|
Bevezetés
Mert hát a pénz mindenütt isten.
Afrika kaffereinél és a Jeges-tenger csukcsjainál; ha
nincs is császárkép nyomtatva rá. Egyik helyen a kaurikagyló, másikon a
tengeri-kutya-fog a pénz: abban számítanak. Ahány nép, annyi neve az istennek.
Talán Buddha, Brahma, Szjadei Hahe, Viclipucli, Jehova? Dehogy! Lak-rúpia,
Taël, Millereis, font sterling, tallér, líra, frank, lej, márka, korona,
piaszter, rubel, duros, dollár: ez az isten.
A bálványhoz, a láthatatlan istenhez csak azért
imádkoznak, hogy segítsen nekik ehhez a másik istenhez, az igazihoz kegybe
jutni.
Délelőtt prédikál nekik valaki a mennybéli
istenről, azon elalusznak, délután prédikál nekik más valaki a földi
istenről, a pénzről, arra fölébrednek.
A Jehova kiadja nekik a tízparancsolatot: azt nem fogadják,
meg; a pénzisten az ellenkezőjét hirdeti, azt megfogadják: „de lopj, de
ölj, add el, vedd meg a szerelmet, hamisíts, kívánd a másét, óhajtsd apád és
anyád halálát, hogy örökséghez juthass e földön!”
Hogy az emberek a Jehovát, a Krisztust káromolják, az
úton-útfélen hallható, de hogy azt a „Krisztus”-t, aki alatt a pénzt értik,
szidta volna valaha ember, ez nem történt meg soha.
Akinek pénze van, az a próféta.
Akinek pénze van, az idvezül.
Akinek pénze van, azé a hatalom, az ország és a
dicsőség. (Azért ki is maradt ez a három szó a Miatyánkból: nagyon
természetesen; mivelhogy a „mi atyánk”-tól csak kenyeret kérünk, nem
pénzt.)
Milyen világ lehet ott, ahol a „mi Atyánk” ád kenyeret,
amennyi kell, ideértve minden földi boldogságot; de ahol a pénzt nem ismerik?
Ilyen hihetetlennek látszó történeteket írtam én le két
külön regényben.
Az egyik a jelenkorban folyik le s még jövendőre is
kiterjed, ennek a címe: „Vashajó a hegytetőn”; a másik kétszáz évvel
ezelőtti adatok alapján épült, ennek a címe: „Bona”.
Nem mesék, nem fantazmagóriák, reális helyzetek leírásai,
ahogy kezemhez kerültek.
*
Hogy jutottam az első történetnek az adataihoz, azt
rövidesen elmondom.
Az Adria Magyar Tengerhajózási Társaságnak igazgatósági
tagja vagyok, melynek gőzösei Dél-Amerikáig közvetítik a magyar
kereskedést. Egy igazgatósági ülésen a tanácskozásban részt vevő kormányi
megbízott kérdést intézett a vezérigazgatóhoz az iránt, mi oka lehet annak a
ténynek, hogy az Adria gőzhajóin nincsenek magyar hajóstisztek,
hajósapródok alkalmazva, holott Fiuméban évek óta fennáll egy tengerészeti
akadémia, melyben számos magyar fiú nyer kiképeztetést. Kétféle vélemény van az
iránt. Az egyik azt állítja; hogy az idegen nemzetiségű felsőbb
tengerésztisztek (dalmátok, olaszok) durván bánnak a magyar fiúkkal, a matrózok
is üldözik őket; a másik nézet ellenben azt vallja; hogy a magyar úrfiak
nem szeretik a fáradságos munkát, s a tengerészi sovány élelem nem felel meg a
kívánságaiknak. Az igazgató rögtön megfelelt a kérdésre. Sem az első, sem
a második feltevés nem helyes. A fiumei tengerészi-iskolából kikerült ifjak
mind beválnak a hajós-életpályán; nem is üldözi őket senki; hanem az a
körülmény forog fenn, hogy éppen nagyon kitűnő készültségük miatt
elkapják tőlünk őket az idegen hajósok; különösen a nyelvismeretük
teszi őket keresettekké. Ezek beszélnek spanyolul, angolul, franciául,
olaszul; a magyar könnyen tanul minden idegen nyelvet, egyéb ismeretekben is
kitűnően vannak felkészülve. Amint a mi hajónk valami külföldi
kikötőben megállapodik ki- és berakodásra, a mi hajóapródunkat nagyhamar
elszegődtetik angol, amerikai, hollandi hajóra, hadnaggyá
előléptetve, busás fizetéssel.
Erre a felvilágosításra az Adria igazgatósága nem
hozhatott más határozatot, mint azt, hogy utasította a vezérigazgatóságot, hogy
azokat a magyar tengerészifjakat, kiket kitűnő ismereteik és
gyakorlati ügyességük miatt szerződtettek el tőlünk idegen
hajóstársaságok, szerződtesse hozzánk vissza még előnyösebb
feltételek mellett, minél elébb.
Ez már kezd foganatosíttatni.
Egy fiatal hajóshadnagyot sikerült
visszaszerződtetni az Adria-gőzöshöz, másodkapitányi minőségben.
Ettől az ifjú tengerésztiszttől kaptam e
kéziratcsomagot, melynek tartalmát regényemben felhasználtam. Ez hála volt
tőle azért a buzgóságért, amit a magyar ifjak visszanyerése érdekében
tettem. Pedig nem is én tettem.
A jegyzetei elé a fiatal tengerész egy rám nézve
kötelező kikötést csatolt.
Hogy regényemben neveket ne említsek, se geográfiai
helymeghatározást, miután őt becsületszava kötelezi, hogy se a történetben
működő személyek kilétét, se a történet színhelyét senkinek elárulni
nem fogja.
Annálfogva most olvasni fogunk egy regényt, melyben
senkinek sincsen neve, a történet helyét nem lehet kitalálni, hol van? Mindent
csak sejteni lehet, lélektani megnyilatkozásokból találgatni, és a végén mégis
lehetőnek, természetesnek fogja ezt mindenki elismerni.
Hiszen történtek már hihetetlen események a világon.
De megtörténtek.
|