
jutott aztán a kályha is. Kinyitottam az ajtaját.
Most is
tele volt feketén összekunkorodott égett papírossal. Vajon milyen verseket írt
az olyan ember, aki a prózáját azzal kezdi, hogy: Midőn...
Fölveszek
egy elszenesedett lapot. Az írás mintha fekete drótszálakból volna, tisztán
olvasható:
„Az egyetemi
hirdetőtáblán Mikey Lukács nevű vidéki nevét olvasom. Nevelőt
keres... Vadászkürt... Mit nyomorogjak...”
De hiszen ez
napló! Miért égette el? Kétségtelen, hogy itt a magyarázata az öngyilkosságnak!
Egy percig
haboztam, hogy van-e jogom elolvasni egy halott elégett titkát.
Nincs!
Fogtam a
kotróvasat, hogy összetörjem a papírosszeleteket. A cselédekre gondoltam,
nehogy kibetűzzék. Mennyit vihognának rajta!
A kályha tömve
volt ilyen feketére égett papírossal. Ahogy zúzogatom, valami keményre
tapintok.
Könyv?
Nem.
De látszik, hogy könyv volt. Mielőtt elégette
volna, kétfelé szakította. A papírcsomó közepe nem égett el.
Ismét tűnődtem, hogy
elolvassam-e. Ez a naplórész most már bizonyosan a rendőrség asztalára
kerül. Elolvassák az elolvasható szeleteket. Hivatalosan kiderítik, hogy a maga
szándékából vált-e Keszeg öngyilkossá. Nem követett-e el valami olyan
bűnt, amely miatt mások ártatlanul keverednének gyanúba. Nem volt-e
ellensége, aki halálba üldözte. Nem állapítható-e meg belőle, hogy más kéz
akasztotta fel.
Fölvettem az iratrészt.
A szeletek sarka is le volt égve, de minden szeleten volt egy-két mondat, amit
ki lehetett egészíteni.
És olvastam:
„... Ikrek. Hasonlítanak is egymáshoz. Mégis,
milyen más a kettő! Miért más a fiúgyermek, mint a leány? A fiú is
ártatlan, de a fiúgyermek csak szép kis állat. A leánygyermek valami finomabb
alkotás. Nem érzem benne az emberi állatot. Mintha egy földön járó angyal
volna! Ezek a vidéki emberek minden vasárnap vendégeskednek, néha hétköznap is.
Jó emberek, de unalmasak.”
---------------
„Ma tanultuk az I betűt. Gyorsan halad. A fiú
még ma sem érti, hogyan kapcsolódnak a betűk. Erzsike már olvas.
Ahogy megdícsértem, boldogan nézett rám. Micsoda
tiszta nézés! Kék a szeme, mint az ég. Mintha egy kék lélek szeme nézne rám a
szeméből. Nem mondott semmit, de csupa hála és csupa köszönet volt a
nézése. „
---------------
„Kifordultam a szobából egy kottáért. A nők
nevetését hallottam. Ahogy visszatérek, s leülök a zongorához, Erzsike hozzám
fut, és megölel:
- Nem igaz! Nevelő bácsi szép ember.
És arcát az arcomhoz nyomja.
A nők zavartan néznek. Az anyja ráparancsol:
- Erzsike, azonnal takarodj ki a szobából!
Másnap kifaggattam belőle a kertben:
- Miért ölelt meg, Erzsike? Miért mondta azt, hogy
szép ember vagyok?
- Mert a Máli néni azt mondta, hogy hogy lehet
valaki ilyen csúnya ember!
Megfogtam a kicsike kezét, és megcsókoltam.”
---------------
„Engem már mindenki Keszeg úrnak szólít. Eleinte
bántott.
Most már magam is, ha bemutatkozom egy idegennek,
azt mondom:
- Keszeg. „
---------------
„Csak nem vagyok tán szerelmes egy gyermekbe? „
---------------
„Lukács könyörgött, hogy ne
térjek vissza. Hiszen elvégre is mindegy, akár magánúton tanulok...”
---------------
„A gyermekeknek a vacsoránál
mondták:
- No, a jövő
hónapban elhagy a tantó bácsitok.
A fiú csodálkozva
pillantott rám, aztán nyugodtan tovább evett. Erzsike ijedten nézett rám, és
rajtam maradt a tekintete. A szeme megtelt könnyel. Aztán leszállt a
székről, és hozzám jött. Összetett kézzel könyörgött:
- Ne menjen el!”
---------------
„Forró kánikula. Napok óta
tanácskoznak, hogy beadják-e Erzsikét az apácaiskolába, vagy inkább
nevelőnő-kisasszonyt hozassanak.
- De ez mégis borzasztó -
mondja az asszony -, hogy Keszeg úr mégcsak egy szót sem szól!
- Nem kérdeztek.
- Hát mi a véleménye?
- Ha idegen nőre bízzák
Erzsikét, nem tudják, kire bízzák; de ha az apácákra bízzák Erzsikét, bizonyos,
hogy jó kezekben lesz. „
---------------
„Erzsike haragszik rám.
Tagadja, de látom a szeméből.
- Erzsike - mondom neki
csendeskén, mikor magunkra maradtunk -, maga már tizenkét éves, tehát esze van.
Gondolja meg, hogy én még sokkal idősebb vagyok. Lehet-e a maga elméjében
csak egy gondolat is, amely azt mondja, hogy én magának nem a javát akarom?
- Bocsásson meg - szólt
elérzékenyülten -, hiszen csak attól fázom, hogy idegenek közé kerülök!
És könyörgő szemmel
ismételte:
- Bocsásson meg!”
---------------
„Úgy látszik, zord
karácsonyunk lesz. És Erzsike ma tér haza. Oly izgatott
vagyok, mintha a magam gyermekét várnám. „
---------------
„Megköszöntem neki, hogy
minden levelében megemlékezik rólam.”
---------------
„Azt gondoltam, hogy a
kisleányos bájak elmúlnak, miként a naivság is. A fiúk mily éretlen és ostoba
arcúak a kamaszkorban!
Erzsike tizennégy éves, de
most is olyan, mint valami álombeli gyermek.”
---------------
„A kertésszel majdnem összevesztem. Elfelejtett
fehér szegfűt ültetni. Átmentem a szomszéd uradalomba és a magam pénzén
vettem száz palántát. Hogy fog Erzsike örülni!”
---------------
„Tizenhat éves. Az iskoláit nem folytatja. Ez a
születésnap a legszebb ünnep volt, amit életemben láttam. Mennyi meghatottság
volt az arcán! Hogy nézett rám, hogy tud így földi ember nézni, ilyen hálával,
ilyen szépen! A vers nagyon tetszett neki. Talán megérezte benne... Isten
őrizzen attól!”
---------------
„Mennyire kifejlődött egynéhány hónap alatt! Még ideálisabb, mint volt. A mozdulatai is... Hangtalan
zene!
Este sétáltunk. Az egész család. Erzsike az anyja
karjára fűződve hallgatta, amit a csillagos égről beszéltem.
Aztán egy önkéntelen mozdulattal karomba is belefűzte a kezét.
Nem tudtam folytatni a csillagos ég
magyarázatát... „
---------------
„Két hétre elutazott Máli nénihez.
Milyen üres a világ!”
---------------
„A nevem napjára küldött egy nyakkendőt.
Sárga színűt. Milyen kedves tőle, hogy nem felejtkezett el rólam,
mint mások! Most látom csak, milyen jó, hogy Árpádnak kereszteltek. Csak
Erzsikével ünnepelek érzésében és szeretetben...”
|