EGY EMBER...

Egy ember disznót hajtott a vásárra a feleségével. Az embert Balázsnak hívták, a feleségét meg Örzsinek.

A disznót sokféle okból kellett eladniok. Tizenöt gazda cséplőgépet vett, persze csak afféle lóval járót, s Balázs is részt vállalt; hát arra kellett vagy huszonöt forint. Aztán zsákot is kellett venniök vagy hatot; továbbá ünneplő csizmát az asszonynak, ha az eladás szerencsével jár.

Hát el is adták a disznót jól: ötvenöt pengőt adott érte egy hentes. Júniusban nem is vásárol az ember disznót. Jutott mindenre pénz bőven. Zsákot vettek nyolcat; borjúkötelet is vettek, meg az asszonynak csizmát. Az asszony levágatta az új csizma sarkának a felét, mert fél fejjel magasabb volt az uránál.

Egy helyen valami patkányrágta gyertyát árultak potom pénzért -, abból is vettek vagy húsz szálat. Sőt, Balázs tajtékpipát is vásárolt.

Mindezt oly korán elvégezték, hogy már kora délután haza is indultak.

Nem messze laktak a várostól, csak két óra járásnyira.

Hanem az úton zivatar szakadt rájuk. Bizony pocsékká is verte volna őket, de az út mellett van egy barlang a hegyoldalban, abba idejekorán eljutottak.

Mindenki ismeri azt a barlangot azon a vidéken. Valamikor zsiványok lesték onnan a vásározó népet. Most azonban csak az erdei pásztorok szoktak oda behúzódni, meg néha télen a vándorló cigányok. Jó tágas üreg. Hat ember is meghálhat benne a tűz körül kényelmesen.

A barlangban nem volt senki. Csak a sarokban sötétlett valami heverő medveforma. Balázs rávilágított gyújtóval. Akkor látták, hogy egy nyaláb gally hever ottan.

- Rakjunk tüzet! - mondotta Balázs vígan.

A barlang közepén pörnye és hamu feketélt. De mégsem ott raktak tüzet, hanem beljebb, mert a szél bepaskolta az esőt.

Tüzet raktak, s melléje ültek a magukkal hozott zsákokra.

Balázs megtömte az új pipáját, és beszélgettek.

- Ládd-e - mondotta Balázs -, milyen jó, ha az embernek négy gyesznaja is van! Egy-egy belőle kifizeti a költséget.

- Bezony, jó az Isten - felelt ájtatosan az asszony. - Megsegített bennünket, lássa kend! Télen nem hideg a kályhánk, nyáron a pórkertünk. De még galambház is áll az udvarunkon!...

És az új csizmát szemlélgette, tapogatta.

- Minden fertályesztendőre egy gyesznó - fűzte tovább Balázs. - De hátha tizenkettő volna? Akkor minden hónapra volna egy gyesznó.

- Még azt is megérhessük - felelte az asszony.

- Megérhessük. Még azt is megérhessük, hogy ötvenkét gyesznónk lesz. Ahány hét az esztendőbe, annyi.

Az asszony mosolyogva legyintett:

- Ammár sok lenne a jóból!

- Sok lenne? Dehogy lenne? Még az se lenne sok, ha minden napra adna egyet az Isten! Háromszázhatvanöt gyesznó!

- Ugyan már...!

- Nincs ezen semmi nevetni való. A gerófnak van annyi. Mért ne lehetne nekem is?

Bodor füstöt röppentett a pipájából, s elgondolkozva folytatta:

- Az volna a szöröncse? De már olyan jó szöröncsét nem ad a szegény embernek az Isten! Hiába, az Isten is gazdag; gazdag a gazdagot pártolja.

- Nono - mondta feddőleg az asszony.

Balázs vállat rántott:

- Ami igaz, igaz. Mert hogy egyik ember térdig áll a pénzbe, másik meg...

- A geróf nem maga szerzette, hanem az apja, nagyapja, sok őse. Egyes ember nem szerezhet mindent, mert akkor hóttra dolgozza magát.

- Eh - felelte az ember -, hosszú a hajad!

Nem beszéltek kis ideig. Az asszony a tűzre rakosgatott. Balázs a pipája füstjét kísérte a szemével. Kinn zuhogott az eső.

- Nézd már - szólalt meg Balázs újból -, mióta itt tüzelünk, egy szál füst se ment ki innen, még sincs füst!

- A szél nem engedi - felelte az asszony.

Az ember felkelt, és vizsgálódva nézett felfelé, a barlang hátulsó sziklafalára.

- Nézzed! Ott húzódik be azon a repedésen!

Azzal méginkább ágaskodik, nézi a repedést. Nyomint egyet a vállával a sziklán, hát a szikla félembernyi darabban ingadozik.

- Mi a fene? - mormogja az ember.

Még jobban körülvizsgálja a követ. Morgadozik, ümmöget. Gyújtót is gyújt, vagy ötöt.

- Te, asszony! - mondja végre. - Ez a kő... Ezt kézzel tették ide.

Az asszony mosolyogva vont vállat:

- Ha odatették, ott van.

- De hallod: nem tették ezt hiába ide! Gyere csak, segíts! Tán ha ketten nyomjuk, bedöntjük. Bent még egy üregnek kell lennie! Ok nélkül nincsen az elzárva.

Azzal ledobja a szűrét. Az új pipát ráfekteti. A kőnek nekidőlnek ketten. Mozgatják, inogatják. Befelé nem dől.

- Hagyjuk! - mondotta az asszony.

De az ember nem hagyta. Elővette a borjúkötelet, és átfűzte a kő derekán. A karja befért a résen. Akkor aztán a kötelet megfogták ketten. A kő fordult.

- Vigyázz, rád ne essen!

A kő lezuhant nagy zuhanással a barlangba.

A lyukon hideg, kőszagú levegő áramlott rájuk.

Az ember feltérdel a nyílásra. Fog egy égő gallyat. Beveti. Hát odabent egy másik barlang van. Kisebb mint a külső.

Az ember beugrik.

- Gyújtsál csak egy gyertyát!

Fogja a gyertyát. Ide-oda rugdos. Hát valami csörren.

Nézi, mi az? Egy rozsdás kard. Fölveszi. No, nemes formájú! Más rozsdás vasak is hevernek ottan. Sarkantyúk, nyársak, valami óraforma, sisak, puska...

- Hej, asszony! - mondja örömmel az ember. - Egy gyesznó ára ócskaság van itt. Hoci csak egy zsákot!

Letűzi a gyertyát egy kiálló kőcsúcsra. Szedik az ócskavasat a porból.

- Letisztítom róluk a rozsdát - mondja az ember. - Micsoda pénzt kapok én ezért! Te! Nem is egy gyesznó ára van itt, hanem kettő!

És csujjantott örömében:

- Látod-e, hogy nemcsak minden fertályra jut már gyesznó!

No, temérdek mindenféle volt ott. Még valami páncélféle is domborodott a földben.

- Hagyja már azt - mondja az asszony -, hiszen ezt se bírjuk haza!

Azzal próbálja emelni a zsákot, de nem bírja.

- Hozz másik zsákot - mondja az ember. - Rakd át a felét!

Azzal belekapaszkodik a páncélderékba, kifeszíti a földből.

No, nehezen bírt vele. De megérte a fáradságot. A vasderék alatt különféle gyertyatartók hevertek. Kék volt valamennyi a penésztől.

Balázs felvett egyet, és nagyjából letisztogatta.

- Réz ez! - mondotta vidáman. - De szép művű gyertyatartók! Te, sokat ér ez! Gyújts egy másik gyertyát!

Már fáradt volt. Az arca égett és verejtékezett.

- Pihenjen, kend! - szólt az asszony.

De az ember nem pihent. Nyugtalanul pillantott a barlang bejáratára. Ki is nézett egyszer az útra, aztán sebesen visszatért.

- Gyere - mondotta -, rakjuk be a nyílást, azután úgy dolgozzunk tovább!

Visszamásztak a külső üregbe, s odavonszolták-hempergették a követ a bejárathoz. Még más köveket is szedtek. Berakták úgy, hogy senki meg ne zavarhassa őket.

- Csendesen beszélgessünk!

Visszatértek a belső üregbe, és szedték a gyertyatartókat. Volt vagy harminc.

Mikor már félig volt a zsák, az asszony megint próbálta emelni.

- Ne rakjunk ebbe többet - mondotta -, van egy mázsa, gond lesz elvinni!

Az ember nem is hallotta. Buzogányt talált, valami ötöt. Súlyos rézbuzogányok voltak, de szép csillagfejűek.

- Adj zsákot! - mondotta rekedten az ember.

Az asszony bevitte mind a nyolc zsákot.

- Hogy bírjuk hazavinni ezt a sok mindent? - sopánkodott csendesen.

- Óh, te szamár! - morgott rá az ember. - Nem látod, mennyi gazdagság ez?!

Aztán parancsolólag szólott:

- Csak félig rakd a zsákokat! A tetejüket kösd be! Rázd a terhet a két végébe!

S folytatta a munkát.

Egy paizs látszott a földben. Azt is kék rozsda födte. Az ember rádobbantott. Alul csördült a föld.

Az ember rábámult a feleségére:

- Még alább is van! Pénz lesz! Meglásd, hogy pénz lesz!

És szinte hallani lehetett a szíve dobogását.

Már mind a nyolc zsák meg volt rakva.

- Jobb volna, ha betemetnénk vissza a gödröt - vélekedett az asszony csendesen -, aztán holnapra hagynánk...

- Holnapra? - hördült rá az ember. - Holnapra mindent elvinnének mások!

Már akkor ledobta a lajbiját is. Széles, erős melle zihált a fáradtságtól.

Összefogott négy kardot, és felfordította a pajzsot. Valami feketés edények szorongtak alatta: fülesek, fületlenek, horpadtak, porosak.

- Gyújts egy másik gyertyát!

Balázs letörte egy edénykének a fülét. Jól sejtette, a törés helye fehéren csillogott.

- Ezüst! - kiáltotta diadalmasan.

Szinte megrémülten bámultak a gödörbe.

- Gazdagok vagyunk! - rebegte az asszony.

- Minden napra egy gyesznó! - suttogta elmeredt szemmel az ember.

De egyszerre elhallgatott, s aggodalmasan nézett az üreg nyílása felé.

A gyertyát beállította egy réztartóba, s úgy helyezte el, hogy az üreg repedésein ki ne világítson.

- Vesd ki a zsákból a vasat! - parancsolta halkan. - Vesd ki! Szemét az!

És minél tovább szedték az ezüstkincseket, annál értékesebbek fordultak ki a földből.

- Vesd ki a rezet is!

Már remegtek a fáradságtól, s az asszony váltig nógatta hazafelé az embert.

De az ember egyre dolgozott. A verejték csurgott róla. A lélegzete olyan volt, mint a kovácsfújtató szuszogása.

A zsákokból kiszórták már a réz gyertyatartókat is, helyettük ezüsttel tömték meg őket.

- Minden napra két gyesznó! - mormogta lázban vöröslő szemmel az ember.

S akkor kifordult a földből egy aranytál.

---------------

Pitymallott már. A zsákok tele voltak arany s ezüst kinccsel.

- Hogy vigyük ezt haza? - kérdezte az ember.

Sápadt volt, mint a halott. Az asszony is.

- Ássuk vissza - rebegte az asszony. - Hordjuk el apránként...

- Majd bizony! Hogy mások kezére jusson! Ahogy mi ráakadtunk, más is... És a követ se bírnánk ketten visszaemelni.

- Hívjunk valakit...

- Hallgass! Ha megtudják... A barlang nem a miénk! - És a szemét elnyitva, ismételte suttogva: - Nem a miénk...

- De amit találtunk, az a miénk?

- Az a miénk. Csak elvihessük...

Kiment a barlangból. Szétnézett, jár-e valaki arra? Azután kibontotta a bejáratot tágra, és gyorsan visszatért.

A zsákokat kiemelgették a belső üregből a külsőbe.

Ismét kinéztek, hallgatództak.

- Senki.

Balázs megfogta a legtömöttebb zsákot. Nagy erőfeszítéssel felvette a vállára.

- Add rám a másikat is! - hörögte rekedten. - Nem! Várj, előbb rád rakom, amit elbírsz.

S letette a zsákot. Az asszonynak a nyakába emelt egyet.

- Jaj, de nehéz!

A férfi másikat is akasztott rá. A két zsák többet nyomott egy métermázsánál. Az asszony tántorgott alatta, aztán leroskadt.

- Óh, hitvány! Te hitvány! - dühöngött az ember.

S magára emelte a második zsákot. Aztán a harmadikat, negyediket is nagy ínnal-kínnal, hogy az erei feszültek, csontjai ropogtak belé.

- Dobd rám a terhed! - lihegte. - Vedd fel amazt a zsákot. Talán azok könnyebbek!

- Hagyjuk itt a felét! - sírta az asszony. - Ássuk vissza!

- Dobd rám a terhed! - ordította az ember.

Az asszony ráfordította a terhét. Tompán csörömpölve fordult a zsák Balázsra. Az ember térdre rogyott a temérdek súly alatt.

Egy percig ott lihegett, aztán összeszedte minden erejét: az erek feszültek a nyakán, a szeme is dülledt. S ahogy felemelkedőben volt, egy mély, kínos hördüléssel arcra bukott.

---------------

Mikorra megvirradt, az asszony nem vitt egyebet haza a hátán, csak az urát.

Valami megszakadt benne. Harmadnapra a temetőbe került.

A kincset akkorára széjjelhordták mások.