II.
Ifjúkori és alkalmi írások

A TÓTH ANTAL SZAMARA

Bocsánatot kérek, hogy egy olyan állatról írok, amelynek még csak a neve sem szalonképes.

Távol volt ő attól; sőt maga a gazdája Tóth Antal sem járt soha szalonokban. Ő is csak aféle falusi, aki annyira hátravan az illemtudományok fejlődésétől, hogy mai napig olyan ruhát hord, amelynek neve hallatára az angol misszek felsikoltanak, sőt talán el is ájulnak, azonban az egyszerű magyar asszonyok se nem sikoltanak, sem el nem ájulnak, mivelhogy faluhelyen nem is győznék, - lévén ott ez a viselet általános.

De hát a Tóth Antal szamaráról szól az ének.

Nem volt az valami különös állat, hogy sok ezernyi társa közül éppen őróla írok. Ránézve ez teljesen közömbös dolog, sőt ha a négylábú nemzetsége császári koronát nyomna a fejére, őt az se tenné büszkévé.

Az egyetlen följegyzésre méltó dolog, amit tudok róla, csak az, hogy jobblétre szenderült.

Tegnap írták ezt nekem levélben. A faluban különben nincs semmi újság - írta a sógor -, azaz dehogy nincsen: Tóth Antalnak a szamara általános részvét mellett a szellemek honába lengett át.

Némelyek talán nevetségesnek találják, hogy a sógor ezt megírta, mert az bizonyos, hogy ennek a szamárnak az elhunyta nem rendítette meg Európa békéjét, azonban a mi falunkbeli emberek előtt nagy esemény ez. Olyan esemény, amelyre majdan a legöregebb emberek is visszaemlékeznek.

Az a vélemény volt ugyanis eddig a faluban, hogy borbélyt és szamarat még eddig senki se látott meghalni. Borbélyunk nincs, szamarunk azonban volt, s így az emberek méltán megdöbbenéssel kérdezhetik: mit higgyen hát már az ember?

Nekem különben olyan jó ismerősöm volt ez a derék, komoly és meggondolt állat, mint akármelyik más falusi értelmesebb lény; ámbátor vétek, amit mondok, mert ma is csak azt tartom, hogy épp úgy gondolkozott, mint más magasabb rendű Isten teremtménye. Voltak ideái, örömei, bánkódásai, ugyanabból a porból való volt, amelyből mi mindnyájan.

Nélküle nem tudom többé elképzelni a falumat.

Ott látom most is a lakásommal szemben a dombon. A nap a délponton áll. A kissé előre dőlő íves keresztről mintha a saját árnyékát nézné a rozsdás pléh-Krisztus. A vén szamár ott legel alatta. Szakértő pillantásokat vet a beléndek és a lapulevelek közé, s nyugalmasan, előkelő kimértséggel ebédel. Mikor jó falatot talál, az élvezetek kéjes lassúságával pillogat, és kétszer-háromszor meglóbálja maga körül a legyezőjét.

A kereszt mellett lévő úton jönnek-mennek az ebédvivő vászoncselédek és a külső munkából a kapát és fáradságot hozó férfiak. De a Tóth Antal szamara közönyösen engedi őket maga mellett elmenni, csupán akkor bólint néha a fejével, mikor a szent fa előtt ájtatosan megemelik a kalapjukat.

Egyáltalán nem érdeklődik ilyenkor semmi iránt. A kövér papsajtok és tejes pitypanglevelek foglalják el elméjének minden zegét-zugát. Csupán akkor emeli föl egészen a fejét, mikor egy-egy gyöngéd pillantást vet a csikófiára, amelyre valóban büszkén is nézhet, mert a szakértők ítélete szerint teljes hasonmása.

Állatunk ugyanis egyszer megházasodott. A szomszéd falubeli rektor szamarát vette feleségül. Az igaz, hogy ez a házasság akaratán kívül jött létre, s a körülmények szerint érdek­házasság­nak volt nevezhető, azonban tekintve nejének előkelő házból való származását, meg lehetett vele elégedve, aminthogy meg is volt, habár természetesen arról nem nyilatkozott.

A páros élet nem tartott sokáig. Tóth Antal rút haszonlesésből eladta a rektortól vásárolt szamarat felvégi Kis Jánosnak, csupán a csikót tartotta meg, s apja nevelésére bízta, amit helyesen is cselekedett.

A csikó híven követte apja nyomdokait. Néha a vidámságának kifejezést adott ugyan a lábaival, holmi gyorspolkát rögtönözve az apja körül, de ez csak ötletszerű rövidséggel történt, s a családi komolyság alapvonásait, melyek már zsenge ifjúságában mutatkoztak nála, nem tette kétségessé.

Hát mondom, amint így behunyt szemekkel visszatekintek a falusi múltamnak változatos tükrébe, ott látom most is a vén Matyit, a borzas szőrű, nagyfejű fiával együtt a falu dombján.

A déli rekkenő melegben csupán egy-egy fényes szárnyú kis aranylégy hegedül ide-oda cikázva a domb zöldsége fölött. A kereszt árnyéka lassan-lassan előbúvik a zöld bozót közül. Tóth Antal szamara odaigazítja a hátát ez alá a keskeny árnyék alá, míg a saját árnyékát gyöngéden a fiára teríti és szunyókáló ábrázattal, mozdulatlanul állnak ott mind a ketten, csupán a szájuk mozog, mintha imádkoznának.

Sokszor láttam így ezt a két derek állatot, és eltűnődtem azon, hogy vajon álmodnak-e ilyenkor, vagy pedig gondolkoznak valami ágasbogas, rejtelmes szamártéma fölött, amely minden bizonnyal érdekes lehet, ha nem filozófia.

Így nézve őket minden keresztény ember hitet merne rá tenni, hogy a legbecsületesebb özvegy szamarat látja a jól nevelt fiával együtt, és hogy ezek nyugalma megzavarhatatlanul csendes, s lelkük, mint a sima tengerszem, csupán az ég kékjét tükrözi vissza.

Azonban csalódunk. A vén Matyi egyszercsak mintegy ihletetten fölemeli a fejét és ziháló kebellel valami olyan bús és erőteljes koloratúr-éneket kezd, hogy az ablakaim rezegnek tőle, s mikor látom, hogy a fia egy oktávval magasabb hangon hirtelen belevág az apja énekébe, s így duettot rögtönözve, egy öt percig tartó dallamos ordításban az érzelmek minden skáláján átviharoztatják hangjukat, kénytelen vagyok konstatálni, hogy baritonjukat az operában Zichy Géza csakis hosszú és alapos iskolázás után használhatná.

Ami a Tóth Antal szamarának becsületességét illeti, ez egy ideig egy mocsoktalan múltnak szivárványa gyanánt kezdett fölötte ékeskedni. Tóth Antal büszkén nézett rá, és a falusiak is őszintén respektálták.

- Az én szamaram becsületes - szokta volt mondani Tóth Antal.

S közmondássá vált nálunk: „Becsületes mint a Tóth Antal szamara”.

Csakhogy ennek a közmondásnak története van.

Egyszer ugyanis, hogyan, hogyansem, a vén Matyi eljátszotta a becsületrend nagykeresztjét, s jellemtelenségének olyan alapvonását árulta el, amellyel nyilvánvalóvá tette, hogy bizalmat gerjesztő komoly és erényes külsővel, ő is csak közönséges gazkópé.

Matyi ugyanis lopott.

Éjjel, amikor azt hitte, hogy mindenki az álmok mélyében fekszik, felköltötte a csikófiát és az udvarból megszökve, a kert alján Cimbalom Illés kukoricásába lopódzott.

Persze, Tóth Antal másnap mindenfelé kereste a szamarait, s ha Sault ezért kente Salamon királlyá, mert a szamárkeresést buzgón végezte, akkor Tóth Antalt abban az időben nem tudom micsoda méltósággal ruházták volna fel. (Habár ez annyiban, mégis kétséges, hogy Tóth Antal a keserűségben, vagy talán a szégyen előérzetében pogányul káromkodott.)

Hát egyszer, úgy dél felé, hajtja ám hazafelé a szamarat a sánta Nagy Imre. Hajtja az alvégről befelé csőszi önérzettel és komolysággal.

A falu népe fölrebben a vályogfalak között a szenzációs hír hallatára, és kiáll a házak elé, a kapukba. Kárörvendő üvöltéssel rajzik elő a csűrökből és a kertekből a gyerekhad is.

- Nini, a Tóth Antal számara! Behajtják a Tóth Antal szamarát!

Ez a kiáltás futja be forgószél gyanánt házról-házra az egész falut.

A vén Matyi a tettenkapott szégyenkezésével ballagott a csősz előtt, gyönge porfellegeket ütögetve a lábaival maga után. A szemeit lesütötte, a farkával nem hajtotta a legyeket, szóval röstellte a dolgot, s kétségen kívül érezte, hogy régi jó hírnevének és becsületességének nimbusza minden lépésénél oszlik, szétsemmisül. Ez annál szembetűnőbb volt, mert a fia, az eddig közkedvelt szamárcsikó az ártatlanságnak könnyelműségével ugrándozott mellette, nagyokat szökkenve, mikor elmaradását a csőszi fütykösnek egy-egy szigorú lódítása megrendszabályozta.

Így ballagtak nagy feltűnést keltve, a gyerekhad kacagása és töklevél szárából készült dudáknak csúfondáros harsogása között, végig a falun a község udvarára, ahol Tóth Antal már várta őket, s minekutána sokszorosan és haragosan fejet csóvált szamarának ezen nem várt gyalázata fölött, ott helyben lefizette az egész bírságot, - és bosszús, szégyenkező arccal, haragos fikolódások között verte haza a két gonosz fülest a saját portájára.

Amint említettem, ettől az időtől kezdve úgy a vén Matyi, mint Marci fia mint rovott előéletű egyének szerepeltek ezentúl a községnek élő szóban forgó naplójában, s a „vén tolvaj” nevet az öreg Vida megosztotta a Matyival.

De én azért jóindulattal tudtam nézni azután is a vén szürke szamárra. Egyszerű, békés szocialistának tekintettem, aki csupán saját kedvéért kívánja a vagyonfelosztást, s nem óhajtja megdézsmálni annak a kukoricáját, akinek nincsen.

Ezen esemény után egy hétre látom ám Tóth Antalt a malom felé vezető jegenyés úton. A taligáját húzatta a szamárral. Valami őrölnivalót vitt egy zsákban a malomba. A taliga rúdján ült, csaknem földig érő meztelen lábakkal, és kegyetlenül husángolta a szamarat.

Ez ilyenkor neki is lódult. Különösen míg ütötte, vágtatást rohant a taligával. Azonban mikor Tóth Antal keresztbe tette az ölén a husángot, csöndes, lassú poroszkálással ment tovább, majd sétálásra fogta a dolgot, s ezt is hamar megunva, az árok szélére vonszolta a taligát. Ott persze megállt, s a bogáncsot kezdette élvezni.

Tóth Antal fölrebbent a szunyókálásból és újra elkezdte a husángolást, de olyan bősz haraggal, hogy a tiszteletes felesége zsebkendőt szorongatott a szemére, és amint a távolból gondol­hattam, a vérfagyasztó látványosságok közé sorozta ezt az esetet.

- Antal bácsi - szóltam magam is sajnálkozva -, ne bántsa olyan nagyon azt a jámbor állatot.

- Hogy ne bántsam? - felelt amaz megismételve a kérdést, hogy bizonyos legyen benne, csakugyan hallotta-e. - Hozzá van ez uram szokva a kezem járásához.

Azzal tovább akart menni. De én még utána szóltam:

- Hátha kendet most az Isten szamárrá változtatná, ezt a szamarat meg Tóth Antallá, mit szólna kend, ha így hupogatnák a bőrét.

Nevetett a vén paraszt és a lejtőre érve, vígan élvezte a gyors futást, amelyet a szamara cselekedett.

Mikor aztán a dombtetőről visszanéztem, láttam, hogy a szamár ott áll, leistrángolva, szokott egykedvűségével a malom udvarán; és láttam az ól mögött Tóth Antalt is, amint óvatosan körülnézegetve szénát lopott a szamarának.