A SZÓZAT MEG A HIMNUSZ

Egy nyári estén nyitva volt a sakk-kör ablaka. Az átellenes házban valaki zongorázott.

A körben már nem volt senki, csak Erkel maradt ott, aki szemlélője volt a játékunknak.

Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott, s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, felfigyeltem.

- Hallja, elnök úr? - Erkel ugyanis elnöke volt a sakk-körnek.

Legyintett:

- Klamperozás.

A zongora verője mintha meghallotta volna az öregúr megjegyzését, elhallgatott.

- Az ilyen kisasszonyok gyorskezűek - folytatja Erkel. - Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.

Egressy is így zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát.

- Hát nem volt mestere a zenének?

- Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti Színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra.

- Ugye az a legremekebb munkája Egressynek?

- Semmi - felelte az öregúr. - Nyomorék gyermeke Vörösmartynak is, Egressynek is.

Néha túlságosan keserű volt az öregúr.

Folytatta:

- Micsoda össze nem illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mindjárt az elején így kezdi: „Hazádnak ren”-... Mi ez a: „nak ren”? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy így írta volna a dallamot (s az öreg dúdolta.)

Nem mondom, hogy éppen így, de ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti?

Elhallgatott. Aztán csöndesebb hangon folytatta:

- Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay.

Felhí és azt mondja odafenn:

- Írtál-e Himnuszt?

- Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.

- Hát ő megírta már?

- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.

- És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?

- Micsoda szándékosság?

- Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.

- De ha nem is akarok.

- Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.

Ezt mondva - folytatta Erkel - betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapirost, melléje a szöveget.

- Csináld magad rögtön.

- De bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás ez, hogy csak úgy rögtön.

- Meg kell csinálnod!

- Nem lehet. Késő már!

Felelet helyett kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot.

Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutyateremtette: szépen vagyunk!

Amint így magamban elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. Egy óra nem telik belé, megvan a Himnusz úgy, amint ma ismeri. Akkorára már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Haza­megyek, leírom zenekarra. Másnap benyújtom.

Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség. Elkezdjük. A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.

Végre az enyimre kerül a sor. Az addigi dallamok mindenféle csiri-csári nóták; semmi mély érzés; semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenezésnek orkánja rázza meg a színházat.

Az enyim lett a dicsőség.

Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi!