SZÍVLOBBANÁS

- Magánbeszéd -
Mondja egy fiatalember.

(Berohan a szobába, és földhöz csapja a cilinderét.)

Ah egek! Ah mennyország! Micsoda lány! Micsoda gyönyörű teremtése az Istennek! Bemutattak neki! Egy pillantást vetett reám, egy szót rebegett. Ah, az a pillantás, az a tekintet! Mintha az éj legszebb csillagai villogtak volna reám. Micsoda szemek! Micsoda ajkak! Aztán az a sötét hullámos haj! Azok a rózsás arcok! Piciny fülecskék! Gömbölyű karok! Ici-pici lábacskák! Szerelmes vagyok, megbolondulok! (Leül, és pillanatig maga elé néz.)

Tercsi, Tercsi, mi vagy te ehhez a tündéri Helenához képest! Ez olyan, mint az éjfél; te olyan vagy, mint egy októberi ködös délután. A Helena haja fekete selyemtenger, lehullámzik fehér vállain egészen a bokájáig; a te hajad, Tercsi, színtelen csepűkóc, aztán úgy áll szanaszéjjel, mint egy kopott partfis. Helena arcán bíborrózsák vegyülnek hófehér liliomok közé, a te arcodon, Tercsi, hervadt keserűlapu sárgállik bánatos pitypangok között. Aztán milyen a Helena ajka! Bársonylágy rózsaszirom, melyet a méh is epedve döngicsél körül - a te ajkad, édes Tercsi, bizony csak olyan száraz bükkfatapló, amelybe szinte csiholni szeretne az ember.

S micsoda remek, gömbölyű, hosszú fehér nyaka van Helenának; oh, egy hattyú elszégyellné mellette magát! Te, drága Tercsim, sohasem mutattad a nyakadat, bizonyosan rövid, mint egy teknősbékáé, s legalábbis akkora lencse van rajta, mint a tenyerem.

És én téged mégis hat esztendeig tudtalak szeretni! Bolondod voltam, bárgyú birkád! Szerelmet bégtem előtted, és te orromnál fogva vezettél! Emlékfürtöd most is itt van a szívemen.

Milyen ostoba vagyok: itt takargatom már hat esztendő óta! Összefontyorodott, kuntyorodott a sok viselésben (megszagolja), aztán amint érzem, a penész is megfogta már! Mennyivel okosabban tettem volna, ha odaadom a kefekötőnek, hogy csináljon belőle pemzlit. El veled, színtelen semmiség! Ez a szív csak Heléna sötét hajának árnyában akar andalogni! (Elveti.)

Aztán ezt az arcképet is itt hordom már hat esztendő óta a tárcámban, mintha valami panorámás vagy mi volnék, lám a tárcámat is kirongyolta a sarka, még a fotográfiájával is csak kárt okoz nekem. Aztán micsoda arc ez, micsoda fiziognómia? Lapos, mint a holdvilág! A szeme olyan, mint a heringé, az orra fel van gyűrve, a szája görbe, a fülei hegyesek, úgy néz ki, mint egy megborotvált csimpánzmajom!

- És én ezt a bamba alakot, ezt a száraz papírost nyalogattam, csókolgattam hat esztendeig. Elszaggattam miatta három darab politúrozott arcképrámát, és hol az ágyam fölött, hol az éjjeli asztalomon, hol itt a tárcámban nézegettem! Sóhajtoztam előtte, mint egy kárvallott kucséber, és verseket írtam hozzá, amiket mindig a bolondgombák rovatában közöltek a lapszerkesztők.

És mindezt teérted, a te arcképedért álltam ki, óh, Tercsi! Bizony, szégyen és gyalázat, hogy hat hosszú esztendő után ma jövök először észre!

Óh, mennyivel szebb, milyen más arcképe lehet Helénának! A szeme tűz, a homloka jég, az ajka bársony, az orcája rózsa, maga pedig egy kis kedves, aranyos tündér. A szemével nevetni tud, a szemöldökével térdre ejt, ajkának mosolygása megszédít, arcának angyalformája szerelemimára készteti szívemet! Aztán az orra, az a piciny fitos orrocska, milyen jól áll neki! A tied, Tercsi, engem uccse, szafaládé az övéhez képest.

Aztán az a vastag, izmos kéz, milyen nehézkesen fekszik az öledben; eh, nem is kéz ez, hanem pracli! Látnád csak az ő kezét, milyen pici, milyen hófehér, hát még a tapintása, milyen lágy, milyen forró, milyen ingerlő; az ember szinte fél megszorítani azt a pici, gyengéd kacsót, hátha összetörik. S milyen bájjal mozognak ujjai, milyen rózsás körmöcskék vannak rajta. A te kezed, Tercsi, legfeljebb dagasztásra való, vagy arra, hogy pofon verd vele a férjedet, aki én lennék. No, köszönöm az ilyen mulatságot, nem kérek belőle!

De mit nézem olyan soká ezt a képet, papíros az egész, meg egy kis tusfesték van rajta.

Alászolgája! (Eldobja.)

Itt is hordok még valamit (a mellényzsebébe nyúl), egy ruhafoszlány, a bálban szakadt le Tercsiről, eltettem emlékül a zsebembe, és itt hordom, mint valami zsibárus. Óh, én esztelen, milyen vadul csókolgattam néha ezt a rongyot, s orromba szívtam illatát! Igazán nem tudom felfogni, hogyan érezhettem én ezen a rongyon illatot (megszagolja), hiszen nem illat van ezen, hanem szag (orrához emeli), s olyanforma szag, mint azoknak a pogácsa alakú garasos sajtoknak szokott lenni. Pfúj! (Eldobja.)

Itt is van egy rongy (a másik mellényzsebéből más színű rongyot vesz elő), ez egy majálison jutott hozzám. A máslijából való.

- Emlékszem, hogy rémítő jól mulattam azon a majálison, fizettem neki öt limonádét, három fagylaltot és egy kilogramm cukedlit. Átkozottul jó étvágya volt, és én átkozottul balek voltam, hogy fizettem neki. Aztán még ez csak hagyján volna, de egész éjjel táncoltam vele, mint egy őrült hottentotta. A 7 forintos lakkcipőm reggelre bocskorrá volt széttáncolva, és olyan náthát kaptam, hogy kilenc napig is babát mondtam a mama helyett. De még ez se lett volna a legnagyobb baj, hanem a cigányokkal elhúzattam a „Zöld fűben legel” című nótáját, amiért fizettem a muzsikusoknak 10 pengő forintot, és még hozzá el is püföltek a fiatal­emberek, mert nem tudtak rá táncolni. És mindezt átszenvedtem, kiállottam érte, Tercsiért! A harminc forintomból ez a másliszakadék a haszon. Köszönöm az ilyen hasznot! Ebből látszik legjobban, hogy nem volt az eszem a helyén. Négy esztendeje hordom már ezt is magamnál, és tömérdek csókomtól szinte megfakult. Igazán nem értem, hogyan tudtam ezért a szimplex puelláért annyira rajongani. El kellett volna hagynom őt, mint ezt ni! (Eldobja.)

No de még itt is van holmi apróság. (Zsebeiből egész halmaz emléktárgyat vesz elő.) Íme, egy préselt akáclevél. Egy boldog pásztoróra emléke; emlékszem, egy nyári éjjelen a lugasban adott légyottot. A tücskök fütyörésztek, a kutyák ugattak, a kakasok kukorékoltak, az égen úgy fityegett a hold, mint egy kibontott túrós palacsinta, és mindez végtelenül tetszett nekem.

Odaomlottam lábaihoz a vizes fűre, aztán elkuruttyoltam neki szívemnek legszentebb érzelmeit. Valóban nevetséges! Aztán azért, hogy a fehér nadrágom térdébe beletörött a fű, és hogy másnap úgy néztem ki az éjjeli álmatlanság miatt, mint egy nyúzott tatár, azért kaptam ezt az akáclevelet. (Eldobja.)

Milyen más, mennyivel istenibb volna azzal a tündérszép Helénával átábrándozni egy enyhe nyári éjt! Lugasuk bizonyára indiai hajnalkával van befuttatva, és török szegfű, fehér liliom virágzik körülötte. Óh, ha beleképzelem ezt a rózsás képű, gyönyörű angyalt azokkal a fekete fürtökkel, azokkal az alabástromvállakkal, önkénytelenül is letérdelek előtte (megteszi), és feléje sóhajtom: szeretlek!

Óh, most érzem csak, mi az a szerelem! Úgy érzem magamat, mintha illatos, forró légfürdőt vennék, mintha egész testem ebben az egy szóban olvadna össze: szeretlek! S mintha édes lenne megsemmisülni előtte, csak addig élni, mint ez a szó, de annyi kéjben, mint amennyi e szóban van!

Táncot jár előttem az egész világ, rózsaszínűnek látom a cukorsüveget is, bútoraim mintha élnének, mozognának és nevetnének rám! Óh, milyen boldog is vagyok!

De nini, mi ez itt az ujjamon!

(Megilletődve.) Egy gyűrű... a gyűrű... a... a jegygyűrűje... az ő arany jegygyűrűje.

Három hete, hogy adta. (Erőltetett kacajjal:) Azt hitte a jámbor, hogy ennek a láncszemnek a folytatását a lelkemben találja.

No, ezt is eldobom, ne legyen semmi, ami hozzáköt! (Gondolkozik, aztán némi érzékenységgel folytatja:)

Ej, de minek is dobjam ezt el!

Elteszem emlékül, hadd maradjon valami tőle.

Aztán ha jól meggondolom, nem is muszáj letenni az ujjamról, hadd emlékeztessen a régi ostobaságaimra.

Különben sem áll rosszul az ujjamon, aztán meg is fogadtam neki, hogy sohasem húzom le, sőt meg is esküdtem, hogy még a koporsómba is leviszem. Ő nem esküdött meg, mikor az enyémet átvette, csak azt mondotta: „Tudod Pista, hogy én téged igazán szeretlek, ha te engem valaha megcsalnál, összetörném ezt a gyűrűt, aztán pisztolyba tenném, és belelőném a szívembe.”

Erre mind a ketten elkezdtünk sírni, és sírtunk hajnalig.

Az igaz, hogy nagy bolondok voltunk. (Megtörli a zsebkendővel a szemét.)

Különben azt az egyet meg kell neki hagyni, hogy kedves-lelkű leány volt. Mikor a szemével rám nevetett, egy egész mennyország ragyogott reám, tele mosolygó angyalarcokkal.

No, a szeme kedvéért meg is kegyelmezek az arcképének. (Felveszi.)

Elteszem a ládám fenekére - majd ha öreg leszek, előveszem, aztán megmutatom az unokáimnak. (Nézegeti.) Az igaz, hogy Helénának nagyon szép fekete szemei vannak, de az is igaz, hogy Tercsinek meg gyönyörű szép kék szeme van.

Aztán a szemöldöke éppen olyan fekete, mint a Helénáé, sőt, ha jól meggondolom, valamivel feketébb is. Hej, sokszor is mondtam neki:

A te szemed olyan kék,
Mint a nyári tiszta ég,
Szemöldököd szivárvány,
Szőke hajú barna lány!

Ezt a verset én írtam Tercsihez, soha életemben nem írtam ennél szebb verset, az igaz, hogy ezt egy pajtásom csinálta barátságból. Hanem az is bizonyos, hogy kék szemű lány fekete szemöldökkel csak egy van a világon, és ez Tercsi.

No, Tercsi, a szemöldöködért nem teszlek a ládám fenekére, hanem beleteszlek az imádságos könyvembe, ahhoz úgy is tudom, hogy nem nyúl senki, magam sem tudom még, mi van benne.

Hej, emlékezetes nap is volt az, mikor ezt az arcképet adtad! Búcsúzni mentem hozzád, mert egy kétnapos utazásra kellett indulnom. Hogy megsírtunk-ríttunk egymás mellett! Ezek a gyönyörű kék szemek igazgyöngyökkel lettek tele, és arcomra, kezemre úgy hullt a könny, mint a langyos tavaszi eső. Azt hittem, sohasem látjuk többé egymást, pedig csak Pápára mentem, a keresztapám hítt meg disznótorra...

Akkor adtad ezt az arcképet, titokban vétetted le magadat, és engem oly kedvesen leptél meg vele, hogy még a kötényed fodrát is elborítottam csókjaimmal.

Te meg mosolyogtál a könnyeiden keresztül, mint az ég, midőn napsugárral ragyogja át a permetező esőt.

Én lecsókoltam a könnyeidet, és nevetve búcsúztunk el egymástól!

Ez a nap feledhetetlen előttem!

Ezért a napért meg is becsülöm az arcképedet, nem dugom el az imádságos könyvembe, hanem beleteszem egy új arcképrámába. (Leteszi az arcképet az asztalra, aztán föl és alá jár.)

Ha jól meggondolom, olyan gyengéd fehér arca nincs Helénának, mint Tercsinek. Azok a rózsák, haj! Azok a rózsák olyan izé, csinált virágok is lehetnek ám! Mai világban igen kop­tatják a lányok a patika kilincsét pirosítóért! És mint egy gyógyszerész barátom beszélte, több púder fogy el a patikájában, mint liszt a szomszéd lisztkereskedésben. No hiszen a forgalom különböző szokott lenni, dehát mégiscsak fura dolog ez!

Azt határozottan tudom, hogy Tercsikém nem is ismeri a szépítőszereket, valahányszor összecsókolgattam az arcát, mindig csak az ő kedves ízét éreztem rajta.

No az arcát, azt a kedves angyalarcot nem is felejtem el soha.

Kivált, mikor úgy az egyik könyökére támasztotta a fejét, aztán féloldalt rám mélázott azokkal a szép kék szemeivel, a haja pedig, azok az aranyfürtök árnyékot vetettek fehér homlokára -, óh, ilyenkor úgy nézett ki, mint egy megtestesült szerelmi költemény!

Ez a fürt meg a fülecskéje mellől való; olyan szépen kandikált onnan mindig reám, mint egy piros rózsa mellé bújt napsugár. Már miért is tipornám a porba? (Felveszi.) Adott ő okot arra, hogy ily szívtelen legyek? (Orrához emeli.) Aztán rajta van az illata is, az az édes heliotrop-illat, mely annyiszor mámorossá tett. Őt érzem magam mellett, ha ezen illatot lelkembe szívom, és önkénytelenül is ajakát keresem... Milyen szép, aranyszínű haj is ez, mennyivel gyöngébb, puhább, fényesebb, mint a Helénáé! Ha összehasonlítom a két hajat, a Helénáé olyan e mellett, mint az aranyszínű selyem mellett a fekete cérna.

Dehogy dobom el! Miért is tenném, hiszen úgy szeretett engem, hogy meg sem tudom érdemelni.

És én kegyetlen, még ezt a kis rózsaszínű szalagot is eldobtam. (Felveszi, ajkaihoz emeli.) Ez a legkedvesebb emlékem tőle. Akkor este adta az első csókot!

Óh, első csók! Egész tündérvilág van ebben a szóban! Millió ábránd, millió érzelem. Egy pillanatig tartott csak, de annak a pillanatnak kéjében összeolvadt előttem az örökkévalóság.

Egy évig jártam már akkor hozzá, és ő is szeretett, de még csak a kezét sem hagyta kezemben nyugodni. Egy téli délután nála voltam. Az esti homály átderengte a szobát, és ábrándjaink bűvös képekkel festék a jövőt. Ajkunk hallgatott, de szívünk sokat beszélt. Végre én szólaltam meg: „Tercsikém!” Ő azzal az édes lágy hangjával kérdezé: „Nos?” - Én reszkettem.

„Adj egy csókot!” - Arcának havát bíborláng futotta át. Szemeinek csillagán egy elolvadt könny. Nem. Egy elolvadt gyémánt ragyogott! Lágyan, ábrándosan hajolt hozzám. Én átöleltem, és érzelmeink egy csókban olvadtak össze...

De ugyane pillanatban anyja nyitotta be az ajtót. Tercsi elugrott. Ruhájának ez a szalagja megakadt a varrógépben, és elszakadt. Igen, ez a szalag az, amelyik elmeséli nekem az első csók történetét.

Nem, ezt nem dobom el. Ezt visszateszem a szívemre, és ezt a fürtöt is. Hiszen olyan édes, olyan boldog órák emléke mind a kettő!

És ezt is visszateszem (fölveszi a máslit), ezt a bársonymáslit, csillagos, ábrándos nyári éj emlékét. Óh, mily jól mulattunk! Szabadon öleltem át a táncban, ajkaink suttogtak, én bókokkal halmoztam őt el, és ő olyan kedvesen mosolygott!

És ezt a drágát, ezt az angyalt hagynám én el egy ismeretlenért, akit futólag láttam, aki hozzá képest semmiség? Nem! Soha! Jöjjetek vissza emlékek! Erre a szívre, az én szívemre - a Tercsi szívére! Itt a ti helyetek, nem is tép el innét semmi, csak a halál!

És most... megyek az én kedves, egyetlen Tercsikémhez! (Kalapját veszi, és elrohan.)