|
Ott ült Ali
Hasszán, a bölcs kádi a vörös selyempárnán keresztbevetett lábbal. Szeme a nagy
sárgarezes nargilénak oszlopban felszálló kék füstjét kísérte. Olykor egy lomha
mozdulattal az arcára szálló légy felé intett. S várta nyugalmasan a panaszosokat.
A terem nyitott
ajtajánál néhány törvényszolga ácsorgott. Az udvaron kalodák hevertek, és
akasztófa helyett egy elvénhedt fügefa állt. A teremből, a bíró párnájáról
oda lehetett látni. Kellett is.
Jó ideig nem
jelentkezett panaszos. A meleg terem csendjét csak egyszer zavarta meg Juszuf,
a főpecér, midőn naptól barnult izmos karján szétcsapott egy
szunyogot.
Azonban a nap
mégse nyugodhatott le törvénytétel nélkül. Az udvaron ugatott a kutya.
A kádi elé poros,
fáradt muzulmán lépett. Negyvenéves forma, szürkülő szakállú arab volt az
is. A fején fehér burnusz. A derekán szíjjal átkötött teveszőr-köntös. A
lábán sárga szattyánsaru. A szeme álmos, vörös. A kezében bottá meredt kígyót
tartott.
- Bölcs kádi -
mondotta szomorúan -, bűnös áll előtted.
A bölcs kádi
egyet pöffentett a nargilé piros bőrszárából, s megnézte a vastag
borostyánszopókát, nem kell-e még tollal kitisztítani?
- Hol van a
vádolód? - kérdezte nyugodtan.
Az ember a
mellére emelte a tenyerét:
- Itt.
És beteg hangon
olykor egyet-egyet nyelve beszélte a következőket:
- Én
szőnyegárus vagyok. Magam szövetem a szőnyegeket. Negyven munkás
dolgozik nyaranként a szövőgyáramban. Sok gond. A legnagyobbik fiam még
csak tizenöt éves. Nem bízhatom reá a vezetést.
A múlt
hónapban a Zaharán jöttem át. Az úton egy arabust találtam. Ott feküdt a homokban, egy döglött teve
mellett. Haldokolt.
- Segíthetek-e
rajtad? - kérdeztem melléje térdelve.
Az ember már alig
lélegzett. Az ajka száraz volt, kicserepesedett; arca, mint a sárga viasz. Alig hallhatóan susogta:
- Szomjazom.
S ahogy így
rám nézett, megismertem.
Hát egy
bűvész volt, egyiptomi kígyóbűvölő. Három hónappal előbb
láttam a piacon, nagy sokaságnak közepette.
Volt vizem. De
ahelyett, hogy odanyújtottam volna neki, rábámultam, és szóltam:
- Emlékszel-e
reám?
A bűvész rám
nézett. Láttam rajta, hogy nem emlékezik.
- Adj innom -
susogta újból.
De én csak tovább
beszéltem:
- Én vagyok az a
bolond, aki Kairóban megvettem tőled a kígyóbotot tíz piaszteren. Nekem a
kígyóbot voltaképp nem kellett. De nem tudtam tőle aludni, és ha az ember
álmatlan, az üzlet károsodik. A kígyóbot azonban, nem tudom hogyan-hogyansem,
éjjel megelevenedett. Csaknem szörnyet haltam ijedtemben. Akkor megint nem
tudtam aludni.
Miért elevenült
meg az a bot? Megkerestelek, és megint vettem tőled egy kígyót, öt
piaszteren, az is megelevenült; meg is harapott. Szerencse, hogy nem volt meg a
méregfoga.
Ismét
megkerestelek. Elővettél egy eleven kígyót, megbűvölted, olyan
merevvé lett, mint az előbbiek. Azt is el akartad adni, de volt annyi
eszem, hogy nem távoztam azonnal. Az a kígyó is föléledt.
A bűvész
nyöszörögve kért:
- Egy csepp vizet
adj!
- Adok, de mondd
meg a titkodat, a Mózes titkát; hogyan merevíted meg a kígyót? Engem ez a titok
zavar a gondolkodásomban! Én nem akarok kígyóról gondolkodni. Nekem üzletem
van, és a fiam csak tizenöt éves. Mondd meg a titkodat, hogy ne foglalkozzon
vele tovább az elmém!
A bűvészben
már alig volt élet. Aszott, halvány arca szinte zöldülni kezdett. Oda kellett
hajolnom hozzá, hogy megérthessem a szavait:
- A titok ez:
fogj naja-haje kígyót; vedd ki a méregfogát, nyomd meg az ujjaddal a tarkóját,
és azonnal megmerevedik; de magához tér csakhamar. Egy nap tízszer is bottá
változtathatod. Vizet adj! Vizet!
A kosarához
léptem. Benne voltak a kígyók. Mind naja-haje. A kíváncsiság erősebb volt
bennem, mint a könyörület. Felkaptam egy kígyót. Csapkolódott,
gyűrűket dobált a karom körül. De azért el tudtam kapni a fejét. Megnyomtam a tarkóját... Abban a
pillanatban olyanná vált, mint a bot. Suhogtattam anélkül, hogy meghajlott
volna, megcsaptam vele a tevémet. A kígyó ketté törött. A teve elfutott.
Csak akkor
gondoltam a vízre. A vizes tömlő a tevém árnyékos oldalán csüggött. Jó
időbe került, míg el tudtam fogni a megvadult tevét. Lekaptam róla a tömlőt. Vittem a
bűvészhez:
- Igyál.
A bűvész
azonban már nem mozgott. Hiába ráztam a vállát. Hiába öntöttem a vizet a
szájába. Nem éledt fel többé. Azóta nincs nyugalmam, bölcs kádi. Folyton a
bűvészre gondolok. Belebetegszem. Ha beteg az ember, nincs üzlet.
Tanácsot kértem
tegnap egy bölcs dervistől. Mit cselekedjem, hogy megszabaduljak?
A bölcs
dervis így felelt:
- Eredj a
kádihoz. Kérj büntetést. Ha
kiálltad a büntetést, eloszlik a bűn is.
Hát most
itt állok előtted, bölcs kádi. Veress a hátamra vagy tizenkét bambuszt...
vagy büntess, ahogy akarsz, csak büntetlen ne bocsáss el, uram...
A bölcs kádi
elnyomkodta az ujjával a nargilé parazsát. Beleforgatott az előtte
levő zsíros könyvbe, és szólott nyugodtan:
- A Korán mondja:
Aki felebarátját a halálos
veszedelemből kisegíthetné, de nem segíti ki, az annak gyilkosául
tekintessék.
Hümmögve nézett a
kereskedőre:
- Eszerint te
gyilkos vagy!
S a pecérhez
fordult:
- Juszuf! Akaszd
fel!
A következő
percben a két pecér izmos karjai között kapálódzott a jámbor muzulmán.
- Megálljunk? -
üvöltette az udvar közepén. - Valamit akarok még mondani! Kádi hallgass meg!
Nehogy téged meg az én halálom terheljen!
A kádi nyugodtan
intett a pecéreknek, hogy vigyék vissza az elítéltet.
- Kádi, bölcs
kádi! - lihegte az elítélt. - Ne légy igazságtalan! Hogyan is szól a Koránnak
az a mondata?
- Aki felebarátját
a halálos veszedelemből kisegíthetné, de nem segíti ki...
- Elég, nem
vagyok-e én is halálos veszedelemben? Nem te vagy-e az, aki kisegíthetne?
A kádi pislogott,
s felvonta a vállát:
- A Korán
nem téved, barátom. Te
tévedsz, ha rám visszafordítod azt a mondatot. Mert én ugyan kisegíthetlek a
halálos veszedelemből de csak akkor, ha te is kisegíted a bűvészt.
Hozd elém ama bűvészt elevenen, és fel vagy mentve.
- Jó - felelte
verejtékezve a kereskedő. - Elmegyek érte. Allah csodákat tehet. Avagy nem
tehet Allah csodákat?
A bíró vállat
vont:
- Tehet, de nem
szokta.
- Az a
fő, hogy tehet. Nem tagadod, hogy tehet, bölcs kádi. És én önként jöttem
ide, egyedül. Jogosult vagyok
arra, hogy egyedül is távozzak.
A bölcs
kádi helyeslően intett.
S mélázva nézte
tovább a nargilé füstjének lomha gomolygását.
|