|
(Humoreszk)
Náci barátom
névestélyét nagyon jól töltöttük. Ittunk, ettünk, hatalmas tósztokat
mondottunk; legtöbbet Kuprun bácsi, ki mindegyikét így fejezte be: - „Az Isten
éltesse hát kedves barátunkat életnagyságban, mindörökké Ámen!”
Elég az hozzá,
jól mulattunk.
Már éjfél elmúlt,
midőn utolszor fogadván egymásnak szörnyű nagy barátságot,
szétoszlottunk. Én magányosan haladtam a Hold által félig-meddig megvilágított
úton, mely egy kis erdőn át vezet negyedórányira eső lakásomhoz.
Az élvezett
italok kissé elkábítottak, s menet közben különféle vad gondolatok kergették
egymást az agyamban.
A vidéken, ahol
tartózkodom, zsivány, tolvaj nép lakik; alig múlik el hét, hogy valamely betörési
eset ne fordulna elő. Eszembe jutott ez nekem, s önkéntelenül is kapkodni
kezdék zsebemben, melyben szobakulcsomat szoktam tartani, de ijedelmemre nem
találtam. Remegve szorítám pisztolyom agyát, egyetlen védőeszközömet.
Eközben hazaérék.
A kulcs ajtómon
vala.
Kevés tétovázás
után beléptem.
Néma, halotti
néma csend.
Szobámat
sűrű setétség borítá; nem tudtam megkülönböztetni a tárgyakat.
Remegve gyújtám meg a gyertyát, és körülnéztem...
Nagy Isten! Az
ágy alatt van valaki, az inge kilátszik. Szörnyű fehér alak.
Szédültem.
Sápadtam.
Majd éltem
veszélye jutott eszembe. Ha én meg nem ölöm, ő gyilkol meg - villant meg
agyamban. Kissé lehajolva
lőttem. Az én emberem mégsem mozdult.
Nem találtam,
gondolám, s ismét durrant a pisztoly.
- Ördög és pokol!
Ki vagy?
Semmi felelet.
Lehajoltam, hogy
jobban megnézzem, mi történt. Bár a rémülettől összefolyt előttem
minden, mégis kivehettem, hogy az ágy alatt... szégyen és gyalázat... a
hálóingem parádézott.
Ez volt hát az
ijesztő, a rabló, a zsivány, mit bortól felizgatott képzeletem szült!
- Ördög bújjék
beléd! - mondám fogvacogva, s magamra húzván, nemsokára elaludtam...
|