KÉT NOTESZ

- A huszadik század meséiből -

Hát egyszer...

Valamelyik angyalka, ahogy lepillant a Mennyország ablakán, elbámul:

- Varjú! - kiáltja -, nézzétek már! Egy varjú száll erre fölfelé. Hogy lehet ez?

Jelentik a varjút Szent Péternek. Szemléli az is. Fejét csóválja rá.

- Mars innen! - mondja az angyalkának, Sátán az, aki jő.

Az angyalkák ijedten rebbentek el. Csak Szent Péter maradt ott az egek ablakában.

A varjú eközben nagyobbodik. Már akkora, mint a sas. Már akkora, mint a gólya. Már akkora, mint a sárkány.

Felcsaptat egészen a Mennyország ablakáig. Ott aztán összerántja a szárnyát, letoppan egy felhő-buckán.

Körültekint. Köhint.

- Hé, József ács fia! - kiáltja húzott nyakkal. - Hé, názáreti!

Senki se felel.

Kiált másodszor is, de úgy, hogy megguggan belé:

- Hé, József ács fia!

Kiált harmadszor is.

Szent Péter csak nézi, csak hallgatja.

Végre is kinyitja az ablakot, kiszól:

- Mit üvöltözöl itt, ebadta ördöge! Az én Uram bizony nem áll veled szóba. Vagy azt véled-e, hogy újra megkísértheted őt? A te időd elmúlt. A te árnyékodnak nincs itten helye, sem a Földön többé.

- De a Földön van - feleli Sátán. - Éppen azért jöttem, hogy megmondjam ezt. Mert eljártam a Földet széltében, eljártam hosszában, de a ti híveiteket nem találtam rajta sehol.

- Vakmerő hazug te!

Sátán vállat rántott.

- Mi a hazugság? Nekem az a hazugság, ami nektek az igazság. Nektek az a hazugság, ami nekem igazság.

- Éppen nem kérünk a te igazságaidból. Azt mered-e állítani, hagy nincsenek már a Földön keresztények?

- Azt. Mert aki mondja is odalent: Keresztény vagyok! - hazudik.

- Ejnye, a tagadóját! - durran rá Szent Péter. - Hát nézz le innen. Innen is láthatod: mennyi a templom.

Az ördög lekandít a magasból.

- Templom, templom. Hát követ nem őröl szú. De nézz alá te is, mennyivel több a kocsma!

- Kocsmát könnyű állítani - feleli Szent Péter. - Csak egy kis forgács, és akármelyik ház is kocsma. És hát a kocsmákban sok vizet is elmérnek. De hallgass alá! Hiszen idehallatszanak a szép szent énekek. Tán biz a kocsmában szokták ezeket énekelni?

Az ördög lefelé fülel:

- Nem hallok én mást, csak kakasszót.

No evvel a mondással egyenesen a szívébe hasított Szent Péternek. Úgy elfogódott szegény Szent Péter, nem is bírt szóhoz jutni.

- Hát - mondotta az ördög -, fogadjunk. Hozz magaddal egy noteszkönyvecskét. Nálam is van. Megállunk itt is, ott is. Beírjuk, amit látunk. Ha keresztény, akit látunk, beírom én. És ha te csak egyet írsz is, legyen az annyi, mint nálam ezer. Láthatod, hogy becsülöm a híveiteket. A végén összeadjuk, és beterjesztjük a számadást a te Urad elé, akit Krisztusnak mondotok. Aztán majd meglátjuk, hogy hazug-e az én nevem?

Szent Péter igen megharagudott. De nem térhetett ki a fogadás elől. Még csak azt se mondhatta, hogy fordítsuk meg a vállalkozást; én állítok ezer keresztényt egy ördöghitű ellen, mert hiszen el kellett fogadnia, hogy egy keresztény felér ezer hitetlennel.

- Hát jó - mondotta -, lemegyek veled egy fordulóra. Vezess, ahová akarsz. De az én Uram elé akkor se juthatsz, mert abban a szempillantásban porrá változol, amint az én jegyzésemben több lesz a keresztény, mint a te számítottad.

- Legyen úgy - felelte vígan, az ördög. - Állom az egyet ezer ellenében.

Hát akkor aztán Szent Péter beballagott a vándorbotjáért, s hozott magával egy noteszköny­vecs­két is. Persze, az ő noteszkönyvecskéje fehér volt, az ördögé meg fekete. És az ő noteszának a tábláján egy keresztecske volt a dísz, az ördögének a tábláján meg egy pálinkás-butykos.

Lebocsátkoznak Mennyországból. De az ám olyan hamar megtörtént, mint amennyi idő alatt egy csillag lefut. Csakhogy az ő futásukat nem lehetett látni földi szemmel, mert mind a ketten lelki valójokban voltak még akkor.

Persze az ördög először is Szerecsenországba vitte a Szentet, fából faragott bálványok közé. És éppen ott járták a szent kalamajkát a pogány papok, nagy sípszó és dobolás között, egy bálvány előtt.

- No - mondja Sátán -, az én híveim-e? Vagy a ti híveitek?

- Sem a tieid, sem a mieink - feleli Szent Péter. - Mert ezek még éretlenek arra, hogy a láthatatlan Istent megértsék. De azért csak írd be őket, mert félhetsz, hogy nem lesz elég a számod. Hanem most már oda vezess, ahol templomokat látunk.

Az ördög beír egy százast. Megint megindul egy bakfejjel előre.

Hát csak szárnyalnak, szárnyalnak. Irányítja az ördög a szállást Ázsiába, sziklából faragott templomok közé. De csupa vicsorgó bálvány az isten azokban is. És hát ott is térdepelnek, imádkoznak az emberek.

- A ti híveitek? - kérdezi Sátán.

- Hol hordozol te engem, huncut! - feleli Szent Péter. - De azért csak írj be megint százat, mert kell az majd neked.

A Sátán befirkantja nagy vígan a százast.

- Hova kívánod, hogy menjünk? - kérdi Szent Pétert.

- Oda, ahol már leszállt a magasság tüze, - feleli Szent Péter -, és megvilágosította már az elméket.

Persze az ördög kapott a szón, s vitte Szent Pétert Ázsiának egy másik részébe, ahol a papok tűz körül táncoltak a híveik előtt és énekeltek torkuk szakadtából: A tűz az isten.

- Akasztófáravaló - mondja Szent Péter. - Ha még egyszer ilyen helyre vezetsz, itthagylak. Mert ez már nyilvánvaló hamisság. Tudod te azt, hogy minden mezőnek megvan a maga virága, amelyet legjobban elfogad. A meszes földnek más a virága, s más a homokosnak. A kövecsesnek ismét más. De az idő múltával a legrosszabb föld is megérik. S akkor aztán az apostolok felszánthatják és bevethetik az Úrnak tiszta búzájával.

- Jó - felelte Sátán -, hát szálljunk el azokra a földekre, amelyeket már felszántottatok és bevetettetek.

De előbb azért beírt megint egy százast a könyvébe.

S megint útra keltek.

Szent Péter egyre-másra látta a keresztes, csillagos, kakasos templomokat, amint előtüne­dez­tek alattok. Sátán azonban csak szállt és szállt vele, át is a tengeren. Persze, az ő szárnyoknak a tenger is semmi volt. Amennyi idő alatt egy veréb átszálla a piacon, a kántor udvarából a harangozónak az udvarába, ők annyi idő alatt átszálltak a tengeren Amerikába.

Az ördög egy nagy városnak a szélén állt meg a levegőben, mint ahogy a táncos légy szokott megállani.

És szólott:

- Nézzük meg ezt, ha tetszik.

Szent Péternek nem volt ellene semmi szava, mert hiszen ott már csupa keresztény templom tornyollott ki a házak közül.

Leereszkednek a havas háztetők közt, a város végén, s amint földet ér a lábuk hegye, abban a pillanatban átváltoznak ők is emberré, éppolyan ruhájú két emberré, aminő legtöbb él abban a városban. Csakhogy az ördög fiatalúrnak a képét ölti fel, Szent Péter meg öregnek a képét.

Hát sok embert látnak, sok sovány, szénporos embert, amint tolonganak ki egy nagy piszkos lyukon, fáradt testtel, a föld mélyéből. A vállukon csákány vagy lapát. S jönnek egyre több­ültön többülve, mint mikor a hangya megindul a bolyból, s hosszú fekete sávban nyüzsög.

Csodálkozik a Szent, hogy mi az? Sátán se szól semmit. Csak haladnak ők is, amerre azok. Látják, hogy a sok ember szegényes utcákba oszladoz. Csupa szennyes ház, csupa rongyos gyerek.

- Millió szegény - szólal meg az ördög.

- Nono, - mondja a Szent. - Nem szegény, aki dolgozik. Az se mind szegény, akinek szakadt a ruhája.

Beérnek a városba. Ott már gyönyörű palotasorba jutnak. Az utcák olyan világosak, akárcsak nappal. Az ablakokon át be lehet látni a szobákba. Csupa selyem, bársony, ezüst és arany minden.

- Száz gazdag - mondja az ördög.

- Nono - mondja a Szent. - Nem mind gazdag, akinek sok a pénze.

- De - feleli az ördög - ezek is, azok is így imádkoznak: Miatyánk. Tehát testvérek. Nézz szét csak ezen az utcán...

- Gyerünk máshová - mondja Szent Péter kedvetlenül.

Az ördög legott beírja a negyedik százast is. S egyet fordul, háttal egy útszéli keresztnek, s változik megint szellemmé. Szent Péter csak behunyja a személt, csak ennyit mond: Jézus. Abban a minutában változik ő is lélekké, s eltűnik az esti homályban.

Felszállnak. Megint egy város csillagzik elő alattuk.

- Ide - mondja az ördög.

S lebocsátkoznak a város közepén. Mihelyt a lábuk hegye földet ér, változnak emberré. S értik legott azt a nyelvet is, amelyen ott beszélnek.

Hej, de ott is az utcákon vegyest a selyem a ronggyal. Egyik testvér benn a fiákerben, másik a bakon. Egyik házban jaj, másikban tyuhaj. Az utcán különben nagy a nyüzsgés. Villamoskocsik csengése, dübörgése, autók búgása. S valahányszor egy autó elgyorsul mellettük, Sátán nagy gyönyörűséggel szippogatja a szagát.

Egy úri asszonyság épp előttük sétáltat egy nagy kövér kutyát. A kutyán finom posztótakaró és arany ebgallér. Az asszony is csupa selyem, csupa arany. A fülében akkora két gyémánt, mint a két legszebb csillag a Göncölszekerében.

Egy kis rongy mezítlábas gyermek áll egy lámpaoszlop mellett. Sovány és fakó. A nyakát behúzza. A keze is majdnem könyékig a zsebében. Didereg. Szomorún bámulja az is a kutyát.

Az asszony rátekint a gyermekre. Tovább sétál.

Szent Péter a fejét csóválja. De nem tehet semmit, mivelhogy már őneki nincs dolga a földiekkel.

Sátán azonban, ahogy hozzájuk érkezik az asszony, megemeli a kalapját:

- Bocsásson meg nékem, ismeretlennek, tisztelt asszonyság, de evvel az agg barátommal fogadást kötöttem, hogy nagyságod valóban keresztény-e?

Az asszony félvállról feleli:

- Keresztény vagyok.

Szent Péter fellobban:

- Dehogy vagy te keresztény, dehogy!

S még többet is mondott volna, de meglátta, hogy az ördög már jegyez a noteszába.

- Ez csak egy - mondja az ördög diadalmasan -, de ilyen él itt ötszáz.

- Csak azokat írhatod be - feleli búsan Szent Péter -, akiket látunk.

Megint más városba mennek. Ott is a főutcán szállnak le. Ott is vegyest a nagygazdagok és az ínséges szegények.

Szent Péter elfordul egy bolti kirakatnak, hogy ne lássa őket, se azt, hogy az ördög írja már be az ötödik százast is. Hát ahogy a kirakatnak fordul, egyszerre földerül az arca. Mert lám, a kirakatban a másvilágra utazók hajócskái vannak szemléletre rakolva: csupa szép koporsó, s mindeniken kereszt.

- No végre! - gondolja -, csakhogy egyszer már én is kezdhetem a jegyzést.

Azonban Sátán is megügyiti a találmányt. A boltos épp ott szivarozik az ajtajában. Elibe lép és megemelinti a kalapját:

- Bocsánat, uram, hogy megszólítom. De fogadást kötöttem evvel az agg barátommal, hogy melyik az a szentség, amelyet a többi között, a többi fölött, legtöbbre becsül a keresztény boltos?

A boltos gondolkodik egyet. Dünnyög:

- A többi között, többi fölött...

Néz egy percig libanézéssel a levegőbe. Aztán kivágja:

- A pénz.

Szent Péter majd hanyatt esett.

- A nagyvárosokból elég volt - mondja elkeseredetten. - Gyerünk kisebb helyekre. Gyerünk Európába.

S megint változnak lélekké. Az ördög háttal fordulással egy keresztnek. Szent Péter egy ájtatos Jézus-szóval. Felszállnak. A tengeren is átszállnak olyan rövid idő alatt, mint amennyi alatt egy fecske átnyilamodik a Dunán.

Persze, a ravasz ördög Európában is igen ismerte a járást. Csupa olyan helyeken hordozta a Szentet, ahol csak ő jegyezhetett a noteszába.

Hogy többet ne is mondjanak, egy városban - valahol Muszkaországban -, azon a helyen ereszkedett le Szent Péterrel, ahol lovas rendőrök gázolták a népet.

- Mi történik itt? - kérdezte ijedten Szent Péter.

- Hát - felelte egy lisztes vállú ember -, ebben a veszett hidegben mindenki be akar jutni a menedékházba. Hiába: sokan vagyunk.

- Micsoda házba?

- A hajléktalanok menedékházába.

Az ördög sunyítva nevetett, s elővette a noteszát:

- Keresztények?

Szent Péter elkeseredett:

- Vezess a püspökhöz! Lehetetlen, hogy az ne tudjon erről.

Sátán a földre kancsalított:

- Nem tudom, hol lakik.

- Hol lakik? Hát hol lakna? Gyerünk a külvárosba, a szegénysorra, ott valahol majd csak megtaláljuk.

Sátán elfordult kissé, s beszorította a száját nevettében.

Szent Péter azonban meglátta, fellobbant:

- Vezess hát engem ennek az országnak a királyához. Az az egy bizonyára a tökéletesség embere, különben nem választotta volna királyának a nép.

Sátán még a térdét is felvonta nevettében.

Szent Péter a két tenyerébe fogta a fejét, úgy csóválta:

- Óh, gonoszság, óh krisztustalanság! De nem lehet ez így mindenütt! A te ravaszságod hordoz engem a városokon, a magad válogatta helyeken. Vezess engem a mezők népe közé. Azok jámborok. Ha az én Uram is, in illo tempore, a mezők népe között marad, a Jordán partján, meg a Tibériás partján, bizony nem kellett volna átszenvednie a keresztet. A város a ti alkotástok.

- Jó - felelte az ördög -, gyerünk a mezőkre.

De előbb bejegyezte azt a két megnevetett számot is a noteszába.

S változtak megint lélekké.

Szállnak meges-megint sok városon át, templomon át, egy irdatlan nagy, havas hegységen is által, egy kanyargó folyón is által. Végre lebocsátkoznak egy nagy sík földön.

Szent Péter azt a formáját ölti fel, amelyikben akkor élt, mikor még igazában ember volt. Csak éppen hogy kalapot is tett, mivelhogy a feje kopaszát igen érdekelte volna a hideg. Sátán is a legkedvesebb formáját ölti fel: kígyóvá változik. Rátekergődzik Szent Péternek a botjára.

Hajnal van. A föld havas, a fák zuzmarásak. A mezőn egy szűrös ember hajt marhákat valahova, vagy ötvenet.

Valami közeli faluból harangszó hallatszik. Az ember leveszi a kalapját, keresztet vet.

Szent Péter szinte megrándul örömében. De mivelhogy első az imádság, ő is leveszi a kalapját, keresztet vet, mondja magában szép ájtatosan az Úrangyalát.

Csak azután, mikor már azt elvégezte, nyúl a kebelébe a noteszáért. Még egy vonást se írhatott be, oly furfangosan vezetgette az ördög mindenfelé.

Azonban csak épphogy megnyálazta a plajbászát, az ördög felszólt:

- Várj csak, ne siess.

S leperdül a botról, változik hirtelen léggyé. Beszáll egy marhának a fülébe.

A marha csak rázza a fejét, kanyarog meg szalad, le az útról, oldalt a mezőre. Kanyarog futtában is.

A csordás utána!

- Hej, azt a szentséges, fitykes-fütykös...

S következik olyan cifra emlegetése Istennek, Krisztusnak, Boldogságos Szűznek, szent doktornak és mártíroknak, hogy Szent Péter befogja a fülét. Elfordul. Még a hideg is rázza.

Sátán visszakaringózik a botjára:

- Keresztény?

Szent Péter majdnem eldobta a noteszát keserűségében.

Azonban mégiscsak visszadugta a kebelébe.

- Vezess oda - felelte búsan -, ahonnan mostanában kérték legtöbbször az Isten áldását. Ötféle nép is egy országban. Vezess oda, ha mersz.

- Egyenesen - felelte vígan az ördög.

S változnak ismét lélekké. Szállnak át a nagy síkságon Délnek. Sátán útközben jegyzi a noteszába a csordást.

Hát hol szállanak le? Egy köves-hegyes országban, egy emeletes, nagy sárga ház előtt.

Szent Péter megörül, hogy az is hajléktalanok menedékháza talán. Azonban, hogy jobban kinyitja a szemét, látja, hogy csupa fegyveres nép bozsog a házban, meg kívül is körülötte. Csupa bocskoros, báránybőr-süveges nép. Valamennyinek a derekán övkendő, s a kendőben pöttyös díszű kések, pisztolyok. S az úton ágyús szekereknek hosszú sora nyikorog a havon.

Már akkor ők is, hogy földet érintett a lábuk, emberré változtak mind a ketten, épp olyan két bocskoros emberré, aminők ott sokadoztak a ház körül. Csak épp hogy rajtuk nem volt fegyver, meg hogy őrajtuk nem lehetett volna érezni pálinka-szagot.

Szent Péter attól tartott, hogy majd az ördög szólal meg megint, azért hát elébe vágott, ő kérdezett meg egy éltes atyafit:

- Mondd csak, testvérem, mi ketten sose jártunk még itt, hát hogy mi az a nagy ház?

- Hát mi volna? Kaszárnya - felelte az ember.

Az is olyan illatú volt, mint a spirituszos hordó.

- Kaszárnya? - tűnődik Szent Péter -, micsoda intézet is az?

- Micsoda? Ejnye, hát te az egész életedet a hegyekben aludtad át talán? Hát iskola.

- Iskola? És mit tanítanak benne?

- Ölni, az istenfáját! Embert ölni!

Szent Péter majd lerogyott.

- Minek az? Mirevaló?

- Mirevaló? De elmaradt ember vagy öreg. Hallgasd amott a pópát. Megértheted a szavából.

A hátuk mögött valóban épp egy pópa szónokolt. Kereszt csillogott a mellén, aranyból való, és ezüstös pásztorbot a kezében. Körülötte sok pap, sok katonatiszt, sok katona.

Hadi zászlót szentelt.

- Istenem, Krisztusom, és ti Mindenszentek - így imádkozott a pópa -, segítsetek minket győzelemre e zászló alatt, míg csak a törököt mind ki nem irtjuk a Balkánból.

Szent Péter csak elfordult, mint aki a világ összeomlását várja. Nem volt hatalma, hogy fordítson a földi dolgokon.

Sátán még ezalatt mohón számlálta az ott látható népet, a pópával együtt.

- Hatezernégyszázöt - mondogatta diadalmasan. - Az eddigivel éppen kilencezerkilencszáz­kilenc­venkilenc.

Szent Péter csak állt, mint aki hirtelen megsiketült. Neki még egy vonása se volt a noteszában.

Már azon gondolkodott, hogy visszatér a Mennybe. De hogyan lehessen azt megvallania, hogy ő vesztes?

Csak engedte hát, hogy megint felszálljanak. Olyan sóhajtással mondta ki a Jézus nevét, ahogy Pilátus óta nem. Éshát szállott, amerre az ördög vezette.

Hát szállnak. De nem magasan. Csak int a pitypang pelyhe, mikor csendes szél hordozza a füvek, bokrok fölött. Hova vezette Sátán? Hát csak a szomszédos, köves országba, eldúlt falvak közé.

De ha csak dülevény falvak volnának, elpusztult üres hajlékok... Bizony voltak ott szomorúbb látnivalók is.

Egy égett háznak az udvarán egy csoport holttest hevert, egymásra dűlt mindenféle holttest. De csupa asszony, csupa gyermek, csupa agg ember. Kezükön, lábukon kötél. Körülöttük térdigérő szalmapernye. Haja, szemöldöke, szempillája egynek sincs, se ép ruhája, hanem csak égett seb minden fej, minden váll, s némelyik egész testében szénné, korommá égett.

Sátán megszólalt:

- Ezt azok a bocskoros katonák cselekszik, akiknek a zászlaját a ti papotok szentelgeti. Keresztények?

Szent Péter elirtózva rebegte:

- Még csak nem is emberek.

És szállongnak tovább a föld színe fölött, emberi szemeknek láthatatlanul. De nem is találkozott akkor arra élő szem. Mindenfelé holttestek hevertek, sebesültek, csonkítottak, kettéhasítottak. Többnyire asszonyok, gyermekek, aggok. S fölöttük hollók serege kavargott.

Szent Péter szeméből ki nem fogyott a könny.

Szállnak. Egyszercsak Sátán a hegyoldalra les, arra gyorsítja az útját. Szent Péter csak száll vele, gondolatokba borultan.

Hát a hegyi úton valami szegény család bandukol. Három férfi, négy nő, meg három gyermek. Két fiúcska meg egy leányka. No meg egy pólyás kisded is, az egyik asszonynak a karján.

Valami rossz szekeret kísérnek. Ágynemű van a szekéren, meg szekrény, meg két zsák valami ‑, élelem talán. A három férfinak a feje gyolccsal van körültekerve. A három asszony arcán olcsófajta fekete fátyol. Batyu a hátukon. Még a gyermekek hátán is.

Holttestek arra is úton és útfélen. Mint mikor ítéletidő viharol át a tájon, és úgy szétszórja a gabonakereszteket, hogy szerteszéjjel hevernek a kévék.

A szekérvezető, ha útban talál testet, elkerülteti a lovakkal. Ha útfélen látnak testet, rá se néznek már.

Hanem egy helyen az árok szélén egy asszony hever hanyatt a földön, s a mellén pólyásbaba. Az asszony félkarral öleli magához.

Az egyik utas-asszony, amelyiknél a csecsemő van, megáll, megszólal:

- Az a kisded él!

Nem is lehetett látni a kisdedet, úgy be volt burkolva egy rongyos nagykendőbe. Csak a kezecskéje volt ki. Mozdult-e a keze? Vagy úgy hidegtől lilán is látszott benne élet? Elég annyi, hogy az az asszony élőnek látta.

- Él - mondta rá a másik asszony is.

- Aj, szegények - mondja a harmadik asszony is, a legöregebb. - Vegyük fel tán őket a szeke­rünkre.

- Az ágynemű fölött megfekhetne az az asszony - vélekedik a csecsemős is.

- Elfér - mondja vállat vonva az egyik ember.

S kiált a szekeresnek, hogy álljon meg.

Odacsoportosulnak az út mellett heverő asszony köré. Látják, hogy vérben fekszik. De már fagyott volt a vér, s az asszonynak az arca elkékült, a haja, a szemöldöke deres.

Az egyik ember a válla alá nyúlt az asszonynak a botjával. Emelni próbálta. Merev volt már, mint a fa. A mozdítástól félrecsúszott a kendő a nyakán. Mély seb látszott ottan és zsinóron egy rézkeresztecske.

- Szegény nyomorult - mondta a másik ember -, halálos sebbel menekült. Elvérzett. És semmi egyébbel nem futott, csak a gyermekével.

Elvonja botvéggel a csecsemő arcáról is a kendőt. Fehérképű kisdedke. Sírásra tátog, de már nincsen hangja.

Állnak ott. Nézik szótlanul. Mindeniknek a szemében egy könnycsepp. Még a gyermekek szemén is.

- Óh cseppke - mondja a leányka -, megeszik itt a hollók.

A legöregebb asszony lehajlik, s kivonja a halott kendője alól a pólyás babát. Tán féléves lehet. Nyöszörög a kicsi.

Nézik.

- Add ide - mondja az, amelyiknél a baba van.

S odaadja a maga kicsijét a másiknak, a talált kisdedet meg a keblére teszi. Kibontja neki a mellét. A kis poronty, amint megérzi a meleget, mohó szájjal keres. És fal, ahogy csak a szájacskájába belefér. Még a kezecskéjével is belekapaszkodik.

- Haj de jó! - mondja vígan az egyik ember.

Valamennyien mosolyogják.

Aztán a szekér indul tovább. Ballagnak tovább.

Szent Péter meghatódottan nézett utánuk. Elővette a noteszát.

Sátán csak szorítja a száját a markába, csak szorítja. Egyszer aztán kiruccan belőle a röhögés.

- Mit nevetsz? - kérdezi Szent Péter. - Ezek csak mihozzánk tartoznak talán?

Sátán úgy nevetett, hogy tekergődzött belé.

- Miről ismerted meg? - cikákolt nevettében.

- Cselekedetükről - felelte Szent Péter.

Sátán a földre vetette magát. Ott fetrengett nevettében. Kezét, lábát rázta, rikoltozott:

- Pogányok! Török pogányok valamennyien.

S előkapta a noteszát.

Szent Péter azonban kiütötte a kezéből.

- Ezeket be nem írod, álnok!

S rátaposott a könyvre.

- Hogyne írnám be! Hát meg vannak ezek keresztelve?

- Meg!

Sátán eltátotta a száját.

- Mikor keresztelkedtek volna meg?

- Az imént.

- Hogyan?

- Egy könnycseppben. Abban a könnycseppben, amelyet te is láttál.

S beírta a noteszába méltóságos nyugodtan, szép öreg betűkkel: Tizenegy, keresztény.

Sátán legottan porrá semmisült.