ALI RÓZSÁS KERTJE

Téli éj. A sötétségben hull a hó. Hullong nagy pelyhekben, némán, szünetlenül. Két lépésnyire nem látni.

És a sötét havazásban egy ember botorkál. A feje a nyaka közé van húzva. Se kalap, se süveg rajta, se télikabát. Megy-megy, mint a részeg. A hó a hajára hull és olvadoz rajta. Rogyadozó inakkal botorkál a hóesésben, az útrejtő éji világban.

De ím, megdöbbenve áll meg: a sötét magasban, a hullongó pelyheken át, öles nagyságú, kékes-fehér kereszt világlik feléje.

Egy mozdulatlan nagy csillagkereszt. Az égen? A levegőben?

Szinte elhőköl tőle.

Káprázat?

A szemét meregetve lépdegél feléje. Alig a hatodik lépésénél elvesz a föld a lába alól, s őmaga arccal esik valami mélységbe.

Semmi, csak árok.

Feltápászkodik. Lerázza a havat a kezéről. Ismét mereszti a szemét a látományra. A kék kereszt változatlanul ott ragyog a magasban.

Tehát nem káprázat. A kereszt ott világol egy-helyen, mozdulatlanul. A fénye, ahogy közelebb-közelebb lép, egyre tündöklőbb.

Mi ez?

A kereszt mégsem az égen tündököl, hanem valami ház fölött. Ház, valóban ház. Emeletes vagy tornyos. Alább is van rajta lámpás, utcai, sárgafényű. És a lámpánk alatta, fölött is betűk feketélnek.

Az ember egész testében reszket a hidegtől. A foga vacog. Az arca lilaszín vörös. Táguldozó szemmel lép közelebb. Nézi. Olvassa a felső nagy betűket: JÉZUS HÁZA.

Bámul. Pislog.

A szeme aztán az alsó apróbb betűkre fordul. Olvassa:

Ide mindenki bejöhet, akinek szállása nincsen. Még alább, még apróbb betűsor:

Vessetek ebbe a lyukba kenyeret vagy egyéb élelmet a Jézus szegényeinek.

S a falon akkora lyuk látható, amekkora egy kenyér befogadására elég.

Az ember bámul.

---------------

Mi volt az a Jézus háza?

Valamikor, még a szabadságháború idején, egy szegény mesterlegény szabadult ki a kórházból, és nem volt hol meghálnia. Zord őszi est volt az, szeles és fagyos. Sok házba benyitott. De a sápadtsága, rongyossága bizalmatlanságot keltett mindenütt.

- Itt nincs szállás barátom.

A város végén orgonaszónak szent búgása hallatszott a házak mögött a sötétben. A legény hallgatódzott, aztán arra fordult. Kivilágított temetőt látott. Az orgona a temetői kápolnában szólt. Bent és kívül térdeplő és álló sokaság. Ájtatos zúgással énekelték a halottak litániáját:

Az örök haláltól ments meg Uram minket...

A legény fázott. Befurakodott. A litánia végén leült. Elaludt.

Durva hang zavarta fel.

- Hej!

- Hadd maradjak... A kórházból jöttem... Hadd háljak itt az éjjel.

- Éppen az kellene! Isten háza ez...

- Minek az Istennek ház?

A lármára egy pap is megjelent. Az is ráhurrogott. Kiűzték a legényt a kápolnából.

Hová ment? Hol hált? Nem tudni. Csak annyi bizonyos, hogy később az élete folyamán kocsi­gyáros lett ugyanabban a városban és meggazdagodott. Ő is építtetett templomot, de abba papot nem bocsátott be. Ráíratta nagybetűvel: JÉZUS HÁZ, s megnyitotta a hajléktalanoknak.

A ház a város végén épült - szemben a temetővel -, s két nagy terem és két ruhatár volt benne. Egyik a férfiaknak, másik a nőknek és a gyermekeknek. Gyékénnyel letakart cementágyak álltak mind a két teremben, s középen nagy márványasztal. Cement és márvány volt ott minden, még a kályha is - nagy négyszög kályha, inkább kemence. Sütni-főzni is lehetett benne. A tetején meg meg is hálhatott az, akinek ágy már éppen nem jutott.

A két nagy teremhez aztán két fürdőszoba is volt építve. Annak a vizét télen a belső kemencék éjjel-nappal melegítették.

Zár nem volt az ajtókon, sem a kapun. Beléphetett akárki, akármikor. Ki is mehetett belőle.

Telenkint mindig nyüzsgött ott az ember. Olykor annyian voltak, hogy még az asztalon is háltak. Nyáron azonban csak éjjeli szállásra tértek be holmi szegény, vándorlegények, drótosok, ablakosok, újságárus gyermekek. Néha egy-egy olyan család is odaszállásolt, akit valamelyik háziúr az utcára rakatott ki. De persze soká nem maradtak, mert bizony a Jézus házának lakói könnyen ellopogatták az apró holmit.

Maradós lakója csak három volt a háznak: egy részeges mészáros, egy köszvényes lábú agg szabó, meg egy vén cigányasszony. A rendet is azok intézték. A szabó a csendes rendet. A mészáros azt a rendet, amelyikre erőkifejtés is kellett.

A mészárosnak Pálfi volt a neve. De csak éppen annyiban volt mészáros, hogy segített az igazi mészárosoknak a vágóhídon, afféle ronda munkákban. S azért kapott mindennap egy-két hatost, birkafejet, májat, borjúlábat, más effélét. Délutánonkint már ivott és danolt. De volt úgy, hogy ruhát vagy fehérneműt kellett vennie, s nem ihatott napokig. Olyankor kedvetlenül ült a márványasztal főhelyén, az ő saját külön székén, egy nagy bolti ferslógon. Ruhás ládának szerezte ő azt valamikor, de sohse vitte annyira, hogy elrakni való ruhára is jutott volna pénze. Csak épp egy toll-vánkos volt minden vagyona. Azon szokott ülni is, mikor a ferslógján ült az asztalnál.

Egyetlen jó cimborája a szabó volt, Bogár Miska. Az is hatvan éven fölül való vén legény, de sokkal idősebbnek látszott, mert se haját se szakálát nem nyíratta, mióta beköltözött a Jézus-házába. Annak se volt semmije csak épp ágyneműje. A sarokágy volt az övé, a kályha mellett. Mindig otthon ült vagy hevert. Pipázott, kegyes újságokat olvasott. Kertészkedett is nyarankint a kis házi kertben. Péntekenkint olykor eljárt koldulni.

Hát akkor este ott ültek még néhányan a Jézus házának lakói a nagy háromméteres márványasztal körül. Csak hárman: a mészáros, a szabó, és az öreg cigányasszony.

Gyertya égett előttük egy ökölnyi tuskócskán. Kártyáztak.

A cigányasszony is afféle őslakó volt ott. Még akkor került be, mikor az urát, Pondró Jancsi bőgőst agyonverték. Egy cigánylakodalmon verték agyon. Pondróné akkor meggyűlölte a cigányokat, s beköltözött a Jézus házába. Csak épp a pipázást meg a piros fejkendőt tartotta meg a cigányélet emlékéül. Ő is koldulgatott péntekenkint.

Hát ott ülnek hárman és kártyáznak, pipáznak. Egy palack bor előttük és egy félben-fogyott nagy dióskalács újságpapirosban. A kalácsot valami jólélek csúsztatta be este nyolc órakor, s már akkor csak valami hatan voltak ébren. Vígan lakoztak belőle, s akkor, hogy a mészárosnak pénzetlen napja volt, a cigányasszony ajánlotta meg a bort: hozassanak egy kétliteres palackkal ketten a szabóval, s kártyázzanak rá; aki nyer, egy pohárral ihatik.

Szilveszter estéje volt aznap, s a babona azt tartja, hogy aki ébren éri meg az újévet, nem hal meg abban.

Már éjfél elmúlt, de a palackban még volt egy pohárra való bor.

- Ideje, hogy lefeküdjünk - mondotta a mészáros. - Elfogy a gyertya is.

A cigányasszony belenyúlt a szoknyája zsebébe, és kivett egy marok gyertyavéget.

- Van itt - mondotta. - Akár reggelig.

És álmos szemmel nézett a kártyáiba.

Akkor lépett be az ajtón az éj vándora.

Belépett. Megállt. Nézett.

A feje havas volt. A szakálla is. A szeme vad és rémült. A kabátja ferdén volt begombolva. A keze kéklett a hidegtől.

Állt.

A szabó rápillantott.

- Mindörökké ámen! - kiáltotta gúnyosan.

S megnyálazta a hüvelykujját, lecsapott egy kártyával.

A jövevény körülnézett. Nagy terem. Fehér kőágyak, negyven is, párosával egymás fölött és benne alvók.

A sarokban kőkályha. Vörös fény terjeng ki az ajtaja lyukain. A jövevény odalép. Tartja a hátát a melegnek. Néz.

Csend. Alvók horkolása. Kályhának halk mormolása. Fokhagyma és vöröshagymaszag dohányszagokkal keverten.

A cigányasszony lecsap a kártyával és nyom egyet a pipája parazsán. A mészáros is lecsap. A szabó is lecsap újból.

S megint a jövevényre néz.

- Hát a fa? - kiáltja neki. Ha nem hoztál, ne melegedj!

- Fizetem - feleli halkan a jövevény. - Megfizetem.

Erre a szokatlan nyilatkozatra mind a három kártyázó feléje fordul. Az ágyakon is megmozdul két árnyék és fölül.

A cigányasszony meggyújt egy másik gyertyavéget is, és a jövevényre vizsgálódik.

- Hát lássuk - szólalt meg a mészáros vastag hangja. - Fizess. A fát mink hordtuk ma össze, hát nekünk fizess.

- Én egy nyalábbal hoztam! - kiáltott egy rekedt hang a sarokban a felső ágyból.

S a hang tulajdonosa legott le is ereszkedett. Toprongyos, szürke hajú csavargó volt. Két cipőt kapott fel az ágya szögletéből, és két rántással a lábára szottyantotta. A bal cipő azonban olyan rongyos volt, hogy kifitogott belőle az újságrongy, amellyel a meztelen lábát szokta betekerni.

A ruhájáról, kezének széles fehér körmeiről látszott, hogy pék.

A jövevény az asztalhoz lépett, és egy ötkoronás ezüstpénzt vetett oda.

A gyertyavilágnál látszott, hogy rendes és tiszta úri ruhába öltözött ember, körülbelül harminc éves, fekete göndörhajú és göndörszakálú, de oly sápadt, mint a koporsóból kikelt halott.

Az ezüst-csendülésre hat ágyban is megmozdultak. A márványasztal egy-két perc alatt körül­népesült. Bámuló szemek néztek a jövevényre.

- Közpénz - szólalt meg a szabó.

És sovány ujjai póklábakként jelentek meg az ötkoronás fölött.

- Üljön le - mondta az öreg mészáros. - Egyen, ha éhes.

És eléje tolta az újságpapirosban a kalácsot.

A cigányasszony még egy gyertyavéget meggyújtott, és a gyertyatartó tuskóra állította.

A nagyobb világosságnál látni lehetett, hogy a jövevény ruhája szinte új, úri, diószín, csak épp hogy félre van gombolva.

- Mér nem megy a fogadóba? - kérdezte a cigányasszony. - Ott jobb a hely. Ámbár itt is tiszta.

S nagy füstöt bodorított a pipájából.

A jövevény csak állt az asztalnál, és zavaros szemmel nézett az asszonyra.

- Zsidó ez! - rikoltotta egy hang. - Zsidó!

Az arcok elképedtek. A mészáros alatt megdobbant a láda. Szokása volt, hogy rugott egyet a ládáján, ha valami izgatta, vagy szólani akart. A dobbantás az elnöki csengetést helyettesítette:

- Nem - felelte ijedten a jövevény -, nem vagyok zsidó.

De ahogy így a két tenyerét a válláig emelte, a mozdulata csak megerősítette a gyanút.

- Zsidó! - kiáltották hárman is. - Zsidó! Ki kell lökni!

- De nem! - rebegte a jövevény.

S egy lépést hátrált, ijedten nézett körül.

De mindenfelől csak a rámereszkedő fagyos szemeket látta.

Az agg szabónak szinte kétakkorára nyúlt a nyaka, ahogy a jövevényt szemlélte. S rendelten fehér haja szinte fölborzolódott.

A kínos csendben végre ő szólalt meg. A mészárosra tekintett.

- Vidd a fürdőbe - mondotta nyugodtan. - Itt különben is kötelező a megfürdés.

- A ruhát is meg kell előbb gőzölni - mondta Pondróné. - Addig senki be nem léphet.

A mészáros fölkelt. Már hatvanéven fölülvaló ember, de még mindig vállas és vastagnyakú, bikateperő figura.

A jövevény megrettenve hátrált előtte.

- A feleségem keresztény! - hebegte -, keresztény, született keresztény.

A mészáros tanácstalanul állt. A ház lakói is egymásra néztek. Végül mindenkinek a szeme a szabóra fordult.

- Maradhat - mondta nyugodtan a szabó.

A cigányasszony még egy gyertyavéget meg akart gyújtani, de aztán mást gondolt. Kiment. Néhány perc múlva függőlámpással tért vissza. A terem megvilágosodott, és petróleumszag vegyült a levegőbe.

A lámpást a péklegény vette át tőle. Fölugrott vele az asztalra, és a menyezetről lelógó alvó lámpásnak a helyére akasztotta.

A jövevény ezalatt leült a szennyes márványasztalhoz, s finom gyöngyházaskést vett elő a zsebéből. Farkasétvággyal ette a kalácsot.

Az emberek ott álltak még. Ahogy a terem megvilágosodott, némán szemlélték tovább a jövevényt.

- Véres ez az ember! - kiáltotta egy elszörnyülködő hang.

A mészáros ládája dobbant.

A jövevény kezéből kiesett a kés. A torkán megállt a falat. A szeme elmeredt.

- Ölt! - rikoltott a péklegény. - Gyilkos!

Az ember megrettenve állt föl.

S mintha az az embercsoport megfagyott volna egy minutumra, a szemek még csak nem is pillantottak.

Az ember sápadt volt, mint a halál. A feje lekókadt.

- Öltem - rebegte. - Fogassatok el, ha akartok, már fáradt vagyok.

S a szeméből könnyek törtek elő. Visszaült a székére. Fölvette a kését, és metszett egy darabot a kalácsból. A könnyek a kezére csepegtek.

- Hagyjatok békén - rebegte. - Öltem: megvan. Tik is öltetek volna...

S lecsapta a kését. A karjára borult és zokogott.

Az emberek szinte megkövülten nézték.

- Elfussak-e a rendőrségre? - kérdezte a szabót egy suhanc, akinek a keze kék volt, mintha kesztyű volna rajta.

A mészáros a fejét ingatta.

- Álljátok el az ajtót - mondotta szigorún -, nehogy megszökjön.

- A rendőrség úgyis idejön - felelte nyugodtan a szabó.

- Kelepcébe került - szólt a cigányasszony.

És megnyúlt arccal pislogott az emberre.

- Öltem! - kiáltotta az. - De ki nem ölt volna? Ki? A feleségem...

A falat megállt a torkán. Az arcán kíngörcs vonaglott át.

- A feleségem...

Nem bírta tovább mondani.

A szemek ráüvegesültek. Percekig tartó csöndesség volt az asztal körül.

Végre a szabó mordult meg; eléje tolta a boros üveget.

- Igyál. A bűnödért meglakolsz. De azér ihatsz.

- Míg fel nem akasztanak - toldotta a szót a mészáros.

Az ember remegő kézzel fogta meg a flaskát. Ivott.

A keze nagy volt, de a körme gondozott. Két egymásba ereszkedő vérfolt piroslott a jobb mandzsettáján. A szeme rányílt. Levonta, és eldobta a kemence felé.

A szemében ismét könnyek jelentek meg. Letörölte.

- Nem őt siratom, nem - mondotta nehéz lélekzettel. - Nem őt. Magamat. És én azt gondoltam...

A szeme mélyen behunyódott, mintha elájulna.

- Legyetek a bíráim - töredezett belőle tovább a hang. - Tik jó emberek vagytok. Ez az öreg... (És a szabóra mutatott.) Olyan nekem, mintha a Krisztus csoportjából való volna.

Én valóban nem a Jézus egyházában születtem, csak huszonegy éves koromban vettem fel az, üdvözítő keresztvizet. De már azelőtt is hittem a mennyei eredetű Krisztusban. Hittem, tiszteltem.

Mert nekem csak az anyám volt magyar és keresztény. Az apám török, páratlanul becsületes, igazhitű ember... Mikor először volt kiállítás Pesten, nyolcvanötben, akkor ismerkedett meg az anyámmal, aki galamb. Szegény, vén galamb...

És én már gyermekkoromban pénzt szereztem azzal, hogy tolmácsa voltam a Sztambulban járó magyaroknak.

Talán nyolc esztendeje, hogy megismerkedtem egy nővel... Óh az átkozott!... Az is magyar, de akkor egy vén, gazdag kunduradsinak volt a felesége. Kunduradsi, az varga.

Az én apám kókuszt és egyiptomi fűszert árul a bazárban. Az asszonnyal ott ismerkedtem meg. Ma is emlékszem rá, hogy négy piasztert kértem egy skatulya malagáért. S ő a vele jött vén asszonyához fordult:

- Nem drága - mondta magyarul -, de azért alkudjunk.

Magyar nő volt mind a kettő. Nem is sejtették, hogy valaki érti a szavukat.

És én magyarul feleltem:

- Szabd meg az árát magad ökörszemű szép asszony. Legyen a tiéd, amennyin akarod.

A festett kezű suhanc elröhhent. A többi hallgató is elmosolyodott. Csak a mészáros maradt komoly.

- Mit nevettek? Az ökörnek szép a szeme, minden állaté közt a legszebb.

- Az úgy van - bólintott rá a török. - Mert az arca fehér volt, mint a kairói gyolcs, és a szeme nagy, fekete, és a termete, mint az agave virágáé. Olyan volt akkor, olyan.

A szavamra rózsaszín jelent meg az arcán, és valami csodálatos mosolygás, egy átfutó hullámvonal az arca közepén.

Akkor ismerkedtünk meg, és csakhamar, egybeédesedtünk. Óh az átkozott!

Attól fogva hurikkal álmodtam, és a legszebbik mindig az ő arcát viselte. Huri, az tündér.

Egyszer rózsát adtam neki, titkon persze. És ő örült.

- A mi házunkban nincs kert - mondotta.

- Csinálhatnánk együtt - felelem, mintha dsinek szállottak volna meg.

Dsin, az ördög.

Akkor olyan asszony volt vele, aki nem tudott magyarul. És én a mazsolát pergettem a rézkanálból, mintha arról beszélgetnénk.

- Csinálhatnánk kertet együtt, szép rózsás kertet.

- Hogyan? Hol?

- A hazádban. Hiszen félig én is magyar vagyok, és ott bennünket nem ismer senki.

A dsinek napja volt az. Az én jámbor fejemben nem termett azelőtt soha efféle rendetlen gondolat.

De valahányszor ő jött a bazárba, én mindig átváltoztam. Az a mosolygás az arcán... Ő nem úgy mosolygott, mint más nők. Hanem mintha egy rózsaszínű hullám futna át az arca fehérén...

Egy hónapra rá egy hajó datolyát bízott rám az apám, hogy vigyem Odesszába. Én Odessza helyett a Dunának fordítottam a vitorlát és onnan fel. A hajón velem szökött az asszony is.

Óh, de soha nem véltem, hogy az én jóatyámat meglopom, az én jó anyámat megbúsítom. Mert ma is azt vélik ők, hogy a tenger nyelt el a hajóval együtt. Bár úgy történt volna!

Partra vittem a portékát és az asszonyt. És csináltunk itthon rózsáskertet, nagyot. Háromszáz fajta rózsa volt benne, és ezer rózsatő. Hogy rothadt volna ki mind az ezer!...

Már hét éve élünk együtt, és a rózsáskertből nem hiányzott más, csak egy kis gyereksírás.

A múlt tavaszon megbetegszik az asszony. Én becsukom a boltot és szaladok, mint valami megkompolyodott dervis, orvosért. Egy öreg orvoshoz akarok menni.

Útközben megállít Szalay órás, hogy vegyek tőle egy régi serkentő órát, török számok vannak rajta.

- A legkisebb gondom is nagyobb annál! - felelem. - Orvosért megyek, a feleségem beteg: tüdőgyulladás vagy mi van rajta.

- Ne menjen az öreghez - mondja. - Az új orvos az új tudományokat is ismeri. És igen tud az asszonynéppel bánni.

Így mentem az új orvoshoz.

Fiatalember, alig huszonnyolc éves, afféle simándi beszédű és beretvált képű, mint a papok. A feleségemet meggyógyította a melun egy hét alatt. A melun! Melun, az átkozott.

De az asszony azontúl is gyöngélkedett. Egésznap a rózsáskertjében hevert a függőágyon, és regényt olvasott, meg az Újidőket, Életet, más efféle képeslapokat.

De akkor már volt helyette a boltban segítőm, egy fiatal szerecsen nő: Gamba nevű. Cirkuszban játszott azelőtt, de a cirkusz megbukott, mert a herkulesét legyőzte egy Balogh-Pösze nevű kocsis, hát megbukott. Mert egyéb érdekesség nem volt benne, és adósságokért is foglalták, hát megbukott. És az állatokat eladták. Így került hozzám Gamba, a szerecsen nő.

Délben a konyhán segített, máskor a boltban. Hamar megtanulta mindennek az árát.

Egyszer az orvossal találkozok. Rózsa van a kabátján, sárga. Megismerem a rózsát, hogy az én kertemből való. De nem gondoltam vele semmit. Nálunk járt, letörte, jól tette.

Megint néhány hét múlva, ahogy kilép a Hétvezér ajtaján, látom hogy a kabátján egy rózsa piroslik. Megismertem, hogy az is tőlünk való. Tudtam, hogy járt nálunk. Azzal se gondoltam semmit.

Egyszer meg a boltom előtt ment el, és akkor meg nagy fehér rózsa volt a kabátján, noha aznap nem járt nálunk.

- Érdekes - mondom félvállról Gambának -, hogy ez a doktor mennyire szereti a virágot.

Gamba elvigyorodik.

- Szereti - azt mondja -, hát hogyne szeretné a virágot.

Különös volt nekem a vigyorgása, de nem gondoltam semmit.

Azokban a napokban betörtek az adópénztárba, s az utána következő éjszakán betörtek az ékszerészhez is.

Az ébresztőórát már akkor megvettem. Este ráigazítottam az egyre. Gondoltam, fölkelek egykor, és kinézek a boltomba, hátha oda is próbálkoznak?

Az órát aztán betakartam szőnyeggel, hogy csak halkan szóljon, nehogy a feleségemet is fölzavarja.

Hát éjfél után berreg az óra. Fölkelek óvatosan. Lámpást gyújtok. Tekintek a feleségem ágyára, hogy nem ébredt-e fel?

Ámulva látom, hogy az ágy üres.

De nem gondoltam arra se semmit.

A lakásomat a bolttal folyosó köti össze. Egyik ajtaja a boltba nyílik, másik a konyhára, harmadik az udvarra.

Ahogy kilépek a folyosóra, látom, hogy az udvari ajtó szélén négyujjnyi szélesen világít be a hold. Hogy lehet ez? Hiszen magam zártam be. Kétszer is megnéztem a závárt, s íme nyitva van.

Ijedten nézem. Fülelek, hallok-e valami lépést?

Hallok.

De megismerem, hogy a feleségem járása.

Jön. Belép. Megrezzen, ahogy meglát a gyertyával.

- Jaj, hogy megijesztesz! - mondja kedvetlenül.

- Hol jársz?

- A kertben. Megnézem: nem ólálkodnak-e rablók az udvaron? De hogy megijesztettél!

Valóban sápadt volt és remegett. A vállán a rojtos fekete selyemkendője volt. A haja szabadon hullt a kendőn át a hátára.

- Óh te szegény fehér nyulacskám! - mondtam kedveskedőn -, te gondos kis háziasszony!

És megöleltem, megsimítottam a haját.

A haja hideg volt és nedves.

De igen haragudott, hogy úgy megijesztettem. Ellökött magától.

- Eredj buta köpek! - mondotta egyszerre dühössé változva.

Köpek, az kutya.

És még az arcomba is csapott.

- De kedves angyalom, fehér tulipánom - békítgettem. - Hiszen én nem is sejtettem, hogy künn jársz. Igazán derék, bátor nő vagy. Holnap mindenkinek elmondom, hogy a rablókra ki mertél menni éj közepén.

- Ne mondd bizony senkinek. Nem azért tettem, hogy elmondd, hanem mert álomzsák vagy. Tőled ugyan elvihetik akár a házfödelet is.

És az ágya szélére ült. Szinte szaggatva bontogatta a cipője fűzőjét.

Csak akkor láttam, hogy cipő van a lábán, a sárga új cipője. S én, valóban buta köpek, még akkor se gondoltam semmit.

Ez nyáron volt, most-nyáron. Az orvos már akkor nem járt hozzánk. A feleségem járt el délutánonkint őhozzá, a Gamba kíséretében.

És én még örültem, hogy ide-oda sétál. Mert az utóbbi évben ideges-haragos volt. Olykor annyira megbőszült, hogy nekem támadt. Egyszer, hogy a konyhába kinéztem, mit főznek, annyira rámdühödött, hogy a habszedőkanállal csapott a szemem közé. Egyszer meg a vasalót vágta hozzám. Ha eltalál vele, bizony megsántulok.

Még akkor se gondoltam semmit. A betegségét okoztam. Jámbor különben is a természetem. Még én mentegettem a haragját és dolgoztam érte, mint a malom szamara.

Tegnap, hogy felvidítsam, arra gondoltam, hogy vendégeket hívok. Szilveszter este lesz, így szokás.

Kit hívjak?

Az orvosán kezdtem.

Az orvos volt már egyszer nálunk vacsorán, s nem is régen. De akkor az a csúfság történt velem, hogy elaludtam, ott az asztalnál elaludtam. Sokat dolgoztam aznap, elálmosodtam, és hiába erőlködtem, a szemem pilláit mintha összeragasztották volna: ültőhelyemben elaludtam. És ott aludtam másnap reggelig.

Igen restelltem másnap. A feleségem is szidott, csúfolt, nevetett érte. Azért is gondoltam legelőször is az orvosra, hogy azt a hibámat jóvátegyem.

És mentegetődztem előtte:

- Bocsásson meg, de nem tudom, hogy lehetett...

- Sokat fárad ön - mondotta jóakarattal -, nem csodálkoztam én, hiszen orvos vagyok.

S megígérte, hogy eljön.

Meghívtam aztán másnap, mármint máma még három ismerősünket: Vargháékat - írnok az -, a patikust, és Illésfyéket, a nyugalmazott kapitányt. Mind a három feleséges ember. De ma estére dalos mozi volt hirdetve a kávéházban, és a három jó család odaígérkezett.

Ej, hogy előbb eszembe nem jutott. No, elmegyünk mink is vacsora után, ha a feleségem akarja.

A feleségem összevonta a szömöldökét, mikor értesítettem, hogy az orvos nálunk fog vacsorázni. De a következő percben elsimult a homloka, az arcán a rég nem látott rózsaszín jelent meg, s a hullámocska.

- Jó gondolat mégis - mondta fénylő szemmel -, legalább a múltkori elalvásodat korrigálod.

És megcsókolt.

Mily boldog voltam, Istenem! Azonnal felemeltem tíz percenttel minden portékámnak az árát. Még a spongyát is drágábban adtam. Hadd örüljön annak is az asszony, hogy este sok pénzt öntök az asztalra.

Az asszony egy óra múlva beszólt a boltba:

- Izend meg vagy írd meg neki, hogy hétre már itt legyen. Kilencre megvacsorázunk és elmegyünk a kávéházba.

- Magam futok el! - feleltem boldogan. - Magam futok el.

És ez mind ma történt, ma. Megáll az eszem, ha elgondolom, hogy mi minden történt ma velem!

Hétkor már csakugyan ott a doktor. Kivágott elejű szmokingban és vasalt fehér elejű ingben, a lábán lakkcipő. A feleségem is fel van öltözve kimenőre, az ő lábán is lakkcipő. Én magam nem értem rá, hogy átöltözzek. Gambának a konyhán kellett dolgoznia, s a boltom tele volt este vevővel. Hát csak így ültem az asztalhoz, ahogy vagyok. Csak épp annyi időm volt, hogy a bolti bankópénzt beraktam a tárcámba, s utána megmoshattam a kezemet.

A vacsora pompás. Nyúlhús és kappan, torta, és a boltomból a legszebb déli gyümölcsök. Bor is jó régi, badacsonyi fehér és egri vörös.

Beszélgetünk, vidáman, kedvesen a kis kerek ebédlőasztalnál.

Az én helyemen a doktor ül. Köztünk a feleségem. Fölöttünk villamos lámpás ég.

Szokatlan volt nekem mégis, hogy a feleségem helyén ülök, szemben az udvari ablakkal, s hogy az udvar sötét, az ablak tükörré változott. A tükörben is ott vagyunk hárman, ott az asztal is, étel is, a villamos lámpás is, mint a legtökéletesebb tükörben.

Hát beszélgetünk.

Az orvos újságolja, hogy egy fiatal leány halt meg. Reggel még danolt, délben már kiterítették. Menyasszony volt, noha szívbajos, beteges. Braun Ilkának hitták - zsidólány volt. Valami felizgatta és meghalt.

- Van egy török példabeszéd - mondom: - Nem tudja a bambusz, mikor tapod rá az elefánt.

- Van annál szebb példabeszéd is - mondja az asszony. - A halál fekete teve - minden ház elé letérdel.

A fekete teve igen tetszett az orvosnak. Fogta a poharát és koccintott velünk. Vörös bor volt a pohárban. Felét megitta. Én is illedelemből épp annyit, mint ő. Török földön úgy szokás.

Az orvos leteszi a poharát. A székét hátrább tolja. Lehajlik valamiért. Én belől-ülök a falnál, fölemelkedek, hogy lássam, mi az?

Lecsúszott a szalvétája. A padlóra esett, De csak a tükörré vált ablakban láthatom. S látom egyúttal, ahogy lehajolt, hogy az egyik cipője fényes, a másik meg be van szennyezve fölül, a lába fején. Pedig mielőtt az asztalhoz ültünk volna, olyan tiszta és fényes volt a cipője, mintha akkor vette volna ki a bolti skatulyából.

Különös volt, de nem gondoltam vele. Talán a lábát vakarta, egyik lábbal a másikat, mint a gyerekek? Vagy a szék lába poros, és abba akasztotta a lábát, mint a hosszúlábúak szokták?

Nem gondoltam vele. Inkább az foglalkoztatta az elmémet, hogy nem aluszok-e el megint? Fáradt voltam, s a szoba igen be volt fűtve. A boltban nincs kályha. Átfáztam, és a meleg kissé kábított. Nem is igen ettem. Csak vigyáztam, hogy el ne álmosodjak.

A kappan után int az asszony:

- Egy üveg aszu áll ott a szekrényen. Add ide Ali. Meg három pohárkát is. És szelj nekem egy szelet kenyeret.

Készséggel mozdulok. No lám, az asszony még aszut is szerzett.

A szekrényen egy nikkel cukortartó is áll. Karácsonykor vettem az asszonynak egy tucat ezüst evőeszközzel együtt. De szépművű cukortartó. Az is olyan, mint az ezüst. Ahogy a kenyeret szelem, félre a szárazát, vékonyan a puháját, az ezüstként csillogó cukortartóra siklik a szemem. Elámulva látom, a hosszú arcokat mutató cukortartótükörben, hogy a doktor keze az én poharam fölé nyullad, és egy üvegecskéből csöppent bele valamit.

A szemem elmered.

Mikorra megfordulok, ül rendesen, cseveg, mint előbb.

Az asszony hallgatja mosolyogva.

De az a négy lépésnyi idő, amely eltelt addig, amíg az aszut meg a kenyeret az asztalra tettem, az négyszáz év volt nekem. Kezem, lábam, vállam, mintha ólommá vált volna. A fejemben sötét, nehéz felhők.

Mindent megértettem, mindent! Mint mikor a fekete éjszakát villám hasítja át, s egy pillanatra megvilágítja az egész mindenséget. Mindent megértettem! A rózsákat! A Gamba vigyorgását! A feleségem éjjeli kimenését! Hajának hidegségét és harmatos nedvességét! S hogy mért nem papucsban ment ki! Megértettem a nappali járatait is! Az elalvásomat az előbbi vacsorán! A dühös kedvetlenségét énirántam! A boldog hullámot, mikor a doktor meghívását közöltem vele! Megértettem, mindent megértettem!

Leültem, ólommá változottan, szótlanul. A szemem elé köd ereszkedett. S mintha a ködben ülne az asszony meg az orvos. Csak a plasztron fehérlik a mellén.

- Nyisd meg hát az aszút! - toppantott türelmetlenül az asszony.

Fogtam a dugóhúzót, mint valami gépember és erőlködök vele, hogy az arcomba visszatérjen a szín, mert bizonyára sápadt voltam.

Mert olyan volt a fejem, mint a megfagyott citrom, minden gondolat megfagyott bennem. Csak egy gondolat maradt eleven, az, hogy valami történik velünk ma este! Valami nagy! Valami végzetes! De hogy mi? Még nem tudtam.

A dugó pukkant, s én ahogy visszaigazodtam a helyemre, hogy az arcom eltorzulását leplezzem, az ajtóra néztem:

- Mi az? - rebegtem -, mi az?

A hangomra, arcom elváltozására, ők is az ajtónak fordultak. A doktor föl is kelt, és az ajtóhoz lépkedett. A feleségem is odabámult.

Ezen idő alatt átcsúsztattam a magam poharát az orvosé helyére, az orvosét a magam pohara helyébe. A bor egyformán félig volt mind a két pohárban. A poharak is egyformák.

- Semmi - szólt visszatérve az orvos. - Mit hallott?

- Valami különös kiáltást.

Legyintett:

- Az utcán rikoltoznak. Az Estet árulják a kölykek.

Egy percnyi csend következett. Kívülről behallatszott a nyolc órai harangszó. Az orvos nyugodtan evegette tovább a kappanmellet.

- Dehát poharat is adj! - szólt rám az asszony. Mondtam, hogy poharat is. És még egy szelet kenyeret.

Ónosan mozdultam.

Amint a kenyeret szelem, szelem, mint valami gépember, ismét a cukortartóra nézek persze. Látom, hogy az asszony pajkos-hízelgőn elcseréli a maga vörösboros poharát az orvoséval. Szerelmesen huny reá, és issza, kortyolgatja a vörösbort, mintha mondaná: A szívedet iszom!

Az orvos is bizalmasan hunyorog.

Mikorra azonban én megfordulok, az arca mind a kettőnek egykedvű és illedelmes.

Az asszony poharában nincs ital, az orvoséban még van. Előbb az orvos poharában éppen annyi volt az ital, mint az enyémben. Most két ujjnyival is több. A cukortartó jól mutat.

Leültem. Hallgattam. De olyannyira nem volt az eszem a cselekvésen, hogy szórakozott­ságomban a kenyérszelet helyett a kenyérszelő kést tettem az asszonynak a tányéra mellé.

Gamba belépett, és apró gyümölcskanalakat rakott az asztalra.

- Tölts hát! - szólt rám az asszony. - Nem értem! Milyen bamba vagy ma!

És kacagott:

- Jaj!

- De előbb ezt kiisszuk - mondta vidáman az orvos. - Ezt nem hagyjuk, ezt a finom bort.

És rámnézett vidáman:

- Hát éljen az üzlet a jövő évben is, és nyíljon a gyönyörű rózsáskert a jövő évben is!

Kiitta a borát.

Én is kiittam.

Az asszony mosolygott és félig behunyt szemmel sandított reánk.

A szembenálló tükörre nézek. Látom, hogy az asszony cipője az orvos lábát nyomkodja. Az orvos mosolyog.

Bennem a lélegzet méginkább elnehezül, szinte fojt.

- Nyíljon a rózsáskert - ismétli az orvos szórakozottan.

Az asszony megrázza a fejét.

- Nem értem - mondja mosolyogva -, olyan álmosság szállt meg...

Erre mintha villám futott volna át rajtam, egyszerre megszabadultam a nyomástól. A köd felszakadt. Tisztán láttam egyszerre, tisztán.

- Én értem! - feleltem keményen, szinte kiáltva.

Elképedten néztek rám mind a ketten.

Az én szemem az orvosra szegeződött. De úgy szegeződött rá... Szinte éreztem, hogy szúr.

- Mit mondott ön legutóbb?

- Mit mondtam? - hüledezett az orvos. - Semmit. Azt mondtam: Nyíljon a rózsáskert.

- Nohát én meg azt mondom: Nyíljon a sír! Gazember!

S fölszöktem. Felkaptam a kenyérszelő kést. Az asztal fordult. Üvegek, tányérok csörömpölve recsegve szóródtak szerteszét. A következő percben már ott hevert a padlón, hanyatt a gazember, és a kés benne állt a mellében.

- Őrült - hörögte haldokolva. - Őrült...

S a száján vér buggyant ki.

Az asszony sikoltozva menekült a hálószobába, Gamba is sikoltott, és ő is odafutott be. Hallottam, hogy a kulcsot megfordítják, székek dobbannak.

- A mosdót! - sikítja az asszony -, a mosdót az ajtóhoz.

S hallom, hogy torlaszolják el az ajtót.

Én csak álltam. Valóban úgy álltam ott, mint valami őrült.

Az orvos mellén, a fehér plasztronon piros folt terjedezett a kés markolata körül, az orrából is vér buzgott. A szeme elfordult.

Én csak álltam, mint a kőből faragott kép. Lassankint átvilágosodott az elmémen, hogy öltem, embert öltem! Mi lesz ebből? Mi lesz?

Kitántorogtam a házból. Csak úgy, ahogy voltam. Még kalapot is elfelejtettem tenni. Mentem, bódorogtam. Az utcán megállított valaki. Ismerős volt-e vagy ismeretlen? Nem tudom. Beszélt velem néhány szót. Feleltem is. Nem tudom mit. Aztán kezet szorítottunk, elváltunk. Csak mentem, ődöngtem tovább vakon, gondolat nélkül, mintha kivették volna a fejemből az agyvelőt.

Egyszer, hogy felnézek, látom, hogy a vasúti állomáson vagyok. A harmadik osztályú terembe buktam be. Nehány parasztot találtam ott.

Nem ismerősök voltak.

Láttam, hogy szemökbe ötlik a lihegésem, torzoltságom, ruhátlanságom.

- Veszett kutya - lihegtem, leroskadva a padra. - Veszett kutya üldözött idáig. Kérem bátyám, váltson nekem is jegyet...

- Hova?

- Hova? Hát... izére: Pestre.

Az egyik ember kinézett, hogy lássa a veszett kutyát. A másik, akinek a pénzt adtam, megváltotta a jegyet.

A vonaton aztán rendezni próbáltam a gondolataim ziláltságát. Átgondoltam az egész szörnyű­séget: hogy történhetett? Hiszen egy percig se volt szándékomban, hogy megölöm. Én nem öldöklésre hívtam őt meg, hanem vacsorára. Még akkor se gondoltam arra, hogy ölni fogok, mikor már a pokol minden gyötrelme ránehezült a szívemre. Hiszen nem volt akkor egy ép gondolatom, egyáltalán nem volt semmi gondolatom. Megbutultam, fává vált a fejem. Csak abban a pillanatban, mikor az orvos azt mondta: Nyíljon a rózsáskert - abban a pillanatban mozdult meg bennem a tigris, amelyről nem is tudtam, hogy lakik bennem. S mintha nem is én cselekedtem volna, hanem az a tigris ragadta volna át az uralmat a testem izmain, úgy kellett cselekednem, ahogy az rándított.

Bűnös vagyok-e?

Ezt kérdeztem újra meg újra.

Ha bűnös vagyok, csak annyi lehet a bűnöm, hogy férjes asszonyt vettem élettársamul. De a törökföldön a házasság nem lelki kötelék. Az asszonyt nem én szakítottam el az urától. Ő maga vált meg tőle.

De mégis öltem. Akárhogy történt, emberéletet oltottam ki. Ezért bűnhődnöm kell, bűnhőd­nöm. Nem szabad lett volna vonatra ülnöm. A bírósághoz kellett volna mennem egyenesen. De most már mindegy, jelentkezni fogok más bíróságnál, jelentkezek, mihelyt megreggeledik.

A vonat ezalatt haladozott és mozgadozott. Emberek beszélgettek és pipáztak mellettem. Nem hallgattam rájok. Olyan volt minden, mintha álmodnék. A vonat közben-közben megállt, aztán megint tovább haladozott, mozgadozott, s olyan volt, mintha a végtelenségbe vinne, mintha soha többé ki nem szállhatnék.

Az egyik állomáson kakastollas csendőr lép be. Megdöbbenek. A szívem dobogása úgy megáll, mintha egy elefánt topott volna a mellemre.

A csendőr csak átfutó pillantást vetett ránk. Tovább lépett. A füstön, párán át elenyészett.

Utána kell mennem - gondoltam. Eléje kell állnom. Azt kell mondanom:

- Csendőr: én gyilkos vagyok.

De ahogy a kőszobor meg nem bírja mozdítani a lábát, a kezét, a fejét, én is úgy ültem ott.

Mit mondana a csendőr?

- Mért ölt?

Mért?

Hát ki az, aki nem öl, ha elveszik tőle a gyermekét, a feleségét, a vagyonát?

Nekem gyermekem, feleségem, kincsem volt az az asszony, és az az ember ott ült a barátságom asztalánál, és ott rabolt meg a hátam mögött.

Ha a vonat nem Pestnek vinne, három óra alatt szerb földön lehetnék, és mondhatnám, hogy török vagyok, megrészegedtem, elvitték a kalapomat, téli kabátomat, táskámat... Ki keresne? Az asszony alszik az álomitaltól. A szerecsen bestia azt véli, hogy ájult. Talán csak reggel...

A vonat megint megállt.

Kiszálltam.

Órahosszat barangoltam összevissza, nem tudva hol vagyok? Hova megyek? Csak a havazás, csak a hideg... Éreztem, hogy födél alá kell jutnom, mert leroskadok. Míg végre itt megláttam a világoló keresztet...

---------------

Ali újra a tenyerébe hajtotta a homlokát és a kezeszárán egy könnycsepp futott végig.

A körülülők és állók szinte megkövülten bámulták.

A nagy csendben szapora lépések hallatszottak az ablak alatt, és különös csördülések.

A péklegény megrezzent.

- A rendőrség! - rebegte -, a rendőrség...

És az ágyába szökött.

Valamennyien szétrebbentek.

A cigányasszony felugrott az asztalra, és lejjebb csavarta a lámpást. Némán tűnt el a homályban, mint a denevér.

Alit egy nagy kéz ragadta meg, a mészáros keze.

- Ide bújj - susogta -, ide a ládába.

S fölemelte a ládát, amelyen ült.

Csakugyan a rendőrség lépett be.

A szobában senkit se talált ébren. Valamennyien az ágyban voltak. Csak a mészáros ült a homályosan égő lámpás alatt az asztalnál, a ládáján. De ő is aludt. A karjára borultan aludt, mint szokott is olykor, ha beszeszelt.

A rendőrtisztnél kézi lámpás volt, de azért a házi lámpást is feljebb csavartatta.

- Hé! Ide mind! - kiáltotta keményen.

S az ágyak megelevenültek. Kedvetlen arcok kászolódtak elő, s ki teljes ruhában, ki csak fehérneműben.

- Ide glédába! - harsogott a tiszt szava. - Te Gazsi, kiálts be az asszonyokhoz, hogy öltözköd­jenek és jöjjenek be, őket is megnézzük.

A lakók álltak némán, kedvetlenül. A rendőrök egyenkint megnézték, vallatták őket: kicsodák? Honnan jöttek? A tiszt belevilágított a kézilámpásával az arcukba.

Valami öt gyanús figurát találtak. A péklegényben is legott ráismertek egy keresett betörőtolvajra.

A pék szótlanul engedte, hogy a kezére rakják a békókat.

Aztán az asszonynép szállingózott be, álmosan, boglyasan, nagykendőben, alsószoknyában, némelyik mezítláb. Álltak hallgatva, kedvetlenül. Azok között is talált a rendőrség három gyanúsat. Pondróné mondta meg, melyik mikor jött, s hogy valamennyien ott vannak.

A vallatások ideje alatt egy rendőr mégis átment a kézilámpással a női terembe. Egy másik rendőr meg a férfiak termében nézte sorra az ágyakat, az ágyak alját.

Csak az öreg szabó maga maradt fekten az egyik sarokágyban. Csak épp hogy felkönyökölt, míg a vizsgálat tartott.

A mészárost se háborgatták az alvásában. Máskor is találták már ültön, részeg fővel az asztalnál.

Végeztek. A tiszt rátekintett a szabóra:

- Nem kerülte el valami a figyelmünket, Miska bácsi?

A szabó vállat vont:

- Hát még kit ki nem húznának a Krisztus palástja alól?

Az ajtóban a tiszt mégegyszer körülnézett.

A mészáros úgy horkolt, mintha ő itta volna meg az Aliék orvosának minden álomitalát.