|
Egy fiúcskának valami belső baja volt. Ahogy ment az iskolába,
megtántorodott és meghalt.
Az őrzőangyala felölelte a lelkét, és vitte fölfelé.
De a fiúcska sírva fakadt:
- Csak ma nem történt volna ez a halál! - mondotta. - Anyámnak holnap van a
nevenapja. Örömnap minálunk. De ezentúl sír ő majd ezen a napon.
Éppen a Holdnál tartottak.
- Ülj hát ide le! - mondotta az angyal. - Visszatérek, és elrejtem a
testedet. Két napig meg nem találja senki, meg nem tudja senki.
Hát visszaszállt. Elrejtette a holttestet, aztán felöltötte a fiúcska
furcsa alakját, és elment az iskolába.
Ahogy benyit az ajtón, a tanár jól összeszidja:
- No, álomszuszék, ennyi ideig alszol! Hány órát aludtál az éjjel?
- Egyet se! - felelte ijedten az angyal.
Mert ha a fiú alakja volt is rajta, nem tudott hazudni.
- Óh, te gazember! - ripakodott rá a tanár. - Lássuk a leckét! Mit jelent ez a szó: animus?
- Ember - felelte az angyal, s hozzágondolta:
itt a Földön is.
- Ostoba fickó - szólt a tanár. - Animus annyit jelent, hogy lélek.
S akkor fölemelte a pálcát:
- Milyen nemű?
- Semleges! - rebegte az angyal
A tanár erre jól ráhúzott a pálcával.
- Lássuk - mondotta tovább -, mi a különbség animus és anima között!
Az angyal csak szepegett.
- Ostoba szamár! Mars a helyedre!
Az angyal panaszosan szólott:
- Te kérdezed-e a különbségeket? Te, aki ostobának nevezel engem, és
büntetsz? Holott ha különbségekről van szó, tudnod kellene, hogy az
ostobaság nem bűn, hanem baj!
A tanár elképedt erre a vakmerőségre. Megragadta az angyalt, s bevitte
nagy mérgesen a tanári szobába.
Mindazonáltal otthon nem tudtak meg ebből semmit. A névnapot megtartották, s az angyal
másnap a Holdra szállott.
- Óh - mondotta a fiúcska -, még egy napot maradhattál volna!
- Nem lehetett - felelte az angyal -, nem lehetett.
S kedvetlen elgondolkodással tapogatta meg magát.
|