AZ UTOLSÓ BOSZORKÁNY

Ma már nincsenek boszorkányok. A jó Isten tudja, miért nincsenek. A régi időkben bizony voltak. Ezt mindenki tudja. Csakhogy ma már mindent eltagadnak az emberek.

Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban mindig meséért zaklattam a cselédünket. Mesélt is néha, különösen mikor engem a hideg lelt. Boldog szép betegség! Egyszer este az ágyam mellé ülve mondta a mesét. Március volt akkor és a szél fújt. A Tera cseléd egy helyen megakadt, nem jutott eszébe, hogy az elátkozott pirinc hogyan szabadult meg a sárkány őrzötte várból. A kakas odakünn kukorikolt egyet.

- Jaj - mondja a cseléd felfigyelve.

- Mi az, Tera?

- Itt jár a Baksáné.

Én már akkor tudtam, hogy ki az a Baksáné. Boszorkány. A faluvégén lakik a legelő mellett. Száraz, meggörbült kis öregasszony. Nincs senkije, csak egy özvegy leánya. Az sincs vele. Túl a hegyeken lakik. Megátkozta a boszorkány a tulajdon édes leányát. Miért átkozta meg, azt bizony ma se tudom, nem kérdeztem senkitől.

Hát ez a boszorkány járt nálunk; ezt kukorékolta meg a kakas. A kakas nem szólna éjfél előtt a világért sem, csak ha boszorkány jár a ház körül. A kutyánk is berrogott. Aztán elcsöndesült minden. A szél is. Vajon mit akarhat?

A cseléd imádságba fogott, én meg betakartam az én kis hatéves fejemet, és végig viszolgott rajtam a félelem.

Bizonyos, hogy a tehenünket akarja megrontani. Elveszi tőle a tejet, mert neki nincs tehene. Otthon aztán megfeji a szekértengelyt vagy a kapufélfát.

De majd elmondom én ezt holnap az András bácsinak, aki okos és hatalmas ember. Ő őrzi a csordát, és nem fél a bikától sem. Azt hiszem, a csizmájában van az ereje. Sohasem láttam ahhoz fogható erős és öblös csizmákat. Mindig azt hittem, hogy az a két csizma lábbal van tele. Ilyen lábú embernek képzeltem Kinizsi Pált. Az ilyen ember aztán, ha megveti a lábát, visszanyom a dárdájával egy hadsereget. De aztán láttam egyszer, ahogy ittasan feküdt az András bácsi a kocsma kocsiszínje alatt. A felesége elment érte és lehúzta a csizmáit, hogy el ne lopják. A csizmából sok szalma dőlt ki, meg a pipája. De jó is volt, hogy a felesége megőrizte ezeket a bőrbeli kincseket. Nem szakadnak el azok soha. Meg vannak patkolva erősen. Télen, mikor a Jancsi gyerek ezekben a csizmákban jön az iskolába, mindnyájan irigyeljük. Nehezen fut a jégnek, de ha egyszer rajta van már, úgy csúszik, mint a gyorsvonat, és sohasem fordul fel, pedig mindig guggolva csúszik.

Mihelyt azonban a hó elmegy, Jancsi mezítláb jár iskolába, s a csizmát állandóan az apja hordja. De nemcsak a csizmák méltóságosak őnála, hanem az arca is. Akkora bajsza van, mint a bötlehemes öreg pásztornak. Hol jobbra fújja a szél, hol balra mind a két ágát.

Hát ez az András csordás beszélte a kovácsműhely előtt, hogy mennyi baja volt az öreg Baksánéval. Egyszer nyáron, ahogy a mezőn hált, arra érzett fel, hogy valaki közeledik. Megismerte a sötétben is, hogy Baksáné. Fel akart ugrani, mert rosszat sajdított, hanem a boszorkány gyorsabb volt; kantárt vágott az András fejéhez, és ím ezzel lóvá tette.

- Álmodta kend ezt, András.

- Olyan igaz, mint ahogy itt állok. Mikorra felugrottam, éreztem, hogy ló vagyok. Egy porci­kám sem volt emberi.

Aztán elmondta, hogy a boszorkány a Durumó lakodalmára hajtotta. Hogy ki volt ott a menyasszony meg a vőlegény, arra nem emlékszik, mert csak lóésszel látta a lakodalmat.

---------------

- Álom, esős idő.

- De nem álom volt az; olyan fáradt voltam reggel, hogy alig bírtam feltápászkodni.

- Hát aztán mit tett kend a boszorkánnyal?

- Egész nap aludtam az eset után. Ki kellett pihennem a fáradtságot. Éjjel aztán, hogy hiába vártam, gondoltam máson nyargalászik, hát elmentem a kertjébe, hogy megszedjem az almafáját. Meg is szedtem. Hanem ott is én estem a bajba. Ahogy le akarok jönni a fáról, azon veszem észre magamat, hogy nem lehet. Tyű, a kirelájzumát, mondok: kötést tett rám a boszorkány! No, András gondolkodtam, most vagy mán sehogyse. Ott ültem reggelig. Akkor bújt elő az átkozott, és úgy tett, mintha nem is tudna róla. Könyörögtem neki, hogy szaba­dít­son el, ott hagyom a zsákot is inkább. Hát így adott aztán valami italt, amitől megszabadultam. Olyan íze volt, mint pályinkának.

- Görcs volt az, hallja kend.

- Jó, jó; én tudom, amit tudok. Mentem egyenesen a paphoz és megmondtam neki, hogy hogyan jártam. Hát még leszidott. Azt mondta, hogy Baksáné nem boszorkány, és hogy az éretlen almától esett belém a kötés. A pap se mer a boszorkány ellen tenni semmit.

Azonban amint az András beszédéből kitűnt, mégis hitt a papnak. No nem vakon. Vasárnap lesbe állott a templom ajtajánál, hogy egyenesen viszi-e be az ajtón Baksáné a fejét, vagy féloldalt. Mert szarvája van a boszorkánynak, mint az ökörnek, ha nem is lehet látni.

Baksáné féloldalt vitte be a fejét az ajtón.

Most már csak azt kellett volna még meghallgatni, hogy visszafelé mondja-e odabent az imádságot, vagy egyenesen, de azt már nem lehetett, mert az asszonyok közé férfiember be nem ülhet.

A következő héten a pap kertje alatt pillantotta meg az András a boszorkányt. Bizonyos, hogy vajért megy a vízre. Mert tudnivaló, hogy a boszorkány megzavarja a vizet, és vaj vetődik fel, mikor a víz leülepedik. A pap kutyája erősen ugatott és hogyan, hogyan sem, beleszorult a feje a kerítésbe. Ezt bizonyosan megint ő tette. Hogy ím a kutya se be, se ki, hát odagyűltek a gyerekek és nevették. Akkor a boszorkány odament a kutyához és kiszabadította.

Hanem a boszorkány bizonyosan megneszelte, hogy András utána leselkedik. Mert mikorra az András hazaért, a hízója úgy állt az ól közepén, mintha testamentumot csinált volna. Leeresztette a fülét, farkát, és szomorúan pislogott a tele vályúra.

Azonban Andrásnak is helyén volt az esze. Azonnal szétverte az ólat és megkereste, hogy hova ütötte a szöget a boszorkány. Meg is találta. A csősz puskájába tette a szöget, és kilőtte a Baksáné háza irányába. Hát a hízó mindjárt fölpöndörítette a kedve mutatóját, és nekiállt a vályúnak. Baksáné meg bizonyosan ágynak esett, mert harmadnapig színét se látták.

Hanem akkor nagy zivatar támadt. Láthatatlan kezek szaggattak háztetőket, és döntötték ki a kerítéseket. A falombok recsegve törtek le, és szóródtak az utakra. A kútágasok úgy sikol­toztak, mint a vénasszonyok szoktak, mikor a kocsmában verekedés van. Az ebek tutultak az egész faluban.

Akkor lecsördült a jég. A csordát alig lehetett összefogni és behajtani a nyíresbe. András hol imádkozott, hol kutyateremtézett. Egyszer csak felkapta a kanásznak a baloskáját és hupp, Isten nevében! - belevágta a jégesőbe.

Szerencséje a boszorkánynak, hogy nem találta el. A kutyát találta el a baloska. Ma is sánta.

Ettől az időtől fogva az András csordás sokat viaskodott a boszorkánnyal. Hol macska képében járt az őhozzá, hol kutyaképében. Egyszer ló képében ment át az udvaron. András azt hitte, hogy a szomszéd lova tévedt be hozzá, és ki akarta vezetni, de a ló akkor tinóvá változott, és Andrást oldalba bökte a szarvával.

Elmondta ő mindezeket gyakran, különösen a hodály előtt, ahol a juhászok esténkint szalonnát pirítanak, és ahova én is el-elszöktem, mert szerettem hallgatni az ő okos és csodás beszédeiket.

A juhászok mindig ajánlottak valamit a boszorkány ellen, de az András csordás hiába tűzködte körül a házát nyírfaággal, meg mindenféle tüskével, csak nem szabadulhatott ő a boszor­kánytól. Azt meg, hogy visszakézzel elkapja a boszorkányt, s a derekán hordott madzaggal megkösse, sohase merte megcselekedni.

Végtére is, amint később hallottam, úgy menekült meg a folyamatos gyötréstől, hogy maga is beállott boszorkánynak, és mindenféle csudálatos mesterséget cselekedett.

De én már ezekről nem tudok semmit. Csak arra emlékszem, hogy valahányszor megláttam, mindig elszorult a lélegzetem, s ha éppen szembe jött velem, áttértem a túlsó házsorra. Félelmetes is volt látni az ő lassú, libegő járását, különösen mély tekintetét, mikor gyermek halad el mellette. A fűben, vagy a kertek alatt éppen olyan volt, mintha seprűn lovagolna.

A legnagyobb jelenet, amit én láttam, mégis az volt, mikor egyszer egy gyereket vezettek hozzá. Máig is emlékszem, hogy kocsin hozták, és hogy a községháza előtt állott meg a kocsi. A gyerek valamivel idősebb volt, mint én. Fehér, bőujjú ingben, rojtos kis fehér gatyában, pitykés lajbiban szállott le a kocsiról. A kalapján fekete pántlika lebegett hátul. Olyan betyárforma gyerek volt, még egy kicsike kis fokos is volt a kezében. Egy fekete bajuszos, szomorú ember kézen fogta a gyereket és Baksáné után kérdezősködött, hogy melyik ház az övé.

Tápainét kérdezte pedig, aki éppen a boltból ment hazafelé.

Az elmagyarázta, hogy csak menjenek egyenesen, két szederfa van a ház előtt, meg egy kis méhes az udvaron. Aztán azt kérdezte, hogy talán beteg a gyerek:

- Nem beteg - felelte az ember -, nem beteg ez.

- Hát akkor mi járatban vannak, ha nem beteg?

- Meghalt az édesanyja ennek - felelte az ember -, meghalt.

Akkor jött az úton Baksáné. Előrehajló fejjel jött, mintha valamit keresne. De nem keresett az semmit, csak úgy szokott járni.

Mink valami hárman a Fodorék kertjéből lestük, hogy mi lesz.

Baksáné, hogy ím eléje mentek, megállott. Először az emberre nézett, mert az szólt neki, azután a gyerekre nézett, és rátette a kezét a gyerek fejére, úgy nézett rá. Egyszer csak letérdelt és megragadta a gyereket. Azt hittük, megeszi. De nem ette meg. Csak sírt rajta a vén boszorkány, meg csókolgatta. Aztán meg leborult a porba.

Megnéztük később, mikor elmentek, hogy nem hagyott-e valami jeleket a porban. De nem láttunk ott egyebet, mint a lábuk nyomát.