SEKSZPÍR KÖLTÖZÉSE*

Személyek: Sekszpír, meg a leánya: Judit. Végül egy fuvaros, meg Kini Tamás, aki Juditot később feleségül vette.

Bolthajtásos szoba Londonban. Gyékénnyel bekötött bútorok és leszögezett ládák. Az ablak közelében egy útrakész íróasztal is. Rajta egyfelől két nyitott útitáska, női köpönyeg, női kalap, másfelől kis teríték: tányér, palack stb.

A szobában nincs más, csak Judit. Nyárias útiruhában, de hajadonfővel rakogatja az ennivalót. Közben a szemét törölgeti.

SEKSZPÍR:
(BELÉP. RAJTA IS NYÁRIAS ÚTIRUHA.)

Egy óra múlva itt a fuvaros.

(Elmosolyodik.)

Nini: Hát sírsz? A rabmadár búsul,
hogy megnyitották a kalitkaajtót?
Sír, hogy nógatják: „Szállj ki hát, no szállj!
Újra tiéd a határtalan ég,
zöld erdő lombja, virágos mező:
az életed és dalod a magadé!”

JUDIT:

Nem eszel-e az útra valamit?
Tojás és sör...

SEKSZPÍR:

Dzsonzn barátommal
ittunk az imént búcsúpoharat.
Ő tőlem búcsúzott, én meg London
lármájától és kéményeitől.
No meg a hajam barna színétől,
amely velem Sztretfördbe vissza nem tér.

JUDIT (DUZZOG):

Londont itthagyni, s éppen Sztretfördért!
Ahol lassabban jár az óra is,
Ahol az is látvány, ha valaki
két kappant visz a Cséplen-utcán végig.

SEKSZPÍR (VÁLLAT VON):

Hát mi London, hogy úgy megkönnyezed?
Kétlábú hangyák rengeteg bolya.
Barlangon barlang. Kövön-kő világ!
Zeg-zug utcáin derékba törik
a napsugár, míg fát, füvet keres.
De csak a kő és kő! S közte siető
embernyüzsgés: tallérér lihegő
mázas lelkek babiloni soka.

JUDIT:

Címeres nagyurak...

SEKSZPÍR:

A város címere
az egyfogatú bérkocsi lehetne:
jobban: a vak ló, mely napestig lót-fut.
Itt bezzeg gyorsan jár az óra is:
alig kelt föl a nap, megint leszáll.
S az évszakok... csak két évszak van itt:
meleg s hideg. Virágtalan nyár,
szennyes havú tél. És a többi: köd.

JUDIT:

Mintha Sztretfördben sohase volna köd...
Mintha a nap ott éjjel is ragyogna...

SEKSZPÍR:

Ott még a köd is szebb, mint itt a napfény.
Mi öltözteti talpig hermelinbe
a fákat, bokrokat, ha nem a köd?
A zuzmarának édesanyja az.
Itt Londonban soh’ sincs efféle ünnep.
Itt még a piros pünkösd is fakó.
De hát valld meg: nem is ezért csöpög
a két szemed pillája, nem ezért.
Tamás barátod, - a te Londonod.

JUDIT:

Ördög barátja, nem enyém! No lám:
miket gondolsz atyám! Egy borkupec,
akivel hatszor-hétszer ha beszéltem.

SEKSZPÍR:

Igaz lehet, mert tagadod, Judit.

JUDIT:

Az a toklyó!...

SEKSZPÍR:

Van már huszonöt éves.

JUDIT:

S én huszonnyolc!

SEKSZPÍR:

Sohase vén leány,
kinek az apja olyan vagyonos,
mint a tiéd.

JUDIT:

De nem és nem atyám!
Csupán mert földink, hát... mellettem
mászkál...

SEKSZPÍR:

„Mászkál?” Röpköd! Mint a moly a gyertyán.
S te is oly gondosan igazítottad
a nyakkendőjét...

JUDIT:

Ha félreállt... A zöldfilkó.

SEKSZPÍR:

Becsüljétek lányok
a zöldfilkót! Ő a legkészebb arra,
hogy jármotokba dugja a nyakát.
Tamás derék fiú és vagyonos:
csak igazgasd a nyakkendőjét hévvel.

JUDIT:

Ugyan atyám...

SEKSZPÍR:

Anyád is igazgatta
az enyémet sűdőlegény koromban,
míg végre is magához igazított.
Tizennyolc éves voltam. Ő huszonhat.
Épp fordítva: mintha a gyűrűvel
keresztlevelet is cseréltünk volna.
Nem liliom való neked se már
a kezedbe, hanem főzőkanál.
Node mindegy: ha nem Tamás, hát más.
Zsuzsi nénéd is otthon lelte meg
a filkóját. És lám: mi derék férj lett!
Alig várom, hogy kis unokám lássam...

(Maga elé mosolyog.)

JUDIT (DUZZOG):

Minek mindennap? Elég ha nyarankint...

SEKSZPÍR (VÍGAN):

Mindennap! Ezután mindennap
ő mond jóreggelt és jóéjszakát.
Otthon igazán jóreggelem lesz
s jóéjszakám mindig. Jó éjszakám
akkor is, ha majd utoljára mondja.

JUDIT:

Barátjaidat nem sajnálod-e?

SEKSZPÍR (VIDÁMAN):

Hogyne! Kivált Fitymáldy Jakabot,
ki úgy óvott az elkevélyedéstől.

JUDIT:

Hogy óvott? Én nem is tudok róla.

SEKSZPÍR (VÁLLAT VON):

Pelengérre tette a tollamat,
csóró szarkának, minek, nevezett.
Hogy Plutarhosz posztóját varrtam el,
hogy Bokaccsó kútjából merítettem,
hogy ponyváról szedtem fel Hamletet.
Az én nevem csak tolvajszíj tehát,
lopott motyónak egybefoglalója.

JUDIT:

Mit loptál el? Kinek mije veszett el?
Csorbult-e Plutarhosz vagy Bokaccsó?
S nem maradt-e a ponyván, ami ott volt?

SEKSZPÍR (FELVONT SZEMÖLDÖKKEL):

Nem mézet gyűjt a kígyó a ligetben:
a fülemilére is rásziszeg.
Vajon, ha gályát építek, vitorlást,
pompásat, aminő még nem úszott
angol szemek előtt a tengeren,
a hattyú rám kiált-e: - Hé, bitang,
ez a hajó, csak óriási hattyú!
Ki vádolja meg Feidiászt a kőért,
amelyből büszke istent faragott?
S ki veti a szemére Ráfaelnek,
hogy mások szőtték művészvásznait.
Én ócskavasból vertem aranyat...

JUDIT:

Nem ellenségid említettem én...

SEKSZPÍR (ELKOMOLYODIK):

Barátimat, igaz, barátimat,
kik egy hajón vitorláznak velem
ennek a századnak a folyamán,
kiknek beszéde selyemgombolyítás,
tekintetők, mint a vetést keltő
márciusi nap meleg sugara...
Dehát nem hagynak-e el ők is engem?
Hol ez, hol az, egyszercsak eltűnik,
miként az éjbe-oszló esti árnyék.
Köszönés nélkül jöttünk e világra,
búcsútlanul kotródunk el belőle.
De nincs-e otthon is barátom bőven?
Sztretfördnek minden bokra, fája, útja,
palánkja, háza, tornya, rétje, kertje,
hiszen mind, mind barátul üdvözöl:
Isten hozott Vilmos, Isten hozott!
S nem jő-e vélem leghívebb barátom?
Akinek kedve nem fordult soha
a szél fúvása szerint jobbra-balra;
agyának egyetlen gondolata
se mozdult soha-soha ellenem.
Kinek örömtűz gyúl szemén, ha lát,
s bú fellegzik, ha nem járhat velem.
Ki oly őszinte, hogy szemembe ásít,
de nagyságomban sohse kétkedett!
S ha volnék trónról lelökött király,
ki koldusbottal indul a világnak,
ő egymaga kísérne mindhalálig.

JUDIT:

Ki az a derék barátod, atyám?

SEKSZPÍR:

A kutyám.

JUDIT:

Lám, hogy megzavart a tűz, -
a kormos falak, füstté vált ruhatár...
s ami bizonnyal lelkedben is égett:
a kézirataid, drámáid, mindened.
Minő kincstár, bár csupa papiros
égett el ott... Lásd, én is siratom.
Dehát a fa is évről-évre terem...
Loptak is el: óh áldott tolvajok!
Könyvárusok is...

SEKSZPÍR:

A jó hörcsökök...

JUDIT:

Azokat rendre lemásoltatod!
S ha van pénz, van fal, kőműves, szabó
A színészeid sem égtek bele...

SEKSZPÍR:

„Színészeim.” Itt-ott egy fa nem erdő.
Új nemzedék burjánzott már elő,
amely csak a fejét hordozza fenn,
de bezzeg nem a szent művészetet.
Az angol szó úgy hangzik nyelvükön,
mint lúdnak száján a pacsirtaének.
S ha játszanak hőst, szüzet, vagy nemest,
királyt, lovagot, grófot, szerzetest,
akárcsak látnék külvárosi bált,
ahol bérelt vagy kölcsön-maskarában
a röflegény, pincér és szobalány
majomkedvvel nagyzolja a visszáját
mindannak, amire nem született.

(Leül.)

JUDIT:

Hol van csupa művészből társulat?
A festő is mind művésznévvel él
mihelyt bársonyt ölt és hajat ereszt.
Csak te állj Atlaszként Glóbusoddal,
a művészeid is helytállanak.
És hát az új írók? Új tollak! Új
erők! Fleccser, Bómon... s tudom is én...

SEKSZPÍR (MAGA ELÉ):

„Új írók”, akik az én csillagomnál
gyújtották meg hitványka mécsöket...

(Vállat von.)

Dehát kell olykor sár és polyva is,
hogy hézagok betöltve legyenek.

JUDIT:

Nem baj, atyám, csak világoljanak,
nemes versengéssel ragyogjanak
neved körül, amely zenitjén áll.

SEKSZPÍR (MAGA ELÉ):

Az üstökös, ha átvonult az égen,
s fényes palástja is homályba száll,
előtűnnek az apró és erőtlen
csillagocskák. S versengenek: ki nagyobb?
A törpék versengnek, hogy melyikök
viselheti az „óriás” nevet.
Ki nagy? Senki. Vergil? Homérosz? Dante?
Kerékküllőre tapadt porszemek
az Idő elgördülő szekerén,
mely elviszi a nemzeteket is.
Egy-egy porszem tán hosszan csillogó...
A vége csakúgy múlás, feledés.
Gyermekésszel csodáltam egykoron
a könyveket s költők arcképeit.
Ma már tudom: a lélek lángja is
ezen a Földön korom és hamu.
Arcképök: Veronika-kendő-kép mind.
Egy-egy kereszt árnyéka leng mögöttük.

JUDIT:

A fáradtság szól ajkadon, atyám.
Jó, hát pihentesd lankadt szárnyaid.
Töltsük otthon a nyarat és az őszt.
Mikorra visszatérünk, állanak
dicsőségednek újult falai,
s koszorús fejed újra taps köszönti.

SEKSZPÍR (LEGYINT. A SZAVAKAT SZINTE
EGYENKÉNT MONDJA MAGA ELÉ):

A taps csak levegő. S a koszorú:
egynapos zöldség, - kopott zarándokbot
hamar fonnyadó éke és jutalma.

JUDIT:

De szép!

SEKSZPÍR:

Szép, szép. A dráma is szép:
látható álma a költő szívének.
De meddig szép? Amíg csak maga látja.
Amíg a gondolat a kohójában ég,
s a szent lángban gyémánttá változik.
De amint ezt a szót leírta: Vége,
felocsúdik. Az álma szertefoszlott,
a színes árnyékok el, ködbe-múltak.
S előtte a garasos próza ül.

JUDIT:

De újra látja színpadon az álmát.

SEKSZPÍR:

Nem az többé. Csak hitvány kópia.
Tegnapról eltett melegített étel.
Kicserélt menyasszony: a kúti tündér
nádszál-kisasszony, akit rücskös cigány-
lánnyal cserélt ki a vasorrú bába.
S a királyfi csak képedez szegény:
„De megrútult. Mintha nem is ő volna!”

JUDIT:

A publikumnak tetszik, s ez a fő.

SEKSZPÍR (GÚNYOSAN):

Ez a fő!

JUDIT (ÁBRÁNDOZIK):

Rómeó és Júlia, Otelló...

SEKSZPÍR (GÚNYOS VIDÁMAN):

Júlia. Vagy lármásszájú hős,
kinek feje gombócként gőzölög.
Az ilyen kell, és bársony és selyem,
királyok, hercegek és lényalók,
gazdag henyék pillangó-élete.
Szép príma-jérce s érte kakasharcok.
Vagy holdfény, sóhajtás és muzsika.
A szó mindegy: akár a bölcsek kincse,
akár aranyozott üres dió.
De jobb, ha csak dió. A magasat
nem értik a szakállas gyermekek.
Nem szavakat les a felvont szemöldök,
csak a Damokles kardját: No, mi lesz?

(Elkomolyodik.)

Ej, meguntam a kárpitok világát,
a fakardokat, a görögtüzet,
borókafüstöt, tátott szájakat.
Bánom is én, mi vihar szórta szét,
s hogy hova szórta a drámáimat!
Lelkemnek partra vetődött hullámi
voltak csupán. Bár olykor gyöngy s virág is
hányódott bennök a világ elé.
Az érdemest, az igazit Judit,
a mélységben heverő gyöngyöket,
világító karbunkulusokat,
otthon tárom fel, otthon, az opálokat,
amelyekben lelkem szent tüzei,
parazslanak hamvadhatatlanul.
Otthon tárom fel a mindenki-kincsét,
amelyet egyik század a másiknak
kezébe majd aranytálon ad át, -
otthon tárom fel a sztretfördi csendben.
Falomb árnyékán, virágok között, -
ahol legfeljebb méhek döngicsélnek.

(Maga elé bólogat.)

Vagy télen, mikor temető a kert,
s virág csupán az ablaküvegen van,
méhek helyett a vihar orgonája
búg odakünn: én a szobai csendben,
a kandallóm szelíd melege mellett,
ülök megint teremtő-asztalomnál.

JUDIT (MAGÁBAN):

Ülsz ám a vadász-cimborák között.

SEKSZPÍR (MAGÁBAN):

Vagy tavasszal a mezőn hogyha járok,
a fakadó fák, kéklő ég alatt,
mikor az Évn a hegyek havát,
új vizeit hordja Nyugat felé,
nem újul-e meg az én lelkem is,
miként az Évn, a parti fák s a rét?

JUDIT (MAGÁBAN):

Jársz ám sörözni az Arany Sólyomba.

SEKSZPÍR
(MÉLYEN ELMERÜL A GONDOLATAIBAN):

Betérek majd a temetőbe is.
Hemnet fiacskám, óh kis Hemnetem!...
A tavasz első ibolyácskái
ott kélnek újra sírköve tövén.
És kék szemüknek első megnyílása
az alsó sort olvassa a kövön:
Viszontlátás boldog reményében!

Oh, Hemnetkém, kis kékszemű virágom,
tudom, nem ott a mi viszontlátásunk!
Csak a cserép, az van ott eltemetve,
a kis virágcserép, mely eltörött,
míg őt magát angyalkéz vette fel,
s ültette át az Égben más cserépbe.

Mégis a sír, a sírocska az övé.
Leülök majd ott, s el-elhallgatom
a szellősusogást a fű között,
a Végtelenség rejtelmes beszédét,
amely csak susogás, halk susogás,
s a fű, a nefelejcs, mind bólogat.

Mi más strófák zendülnek majd meg ott
szívem hárfáján is, mi más dalok!
Nemesebb, égibb, szebb akkordokat
zenget a költészet olyan helyen,
ahol a virágok az Égre néznek,
s a csillagok a Földre.

Meglásd, mi más lesz, majd ha asztalomnál
nem ül a Gond. És ajtóm küszöbén
nem áll örökké a zord Sürgetés.
S ha majd írótentám mellett az Óra
éjfélre többé intőn nem mutat.

Mi voltam én itt? Nyírott szárnyú sas,
amelyet tyúkketrecbe zárt a Sors,
s az apró baromfiak közé szoktatott.
Kiszállok most: örökre itthagyom
a földön járó korcs-szárnyasokat!
Bú, csüggedés, minden rossz ittmarad!
Csupán a múzsa...

JUDIT:

Az is ittmarad.
A hajad ősz: s a múzsa is leány...

SEKSZPÍR:

Múzsa helyett a Podagra kísér?
Lehet. A búcsúzásnak nem jelenti
napját, előre semmi szerelem.
Akkorhát finisz: a költészetem...

JUDIT:

Félbemarad, atyám, emlék marad.

SEKSZPÍR (MAGA ELÉ):

Beomlott aranybánya...

JUDIT:

Óh be kár!

SEKSZPÍR (VÁLLAT VON. MAGA ELÉ):

Mindegy. A fürj epedő pitypalattyja,
az őszibogár méla pírregése,
macska-doromb, dajkának dúdolása,
költő írása, - mind azonos sorsú.
Néhány száz perc, vagy néhány ezer év,
csak áramlat az Idő tengerében,
amelyben minden: fű, fa, ember, állat,
korona, koldusrongy, szív és epe,
pöfeteg gomba, büszke piramis, -
minden - iszappá válik. Mindörökre!

JUDIT:

A szép költemény nem, nem atyám!

SEKSZPÍR:

Minden, minden. A szép írásmű is csak
vigyázattal fújt szappanbuborék.
Száll valameddig a végtelen időben.
Aztán elfakul, elmúlik az is.
Az Idő óráján a billegőt
nem állítja meg Isten keze se.

JUDIT:

De a te neved marad!

SEKSZPÍR (VÁLLAT VON):

Darabig talán:
üres keret, melyből a kép kihullt...
Hát nem írok. Legfeljebb gondolatban,
ha átvonul majd egy-egy szép rege
a fantáziámon, a szívemen,
mint tó tükrén a rózsaszínű felleg.

Leírom-e, vagy csak elgondolom?...
Légyen úgy, mint véled, Judit, hogy csak
elgondolom...

De akkor is jobb otthon.
Azon a földön, amelynek porából
alkotta Isten múló testemet.
Szebben sugárzik ott reánk a nap.
Tündöklőbbek az égi csillagok.
Jobb ízű ott a kenyér és a só.

(Magában fantáziál.)

S babér helyett találok rózsafát.
Alig várom, hogy kisunokám lássam,
Mennyivel szebb az ő játszadozása,
mint itt a sok cifra komédia,
s mennyivel édesebb a csevegése,
mint a fellengős, kongó jambusok.
Óh, alig várom, hogy a kis angyalt lássam,
hogy ringassam gallyamnak bimbaját,
azt a minden drámánál szebb mesét,
amelyben a Teremtő visszaadja
gyermekkoromnak fehér ingecskéjét!
Szememnek fényét! Hajam barna színét!
Gyermekszívemnek galambszárnyait.

Ha majd ölembe mászik és átölel,
az ő kis karja lesz a koszorúm.

S ha szívecskéje szívemen dobog,
a Múlt s a Jövő szíve dobog össze.

A mindent múlásba hordó Időn
az Élet áll csak diadalmasan.
Csupán formáit váltogatja el,
mint az avult ruhát hogy váltja új.
A lombja-vesztett őszi almafán már
ott a rügy a hullt levél helyén.
A lombja-vesztett embernek a karján
ott ül a kedves arcú unoka.
Minden virág szép, szívet bájoló, -
mert Isten költeménye a virág, -
a gyermek is virág: embervirág,
virágos ág a Jövőnek kezében!...

---------------

Szebb költemény, mint minden költeményem!

Kopogtatás. Ajtónyílás.

Az ajtóban megjelenik a fuvaros ostorral, a fuvaros mögött Tamás csokorral. Tamás mögött egy kutya.

Tamás félretaszítja a fuvarost és besiet. A kutya még inkább megelőzi Tamást. Sekszpírhez fut és örvendezik.

FUVAROS:

Itt a kocsi és két markos legény is,
aki a bútort a szekerekre rakja.

JUDIT:

Óvatosan!

TAMÁS (KIMELEGÜLT ARCCAL):

Estig szabad vagyok!

SEKSZPÍR:

Derék!

TAMÁS (JUDITNAK NYÚJTJA A CSOKROT):

Lehetek kísérője?

JUDIT (MOSOLYOG):

Tamás,
Már megint félreáll a nyakkendője!

(Megigazítja.)