KASTÉLY A FÖLD ALATT

Az erdőszélen üldögéltem, egy vadrózsabokor mellé terített pokrócon - Jegenyén. A fürdő­szolga is ott ült, csakhogy ő a gyepen, a pokróc sarkánál. Nem lévén még akkor más vendég, mint én egymagam, a jó Domokos egész napra az én szolgálatomba szegődött, hozta utánam, ha kellett, a festőszereimet, meg a pokrócot.

- Miért olyan szomorú? - kérdem egyszer tőle.

- Nem vagyok én szomorú.

- Hát mire gondol?

- Most éppen Sófalvára, Felső-Sófalvára.

- Hát mi van ott?

Azt gondoltam, a szeretője.

- Nincs ott semmi - felelte - csak egy kastély.

- Milyen kastély?

- Milyen? Azt senki se tudja, hogy milyen.

- Milyen kastély lehet az, amelyikről senki se tudja, hogy milyen?

- Mert az a föld alatt van.

- Föld alatt-e? Elsüllyedt?

- Nem süllyedt az el, oda építették.

- Aztán ki volt az a bolond?

- A tündérek.

Ezt olyan egyszerű komolysággal felelte Domokos, mintha azt mondta volna: az oláhok.

De kilométernyi hosszúságúra nyúlna az én leírásom, ha minden kérdésemet és minden feleletét leírnám. Öt szónál többet egyfolytában alig mondott. Kérdésekkel kellett belőle kiszedni, hogy mit tud a kastélyról.

Egy óra hosszánál is tovább tartott a vallatásom, míg megtudtam tőle a következőket.

Ezelőtt néhány esztendővel egy asszony vízért ment Sófalván a csurgóra. A csurgó az erdőszélén van a temető mellett. Hajnal volt. Amint visszafelé jött, a hegy mellett két nő lépett eléje. Kérték, hogy forduljon be a kastélyba, és vigye ki a szemetet. Vigye ki, megjutalmazzák. Hanem azt is megmondták neki, hogy senkinek ne beszéljen erről, ha beszél, halál fia.

Az asszony elcsudálkozva nézett a két nőre. Sohase hallotta különben, hogy Sófalván kastély van.

- Ne csudálkozzál - mondta az egyik nő -, a kastélyról azért nem tudsz te semmit, mert benne van a hegyben.

A hegy oldalán ekkor csakugyan látott egy nagy kőajtót. Az ajtó nyitva volt. Az asszony szólni se tudott nagy álmélkodásában.

A két nő bemegyen előre, emez meg utánuk. Hanem ahogy átlépi a küszöböt, észreveszi, hogy a nagy ajtó megmozdul. Az asszony megrémül és vissza-kiugrik. Szerencséje volt, hogy idején, az ajtó csak a csizmája sarkát csapta oda, de úgy, hogy leszakadt.

Az asszony hazáig futott. Az udvarra már úgy esett be.

Lefektetik, kérdik, hogy mi a baja.

- Jaj, azt nem lehet elmondani!

- De mégis!

Addig faggatták, hogy elmondta. Nos, amint elmondta, meg is halt üstöllést.

A sófalviak nyugalmát fölfordította ez az esemény. A bíró gyűlést hítt össze. A gyűlésen néme­lyek azon voltak, hogy a hegyet körül kell keríteni, mások meg pópát akartak hozatni, hogy a hegyből elűzze a rosszakat. Voltak azonban olyanok is, akik azt mondták, hogy nem kell megijedni, csak tisztesfű, meg akasztott ember kötele legyen, no meg tömjénfüst.

Végül aztán megnyilatkozott a bíró esze is. A bíró azt mondta, hogy értőjére kell bízni a dolgot, el kell menni az enlakai tudósasszonyhoz, és majd csak azután kell beszélni, ha az beszélt.

A falu megválasztotta a bírót, meg melléje két esküdtet, küldöttségnek.

Érdekes, hogy milyen másképpen megy a székely paraszt az ő tudósasszonyához, mint a magyar paraszt; a bíró két kendő földet vitt magával. Az egyik kendőbe a kincses hegyből vette a földet, a másik kendőbe meg máshonnan. A két helyről vett föld egyszínű volt.

Elmentek másnap a tudósasszonyhoz és kibontották az asztalán a két kendő földet. A bíró nem is kért tőle egyebet, csak azt, mondja meg, hogy micsoda két föld az?

A tudósasszony belenézett az egyik kendőbe is, meg a másikba is.

Aztán így szólt:

- Emez itt semmi. Hanem ez a másik föld - a hegyből vett földre mutatott -, ez olyan hegyről való, ahol tündérek vannak.

- Hát mit tegyünk? - kérdezte a bíró.

- Szentgyörgy-nap éjszakáján - felelt a tudós-asszony -, menjenek arra a helyre, ahonnan ez a föld való. Egy rózsafa van ottan, több rózsafa nincs is. Pont tizenkét órakor megjelenik ott nagy csengetéssel egy őszöreg szakállas ember. Állják el az útját. Akkor azon a helyen, ahol az öreg áll, megnyílik az ajtó, és belészáll az Öreg. Ott ássanak. Legelsőbben is egy kéményt találnak, és az be fog szakadni, és egy vagy két ember áldozatul esik. Hanem a többi annál szerencsésebb lesz: megtalálják a szobákat, ahol az arany meg az ezüst kádakban fekszik.

A faluban megint nagygyűlést tartottak. Kijelöltek tíz erős embert, s azok Szent-György nap éjjelén csakugyan lesben is állottak.

Hát egyszer csak hallatszik ám a nagy csörgés csöngetés. Jött az öreg, fehérszakállas ember. No most kellett volna eléje állani, megszólítani. De nem mert ám egy se. Az öreg meg nem várakozott, hanem eltűnt.

A hegy tetején veszett el a szemük elől, hát azt elhatározták, hogy ásnak. Pénzt adtak össze, és hozzáfogtak a munkához. Hanem mindjárt az első ásónyomásnál eltört az ásó, olyan kemény kőből van az a hegy ottan.

Hegyes vasrudakkal verték, bontották tovább a hegyet. Végre rá is akadtak a kéményre.

- Nem igaz ez, Domokos.

- Vagy igen. Magam is láttam.

- No, csak mondja tovább.

- Hát, a kéményre ráakadtak, nem mertek tovább ásni, mert eszükbe jutott, hogy a kémény be fog szakadni, és egy vagy két ember áldozatul esik. Mindegyik a másikat biztatta.

- De hátha nem kémény volt az?

- Vagy igen, instálom, hiszen le is nyúltak.

- Mivel nyúltak le?

- Horgokkal, vasrudakkal.

- És mit húztak fel?

- Semmit, hanem azt hallották, hogy odalent zörgött valami.

- És abbahagyták a munkát?

- Nem hagyták éppen abba, csakhogy oldalt kezdtek ásni. Oldalról nem szakadhat be senki.

- És mi lett az eredmény?

- Mikor én eljöttem, már jó messze beástak, de még nem értek bele a kastélyba. Lehet, hogy azóta belyukadtak.

---------------

A nyáron, hogy Korondfürdőn jártam, eszembe jutott ez az elbeszélés. Átmentem Sófalvára.

Az öreg Györke János tiszteletes készséggel vállalkozott arra, hogy megmutatja a kincses hegyet.

A község keleti oldalán egy inkább dombnak, mint hegynek nevezhető, gyér fűvel benőtt sziklás helyre értünk. És csakugyan ott találtam az oldalában a körülbelül tizenöt méternyire mély üreget, amit az acélkemény tömör sziklába, bámulatos kitartással vágott a felbuzdult hiszékenység.

Mert mintha az egész hegy egyetlen kődarab volna, sehol még egy repedés hézaga sincs a barlangban.

Bementem a pappal az üregbe. A kő szinte kongott a lépteim alatt.

- Ez a hegy csakugyan üres - mondottam a papnak.

- Üres - felelte az -, olyan, mint egy nagy kőedény.

- Nekem valami kéményről is beszéltek. Van valami a tetején?

- Volt egy lyuk, hanem azt már betömték, hogy a gyerekek belé ne essenek.

- És mekkora volt az a lyuk?

- Akkora, hogy egy ember kényelmesen lebocsátkozhatott volna a hegy belsejébe.

- És milyen mély?

- Én egy kötéllel húsz ölnyire értem feneket.

- És nem bocsátkozott le senki?

- Még olyan bátor ember nem született.

Visszajövet elgondolkoztam azon, hogy minek járnak a mi hegymászó embereink az Alpesek közé; íme itt ki tudja, micsoda érdekes barlang vár a fölfedezésre. A hegyek köröskörül vaskő- és sótartalmúak. Arany és ezüst tallérok nincsenek talán benne, de lehet, hogy hoznának ide a természet csudáit járó idegenek.