TÖRÖK IGAZSÁG

Ott ült Ali Hasszán, a bölcs kádi a vörös selyempárnán keresztbevetett lábbal. Szeme a nagy sárgarezes nargilénak oszlopban felszálló kék füstjét kísérte. Olykor egy lomha mozdulattal az arcára szálló légy felé intett. S várta nyugalmasan a panaszosokat.

A terem nyitott ajtajánál néhány törvényszolga ácsorgott. Az udvaron kalodák hevertek, és akasztófa helyett egy elvénhedt fügefa állt. A teremből, a bíró párnájáról oda lehetett látni. Kellett is.

Jó ideig nem jelentkezett panaszos. A meleg terem csendjét csak egyszer zavarta meg Juszuf, a főpecér, midőn naptól barnult izmos karján szétcsapott egy szunyogot.

Azonban a nap mégse nyugodhatott le törvénytétel nélkül. Az udvaron ugatott a kutya.

A kádi elé poros, fáradt muzulmán lépett. Negyvenéves forma, szürkülő szakállú arab volt az is. A fején fehér burnusz. A derekán szíjjal átkötött teveszőr-köntös. A lábán sárga szattyán­saru. A szeme álmos, vörös. A kezében bottá meredt kígyót tartott.

- Bölcs kádi - mondotta szomorúan -, bűnös áll előtted.

A bölcs kádi egyet pöffentett a nargilé piros bőrszárából, s megnézte a vastag borostyán­szopókát, nem kell-e még tollal kitisztítani?

- Hol van a vádolód? - kérdezte nyugodtan.

Az ember a mellére emelte a tenyerét:

- Itt.

És beteg hangon olykor egyet-egyet nyelve beszélte a következőket:

- Én szőnyegárus vagyok. Magam szövetem a szőnyegeket. Negyven munkás dolgozik nyaranként a szövőgyáramban. Sok gond. A legnagyobbik fiam még csak tizenöt éves. Nem bízhatom reá a vezetést.

A múlt hónapban a Zaharán jöttem át. Az úton egy arabust találtam. Ott feküdt a homokban, egy döglött teve mellett. Haldokolt.

- Segíthetek-e rajtad? - kérdeztem melléje térdelve.

Az ember már alig lélegzett. Az ajka száraz volt, kicserepesedett; arca, mint a sárga viasz. Alig hallhatóan susogta:

- Szomjazom.

S ahogy így rám nézett, megismertem.

Hát egy bűvész volt, egyiptomi kígyóbűvölő. Három hónappal előbb láttam a piacon, nagy sokaságnak közepette.

Volt vizem. De ahelyett, hogy odanyújtottam volna neki, rábámultam, és szóltam:

- Emlékszel-e reám?

A bűvész rám nézett. Láttam rajta, hogy nem emlékezik.

- Adj innom - susogta újból.

De én csak tovább beszéltem:

- Én vagyok az a bolond, aki Kairóban megvettem tőled a kígyóbotot tíz piaszteren. Nekem a kígyóbot voltaképp nem kellett. De nem tudtam tőle aludni, és ha az ember álmatlan, az üzlet károsodik. A kígyóbot azonban, nem tudom hogyan-hogyansem, éjjel megelevenedett. Csaknem szörnyet haltam ijedtemben. Akkor megint nem tudtam aludni.

Miért elevenült meg az a bot? Megkerestelek, és megint vettem tőled egy kígyót, öt piaszteren, az is megelevenült; meg is harapott. Szerencse, hogy nem volt meg a méregfoga.

Ismét megkerestelek. Elővettél egy eleven kígyót, megbűvölted, olyan merevvé lett, mint az előbbiek. Azt is el akartad adni, de volt annyi eszem, hogy nem távoztam azonnal. Az a kígyó is föléledt.

A bűvész nyöszörögve kért:

- Egy csepp vizet adj!

- Adok, de mondd meg a titkodat, a Mózes titkát; hogyan merevíted meg a kígyót? Engem ez a titok zavar a gondolkodásomban! Én nem akarok kígyóról gondolkodni. Nekem üzletem van, és a fiam csak tizenöt éves. Mondd meg a titkodat, hogy ne foglalkozzon vele tovább az elmém!

A bűvészben már alig volt élet. Aszott, halvány arca szinte zöldülni kezdett. Oda kellett hajolnom hozzá, hogy megérthessem a szavait:

- A titok ez: fogj naja-haje kígyót; vedd ki a méregfogát, nyomd meg az ujjaddal a tarkóját, és azonnal megmerevedik; de magához tér csakhamar. Egy nap tízszer is bottá változtathatod. Vizet adj! Vizet!

A kosarához léptem. Benne voltak a kígyók. Mind naja-haje. A kíváncsiság erősebb volt bennem, mint a könyörület. Felkaptam egy kígyót. Csapkolódott, gyűrűket dobált a karom körül. De azért el tudtam kapni a fejét. Megnyomtam a tarkóját... Abban a pillanatban olyanná vált, mint a bot. Suhogtattam anélkül, hogy meghajlott volna, megcsaptam vele a tevémet. A kígyó ketté törött. A teve elfutott.

Csak akkor gondoltam a vízre. A vizes tömlő a tevém árnyékos oldalán csüggött. Jó időbe került, míg el tudtam fogni a megvadult tevét. Lekaptam róla a tömlőt. Vittem a bűvészhez:

- Igyál.

A bűvész azonban már nem mozgott. Hiába ráztam a vállát. Hiába öntöttem a vizet a szájába. Nem éledt fel többé. Azóta nincs nyugalmam, bölcs kádi. Folyton a bűvészre gondolok. Belebetegszem. Ha beteg az ember, nincs üzlet.

Tanácsot kértem tegnap egy bölcs dervistől. Mit cselekedjem, hogy megszabaduljak?

A bölcs dervis így felelt:

- Eredj a kádihoz. Kérj büntetést. Ha kiálltad a büntetést, eloszlik a bűn is.

Hát most itt állok előtted, bölcs kádi. Veress a hátamra vagy tizenkét bambuszt... vagy büntess, ahogy akarsz, csak büntetlen ne bocsáss el, uram...

A bölcs kádi elnyomkodta az ujjával a nargilé parazsát. Beleforgatott az előtte levő zsíros könyvbe, és szólott nyugodtan:

- A Korán mondja: Aki felebarátját a halálos veszedelemből kisegíthetné, de nem segíti ki, az annak gyilkosául tekintessék.

Hümmögve nézett a kereskedőre:

- Eszerint te gyilkos vagy!

S a pecérhez fordult:

- Juszuf! Akaszd fel!

A következő percben a két pecér izmos karjai között kapálódzott a jámbor muzulmán.

- Megálljunk? - üvöltette az udvar közepén. - Valamit akarok még mondani! Kádi hallgass meg! Nehogy téged meg az én halálom terheljen!

A kádi nyugodtan intett a pecéreknek, hogy vigyék vissza az elítéltet.

- Kádi, bölcs kádi! - lihegte az elítélt. - Ne légy igazságtalan! Hogyan is szól a Koránnak az a mondata?

- Aki felebarátját a halálos veszedelemből kisegíthetné, de nem segíti ki...

- Elég, nem vagyok-e én is halálos veszedelemben? Nem te vagy-e az, aki kisegíthetne?

A kádi pislogott, s felvonta a vállát:

- A Korán nem téved, barátom. Te tévedsz, ha rám visszafordítod azt a mondatot. Mert én ugyan kisegíthetlek a halálos veszedelemből de csak akkor, ha te is kisegíted a bűvészt. Hozd elém ama bűvészt elevenen, és fel vagy mentve.

- Jó - felelte verejtékezve a kereskedő. - Elmegyek érte. Allah csodákat tehet. Avagy nem tehet Allah csodákat?

A bíró vállat vont:

- Tehet, de nem szokta.

- Az a fő, hogy tehet. Nem tagadod, hogy tehet, bölcs kádi. És én önként jöttem ide, egyedül. Jogosult vagyok arra, hogy egyedül is távozzak.

A bölcs kádi helyeslően intett.

S mélázva nézte tovább a nargilé füstjének lomha gomolygását.