SÁRGA NYAKKENDŐ

Lakodalomra voltam híva egy távoli rokonomhoz. A rokonom bérlőgazda. Arra gondoltam, hogy inkább a lakodalom után való napokban látogatom meg. A szülői ház akkor olyan, mint a kirabolt ház. A bizalmas vendég olyankor Isten áldása.

Lukács sógor szánkával és bundával várt az állomáson. Jó kétóra szánkázás a majorjáig.

Örvendő arccal fogadott. Olyan volt az örvendezése, mint azé az örvendezőé, akit a farkasveremből húznak ki. Gondoltam, a lakodalmi izgalmak és poharak viselték meg kissé. Örömekből se egészséges a sok.

- Köszönjük a telegramodat - mondotta a kezemet megrázva. - Sajnáljuk, hogy nem jöhettél el.

- Az új pár persze már az Adrián vitorlázik!

- Már Fiuméban vannak. Az imént kaptam értesítést.

Aztán, hogy a szánkóba ültünk, s a lovak megindultak, megrázta fejét, és keserű hangon szólott.

- Barátom, micsoda lakodalom! Micsoda lakodalom! Szerencse, hogy a lányom már akkor elutazott.

- Mi történt? - kérdeztem ijedten.

- A nevelőm... meghalt.

- A jó Keszeg!

Bólintott.

- Sokat ivott?

- Nem tudom. Felakasztotta magát...

Megdöbbenten.

Az első pillanatban arra gondoltam, hogy talán szerelmes volt Erzsikébe, a menyasszonyba. De az lehetetlen! Erzsike mindössze tizennyolc esztendős, Keszeg meg közel a negyvenhez, s rút, sovány, hallgatag ember. Azért is nevezték el Keszegnek, máskülönben Keresztúry László volt a becsületes neve.

- Hát aztán miért? - kérdeztem a barátomra rábámulva.

Vállat vont:

- Nem tudom. Lehet, hogy részeg volt. Lehet, hogy megunta az életét. A manó tudja!

- Írást nem hagyott hátra?

- Egy betűt se.

- Talán összevesztél vele?

- Soha. Mindenkivel veszekedtem már életemben, még a feleségemmel is; de ővele, tudod, hogy ővele nem lehet összeveszni!

Valóban, Keszeg az én ismerőseim között is a legjámborabb ember volt. Nem is ember, hanem egy bolygó árnyék, télen-nyáron hosszú, ünnepies fekete kabátban járt, és ha vendég volt a háznál, ijedt arccal iparkodott semmivé zsugorodni. Félénk volt. Ha szólt valaki hozzá, elpirult. Az asztalnál soha bele nem elegyedett a társalgásba. Ha a gazda ráordított, hogy igyék, ivott. De ha nem koccintottak vele, érintetlenül hagyta a poharat.

Unalmas ember volt szegény.

És hozzá az arca is szerencsétlen. Apró disznószeme és hosszú, lapos orra volt, az álla meg kicsi. A bajusza három-négy szál, seszínű valami. A termete szabólegénynek való.

Csak a nők foglalkoztak vele. Ha női társaság került össze a háznál, minden kívánság hozzá címeződött:

- Keszeg úr, rendelje elő a teniszlabdákat!

- Keszeg úr, zongorázzon valami keringőt!

- Keszeg úr, fényképezzen le bennünket!

És Keszeg úr... vitte a nőket sétára az erdőbe, vagy a tóhoz. És Keszeg úr... elkészítette nekik a halászó horgot. És Keszeg úr... olvasott fel novellákat a hetilapból. És ha éppen semmi mulatság se akadt, rajta mulattak.

- Vallja meg igazán, Keszeg úr, volt-e már szerelmes?

Ha azt mondta:

- Voltam! - utána pajkos kíváncsisággal faggatták:

- Milyen volt ez a leány? És hogyan valott neki szerelmet?

Ha azt mondta:

- Nem foglalkoztam én soha efféle bolondsággal! -, no, erre még tréfásabb komolysággal estek reá:

- Mit gondol, az Isten szerelmére! A világon úgyis több a nő, mint a férfi. Keszeg úrnak komoly kötelessége legalább egy nőt megszabadítani az aggleányságtól!

Szóval Keszeg úr mindenképpen mulatságos személy volt az asszonyoknak.

A szánkó egyenletes csörgéssel sikamlott a havas, hideg dombokon át. A két ló hatalmas ködtölcséreket fújogatott az orrán. Lukács megszólalt mellettem.

Azt hiszem, megbolondult.

- Valószínű. Magas sem néztem rendes kerekű embernek. De miből gondolod?

- Már a nász előtt való hetekben láttam rajta, hogy olyan eszement forma. Egész éjjeleken át fenn sétált a szobájában, utána meg délig aludt. A gazdaságban ugyan nincs most dolog, de mégis ki kell nézni olykor a magtárba. Végre is rászóltam, hogy mifenét promenádoz a fejem fölött egész éjszaka. Ijedtében kikottyantotta, hogy verseket írt. Mutassa azokat a verseket! Akkor meg azt mondta, hogy a kályhájába dobta. Egyszer meg is nézettem a kályháját, hát csakugyan tele volt égett papírossal. De milyen szerencse, hogy a lányom már elutazott, amikor megtaláltuk. A vendégeim úgy mentek szét, mintha bomba csapott volna a házba. Még a fiam is elszaladt, pedig már katona!

- Az még nem sokat bizonyít, hogy verseket írt.

- Várj csak, még nem végeztem. Annyit bizonyít, hogy olyasmibe fogott, amiről már ő is tudhatta, hogy ahhoz nem ért. És mégis írta. Mi okból írta? Kinek írta? Nem értem. Nálam már családtaggá vált. Fizetést annyit adtam neki, hogy a tizenkét esztendő alatt kétezer forintot takarított meg. Azt is megmondtam neki, hogy a jövő esztendőtől fogva percentet adok neki a jövedelemből. De csak vállat vont rá. Azt mondta: „Minek nekem a pénz?” Hát nem bolond az ilyen, akinek nem kell a pénz?

- Lehet. De ez még nem ok arra, hogy felkössük magunkat.

- Várj, még nem vagyok a végén. Vannak olyan apró jelek, amik utólagosan jutnak az ember eszébe. Ilyen volt az például, hogy a lakodalom napján a fekete kabáthoz sárga nyakkendőt kötött. Csak elképedtem, mikor az oltárnál megláttam. Hogy lehet úriember ennyire szamár! Pedig hát az apja főispán volt, ő maga meg Pesten járt iskolába, jogász volt! Ámbátor az is igaz, hogy nyomorgott...

- Sárga nyakkendő! Ez már valami. De még ez is kevés. Lehet szórakozottság, lehet ízléstelenség is.

- Nem barátom, Keszeg határozottan megbolondult. Mikor az ebédnél ültünk, ő is felállt, hogy köszöntőt mond. Mondjon! De csak hebegett, hebegett. Mindjárt az első megszólalásnál hibázott. Erzsike kisasszonynak címezte a lányomat. Nevetve korrigáltuk. De megint elhibázta. Azt kívánta, hogy aszongya: olyan boldog legyen, mint, mint, mint... Aztán, hogy a hasonlatot nem találta meg, belesült, és mi nevettük. Erre aztán kis idő múlva eltűnt. Senki se ügyelt rá. A lányom ebéd után, hogy a vasútra indultak, tőle is el akart búcsúzni, de hiába kurjongattuk a nevét, nem került elő. Azután, mikor visszatértünk a vasútról, akkor jelentette az egyik béresem, hogy aszongya: a nevelő úr ott lóg a kertben a diófán. A sárga nyakkendőre akasztotta fel magát...

A szán bekanyarodott a völgybe. Az esti sötétségben a major ablakai vörösen csillogtak.

- Még ott van a csűrben - mondotta Lukács. - Holnap délelőtt jön a törvényszéki orvos, meg a járásorvos. Addig nem szabad eltemetnünk...

No, ez kedvetlen történet. Szinte fáztam belé.

A csendesen meghalt embert irigylem, de az öngyilkostól borzadok. Minden öngyilkosság mögött tragédiát érzek.

A vacsoránál hosszan elmondták, hogy kik voltak a vendégek. Az asszony megmutatta a fehér selyem menyasszonyi ruhát, amelyből még dőlt a szegfűillat. Erzsikének legutóbbi arcképét is megmutatták. Ábrándos, szőke arc. A vőlegény vidám képű, tömzsi ember. Kasznár a szomszéd uradalomban.

Elmondták aztán, hogy Erzsiké milyen jól házasodott. Három év múlva a férj a maga birtokán gazdálkodik. Van neki vagy húszezer forintja. Erzsike is vitt tízezer forintot. Örökségeket is várhatnak mind a ketten.

Csak az öngyilkosság borított árnyékot az örömükre. Másnap délelőtt Lukács megint a vasúthoz szánkázott orvosokért. Én magam fölmentem az öngyilkos szobájába, hogy egy búcsúpillantást vessek reá. Nekem a rútságával is rokonszerű léleknek tetszett. Szenvedőnek éreztem, s a szenvedő ember mindig lelkibb ember, mint az egészségtől duzzadozó.

A szobája nyitva volt. A cselédleány akkor porolta.

- Már nincs itt a Keszeg úr - tuszkolt a szavával kifelé. - Az imént vitette le az úr a pajtába, mert aszongya, hogy az orvos felbontja.

Sietve dolgozott. Fellengző nagy porban. Látszott rajta, hogy nem szívesen forog a szobában.

Hát leballagtam a pajtába. Ott feküdt a halott egy szalmadikón. Fekete ruhába volt öltözködve. Az arca szederjes kék, de nyugodt, szinte mosolygó. A lábán lakkcipő. A mellére oda volt vetve a sárga selyemnyakkendő, amelyre felakasztotta magát.

A pajta ajtajában egy béres pipázott, hogy a gyerekek be ne szökhessenek.

- Mit gondol - érdeklődöm nála -, miért akasztotta fel magát?

- Kit tudhatná azt? - felelte fontoskodva. - Ehetett-ihatott, amennyi csak beléfért. Pénze is vót neki, azt hallom, jócskán. Nem röndös eszű embör az uram, aki még ilyenkor is fellógatja magát!

- Nem veszett össze valakivel?

- Még a léggyel se, uram.

- De hát ha nem volt rendes eszű, csak lehetett volna rajta látni előbb is!

- Nem láttunk rajta semmit. Bizonyosan pálinkát ivott a lakodalmon.

- Pálinkától nem akasztja fel magát az ember.

- De megzavarodik, uram. Tetszik látni, én is milyen józan embör vagyok, de ha egy-két pohár pálinkát bévül eresztek, az asszony már előre elszalad hazulról!...

Visszatértem a házba, s fölmentem az asszonnyal az öngyilkos szobájába. Nézegettük a könyveit, nem találunk-e valami írást, valami magyarázatot.

Csupa tudományos könyv sorakozott a polcán. Mind nyomtatott könyv. Írott könyv egy se.

Az asszony aztán magamra hagyott. Ha tetszik, kutassak tovább.

Az író mappájában megtaláltam a pohárköszöntőjének a vázlatát. Köznapi frázisok. El sem olvastam végig, csak az elejét. Ha valami írás azzal kezdődik, hogy „...Midőn...”, előre tudom, hogy a csattanója: „az emberi kor legvégső határáig.”

Eszembe jutott aztán a kályha is. Kinyitottam az ajtaját.

Most is tele volt feketén összekunkorodott égett papírossal. Vajon milyen verseket írt az olyan ember, aki a prózáját azzal kezdi, hogy: Midőn...

Fölveszek egy elszenesedett lapot. Az írás mintha fekete drótszálakból volna, tisztán olvasható:

„Az egyetemi hirdetőtáblán Mikey Lukács nevű vidéki nevét olvasom. Nevelőt keres... Vadászkürt... Mit nyomorogjak...”

De hiszen ez napló! Miért égette el? Kétségtelen, hogy itt a magyarázata az öngyilkosságnak!

Egy percig haboztam, hogy van-e jogom elolvasni egy halott elégett titkát.

Nincs!

Fogtam a kotróvasat, hogy összetörjem a papírosszeleteket. A cselédekre gondoltam, nehogy kibetűzzék. Mennyit vihognának rajta!

A kályha tömve volt ilyen feketére égett papírossal. Ahogy zúzogatom, valami keményre tapintok.

Könyv?

Nem.

De látszik, hogy könyv volt. Mielőtt elégette volna, kétfelé szakította. A papírcsomó közepe nem égett el.

Ismét tűnődtem, hogy elolvassam-e. Ez a naplórész most már bizonyosan a rendőrség asztalára kerül. Elolvassák az elolvasható szeleteket. Hivatalosan kiderítik, hogy a maga szándékából vált-e Keszeg öngyilkossá. Nem követett-e el valami olyan bűnt, amely miatt mások ártatlanul keverednének gyanúba. Nem volt-e ellensége, aki halálba üldözte. Nem állapítható-e meg belőle, hogy más kéz akasztotta fel.

Fölvettem az iratrészt. A szeletek sarka is le volt égve, de minden szeleten volt egy-két mondat, amit ki lehetett egészíteni.

És olvastam:

„... Ikrek. Hasonlítanak is egymáshoz. Mégis, milyen más a kettő! Miért más a fiúgyermek, mint a leány? A fiú is ártatlan, de a fiúgyermek csak szép kis állat. A leánygyermek valami finomabb alkotás. Nem érzem benne az emberi állatot. Mintha egy földön járó angyal volna! Ezek a vidéki emberek minden vasárnap vendégeskednek, néha hétköznap is. Jó emberek, de unalmasak.”

---------------

„Ma tanultuk az I betűt. Gyorsan halad. A fiú még ma sem érti, hogyan kapcsolódnak a betűk. Erzsike már olvas.

Ahogy megdícsértem, boldogan nézett rám. Micsoda tiszta nézés! Kék a szeme, mint az ég. Mintha egy kék lélek szeme nézne rám a szeméből. Nem mondott semmit, de csupa hála és csupa köszönet volt a nézése. „

---------------

„Kifordultam a szobából egy kottáért. A nők nevetését hallottam. Ahogy visszatérek, s leülök a zongorához, Erzsike hozzám fut, és megölel:

- Nem igaz! Nevelő bácsi szép ember.

És arcát az arcomhoz nyomja.

A nők zavartan néznek. Az anyja ráparancsol:

- Erzsike, azonnal takarodj ki a szobából!

Másnap kifaggattam belőle a kertben:

- Miért ölelt meg, Erzsike? Miért mondta azt, hogy szép ember vagyok?

- Mert a Máli néni azt mondta, hogy hogy lehet valaki ilyen csúnya ember!

Megfogtam a kicsike kezét, és megcsókoltam.”

---------------

„Engem már mindenki Keszeg úrnak szólít. Eleinte bántott.

Most már magam is, ha bemutatkozom egy idegennek, azt mondom:

- Keszeg. „

---------------

„Csak nem vagyok tán szerelmes egy gyermekbe? „

---------------

„Lukács könyörgött, hogy ne térjek vissza. Hiszen elvégre is mindegy, akár magánúton tanulok...”

---------------

„A gyermekeknek a vacsoránál mondták:

- No, a jövő hónapban elhagy a tantó bácsitok.

A fiú csodálkozva pillantott rám, aztán nyugodtan tovább evett. Erzsike ijedten nézett rám, és rajtam maradt a tekintete. A szeme megtelt könnyel. Aztán leszállt a székről, és hozzám jött. Összetett kézzel könyörgött:

- Ne menjen el!”

---------------

„Forró kánikula. Napok óta tanácskoznak, hogy beadják-e Erzsikét az apácaiskolába, vagy inkább nevelőnő-kisasszonyt hozassanak.

- De ez mégis borzasztó - mondja az asszony -, hogy Keszeg úr mégcsak egy szót sem szól!

- Nem kérdeztek.

- Hát mi a véleménye?

- Ha idegen nőre bízzák Erzsikét, nem tudják, kire bízzák; de ha az apácákra bízzák Erzsikét, bizonyos, hogy jó kezekben lesz. „

---------------

„Erzsike haragszik rám. Tagadja, de látom a szeméből.

- Erzsike - mondom neki csendeskén, mikor magunkra maradtunk -, maga már tizenkét éves, tehát esze van. Gondolja meg, hogy én még sokkal idősebb vagyok. Lehet-e a maga elméjében csak egy gondolat is, amely azt mondja, hogy én magának nem a javát akarom?

- Bocsásson meg - szólt elérzékenyülten -, hiszen csak attól fázom, hogy idegenek közé kerülök!

És könyörgő szemmel ismételte:

- Bocsásson meg!”

---------------

„Úgy látszik, zord karácsonyunk lesz. És Erzsike ma tér haza. Oly izgatott vagyok, mintha a magam gyermekét várnám. „

---------------

„Megköszöntem neki, hogy minden levelében megemlékezik rólam.”

---------------

„Azt gondoltam, hogy a kisleányos bájak elmúlnak, miként a naivság is. A fiúk mily éretlen és ostoba arcúak a kamaszkorban!

Erzsike tizennégy éves, de most is olyan, mint valami álombeli gyermek.”

---------------

„A kertésszel majdnem összevesztem. Elfelejtett fehér szegfűt ültetni. Átmentem a szomszéd uradalomba és a magam pénzén vettem száz palántát. Hogy fog Erzsike örülni!”

---------------

„Tizenhat éves. Az iskoláit nem folytatja. Ez a születésnap a legszebb ünnep volt, amit életemben láttam. Mennyi meghatottság volt az arcán! Hogy nézett rám, hogy tud így földi ember nézni, ilyen hálával, ilyen szépen! A vers nagyon tetszett neki. Talán megérezte benne... Isten őrizzen attól!”

---------------

„Mennyire kifejlődött egynéhány hónap alatt! Még ideálisabb, mint volt. A mozdulatai is... Hangtalan zene!

Este sétáltunk. Az egész család. Erzsike az anyja karjára fűződve hallgatta, amit a csillagos égről beszéltem. Aztán egy önkéntelen mozdulattal karomba is belefűzte a kezét.

Nem tudtam folytatni a csillagos ég magyarázatát... „

---------------

„Két hétre elutazott Máli nénihez.

Milyen üres a világ!”

---------------

„A nevem napjára küldött egy nyakkendőt. Sárga színűt. Milyen kedves tőle, hogy nem felejtkezett el rólam, mint mások! Most látom csak, milyen jó, hogy Árpádnak kereszteltek. Csak Erzsikével ünnepelek érzésében és szeretetben...”