|
(Rövid kis mese, amelynek
még csak befejezése sincs.)
A Kisfaludy-társaság Lévay-ünnepére
Sötétben, ahogy a
lokomotív szikrái szállanak...
Csillagos estéken
az égboltozaton is látunk olykor olyan sziporkázó szikrahullást. Amint
ezüstfényű rajban csillannak elő a kékesen sötét magasságokból az égi
szikrák, s kerengve, oszladozva szállingóznak lefelé.
Csakhogy azok nem
szikrák, hanem apró, szép fehér lángok. Isten égi országának a lángjai.
Minden emberben
van olyan fehér láng. Csakhogy
belül van a testében. Azért
nem lehet látni.
Mikor meghalunk,
a láng megint visszatér oda, ahonnan jött.
Az a láng a
lélek.
Túl a
csillagokon, egy este ott égett egy nagy, fehér fényű gyertya az Isten
széke mellett.
Az angyalok apró
és vékonyka gyertyácskákat gyújtogattak meg a nagy gyertya lángjánál. Tíz-húsz
is égett egynek-egynek a kezében. És mikor Isten rájok pillantott és intett, az
angyalok egyszerre alávetették a gyertyácskákat a magasból, mint ahogy a
magvető ellódítja egy széles mozdulattal a markába vett magot.
És minden
gyertyácska aljába bele volt nyomva egy kis szerszám. Némelyikbe egy picike
kalapács, némelyikbe egy picike gyalu, vagy egy picike ecset, vagy egy picike
harang. Szóval mindenféle. De a legtöbbjébe mégis eke.
Hát az a nagy
gyertya az élet gyertyája volt. A picike gyertyák meg az útnak induló emberi
lelkek. Minden lélek hozta a maga szerszámát. Amelyik gyalut hozott, abból
asztalos lett, vagy tanító. Amelyik ecsetet hozott, abból festő lett, vagy
országgyűlési képviselő. Amelyik harangot hozott, abból harangozó
lett, vagy hírlapíró. De persze földműves lett a legtöbb, mert a kenyér
az, amiből legtöbb kell idelenn.
Hát a
gyertyácskák, amint lebocsátották őket a magasból, kerengve, libegve
szállongtak. Mint ahogy a hópelyhek szoktak. Mikorra a földre érkeztek, csak a
láng maradt meg belőlük és a láng alján a szerszám.
És némelyik
lángocska szállt palotába, selyem bölcsőbe. Némelyik szalmaföldes házba,
szegény bölcsőcskébe.
Mindegyik úgy
volt már elbocsátva, hogy éppen abba a házba szállt be, ahova felülről
irányozták. Selyembe az egyik, vászonba a másik; ki hova küldődött.
S beköltözött a
láng mindenütt egy-egy épp akkor szülemlő kis gyermeki testnek a
fejecskéjébe. A szerszámocska a szívecskéjébe.
És a kis gyermeki
test mindjárt megsiramlott és élt attól kezdve. És mikor megnőtt, azt a
munkát szerette legjobban, amelyiknek a szerszámát a szívében hordozta.
De nini, majd el
is felejtem, az utolsó gyertyácskába írótoll volt belenyomva. Az ám, írótoll,
arany-írótoll.
Az angyal az Úrhoz fordult:
- Palotába?
- Kunyhóba -
felelte az Úr.
S ahogy az angyal
azt az írótollasat is meg akarta gyújtani, az Úr intett neki:
- Add ide.
És az Úr a szívéhez
érintette azt a gyertyát.
A gyertyácska
legott szépfényű lángra lobbant. És az Úr a maga kezéből bocsátotta
le azt a szép lángot a magasságból.
És szállt a láng
és szállt. És végre leszállott... Sajó-Szentpéteren.
Mármost a mesének
azért nincs befejezése, mert a láng még idelent ég. Ég és világosodik
közöttünk, és gyönyörködtet bennünket ritka szép-sugárzású fényességével és
tavaszias melegségével.
És épp ezért
bizonyára nem is kívánja senki, hogy ez a mesécske be legyen fejezve.
|