EGY KÍNOS PERC

(Humoreszk)

Náci barátom névestélyét nagyon jól töltöttük. Ittunk, ettünk, hatalmas tósztokat mondottunk; legtöbbet Kuprun bácsi, ki mindegyikét így fejezte be: - „Az Isten éltesse hát kedves barátunkat életnagyságban, mindörökké Ámen!”

Elég az hozzá, jól mulattunk.

Már éjfél elmúlt, midőn utolszor fogadván egymásnak szörnyű nagy barátságot, szétoszlottunk. Én magányosan haladtam a Hold által félig-meddig megvilágított úton, mely egy kis erdőn át vezet negyedórányira eső lakásomhoz.

Az élvezett italok kissé elkábítottak, s menet közben különféle vad gondolatok kergették egymást az agyamban.

A vidéken, ahol tartózkodom, zsivány, tolvaj nép lakik; alig múlik el hét, hogy valamely betö­rési eset ne fordulna elő. Eszembe jutott ez nekem, s önkéntelenül is kapkodni kezdék zsebemben, melyben szobakulcsomat szoktam tartani, de ijedelmemre nem találtam. Remegve szorítám pisztolyom agyát, egyetlen védőeszközömet.

Eközben hazaérék.

A kulcs ajtómon vala.

Kevés tétovázás után beléptem.

Néma, halotti néma csend.

Szobámat sűrű setétség borítá; nem tudtam megkülönböztetni a tárgyakat. Remegve gyújtám meg a gyertyát, és körülnéztem...

Nagy Isten! Az ágy alatt van valaki, az inge kilátszik. Szörnyű fehér alak.

Szédültem.

Sápadtam.

Majd éltem veszélye jutott eszembe. Ha én meg nem ölöm, ő gyilkol meg - villant meg agyamban. Kissé lehajolva lőttem. Az én emberem mégsem mozdult.

Nem találtam, gondolám, s ismét durrant a pisztoly.

- Ördög és pokol! Ki vagy?

Semmi felelet.

Lehajoltam, hogy jobban megnézzem, mi történt. Bár a rémülettől összefolyt előttem minden, mégis kivehettem, hogy az ágy alatt... szégyen és gyalázat... a hálóingem parádézott.

Ez volt hát az ijesztő, a rabló, a zsivány, mit bortól felizgatott képzeletem szült!

- Ördög bújjék beléd! - mondám fogvacogva, s magamra húzván, nemsokára elaludtam...