VILMA

Én akkor nyolc éves voltam. Ő hét.

És szerettük egymást.

Különös szerelem volt ez, és megmagyarázhatatlan. Talán a liliomok szeretik így egymást, mikor havas, fehér tisztaságukban összehajladoznak, csak arcukkal érintve olykor egymást, gyöngéden, hallgatag szerelemmel.

Óh, hiszen akkor csak abban láttuk a különbséget, hogy engem ifiúrnak hívtak, őt pedig kis­asszonynak; neki hosszú haja volt, nekem pedig rövid, s ő tarka kis skótszoknyában járt, én pedig belefértem egy olyan icipici kis térdig érő nadrágocskába, hogy most csodálkozva kellene töprengenem, hogy csakugyan én voltam-e benne, és az volt-e rajtam?

Mert régen volt ez, nagyon régen. Az emlékezetnek egész labirintján kell visszabolyonganom addig a virágoskertig, ahol ővele az angyalszerelem idilljét átéltem, s ha úgy találom is őt, félénk tűnődéssel kérdezem: álom volt-e? - valóság volt-e? Mert az ő arca nékem álomgyönyör, az ő hangja pedig álomzene.

Mondom, akkor gyermekek voltunk.

Sályban laktunk, ahol az én apám gépész volt, az ő apja pedig tiszttartó. A kis falusi iskolában a pajkos lurkók mindenkinek osztottak szeretőt. Nekem őt osztották, pedig én még őt akkor nem is ismertem.

Utoljára is kíváncsi lettem, hogy milyen az én szeretőm?

Elmentem az udvarukba. Az nagy, gyepes udvar volt. A kancellária előtt erdeje nőtt a papsajtoknak és egyéb jóravaló falusi füveknek. A papsajtok között két kis úriruhás kisasszony játszott. Egy béresgyerek megmutatta, hogy az én szeretőm az a kisebbik, a Vilma kisasszony.

- A kisebbik?

Valami áhítatszerű érzés szállott a szívembe. Hát az a bájos, selyemarcú, fehér arcú icipici kisasszony az én szeretőm! Micsoda csepp kis keze van! A szeme pedig olyan messze látó, ábrándos, mint a nagy porcelánbabáké!

Egy darabig kerülgettem. Mindig közelebb mentem hozzájuk, s az ujjamat a számba dugva úgy tettem, mintha észre sem venném őket. Valami gerenda feküdt a fű között.

A két kisasszony végigsétált elképzelhető billegetések közepette a gerendán. Én kritizáló szemmel néztem. Aztán anélkül, hogy bemutattam volna nekik magamat, beszélgetni kezdtünk.

- Én is tudom ám...

- Próbálja no, ha tudja!

Ráléptem a gerendára, s végigbillegtem rajta hősiesen.

A kisasszonykák csodálkozva nézték ügyességemet. Én pedig nem cseréltem volna dicsőséget egy Napóleonnal sem.

Ezzel kezdődött ismeretségünk.

Ettől a naptól kezdve minden nap eljártam hozzá. Rendjén találtam, hogy ő az én szeretőm, habár erről soha egy szót sem szólottunk. Együtt játszottunk a szobákban, a parkban, s mikor a nénjét a guvernánt oktatta, mi ketten összehajtottuk a fejünket, átöleltük egymást, és bizalmasan sugdolódtunk.

Olykor aztán ő is meglátogatott engem. A házunk mögött volt egy nagy kert. Ott sétálgattunk, kergettük együtt a pillangókat.

Egy szép tavaszi napon, mikor az almafák virágoztak, s a méhek zenekara játszott az almafák körül, valahogy az jutott eszembe, hogy menjünk karonfogva.

Vilma beleegyezett.

Az valami kedves, feledhetetlen érzés volt, amint így karonfogva mentünk. Mintha andalító muzsikával lett volna tele a levegő! Talán a fűszálak muzsikáltak a kertben, talán csak az a két kis bolond szív muzsikált.

Nem mondta: szeretlek. Nem mondtam: szeretlek. De azt hiszem, mindketten egy szívvel gondolkoztunk, mert egyszer, mikor az arca az enyémhez ért, én megcsókoltam őt, és ő visszacsókolt engem. Megcsókoltuk egymást azzal az ábrándos komolysággal, amely a tiszta és igaz szerelem jellemvonása.

Nem tudom megmagyarázni, mi indított arra bennünket, hogy csókolózzunk. Szenvedélyesen, kipirultan, boldog tekintettel csókoltuk egymást, s nem beszéltünk ilyenkor semmit, vagy ha beszélgettünk is, az nem a szerelemre vonatkozott.

Egy napon valami gyászhír érkezett a házukba. Azt hiszem, a távolban lakó nagymamájuk halt meg. A szobákban csend volt és szomorúság. Neki is megparancsolták, hogy szomorú legyen, és ő szomorú is volt. Széket húzott az ablakhoz, és a fejecskéjét a kis kezeire támasztva, kedves bánatossággal nézett az udvarra.

Én is segítettem neki szomorkodni. Odatérdeltem melléje, és szintén kinéztem az ablakon.

Akkor beszéltünk először arról, hogy szeretjük egymást.

- Vilma - mondtam elmerengve -, ígérje meg, hogy maga lesz a feleségem.

- „Idéjem” - felelt komolyan és áhítattal.

- Isten bizony?

- Isten bizony!

A szívére tette a kezét, és az ég felé pillantott. Az „istenbizony” nagy szó volt előttünk. Mind a ketten hittük, hogy az Isten a nagy urasági lak padlásán lakik, s nem egyszer látni véltük a hosszú fehér, lengedező szakállát.

- Maga úgy hív engem, hogy te.

- Maga is engem.

- Én is.

- És mit fogunk csinálni?

- Játszunk. Délben mazsolát eszünk. Délután virágokat szedünk. Ősszel szüretelünk.

- Télen belebújunk egy nagy, meleg bundába, olyan puha szőrű bundába, mint a mamáé.

- És mesélünk.

- Mesélünk egymásnak.

Aztán hirtelen elkomolyodva így szólt:

- De hátha nagyok leszünk, aztán elmegyünk innen lakni, aztán sosem látjuk egymást.

(Belátott ez a gyermek a jövendőbe!)

Én azzal a könnyelmű lelkesedéssel, mely még most is megvan bennem, így feleltem:

- Még ha a világ végére, a Balatonig mennének is, én felkeresem, Vilma, mégiscsak maga lesz a feleségem!

Óh, bár felkerestem volna, óh, bár megtaláltam volna! Mert voltam én azóta a Balatonnál, de nem találtam őt. Elvesztettem, s reszkető szívvel gondoltam, hogy talán a boldogságomat vesztettem el.

Azóta húszszor virágoztak a sályi almafák, de nekünk nem virágoztak többé soha.

Csak álmaimban találkozom olykor vele. Ilyenkor ismét nyolcéves fiú vagyok. Ő a szeretőm. Ott andalgunk a virágzó almafák között, és hallgatunk, komolyan vagyunk. Olykor átölelem, gyöngéden, mintha egy liliomvirágot ölelnék, és a boldogság szomjával csókolom, csókolom.

Ha pedig elröppen az álom, a homlokomat a tenyerembe téve, tűnődöm hosszan, szomorúan, hogy vajon mi lett belőle? Asszony-e; boldog-e; vannak-e gyermekei?

Emlékszik-e rám? Ha újra találkoznánk, vajon mit mondana? Ha újra járnánk az almafák alatt, visszacsókolna-e?