|
A
vashajó lakói
Még jobban meglepett
bennünket az a tünemény, hogy a gejzír aljából egy hatalmas forrás zuhogott
elő, melynek árja sokáig megtartotta világos színét a tenger sötétzöld
hullámai között.
„Hurráh! Ivóvíz!” –
rivalltak a matrózok.
A forrás nem
gőzölgött, tehát a vizének hidegnek kellett lenni.
Hogy egy forró vizet és
gőzt okádó gejzír aljából hogy bugyoghasson elő hideg víz, annak a
rejtélyén hiába törtem a fejemet. Hiszen kémiai úton lehet jeget
előállítani – s a természet nagy kémikus. A híres jégbarlangokban nyáron
növekedik a jég, télen elfogy.
– Hadnagy úr, hat
legénnyel szálljon a középdereglyébe vizet tölteni!
A kapitány parancsa
nekem szólt.
A középdereglyét azonnal
vízre bocsátottuk, s három hordót belehengerítettünk. A többi következik. Azzal
elindultunk a part felé.
De könnyebb volt azt a
parancsot kiadni, mint végrehajtani.
Alig haladtunk egy
fonálnyira, amidőn utunkat állta a korallzátony.
A legveszedelmesebb
fajtája a zátonyoknak.
A sziklazátony, a
homokzátony messziről hírt ad magáról. Túlemelkedik a hátával a tenger
felszínén, a hab megtörik a szélein; de a korallzátony a víz színe alatt
bujkál. Azt egytrillió eleven állat építi, amely csak a víz alatt él és
működik. Szaporítja a faját, építi a várát: virág és féreg egy személyben.
Teremtő erővel bír; egész szigeteket alkot. De tenger alatti
építményeivel a hajósok legnagyobb veszedelme.
A korallzátony
mindenféle római betűt utánoz a tömeges alakulásban. A természettudósok
azt már kitalálták, hogy a korallféreg hogyan teremt virágot, a virágból nemes
kővé vált ágat, de azt még nem tudták kieszelni, hogyan él tovább az a
kő, hogyan vastagszik meg a törzse? Élő növény ez a kő, mint a
hársfa, hisz a törzsét már nem építi a teremtő féreg. Mikor egy ilyen
amfiteátrumba beletévedtünk a dereglyénkkel, alig tudtunk belőle
kitalálni, mikor észrevettük, hogy labirintba kerültünk.
Nekem még
tengerésznövendék koromban kedvenc tanulmányom volt a korallok világa. No most
alkalmam volt abban színről színre gyönyörködni. A tenger vize
kristálytiszta volt, a fenekéig lehetett látni. Körös-körül a madreporák
erdeje, sövénye, sziklalugasai, a vérpiros, rózsaszínű és fehér íriszek,
nemes korallok, a fekete antipathesek, a foszforosan világító legyezősök.
Egy tündérkert, aminőhöz hasonlót a szárazföld nem mutat föl. A víz alatti
fák minden ágán virág, mely él, mozog, nyílik, csukódik, s minden virágban egy
élő féreg, mely magának monumentumot s új petéinek bölcsőt épít, mint
ahogy a méh, a darázs építi a sejtet.
Hát ez, így elnézve,
merő gyönyörűség egy természetbúvárra nézve.
Ámde a hajóslegények nem
természettudósok, nekik semmi örömük nem volt a szépséges korallokban, amik
buján tenyésztek a vulkán körüli tengerben, melynek vizét melegen tartá a
vízokádó gejzír, s ez kell a korallnak.
Megkísérteni a
keresztültörést a korallzátonyon, ostoba bátorság lett volna: okvetlenül
megfeneklett volna a dereglyénk; nem is próbálkoztunk meg vele.
Azon törtem a fejemet,
hogy miképpen tudott az a vashajó ezen a korallzátonyon keresztül csak a partig
is eljutni?
A matrózok a szemeiket
hítták segítségül. A tengerész nem káromkodik (amíg vízen van).
S csakugyan történt
csoda az imádságainkra.
Egyszer csak azt láttuk,
hogy annak a barlangnak a szádájából, mely a gazdag vízforrást zuhogtatja, egy
csónak táncol elő, melyben egy emberi alak ül, aki egy szál evezővel,
két kézre fogva, irányítja a ladikját, amint ez a zuhatagon keresztül a
tengerbe alárohan. Egy kicsit elmerült, a zuhatag átcsapott rajta, de azt fel
sem vette; a zuhatag sodroma vitte előre, neki csak irányt kellett adnia a
lapáttal. Úgy látszott, hogy ő már jártas a korallzátonyok tömkelegében.
Felénk tartott. Jó félórába került míg a dereglyénkhez ért.
A csónakos messziről
kiáltott ránk, spanyol nyelven:
– Isten hozott, uram!
Negrito volt, de a
pápua-fajból. Testbőre olajbarna, de az arca piros; a haja göndör, de
csigásan fürtökben felálló, s az ajkán serkedő bajusz, ami a feketének
nincs – öltözete is volt: egy ing, mely nyakától térdéig fedte, de az nem volt
szövetből, hanem valami átlátszó anyagból, mely a testhez tapad.
Fókabendőből készül az; láttam olyat a pólai arzenál múzeumában;
derékban szíjjal volt átszorítva, s arról egy tülök csüggött alá, melybe egy
kés volt dugva. Csónakja fókabőrből volt, felül is betakarva, a
bőr-födélen csak az evezős számára volt nyílás, amit az a felemelt
ingével betakart; a hullám nem csaphatott be. Eggyel több rejtély, hogy kerül
egy pápua a Cap Hoorn közelébe? A Pápua-szigetek messze vannak ide. Majd
megkapjuk a megoldását.
Amint a dereglyénkhez
ért, elkezdett hozzánk beszélni, spanyol nyelven, mely keverve volt olasszal.
– A gazdám küldött
hozzátok, hogy mutassak utat a zátonyon keresztül a nagy forráshoz. Látott
benneteket a vashajóról.
– Köszönjük a
barátságát. Hogy hívják a gazdádat?
– Capitano.
– De a családi nevén?
– Más nincs. Csak egy
Capitano van. A második gazdám a „Padrone”. A Capitano fia a „Cadét”, a leánya
a „Cara”, a Padrone fia a „Ruffo”, a leánya a „Mestiza”, a Capitano felesége a
„Donna”, a Padrone felesége a „Manola”. Így szólítják egymást.
– Hát téged hogy hínak?
– Negrito.
– No, az a fajod neve.
De hát a bátyádat, öcsédet hogy nevezik akkor?
– Nekem nincs se bátyám,
se öcsém. Csak egy leánypajtásom van, azt úgy hívják, hogy „Cava”.
– Te nevezted el annak?
– Én.
– Talán karmol?
– Sőt harap is.
– Tehát csak ketten
lakjátok színesek ezt a hegyvidéket?
– Ez egy sziget.
– S hová lett a többi
rokonotok?
– Azokat lesodorta a
tenger, mikor azt a vashajót feldobta a hegy tetejére, ahol ott ragadt.
– Te emlékezel arra?
– Én meg a Cava.
– Ti ketten hogy
maradtatok meg?
– Mikor a tengert láttuk
közeledni, felkapaszkodtunk egy kókuszfára, elbujtunk a levelei közé; a tenger keresztülcsapott
rajtunk; búvárok vagyunk; nem fulladtunk bele; ott talált bennünket a Capitano;
addig éltünk a kókuszdiókból.
(Tehát a vashajót a
tenger vitte oda fel. De mi zúdította fel a tengert oly képtelen magasságra?)
(Majd megkapjuk erre a
felvilágosítást. Hátha megfordítva volt? A föld süllyedt alá?)
A Negrito még többet is
elmondott.
– Azelőtt
tűzokádó volt az a hegy; amióta a tenger beleomlott, vizet okádik; azóta
vannak itt a part körül a korallzátonyok, a forró víztől, ami a tengerbe
omlik.
– S hogyan tudsz te a
csónakoddal keresztülvádolni a korallzátonyon?
– Nagyon könnyen. A
forrás vize édes. A korall édesvízben nem tenyészik, hideg vízben. Annak
tengervíz kell, keserű, meleg. A barlangból édesvíz ömlik alá, s az
messzire elfut a tenger vizében. Én a markommal vizet merítek, megkóstolom; ha
édes, akkor evezhetek előre, ott nincs korall, a víz elvezet a zátonyon
keresztül. Ti magatok is rátaláltok az édesvíz folyása mentén a járható útra.
(Mennyit tanulunk mi
ettől a vadembertől!)
Én meg akartam
jutalmazni a derék fickót, s egy dollárt nyomtam a markába.
Vigyorogva forgatta meg
a tenyerében.
– Mi ez? Ilyet mi nem
viselünk a nyakunkban. – S azzal előhúzott az inge alól egy zsinórra
kötött solarium-csigahéjat, mely remeke a tenger alatti ötvösművészetnek,
csupa gyöngyből és aranyból összerakva. „Ez sokkal szebb.” Abba a
csigahéjba volt bedugva egy összegöngyölt tincs: hihetőleg a Cava kitépett
haja.
Azzal az ezüstpénzt
odaadta a kormányosunknak.
Aztán büszkén fölemelte
a fejét.
– Engem nem azért küldött
a gazdám, a Capitano, hogy ti adjatok nekünk, hanem hogy mi adjunk tinektek.
Ő kínál tinektek tíz toklyót és tíz süldőt, csak küldjetek fel érte.
– Köszönjük szépen.
Megadjuk az árát.
– Árát? Mi az?
– Hát fizetség.
– Arról mi nem tudunk
semmit. Mi adunk tinektek, mert nekünk van, s ti elveszitek, mert nektek kell.
(Dicső kereskedelmi
elv! Ha az egész világon elfogadnák!)
„Én adok neked, mert
nekem van, s te elfogadod, mert neked kell.”
(Hogy meg volna ezzel
oldva minden szociális kérdés!)
Ezeknél az embereknél a
pénz nem érték. Valami mással lehetne megjutalmazni a szolgálatát, aminek
hasznát veheti.
Volt egy igen kedves
késem: angol acélpengéjű bowie-knife, azzal kínáltam meg a Negritót.
A kezét sem nyújtotta
érte.
– Nem kell az nekem. Van
énnekem ennél különb késem. Azzal kihúzta a kecskeszarv-tokjából a kését,
odanyújtotta nekem, hogy nézzem meg.
A bámulat fogott el;
annak az arasznyi hosszúságú késnek a pengéje egyetlen darab nemesopálból volt;
az éle, mint a borotva, három centiméter széles, másfél centiméter vastag igazi
drágakő, a szivárvány minden színeiben játszó, amihez hasonlót csak a
bécsi múzeumban látni, a Mária Terézia opálját; csak a fogantyúja végén fajult
el a kés anyaga hárlekinné. Ez egy százezreket érő kincsdarab.
Magamforma szegény ördögnek elég volna egy ilyen stufa egész életére.
– Hol vetted te ezt? –
kérdém a Negritótól.
– Magam vágtam ki a
sziklából.
– S van ott még több is?
– Egy egész barlang tele
ilyennel.
– S eljuthatnék én abba a
barlangba? (Engem már a kapzsiság démona lepett meg.)
– Eljuthatsz, ahogy én
eljutok.
– Mikor?
– Hahó, señor, ahhoz
idő kell. Itt akarsz maradni a hajódról?
– Hogyan? Mennyi ideig?
– Amíg a fókák
megjönnek.
– Mire valók ehhez a
fókák?
– Majd elmondom. Sok szó
kell ahhoz. Most jertek utánam, hadd vezesselek a forráshoz.
Azzal eltaszította a kis
ladikját a dereglyénktől, s egy pár evezőnyomással elénk kerülve,
elkezdett a korallzátonyon keresztül bennünket pilótázni.
Micsoda tündérkerteken
haladtunk keresztül! Néhol ötven méternyi mélységet töltöttek be a mindenféle
fajtájú korallok. De jó, hogy ezt a tengerfeneket nem látja a
hajótulajdonosunk, mert ha ezt meglátná, a tengerbe dobálná a liszteszsákjait.
Valamikor nápolyi korallszedő hajós volt, a legkegyetlenebb azok között,
akik csak gályarabokból toborozzák a matrózaikat (más ki nem állja a
korallhalász-hajón a szolgálatot), s itt ütne tanyát a korallok birodalmában.
Lám, már engemet is fogva tart az opálbarlang varázsló káprázata.
Ejh! Bolondság! Verjük ki
fejünkből! Tengerészek vagyunk, kétszersült a kenyerünk. Szegény kenyér,
de becsületes.
A Negrito kalauzolása
mellett eljutottunk a forráshoz, mely egy roppant sziklahasadékból omlott alá.
Legelőször is teleittuk belőle magunkat. Jéghideg volt a víz.
Azután hozzáfogtak a
hajóslegények a tonnák megtöltéséhez.
Kormányosunk azt mondá,
hogy a pilóta utasítása után ő már visszatalál a zátonyon keresztül a
hajóhoz, ahonnan még többször fognak a forráshoz jönni üres hordókkal.
– S aztán, ha elég vizet
raktatok föl, akkor jöjjetek majd fel a vashajóhoz, a toklyókat, süldőket
átvenni – mondá nekik a Negrito. – Én addig felvezetem a señort a Capitanóhoz.
Illett is a
nagylelkű gazdánál tiszteletemet tennem, aki mindent ingyen ád, ami nekünk
kell.
Kíváncsi voltam valamit
megtudni.
– Te ezen a forráson
keresztül bukkantál elő a csónakoddal; honnan indultál el?
– Onnan a
hegytetőről. Mindenféle földalatti barlangokon keresztül. Azokba
ömlik a gejzír vize.
– Hogy nem főttél
meg abban a forró lúgban?
– Valamennyiben meg kellene
főni az embernek, oly gonosz; de az az egy ott a középen jó lélek. Annak a
dereka egyenesen dagad föl az égbe; olyan, mint egy pálma, kiterjesztett
leveleivel. Az nagyon magasra felmegy. A Capitano azt mondja, hogy ott már
hideg van; olyan hideg, hogy a víz jéggé válik. A Capitano járt az égben is;
hajóval; – de nem ezzel a vashajóval. Mire visszahull a víz az égből az én
barlangomba, már akkor hideg.
Engem meglepett a
Negrito természetes beszéde. Ezt már tanították. Bizonyosan a gazdái. Hány év
óta?
Meg akartam tudni, mióta
van együtt velük.
– Mennyi idős vagy?
Erre széthúzta a száját,
s behunyta a szemeit. Az asztronómiai időszámítás nem tartozott a
tudományai körébe.
– Hát mikor az a nagy
veszedelem volt, hogy a tenger felmászott a hegyre, mind a ketten gyerekek
voltunk; én is, a Cava is, akkor ő szeretett engem s én haragudtam
őrá, most már én szeretem őtet s ő haragszik énrám.
Na már ennél pontosabb
anyakönyvi kimutatást nem lehet kívánni. Azóta tizenkét év múlhatott el
eszerint. A Negrito lehet tizenhét éves, a Cava tizenhat.
– De mármost hogyan
fogsz visszatérni a csónakoddal?
– Úgy, hogy a csónakot a
hátamra veszem, s úgy megyek fel a kapaszkodón a hajóig. Csak te gyere utánam.
S azzal kiszedte
csónakjából a szétfeszítő bordákat, a bőrt összegöngyölítette, s
szíjjal átszorítva, könnyedén a vállára vetette. Nem volt az nehéz.
A kormányost ott hagytam
a matrózokkal a forrásnál, s magam elindultam a Negrito nyomában.
Nemsokára ráakadtunk a
feljáratra.
Ráismertem a
kőzetre: lávatalaj volt. Mintegy harminc méternyi megkövesült lávafolyam
húzódott végig a vulkán tölcsérétől a hegy lábáig és még messze a
tengerbe. A part közelében látható volt egy vasmacska, két alsó lapátja mélyen
elmerülve a megkeményült lávában. A fogantyújába akasztott lánc felnyúlt
egészen a hegytetőn fekvő vashajó hátuljáig, megfeszülve, mint egy
ideghúr, erősen.
Micsoda elemi
erőnek kellett annak lenni, mely azt a vashajót oda a magasba
fellódította, s ezt a horgonyra kötött láncot így egyenesre kifeszítette.
Most az a kifeszített
lánc szolgál kapaszkodó támaszul a lépcsősoron felhaladónak. Egy hosszú
sor grádics van vágva a lávatömegbe a horgonytól föl a vashajóig.
– Nagy munka lehetett
ennek a grádicsnak a kivágása – mondám a Negritónak.
Elismerte, hogy az volt.
Amint fölfelé haladtunk,
újabb meglepetés várt rám. Jobbról-balról széles lonkák (escarpe) voltak a
lávatömegbe vágva, amilyen széles az volt, és minden lonka átalakítva
gyümölcsös-, virágoskertté. Valóságos Semiramis-kertjei voltak azok. A láva a
legkedvezőbb talaja a növényzetnek. Mindig nagy kedvelője voltam a
természettudománynak. Fiumei iskolánk könyvtára gazdag az egzotikus plántákról
írott képes munkákban. Valamennyi fának és cserjének, még a gumós virágoknak is
tudtam a nevét.
Az ott a kornaró-pálma,
akkora fürtökkel, hogy két embernek dolgot ád rúdon elcepelni; mellette az algarobo
fűszeres zamatú szilváival, tövében a bixa-virág lilaszín
máktokjaival, a lonka védfalára kifeszítve a citromtermű huitoch.
Sövényét képezi a bossia Parkii, melynek diógyümölcse vajat rejt a héja
alatt.
Az átellenes lonkán
találom az aguamielt, melynek derekából a mámorító italt, a pulkot
csapolják, meg a kupuasszut kakaó-tobozaival, az onguriát
függő dinnyécskéivel, a solpichront tyúktojást mímelő
gyümölcsökkel rakva, az ananászt paradicsom alakú gerezdes bogyóival,
cserjéket a narancstermő coyaviérből, a földön elterülő
pikkelyes paszték dinnyéket, az aracachát, s amellett a
kávéfákat, narancscsemetéket, aranyalmákkal megrakva, fügefákkal vegyest. És
azt a tömérdek tropikus virágot, amiket illusztrált munkákból tanultam ismerni
és bámulni. Most mind elém jöttek. Gazdagság van itten!
És mindez egy újabb
rejtély volt előttem.
A felemlegetett növények
nagy része nem amerikai. A legtöbb Japánban, Kínában, Kelet-Indiában,
Afrikában otthonos; onnan hozták ide. Kicsoda? Annak hatalmas embernek kell
lenni, sokat utazottnak, képzett természettudósnak és otthonról gazdagnak.
Talán megtudhatok
valamit a Negritótól.
– Ki alkotta ezeket a
szép kerteket?
– Hát ki más, mint a
Capitano, meg a Padrone a saját két kezükkel. Ők vágták ki ezt a fekete
követ, ők aprózták fel, ők ültettek bele magot. Ez az ő
mindennapi munkájuk.
– Hát te nem segítettél
nekik a munkában?
– Soha! Dolgozni? Azt én
nem szeretem. Ezek az én kicsi kezecskéim nem arra valók, hogy kapanyélen
feltörjenek. Én csak hálóval és szigonnyal tudok bánni: halász vagyok. A matamátát
is meg tudom ölni, a nagy tekenősbékát, aminek hosszú orrmánya van, amivel
üt, aztán csak a kész gyümölcsöt szedem le a fáról, s az ignamét a
földből, ami olyan, mint a tenyerem, öt ujja van, nyersen is jó, sülve még
jobb, úgy vagyok én itt, mint Ádám a paradicsomban.
Meglepett ez a szó.
– Hát tudsz te valamit
Ádámról meg a paradicsomról?
– Hogyne? A Donna
sokszor összegyűjt bennünket a hajón, s egy nagy könyvből, amit
ő szentírásnak nevez, felolvas előttünk igen szép történeteket. Onnan
tudom, hogy az angyal kikergette az első embereket a paradicsomból.
Gondolom, hogyan történt. Ahogy itt minálunk. Az angyal rázúdította a tengert a
paradicsomra, s leseperte az embereket róla. Mért nem tett Ádám úgy, mint én:
kapaszkodott volna bele egy kókuszpálmába. És aztán fejéhez vágta Ádámnak az
angyal: „Fáradságos munkával egyed a te kenyeredet!” De jó, hogy én ezt nem
hallottam. Most én vagyok az Ádám a paradicsomban.
– Hát itt nem dolgoznak?
– De bizony dolgoznak,
ahányan csak vannak. A Cava kendert áztat, tilol, gerebenez, a Mestiza fonálnak
sodorja, a Donna megszövi osztovátán, a Cara ruhát varr belőle, a Kadét
vadászik, a suhanc birkát fej, sajtot készít, a Manola őröl, süt,
főz; a Capitano meg a Padrone kapál, arat, csépel; csak én magam nem
dolgozom.
Nem nevetett hozzá.
Ha pápua nevet, akkor
már dühös.
Próbát akartam tenni,
hogy csakugyan pápua-e? Hosszú tengeri útjaimban unalomból a vadak nyelveit
tanulmányozgattam. Olvastam Baer munkáját a pápuákról: több szólam megragadt az
emlékemben. Egynehány szót megkockáztattam a Negritóhoz. Az ijedten fordult
felém, s tiltakozó sziszegést hallatott.
– Ssss! Ez a mafórok
nyelve.
– Kik azok a mafórok?
– Akik elől az apáink
elmenekültek a szigetjükről egész idáig, mikor már nagyon kevesen voltak.
– Hát a többi hová lett?
– Azokat megették a
mafórok.
– Miért?
– Mert más nyelven
beszéltek, mint ők.
Ime, milyen praktikus
megoldása a vitás nyelvkérdésnek. Megenni azt, aki más nyelven beszél. Azt
hiszem, hogy nem messze vagyunk már ettől a megoldástól.
Valami tépelődésem
volt.
Nem titkolom, hogy
vallásos érzelmeim vannak: abban neveltettem az apám házánál, s a tengerészeti
akadémiában. Tisztelem szent Kristófot, aki a bambino Jézust átvitte a
tengeren, és szent Flóriánt, aki a tüzet eloltja; amulettet viselek, s szentelt
barka van tűzve a függő ágyam fölé. A Negrito mondásából azt értettem
meg, hogy a Donna a bibliából olvas fel a családjának, cselédeinek, és hogy
sertéshússal élnek, tehát keresztények. Azt kérdeztem a Negritótól:
– Meg vagytok ti
keresztelve? Te meg a Cava és a Capitano, meg a Padrone gyermekei?
– Hogyne volnánk?
Mindennap megkeresztel bennünket a gejzír kétszer: mikor kijövünk a hajóból,
meg mikor bemegyünk.
Ez hát nem érti azt,
hogy miről van szó.
Akik ezen a szigeten
születtek, azokat nem keresztelték meg: azért nincsen nevük.
Egy ötletem támadt.
Annak az anyának, aki a
hozzátartozói előtt a szentírást olvassa, bizonyosan örülne a lelke, ha
kedvesei részesülnének a szent szakramentomban.
A mi hajónkon van egy
szerzetes, mint minden dél-amerikai hajón. A matrózoknak gyóntatás kell.
„Mi adunk tinektek, ami
nekünk van, s ti elfogadjátok, mert nektek kell.”
Elhozom nekik a
szerzetesünket a hajóról. Ezt fogom felajánlani. Tudom, hogy örülni fognak
neki. (Tiltakozom a gúny ellen.)
Még egyéb is jutott
eszembe.
A Negrito azt mondta,
hogy a Kadét vadászik.
Mi lehet ez ismeretlen
szigeten egy vadászra nézve becsesebb, mint a lőpor?
Az bizonyosan volt elég
a vashajón, mikor idekerült; de most már fogytán lehet. Lőport fogok
ajánlani a gazdának viszonzásul. „Mi adunk, mert nekünk van, ti elveszitek,
mert nektek kell.”
Elővettem
tarsolyomból a revolveremet:
– Tudod, mi ez? –
kérdezém a Negritótól.
– Nem én.
– Ez egy olyan fegyver,
aminek a billentyűjét ha megrántom, tüzet lövell ki, nagyot durran, s egy
embert megöl.
– De hát minek ölnél te
meg egy embert? Meg akarod enni?
– Hát te nem tudod, hogy
mi a lőfegyver?
– Sohasem láttam.
– Hát a Kadét mivel
vadászik?
– Nyíllal, kelevézzel,
bumeranggal.
– Ágyú, mozsár sincs a
hajón?
– Mi az?
– Nagy gömbölyű
rézhenger, nagy lyukkal a közepén.
– Ó, ó, ó! Olyan van. A
konyhában. Abban töri a Manola vassúlyokkal a sárga magot. (Talán kukoricát?)
Tehát ezek a mozsarat
kölyűnek használják!
Mentül közelebb
jutottunk a vashajóhoz, annál érthetetlenebb lett előttem ez a mesés
valóság. Ez a hajó legalább nyolcszáz tonnás. És csak két férfi lakik rajta:
egy kapitány meg egy kormányos. Hisz ezen kellett lenni egy fűtőnek,
egy gépésznek, egy segédkormányosnak és nyolc matróznak. Hát azok hová lettek?
Ezt már nem kérdezhettem meg a Negritótól.
Kilátás nem kínálkozott
a lépcsőzetről. Kétoldalt a tátongó sziklahasadék, melyen a láva
keresztültört, s melynek vápája közé a vashajó oda volt szorulva, feneke élével
mélyen belefúródva a lávatalajba. A hajó csaknem fekmentesen állt, kevéssé
előredűlve hosszában, úgyhogy végig lehetett a födélzeten látni. A
hajó orra ketté volt hasadva, a nevét viselő szobormű hiányzott róla,
azt bizonyosan akkor vesztette el, mikor a lávába belefúródott. Ott egy tág
nyílás maradt. Alig száz méternyi közelben volt a vízhányó krátere, mely öt
ágra szakadó vízoszlopait magasra lövellte; a középső, tonnavastagságú
vízsugár egyenesen fel az égbe, ahol felhőkoronát képezett, melyből
folyton zuhogott alá a zápor körös-körül. Egy hatodik vízsugár azonban csaknem
egyenes vonalban süvöltött a hajó felé, s beleömlött annak a széthasadt
elejébe, amelyen át végigözönlött a hajó belsején, hátul a szivattyúnyíláson
kitódulva, ahonnan egy természet alkotta árkon át lezuhogott a tengerbe. Ez a
százfokú meleg vízsugár folyton melegen tartotta az egész hajót.
A hajó oldalán
vaslépcső vezetett föl a födélzetre. Azon lehetett felkapaszkodni, a
vasrúdba fogózva.
Azt már a távcsövemmel is
kivettem, most közelből láttam, hogy a hajó hátulján levő
kormányos-bódé vastag, hajlított üvegből van, gömbölyű tetővel;
a bejáró ajtaja is tükörüveg.
A lépcső
feljárójától a kajüt gádoráig egy kátrányos ponyva volt vasrudakra baldachinul
kifeszítve. Ez arra szolgált, hogy a gejzír felhőiből szüntelen
zuhogó záport felfogja.
A kajüt bejáratánál várt
reám a Padrone. Kitalálhattam az alakjáról, a viseletéről, hogy ő a
hajdani kormányos. Tengeri vidrabőr-zekét viselt, alatta gyapjúujjast,
veres gyapjúövet, csíkos vászonbugyogót és facipőket. Arca
himlőhelyes volt, sűrű, göndör szakállal körítve, mely valamikor
veres lehetett, míg meg nem szürkült. A haja is göndör volt és sűrű,
veresre hajló szürke. A bajusza le volt borotválva. Kurta fapipa volt az
agyarára szorítva, amit a világért ki nem vett volna a szájából. Valamit
dörmögött hozzám, amiből azt kellett megértenem, hogy a Capitano szívesen
lát. Megmagyarázta ezt cselekedettel, kinyitva előttem a kajütgádor
ajtaját, és a csigalépcsőre mutatva. Ellenben a hátam mögött
settenkedő Negritónak érthetően kiadta az utasítást a facipővel,
mire az eltűnt a gépház lejárójában.
Én a vas
csigalépcsőn lelépkedve, benyitottam a szemközt talált ajtón. Az a
hajószalonba nyílt, melynek négy gömbölyű ablaka volt mind a két oldalán.
A hajó egész az ablakokig túl volt emelkedve azon a sziklarepedésen, mely fogva
tartá. Bútorzata a szokott hajóskényelemnek felelt meg.
Három alakot láttam
magam előtt: egy férfit, egy nőt és egy leányt.
A férfi elém jött.
Magas, erőteljes
alak volt, hosszú, szürke szakálláról ítélve, ötvenéves. Szemei szelídek
voltak, szürkések; de az ajkai körül valami gunyoros vonás incselkedett.
Ruházata tengerészblúz volt, kigombolva, melynek gomblyukába síp volt akasztva.
Gyapot-övéből óralánc csüggött alá.
Kordiálisan nyújtá elém
kezét, és kétszer is megszorítá. (Erős inú, kérges tenyere volt.)
Én megmondtam neki a
nevemet, aminek hallására az arca földerült.
– Ah ön magyar? Legyen
üdvözölve!
Spanyolul szólt.
Én szintén spanyolul
mondám el neki idejövetelem okát. Eljöttem megköszönni azt a
nagylelkűséget, hogy hajósnépünknek toklyókat és süldőket
ajándékozott.
– Szót sem érdemel. Ez
vendégszeretet. Az ön hazájában ezt jól ismerik. Akinek van, az tartozik adni.
A spanyol beszédbe
itt-ott olasz szavak is vegyültek. Azzal karon fogott, s odavezetett a
feleségéhez, akinek bemutatott.
A Donna akkor fejezte be
a toalettjét, ami abból állt, hogy a mezítelen lábaira felhúzta a cipőt. A
Donna ugyanis azzal foglalkozott, hogy egy szövőszéken vásznat szőtt,
s a takácsosztováta lábitóit mezítelen lábbal szokás nyomkodni.
A Donna harmincéves
lehet. Minerva-alak, szoborszerű bájakkal, szőke haja a feje körül
csavarva, dús fonadékban. Arca hosszúkás, halavány, szemöldei sűrűek,
szemei sötétkékek, ajkai finom metszésűek, állán és két orcáján
szépséggödröcskék: egész megjelenésében van valami fenséges, de mégis
bizalomgerjesztő.
Kezét nyújtá, amit én
megcsókoltam. Szép fehér, síma kéz volt, rózsaszín ujjakkal, amik még nedvesek
voltak a vetélőtül.
– Ne legyen ön
meglepetve, hogy engem ilyen munkában lát. Mikor hajóra szálltunk, hosszú útra
készen, én arra kértem a férjemet, hogy nekem pianínó helyett állíttasson be a
szobámba egy szövőszéket, az nekem nagyobb mulatság lesz, mint a
zongorázás, és még praktikus haszna is lehet.
A Donna is
ugyanazt a zsargont beszélte, de nála már több volt az olasz szó, mint a
spanyol. Így is megértettem.1
– Ez nem divat, ugyebár,
az önök Európájában? – mondá a Donna, piros ajkait nevetésre nyitva. Gyöngysor
fogai voltak.
– Azt hiszem, hogy az
európai férjek nem bánnák, ha divattá válna, hogy a nejeik szobájában az
acélhúrok helyett a nyüstőket hallanák pengetni.
A Donna erre bemutatott
a szalonban levő harmadik alaknak.
– A leányom.
Cara kisasszony egy
motolla előtt ült és csivélt. Ez a szó azt teszi takácsnyelven,
hogy a rokka orsójáról a fonalat egy kurta nádcsőre átgombolyítják,
amelyet aztán a vetélő csónakjába illesztenek.
– Nem hagyhatja abba a
dolgát – magyarázta a Donna –, mert a fonál összeugrik a csivén.
Engem a bámulat ragadott
el. Még soha ilyen csodálatos képmását nem láttam egy anyának a leányában, mint
ezt. Ugyanazok a szemek, ajkak, szemöldök, még a szépséggödröcskék is az arcon.
Csakhogy az a földi mintakép, ez pedig az égi képmás. Eszményképe egy angyalnak.
Olyan tisztaságot sugárzó halavány arc. Langos haja homlokon át volt kötve
rózsaszín szalaggal.
A leány nyájas mosollyal
bólintott felém, mutatva, hogy dologban van: nem adhat kezet.
Még egy negyedik alak is
jött be a terembe: azt nem mutatták be. Barnapiros arcáról s vörhenyeges
hajáról kitalálhattam, hogy az a Mestiza. A Manola és a Padrone leánya. Azé
volt a kerekes guzsaly, melynek orsójáról a fonalat legombolyíták.
A Donna félrevonta a
Mestizát, s valamit sugdosott a fülébe. Aközben felém tekingetett, amiből
ki lehetett találnom, hogy utasításokat ad neki a Donna a Manola számára, hogy
vendég érkezett, aki magyar, abból a szakácsné meg fogja érteni, hogy mi a
feladata.
A Capitano ezalatt
kilépett az ajtón, s elég fennhangon osztá a parancsot a Padronának, hogy
menjen le a hajóslegényekhez, s vezesse el őket a tanyára, ahol a
birkanyájak, sertéskondák legelnek, s szolgáltassa ki nekik a felajánlott
vágómarhákat.
A Cara ezalatt elvégezte
a csivilést, elszakította a fonalat, beillesztette a csivét a vetélőbe, s
aztán egész szakértőleg megmagyarázta nekem, hogy micsoda előnyei
vannak a Jacquard-féle szövőgépnek a gyorsvetélő által, mely az ostorral
működik, s megmutatta nekem egész gyermeteg bizalommal a már kész
szövetet, mely mindenféle színű gyapjúfonalból készült. Ez meglepetés lesz
az apa számára.
– Bizonyosan a neve
napjára – mondám én.
– Névnap? – kérdé a
kisleány. – Azt mi nem ismerjük, nekünk nincs nevünk.
(Ezt akarok én nektek hozni éppen.)
Indítványom készen volt a
fejemben. Kérdés csak az, hogy miként tudom napirendre hozni.
A Capitano és a Donna
közbeléptek. A kedves gyermek az anyja vállára támaszkodott két kezével.
– Önöket a vihar verte
ide? – kérdé a Capitano.
– A vihar és a köd.
– A köd ez
időszakban rendesen beköszönt minálunk.
– Európai hajók azért
kerülik ezt a tengervidéket.
– De még inkább a
tengerünket ellepő korallzátonyok miatt. Sok év óta ez az első hajó,
mely láthatárunkon megjelenik. Ezt is a tifon verte ide.
– És én örülök ennek a
balesetnek. Egy paradicsomot tanultam megismerni a tengerpuszta közepén.
Micsoda pompás kertek emelkednek fokonkint egymás fölé, amíg az ide vezető
lépcsősoron felkapaszkodunk. Európa összes díszkertei nem mutatnak fel
hasonló pompát.
Azzal felszámláltam
elragadtatásom tárgyainak botanikus neveit: a Nudulariumot, Quesneliát,
Uriescat, Trixist, Heliconiát és a többi pompás virágokat,
aminőkről európai kertész nem is álmodik.
Mind a Capitano, mind a
Donna arcán a megdöbbenés kifejezése mutatkozott.
– De hát honnan ismeri
ön a neveit ezeknek a növényeknek? – kérdé a Capitano.
– A fiumei tengerészeti
akadémia növendéke voltam. A könyvtár bővelkedik ritka irodalmi
remekekben. Azok között találhatók az Itinera Principum Koburgi. Meg a
Cariudo2 vadászatai négy világrészben. Ezek voltak az
én kedvenc tanulmányaim. Az itteni lonkás kertekben felismertem azokat a
csodaszép virágokat, amit a könyvekből megjegyeztem. Némelyik a Koburg Ferdinánd,
másik a Koburg Fülöp nevét viseli. Azok messze világrészből
származhattak ide.
A Capitano és a Donna
egymásra néztek. Megdöbbenés volt a tekintetükben. A Capitano begombolta
szétnyitott kabátját állig.
Hanem a következő
percben felállt a helyéről, s odalépett hozzám, vállamra tette a kezét.
– Kollégák vagyunk,
tegezzük egymást, tengerészek módjára.
Köszönettel fogadtam e
lovagias ajánlatot.
– Te szakavatott
botanikusnak látszol. Bizonyosan feltűnt előtted, hogy ezek a
tropikus növények messze földről kerültek erre a vulkáni szigetre. Fel
foglak erről világosítani. De menjünk át az én szobámba. Nőm tud
mindent, s leányomnak nem kell megtudni semmit.
A nejére nézett, mintha
helybenhagyását várná. A Donna bólintott a fejével, s halkan mondá:
– Hiszen magyar.
Jól esett ez a szó.
Tehát van még eset rá,
hogy a nacionálém enyhítő körülményül szolgál rám nézve.
De mielőtt a termet
elhagyhattuk volna, nagy robaj hangzott a lejáró csigalépcsőn, s ajtóstul
rohant be rajta egy új alak, kinek egész megjelenéséből rögtön
kitalálhattam, hogy ő a Kadét, a Capitano fia. Vadászöltöny volt
rajta, fején vadpávabőr-süveg, vállán tegez, hátán puzdra, nyilakkal,
karjain, lábszárain bő gyolcsruha lobog, amit a magyarok borjúszájú
ingnek, gatyának neveznek úgy maguk között, lábfejét mokaszin takarta,
kezében a vadászzsákmányt lógatta: egy fekete hattyút.
– No, végre megkaptam!
Sokáig lestem rá. Derék egy példány!
Szénfekete volt a hattyú
tolla, kárminpiros az orra és a szemei körülete; csak a begyén voltak fehér
sávok.
A Kadét az apja
fiatalkori képmása lehetett arcban és a szemek kifejezésében, de alakja az
anyjára hajazott: csupa ideg, ín és izom; a haja is szőke volt, göndör
csigákban válláig omló. Alakja férfié: tizenhat évesnek látszott; de az arca
elárulta, hogy még gyermek, nem több tizenegy évesnél.
Milyen öröme volt a vadászati
diadala fölött! A húga szemrehányást tett neki.
– Milyen szép állat!
Hogy tudtad megölni?
A Kadét megcirógatta a
leány arcát.
– Neked fogok a
bőréből csinálni pompás gallérkát.
Erre a leány arca
mosolyra derült.
Észrevette ezt a
Capitano: a szakállába dörmögve.
– A pipere kiengesztel.
De a Donna nem hagyta
ezt szó nélkül. Saját öltözetére mutatott, mely nyers selyemből készült.
– Hát pipere ez?
Mire a Capitano
gyöngéden megszorítá a kezét, odasúgva:
– Te kivétel vagy az
asszonyok közül.
A hattyú nyaka egy
nyíllal volt keresztüllőve.
– Nem sajnáltad azt a
szelíd állatot megölni? – szólt duzzogva a Cara.
– Szelíd állat? –
tiltakozék a Kadét. – Ez a legharciasabb valamennyi repülő állat között,
szembeszáll ez a pipargéval, a caracasszal, a balbuzarasszal, s elveri
mindannyit erős szárnyaival. Képes egy szárnycsapásával egy ember
lábaszárát eltörni. Nézd, hogy megütött, mikor bementem érte a vízbe, pedig már
keresztül volt lőve.
Azzal felrántotta az
ingeujját a karjáig, melynek vastag izmán keresztül egy széles ütés nyoma
látszott, vérrel átfutva, felkarcolt bőrrel.
A leány felsikoltott.
– Jaj, ha eltörte volna
a karodat!
– El is törte volna, ha
apámtól ilyen erős izmokat nem kapok.
A leány nem ütött a
szájára e szóért.
Hanem azt tette, hogy ledobta
a szandáljait, s odafutott a középső ablakhoz, azt felrántotta, s
kifurakodott rajta, nem törődve az öltözetével. Odakinn pedig hullott a
gejzír zápora. Hogy meg ne ázzék, hirtelen felkapta a szoknyáját a fejére, s
abba takarózott. Aztán felmászott a sziklára térdein, tenyerein. (Nem ismerik
itt a szégyenlősséget.) A szikla völgyeletei tele vannak gyógyító
füvekkel: azokkal teleszedte az inge elejét, úgy tért vissza; de most már a
lépcsőn keresztül. Olyan volt, mint egy mitológiai tünemény.
Odabenn az asztalra
szórva a plantago-leveleket, lerázta a szoknyájáról a záporcseppeket, mintha
semmi sem történt volna, s hozzáfogott a gyógykezeléshez. Letérdeltette a
bátyját maga elé, úgy borogatta a sebesült karjára a gyógyító lapuleveleket,
keresztülkötve a fejéről leoldott szalaggal. A bátyja azalatt felcsatolta
a lábaira a szíjas szandálokat. Szebb képét nem lehet álmodni a testvéri
szeretetnek. A nagy fiú megcsókolta gyöngéden a húga kezét.
Én mindezt nagy
gyönyörűséggel néztem, s elfeledtem mellette a világ minden egzotikus
flóráját és faunáját. Hisz ilyen földöntúli szeretet csodavirágai nem nyílnak
sehol a kerek földön.
A Capitano nem
sürgetett. Neki is öröm volt ezt látni. Eközben a szalon szegletéből nyíló
alacsony szögletajtón keresztül valami nyafogó hang kezdett közbevegyülni, ami
később szótagokká alakult. Valami panaszos kényeskedés volt az. „Papa” –
„Mama”.
Világosan ismételve lett
e két szó.
– Ahá! A Bebé! – mondá
mosolyogva a Capitano.
– Ne szólítsd! –
figyelmezteti a Donna. – Ő most fürdik.
Hangzott a lubickolása.
Úgy látszik, hogy még
nem ismertem meg az egész rejtélyes családot. Még egy „Bebé” is van.
Hisz az rendes dolog.
Csak az volt
előttem érthetetlen, hogy se a Donna, se a Cara nem mutatott semmi
szándékot a Bebé dajkálására; mikor az fürdik, hagyják magában lubickolni a kád
vízben, papát-mamát kiabálva.
Csak a Kadét reflektált
rá.
– Még nem kapott
reggelit a Bebé. Mindjárt hozom.
A Bebé fürdés közben
reggelizik. (Furcsa nevelés!)
Azzal kiszaladt. Itt a
fiú a dajka.
Rövid időn
visszatért, egy ezüstcsillámú hal volt a kezében, azzal egyenesen befutott a
fürdőszobába.
Tehát ez a reggelije a
Bebének.
Tisztában voltam már a
talánnyal. Hasztalan készültek a hölgyek a nevetéshez – az én rovásomra.
– Nyers az a hal? –
kérdeztem a Capitanótól.
– Nem az. A gejzír
hányja ki, már megfőve. Ez a bizonysága annak, hogy a mély tenger vize
ömlik a kráterbe. Nehány perc múlva kihozta magával a Bebét a Kadét a fülénél
fogva.
Nem volt az ő
öccse. Egy fiatal fóka volt, abból a ritka fajtából, amelynek füle van és
sörénye.
Nem láthatták az arcomon
a meglepetést. Pózoltam.
– Otario jubasa – mondám a Capitanónak. – Tengeri oroszlán.
Egyetlen faja a fókának, melynek füle van és sörénye, fogságban megszelídül.
A hölgyeknek respektusa
kezdett lenni irántam. Látták, hogy engemet semmi sem lep meg.
– Fiók még – mondám
szakértő becsléssel. – Még csak a fején van sörénye, később az egész
nyakát betakarja, hasonló lesz az oroszlánhoz.
A fókakölyök rőt
barna volt a hátán, a hasán márványozott fehér; feje olyan emberforma. (Én
legalább láttam már annál butább emberpofát.) A szemeiért pedig irigy lehetne
rá bármely kreol szépség. A két hátulsó lába össze volt nőve, egy
úszófarkat képezve. Uszányait nem lehetett se lábnak, se szárnynak nevezni,
mert azok tökéletes emberi tenyerek voltak, öt ujjal; de az úszáson kívül semmi
egyébre nem használhatók; járásra éppen nem. Csupán a teste tekergésével tudott
előrehatolni, mint a kígyó, s eközben annyi furcsa mozdulatot tett, hogy
az csupa nevetni való volt. Nedves volt még a fürdéstől. A Kadét
letörülgette egy bolyhos pokróccal, amiért hálából megnyalta a képét a Bebé, s
azt mondá neki „fra”. Természetes: ha a Donna a „mama”, a Capitano a „papa”,
akkor a Kadét „fra”.
A Kadét pofon ütötte
érte: Fra vagy magad magadnak, kutya!
Aztán produkáltatta a kutyát,
ahogy szokás.
– Állj fel!
A Bebé nagy
erőlködéssel felállt az úszófarkká vált két hátulsó talpára.
– Egyenesen a pofádat!
Azt is megtette.
Azzal a Kadét
elővett a vadásztáskájából egy eleven rákot, s azt rátette a Bebé orrára.
– Csendesen maradj!
A rák kedvenc csemegéje
a fókának. Mivel pedig hogy eleven volt, belekapaszkodott a karmaival a fóka
orrába, s az ollóival ráncigálta a bajuszát. A fóka tűrte, mint egy
mopszli.
– Kapd el!
Akkor aztán egy perc
alatt bekapta a rákot. Megrágta. Csak úgy ropogott a csonthéja a fogai alatt.
Aztán megrázta a
bőrét, ahogy a vízből kiúszott kutya szokta, s odatörülte a fejét a
Capitano lábához.
– A pipámat! –
parancsolá neki a gazdája.
Tudta, hogy hol áll,
előhozta, a szájába fogva a pipa szárát.
– Hát a zacskót?
Azért fel kellett
kapaszkodnia a fogasig, ott lógott az egész dohányzási készség;
kosbőrzacskó, acél, kova, tapló.
A Capitano kicsiholt,
rágyújtott. A füstöt a Bebé arcába fújta. A fóka nagy örömét találta benne, s a
két tenyerével törülgette a füstöt a pofájához.
– Nagy hajlamot árul el
a fickó a dohányzáshoz. Ha ráérek, megtanítom pipázni.
– Az mind semmi – mondám
én. – De én hallottam már hírét olyan fókának, aki megtanult dudálni.
– Dudálni! – kiáltának
rám a hölgyek és a Kadét.
– No, az nem lehetetlen
– mondá a Capitano. – A Ruffónak van dudája.
– Bravó! Bravó!
A két gyermek táncolt
örömében.
(No, ezek előtt
felejthetetlenné tettem magamat. Egy új tartós mulatságot szereztem nekik
jövőre.)
– Hanem most már jere
velem – mondá a Capitano, s azzal a szalon átelleni oldalára vezetett, ott egy
csapóajtót felemelt, s maga előre leszállt a vas csigalépcsőn engemet
maga után intve.
Egész a hajó fenekéig
szálltunk alá.
|