|
A fejedelem
haldoklott.
Az ágyánál ott
állt egyetlen fiacskája, a tízéves Zoltán. Ott térdelt, zokogott a felesége. S ott állt a
három vezér a hét közül, - Lél, Bölcs és Botond. Bizony húsz éve már, hogy a
nagy Álmossal egymásnak véréből ittak Lebediában, örök szövetséget. Azóta
Álmos is elköltözött e földi világból. A vezérek is egyenkint költöznek utána.
S ím, a
fejedelem is készülődik.
Szegen a kard.
Őmaga alatta medvebőrös ágyon. Künn a tavasz hideg holdja világol,
benn sárga viaszfáklyák lángja lobog szomorún. Hárman az ágynál. Egy az
ágylábnál, a pap kezében, aki a térdelő másik táltospapnak a könyvére
világít.
A csöndességben
behallani nagymellű Csepel sírását a folyosóról. Hogy épp az ő
szigetén hal meg a fejedelem! Már hát csak annyiban az övé, hogy ő járta
körül elsőben, s ő ajánlotta a fejedelemnek, hogy odaépíttesse
palotáját. A honnmaradó népnek is alkalmas hely háború idején.
Behallani a
sírását:
- Ki tart meg
minket, ha ő meghal!
És behallani,
hogyan doborognak az érkező lovasok százával, ezrével, a Dunán által a
hídon.
Csak alig
egy hete, hogy fekszik a fejedelem. De halálos gyújtovány-hideg döntötte ágyba.
Az orvospapok nem merik a családnak megmondani, hogy a hajnali kürtszót alig
hallja már a fejedelem, - hozassa el a család az agg Imecset, a főtáltost,
főjóst, a nagy Káma unokáját; mondja meg az, hogy mi van a csillagokban?
Meghagyja-e Isten még a fejedelmet? Vagy hogy eltelt az ideje földi életének?
A fáklya
serceg. Asszony sír a haldokló kezén. Künn a nép, mint tenger morajlása:
- Árpád! Ne hagyj
el bennünket! Árpád apánk!
És a folyosóról
behallatszik nagymellű Csepelnek a zokogása:
- Vége a
magyarnak!
Mert bizony kuvik
szólt a fákon az előbbi éjen a palota mellett. A paripák is különösképpen
ijedeztek éjféltájt az istállóban. Jósok nélkül is tudható, hogy a fejedelemnek
a Halál bontott ágyat.
Rekedt, bús hang
kérdi a folyosón:
- A földön van
már?
- Nem - feleli
Csepel -, még Imecset várjuk. Talán az ő könyörgése megtartja a csillagát.
A fejedelem
fekszik párnák közt hanyattan. Piros selyemcserge mellig betakarja. A
fejedelemmé nem engedi még, hogy a földre tegyék, hogy a földanya keblére
hajtsa fejét.
- Nem, hiszen még
nincs annyira! És nem is hal
meg, nem, nem! Nem engedi Isten hogy meghaljon!
Árpád nem ügyel
már szavakra, sírásra. Arca viasz-szín. Félig lehunyt szeme már a másvilágra
réved.
Nyolclovas szekér
ment délután Imecsért, Buda alá, a szent áldozó helyre, hogy elhozza a szent
patak mellől, szent nyírfák alól, ahol immáron tíz éve tanyázik - fehér
bőrsátorban, rudakon fehérlő csont-lófejek között. Őmaga is
mintha a tél királya volna, fehér szakálla a melléig ér; vastag szemöldöke,
mint a zúzmarás moh.
Karosszéken hozza
be két fiatal bonc. Leeresztik a széket a haldokló ágya elé.
- Megmarad-e? -
kérdezik a könnyező szemek.
S a fejedelemmé
is ott térdeltében az ő kezét ragadja meg:
- Mondd, hogy
megmarad! Megmarad! Vagy a szívem itt mindjárt meghasad!
A jóspap zúzmarás
szemöldöke alól vízgyöngy csillan elő, s lefut a szakállán.
- Árpád! - rebegi
-, Árpád!...
Ő tartotta
valamikor, hétnapos korában, az áldó-kő szent tüze füstje fölé. Ő
jósolta meg még Lebedia előtt a fejedelemségét. Ő áldotta meg az
etelközi áldozati vérrel országot foglaló dicsőséges kardját. S ő
áldozta a nagy bálünnep torán a fehér paripát, mikor az utolsó harcot is
megvívták.
Csak Zoltán
eljegyzésére nem ment már le Csepelre.
-
Százesztendős ember nem ember - mondotta -, csak lézengő halott.
S maradt a
sátrában, a budai völgyben, a szent liget mellett, amelynek füvére se ember, se
asszony nem léphet, ahol gallyat törni, virágot szakítani, vízből meríteni
senkinek nem szabad.
Szép hely.
Pillangók pihenője. Lábujjhegyen halad át rajta az őz is. A tor után
mondta ki a fejedelem:
- Itt legyen majd
az én öröknyugvó sírom, a te nyírfáid alatt, ebben a szent csöndben.
Csupa erő
volt még Árpád akkor-időn, noha már deres a haja és szakálla. S most,
fehér árnyéka csupán önmagának.
- Megmarad-e? -
kérdi reszkető szavával a fejedelemné -, jósolj! Az orvosok jó szóval
bíztatnak, de a szemük gyászt mond. Jósolj!
Az agg
visszahanyatlott a székébe.
- Én jósoljak-e?
- mormogta szomorúan maga elé.
S a feje rezgett,
mint téli szellőben a fán maradt levél.
- Jósolj életet
neki! Hiszen még, ha ősz is, nincs a vénség végén. Jósolj! Te mindig
igazat jósoltál! Most a legigazabbat: életet neki!
Az agg
bólogatott:
- Könnyű
volt jósolnom, mindnyájan láthattuk nemes szép homlokán Isten Urunk jegyét.
Akit maga Isten jelöl vezérségre, győzelem van annak írva a kardjára.
S a falon
függő fegyverekre pillantott. A fáklyák fénye vörös ragyogással rezgett a
kardok gyémántján, rubintján, aranyos bodáin.
A fejedelemmé
megragadta az agg pap karját:
- Megmarad-e!
Mondd, hogy megmarad! Meggyógyul! Megmarad!
Az agg Árpádra nézett:
- Uram,
fejedelmem...
Árpád nem
is pillant a szólító szóra, feküszik, mint a kő.
- Fejedelem,
Árpád... A te ágyad mellett Átilla lelke leng, és Álmos atyád lelke, és Levente
fiad lelke. Te már őket nézed. A te szemed előtt oszladozik már a
messze-jövendő idők ködtengere is. Húsz év óta a harmadik országunk
ez. Te vezettél bele fegyverviharok közt, véreslábú lovakon, diadalmas
lobogóval. Te Isten-szeme választotta ember, mondd meg nékünk, ha utolsó
erejével is ajkadnak: összecsukta-e már szárnyát a szent Túrul? Megáll-e már
valahára ez a vándor nemzet? Megmarad-e ez a Tisza Duna földje örök
országunknak, örökös hazánknak?
Még a fejedelemné
sírása is elnémul e szóra. Minden szem a fejedelem viasz-szín arcára tapad.
- Megmarad-e
örökös hazánknak?
Árpád ajka mozdul.
Felel, mint az álmodó ahogy szól:
- Meg.
Az agg táltos
áhítatos arccal tekint a magasban s boldog lélegzettel rebeg:
- Óh hála néked
nemzetünk Istene! Az
életnek szülhet immáron a magyar anya. Eke fénylik, fegyver rozsdásodik,
nyájaink, gulyáink nyugton legelhetnek örök országunknak füves szép mezein.
Sátoraink körül a békesség virágai nyílnak. Mondd dicső költöző,
messze-jövendő idők tükörébe látó, csak egy szóval is mondd:
nyugalmas, boldog élete lesz-e itt a magyarnak!
S az agg táltos a
széken előre hajolva várja a szót a fejedelem ajkán.
Árpád fekszik
márványosult arccal. Csak a szeme pillája rezeg még, mint hamvába múló elégett
szövétnek utolsó szikrája.
De ajka nem
mozdul.
Az agg táltos
szava szinte holtakat ébresztőn könyörög:
- Árpád! Isten
választottja! Hacsak egy igét is!... A te ajkadon immár a sorsunkat látó Szent
Egek szólanak. Mi a sorsunk itt a jövendők folyásán? Mi tarthat meg itten
idők végeiglen? Kényszerítlek téged Isten országa szélén, Isten szent
nevével, ha hűlő ajkkal is, szólj! Szólj Isten szavával! Mi a magyar
sorsa itt ezen a földön?
S még a
fáklyák sercegése is elhallgatott. Még a gyermek Zoltán szeme is várakozásra
nyíltan bámult a halál fagyába sápadó arcra. Távoli bús kürtszó búgott a Duna
túlján által az éjjeli csenden, mintha az is kérdezné a táltossal, a
vezérekkel, a nemzettel, a szellemek karjában másvilágra induló nagyfejedelmet:
- Mi a magyar
sorsa a jövendő idők messzevégeiglen, mi a magyar sorsa itt ezen a
földön?
Árpád szeme
mégegyszer megnyílott. Ujja is megmozdult, bágyadtan mutatott a falra. S
kékülő ajka alig hallhatóan rebegte:
- A kard.
|