|
Egy ember
disznót hajtott a vásárra a feleségével. Az embert Balázsnak hívták, a
feleségét meg Örzsinek.
A disznót sokféle
okból kellett eladniok. Tizenöt gazda cséplőgépet vett, persze csak afféle
lóval járót, s Balázs is részt vállalt; hát arra kellett vagy huszonöt forint.
Aztán zsákot is kellett venniök vagy hatot; továbbá ünneplő csizmát az
asszonynak, ha az eladás szerencsével jár.
Hát el is adták a
disznót jól: ötvenöt pengőt adott érte egy hentes. Júniusban nem is
vásárol az ember disznót. Jutott mindenre pénz bőven. Zsákot vettek
nyolcat; borjúkötelet is vettek, meg az asszonynak csizmát. Az asszony
levágatta az új csizma sarkának a felét, mert fél fejjel magasabb volt az
uránál.
Egy helyen valami
patkányrágta gyertyát árultak potom pénzért -, abból is vettek vagy húsz
szálat. Sőt, Balázs tajtékpipát is vásárolt.
Mindezt oly korán
elvégezték, hogy már kora délután haza is indultak.
Nem messze laktak
a várostól, csak két óra járásnyira.
Hanem az úton
zivatar szakadt rájuk. Bizony pocsékká is verte volna őket, de az út
mellett van egy barlang a hegyoldalban, abba idejekorán eljutottak.
Mindenki ismeri
azt a barlangot azon a vidéken. Valamikor zsiványok lesték onnan a vásározó
népet. Most azonban csak az erdei pásztorok szoktak oda behúzódni, meg néha
télen a vándorló cigányok. Jó tágas üreg. Hat ember is meghálhat benne a
tűz körül kényelmesen.
A barlangban nem
volt senki. Csak a sarokban sötétlett valami heverő medveforma. Balázs
rávilágított gyújtóval. Akkor látták, hogy egy nyaláb gally hever ottan.
- Rakjunk tüzet!
- mondotta Balázs vígan.
A barlang közepén
pörnye és hamu feketélt. De mégsem ott raktak tüzet, hanem beljebb, mert a szél
bepaskolta az esőt.
Tüzet raktak, s
melléje ültek a magukkal hozott zsákokra.
Balázs megtömte
az új pipáját, és beszélgettek.
- Ládd-e -
mondotta Balázs -, milyen jó, ha az embernek négy gyesznaja is van! Egy-egy
belőle kifizeti a költséget.
- Bezony, jó az
Isten - felelt ájtatosan az asszony. - Megsegített bennünket, lássa kend! Télen
nem hideg a kályhánk, nyáron a pórkertünk. De még galambház is áll az
udvarunkon!...
És az új csizmát
szemlélgette, tapogatta.
- Minden
fertályesztendőre egy gyesznó - fűzte tovább Balázs. - De hátha
tizenkettő volna? Akkor minden hónapra volna egy gyesznó.
- Még azt is
megérhessük - felelte az asszony.
- Megérhessük.
Még azt is megérhessük, hogy ötvenkét gyesznónk lesz. Ahány hét az
esztendőbe, annyi.
Az asszony
mosolyogva legyintett:
- Ammár sok lenne
a jóból!
- Sok lenne?
Dehogy lenne? Még az se lenne sok, ha minden napra adna egyet az Isten! Háromszázhatvanöt gyesznó!
- Ugyan már...!
- Nincs ezen
semmi nevetni való. A
gerófnak van annyi. Mért ne lehetne nekem is?
Bodor füstöt
röppentett a pipájából, s elgondolkozva folytatta:
- Az volna a
szöröncse? De már olyan jó szöröncsét nem ad a szegény embernek az Isten!
Hiába, az Isten is gazdag; gazdag a gazdagot pártolja.
- Nono - mondta
feddőleg az asszony.
Balázs vállat
rántott:
- Ami igaz, igaz.
Mert hogy egyik ember térdig áll a pénzbe, másik meg...
- A geróf nem
maga szerzette, hanem az apja, nagyapja, sok őse. Egyes ember nem
szerezhet mindent, mert akkor hóttra dolgozza magát.
- Eh - felelte az
ember -, hosszú a hajad!
Nem beszéltek kis
ideig. Az asszony a tűzre rakosgatott. Balázs a pipája füstjét kísérte a
szemével. Kinn zuhogott az eső.
- Nézd már -
szólalt meg Balázs újból -, mióta itt tüzelünk, egy szál füst se ment ki innen,
még sincs füst!
- A szél nem
engedi - felelte az asszony.
Az ember felkelt,
és vizsgálódva nézett felfelé, a barlang hátulsó sziklafalára.
- Nézzed!
Ott húzódik be azon a repedésen!
Azzal méginkább
ágaskodik, nézi a repedést. Nyomint egyet a vállával a sziklán, hát a szikla
félembernyi darabban ingadozik.
- Mi a fene? -
mormogja az ember.
Még jobban
körülvizsgálja a követ. Morgadozik, ümmöget. Gyújtót is gyújt, vagy ötöt.
- Te, asszony! -
mondja végre. - Ez a kő... Ezt kézzel tették ide.
Az asszony
mosolyogva vont vállat:
- Ha odatették,
ott van.
- De hallod: nem
tették ezt hiába ide! Gyere csak, segíts! Tán ha ketten nyomjuk, bedöntjük.
Bent még egy üregnek kell lennie! Ok nélkül nincsen az elzárva.
Azzal ledobja a szűrét.
Az új pipát ráfekteti. A kőnek nekidőlnek ketten. Mozgatják,
inogatják. Befelé nem dől.
- Hagyjuk! -
mondotta az asszony.
De az ember nem
hagyta. Elővette a borjúkötelet, és átfűzte a kő derekán. A
karja befért a résen. Akkor aztán a kötelet megfogták ketten. A kő fordult.
- Vigyázz, rád ne
essen!
A kő
lezuhant nagy zuhanással a barlangba.
A lyukon hideg,
kőszagú levegő áramlott rájuk.
Az ember
feltérdel a nyílásra. Fog egy égő gallyat. Beveti. Hát odabent egy másik barlang van. Kisebb mint a külső.
Az ember beugrik.
- Gyújtsál csak
egy gyertyát!
Fogja a gyertyát.
Ide-oda rugdos. Hát valami csörren.
Nézi, mi az? Egy
rozsdás kard. Fölveszi. No, nemes formájú! Más rozsdás vasak is hevernek ottan. Sarkantyúk, nyársak, valami óraforma,
sisak, puska...
- Hej, asszony! -
mondja örömmel az ember. - Egy gyesznó ára ócskaság van itt. Hoci csak egy
zsákot!
Letűzi a
gyertyát egy kiálló kőcsúcsra. Szedik az ócskavasat a porból.
- Letisztítom
róluk a rozsdát - mondja az ember. - Micsoda pénzt kapok én ezért! Te! Nem is
egy gyesznó ára van itt, hanem kettő!
És csujjantott
örömében:
- Látod-e, hogy
nemcsak minden fertályra jut már gyesznó!
No, temérdek
mindenféle volt ott. Még valami páncélféle is domborodott a földben.
- Hagyja már azt
- mondja az asszony -, hiszen ezt se bírjuk haza!
Azzal próbálja
emelni a zsákot, de nem bírja.
- Hozz másik
zsákot - mondja az ember. - Rakd át a felét!
Azzal
belekapaszkodik a páncélderékba, kifeszíti a földből.
No, nehezen bírt
vele. De megérte a fáradságot. A vasderék alatt különféle gyertyatartók
hevertek. Kék volt valamennyi a penésztől.
Balázs felvett
egyet, és nagyjából letisztogatta.
- Réz ez! -
mondotta vidáman. - De szép művű gyertyatartók! Te, sokat ér ez!
Gyújts egy másik gyertyát!
Már fáradt volt.
Az arca égett és verejtékezett.
- Pihenjen, kend!
- szólt az asszony.
De az ember nem
pihent. Nyugtalanul pillantott a barlang bejáratára. Ki is nézett egyszer az
útra, aztán sebesen visszatért.
- Gyere -
mondotta -, rakjuk be a nyílást, azután úgy dolgozzunk tovább!
Visszamásztak a
külső üregbe, s odavonszolták-hempergették a követ a bejárathoz. Még más
köveket is szedtek. Berakták úgy, hogy senki meg ne zavarhassa őket.
- Csendesen
beszélgessünk!
Visszatértek a
belső üregbe, és szedték a gyertyatartókat. Volt vagy harminc.
Mikor már félig
volt a zsák, az asszony megint próbálta emelni.
- Ne rakjunk ebbe
többet - mondotta -, van egy mázsa, gond lesz elvinni!
Az ember
nem is hallotta. Buzogányt talált, valami ötöt. Súlyos rézbuzogányok voltak, de
szép csillagfejűek.
- Adj
zsákot! - mondotta rekedten az ember.
Az asszony
bevitte mind a nyolc zsákot.
- Hogy bírjuk
hazavinni ezt a sok mindent? - sopánkodott csendesen.
- Óh, te szamár!
- morgott rá az ember. - Nem látod, mennyi gazdagság ez?!
Aztán
parancsolólag szólott:
- Csak félig rakd
a zsákokat! A tetejüket
kösd be! Rázd a terhet a két végébe!
S folytatta a
munkát.
Egy paizs
látszott a földben. Azt is kék rozsda födte. Az ember rádobbantott. Alul
csördült a föld.
Az ember
rábámult a feleségére:
- Még alább
is van! Pénz lesz! Meglásd,
hogy pénz lesz!
És szinte hallani
lehetett a szíve dobogását.
Már mind a
nyolc zsák meg volt rakva.
- Jobb volna, ha
betemetnénk vissza a gödröt - vélekedett az asszony csendesen -, aztán holnapra
hagynánk...
- Holnapra? -
hördült rá az ember. - Holnapra mindent elvinnének mások!
Már akkor
ledobta a lajbiját is. Széles, erős melle zihált a fáradtságtól.
Összefogott négy
kardot, és felfordította a pajzsot. Valami feketés edények szorongtak alatta:
fülesek, fületlenek, horpadtak, porosak.
- Gyújts egy
másik gyertyát!
Balázs letörte
egy edénykének a fülét. Jól sejtette, a törés helye fehéren csillogott.
- Ezüst! -
kiáltotta diadalmasan.
Szinte
megrémülten bámultak a gödörbe.
- Gazdagok
vagyunk! - rebegte az asszony.
- Minden napra
egy gyesznó! - suttogta elmeredt szemmel az ember.
De egyszerre
elhallgatott, s aggodalmasan nézett az üreg nyílása felé.
A gyertyát
beállította egy réztartóba, s úgy helyezte el, hogy az üreg repedésein ki ne
világítson.
- Vesd ki a
zsákból a vasat! - parancsolta halkan. - Vesd ki! Szemét az!
És minél tovább
szedték az ezüstkincseket, annál értékesebbek fordultak ki a földből.
- Vesd ki a
rezet is!
Már remegtek a
fáradságtól, s az asszony váltig nógatta hazafelé az embert.
De az ember egyre
dolgozott. A verejték csurgott róla. A lélegzete olyan volt, mint a
kovácsfújtató szuszogása.
A zsákokból
kiszórták már a réz gyertyatartókat is, helyettük ezüsttel tömték meg
őket.
- Minden napra két gyesznó! - mormogta lázban
vöröslő szemmel az ember.
S akkor
kifordult a földből egy aranytál.
---------------
Pitymallott
már. A zsákok tele voltak arany s ezüst kinccsel.
- Hogy vigyük ezt
haza? - kérdezte az ember.
Sápadt
volt, mint a halott. Az asszony is.
- Ássuk vissza -
rebegte az asszony. - Hordjuk el apránként...
- Majd bizony!
Hogy mások kezére jusson! Ahogy mi ráakadtunk, más is... És a követ se bírnánk
ketten visszaemelni.
- Hívjunk
valakit...
- Hallgass! Ha
megtudják... A barlang nem a miénk! - És a szemét elnyitva, ismételte suttogva:
- Nem a miénk...
- De amit
találtunk, az a miénk?
- Az a miénk.
Csak elvihessük...
Kiment a
barlangból. Szétnézett, jár-e valaki arra? Azután kibontotta a bejáratot tágra,
és gyorsan visszatért.
A zsákokat
kiemelgették a belső üregből a külsőbe.
Ismét kinéztek,
hallgatództak.
- Senki.
Balázs megfogta a
legtömöttebb zsákot. Nagy erőfeszítéssel felvette a vállára.
- Add rám a
másikat is! - hörögte rekedten. - Nem! Várj, előbb rád rakom, amit
elbírsz.
S letette a
zsákot. Az asszonynak a nyakába emelt egyet.
- Jaj, de nehéz!
A férfi
másikat is akasztott rá. A két zsák többet nyomott egy métermázsánál. Az asszony tántorgott alatta, aztán
leroskadt.
- Óh, hitvány! Te
hitvány! - dühöngött az ember.
S magára emelte a
második zsákot. Aztán a harmadikat, negyediket is nagy ínnal-kínnal, hogy az
erei feszültek, csontjai ropogtak belé.
- Dobd rám a
terhed! - lihegte. - Vedd fel amazt a zsákot. Talán azok könnyebbek!
- Hagyjuk itt a
felét! - sírta az asszony. - Ássuk vissza!
- Dobd rám a
terhed! - ordította az ember.
Az asszony
ráfordította a terhét. Tompán csörömpölve fordult a zsák Balázsra. Az ember
térdre rogyott a temérdek súly alatt.
Egy percig ott
lihegett, aztán összeszedte minden erejét: az erek feszültek a nyakán, a szeme
is dülledt. S ahogy felemelkedőben volt, egy mély, kínos hördüléssel arcra
bukott.
---------------
Mikorra megvirradt, az asszony nem vitt egyebet
haza a hátán, csak az urát.
Valami megszakadt
benne. Harmadnapra a temetőbe került.
A kincset
akkorára széjjelhordták mások.
|