A kataklizma

Az alsó helyiségek a hajó födélzetéről kapták a világosságot vastag üveglapokon keresztül.

– Meg kell neked mutatnom az egész hajóm szerkezetét – mondá a Capitano –, hogy valószínűnek találd azt, amit valóságban magad előtt látsz. Mert ha összeveszed azt az elementáris erőt, mely ezt a hajót ide felhajította, azzal az ellenálló hatalommal, mely azt itt feltartóztatta, azt kell hinned, hogy ennek a hajónak össze kellett itten roppannia, mint egy diónak a diótörőben. És látod, hogy megvan épen: csak a hajó orra hasadt ketté. Ennek a lehetőségét az magyarázza meg, hogy hajómnak kettős feneke van, mint a francia Neptunnak.

– Ismerem a Neptun szerkezetét; a feneke belsejét tíz vashenger képezi, egymáshoz erősítve.

– Az én hajóm feneke is tíz hengerből áll, csakhogy ezek harmadrésznyi átmérőjűek, mint a Neptunéi. Ezek a hengerek biztosítják a hajót arra az esetre, ha sziklára talál futni, az elsüllyedéstől, sőt a torpedó-robbanás ellen is megvédelmezik. Ezt tehát megértetted. Hátra van a kataklizmának a leírása, mely egy ilyen vashajót egy vulkán tetejére feldobott, amely hajón nem volt több, mint két férfi: egy kapitány meg egy kormányos.

– Ezt nem bírtam kitalálni.

– Még több talányt is fogsz ebben az én hajómnak a történetében magad előtt látni: nemcsak azt, hogy miként jött ez ide fel a hegytetőre, hanem, hogy mint rögzött meg itten. Mint geológus észrevehetted, hogy az a talaj, amibe hajónkkal bele vagyunk akadva, láva. És így ennek a vulkánnak tűzokádónak kellett lennie, mely most gejzírré alakul át. De most menjünk innen, mert itt nehéz a lég: nem emberi tüdőnek való; majd odafenn a szobámban kényelmesen elbeszélgethetünk. De elébb jer velem a gépterembe.

Egy külön lépcsőzeten felhágtunk a géphez. Az teljes épségében megvolt, de pihent.

A gejzírnek a szétnyílt hajó orrán keresztül betóduló sugarát egy medence fogta fel, melyből a forró víz egy vascsövön át a gőzüstbe lett vezetve. A hajó állandóan be volt fűtve, útra készen. A gőz nem a kürtőn keresztül szabadult el az üstből, hanem a felnyitott biztosítószellentyűn át, s megtöltötte az egész hajó belsejét.

Ebben a légben nem lehetett megmaradni.

A Capitano, zsebkendőjét szája elé tartva, odalépett a kazán elé, s ott egy billentyűt megnyomva, elzárta a biztosító-szellentyűt, mire a gőz nagy süvöltéssel tódult ki a gőzkürtőn, a bennlevőt kifújta a légvonat a szelepnyíláson át. Ekkor aztán lehetett szóhoz jutni.

– És a víz hová lesz az üstből? – kérdezém én.

– Az lefut a felnyitott szivattyúcsövön – mondá a Capitano. – Egy másik cső alkalmilag felvezeti azt a födélzetre.

– Ennek a célját nem értem.

– Rendkívüli esetre van számítva.

Azzal odavezetett ahhoz a medencéhez, mely a gejzír vízsugarát felfogni rendeltetett. Annak a nyílt tölcsérét egy vasrosta borítá. Ez a rosta tele volt hányva tengeri halakkal. Azokat a gejzír hozta oda. Meg voltak főve.

– Ezek azok a halak, melyek beszélnek – mondá a Capitano. – Dacára annak, hogy halak és már meg vannak halva.

– Ismerem őket, a párizsi „Talizmán” múzeumból, a mély tenger szörnyei. Láttam őket elevenen az algíri akváriumban.

– Akkor emlékezni fogsz rá, hogy ezek a halak a legmélyebb tenger lakói. Ez a gödényforma, mely egyetlen golyvás fejből áll, hosszú farkkal, ez a dohányzacskóbendő, száz foggal a torkában; egy kis legyezőforma farkkal, mind a tengerfenék sötétjében tenyészik, ez az ezüstszínű foszforvilágot terjeszt maga körül még holtan is, ez a koromfekete csak a fejében hordja a villanyt, a szeme fölött, mint két lámpást. És ezek mind ezernyolcszáz méternyi mélyen laknak a tenger sötétjében, ahonnan őket a gejzír fellódítja. Itt felfogjuk őket e rostával, hogy a csöveket be ne tömjék.

A kapitány a nevüket is elmondá e csodahalaknak. Ezeknek kellett tanúskodniok majd az ő előadása mellett. Hogy mi történik a föld és a tenger mélységeiben.

Mielőtt a géptermet elhagytuk volna, a Capitano újra felszabadítá a biztonsági-szellentyűt s elzárta a gőzkürtőt, mire a gőz újból a hajó belsejébe ömlött át. Mi felmentünk a födélzetre.

Odakinn, mint rendesen, folyvást esett a gejzír felhőjéből a zápor. Ennek az oltalmául szolgált egy hosszú pléheresz, mely a felfogott esővizet egy csövön át a konyhába vezette.

– Ez a mi ivó- és főzővizünk – magyarázá a Capitano. – Ahogy a gejzír kilövelli a forró vizet, ez még keserű tengervíz, széngázzal telítve, halbűze is érzik; de amint a magasban gőzfelhővé válik, s záporként aláhull, már ihatóvá lesz, s főzésre alkalmas.

A konyha előtt kellett elmennünk, melynek nyitva volt az ajtaja. Az ajtón át a legkellemesebb illat párolgott elő: zsírban párolt vereshagyma illata.

Hazám! Hazám!

Sehol a világon nem főznek vereshagymával, csak a magyar konyhán.

Elfelejtheti a magyar ember azt a Pannoniát, aki a hon címeres pajzsát emeli a karján, de azt a Pannoniát, aki a gulyáshúsos bográcsot emeli a kezében, soha, amíg csak él.

A Capitano beszólt a konyhába: „Jó reggelt, Manola!”

Erre kitekintett a Manola az ajtón.

Tökéletes cigányasszony volt. Nálunk otthon annak néznék. Itt kreolnak tartják.

– Vendégünk van! Magyar fiú! Aztán tudod a többit.

Manola mosolyra vonta a száját, s mint egy valódi cigányasszony, hízelkedve cirógatta végig a karomat, s mondott is hozzá valamit, de amiből egy szót sem értettem.

– Gitanissa? – kérdezém a Capitanótól.

– Nem az. Katalóniai. Ez soha meg nem tanul spanyolul, dacára annak, hogy Hispánia a hazája. Nem kreol ez. Azzal bementünk a Capitano szobájába.

Az asztalon ott gőzölgött a szamovár. Ez bizonyosan a Donna gondoskodásából jött ide.

A Capitano töltött az egyik csészébe nekem, a másikba magának. Fölséges illata volt a teának.

– Ez aztán igazi pecco! Megismertem a fáját itt a Semiramis kertjében: kövér tüskéiről. Magamnak is van egy pálcám teafából.

– Teafából? Hisz egy teacsemetét kivágni gyilkosság!

Azután egy kis palackból megkínált arakkal.

– Köszönöm, nem iszom semmi égetettet.

Azután megkínált pipával, dohánnyal.

Azt is megköszöntem: nem élek vele.

– Igazad van – mondá. – Aki nem dohányzik, annak egy urával kevesebb van a világon. Minden testi ösztön között legzsarnokibb a dohányzás vágya. Csak egy szerencsétlen ember van a világon: a pipás, aki a tűzszerszámát elvesztette. A víz szomja nem oly kínzó, mint a tűz szomja. A fiainkat nem hagyom rászokni.

Azzal leültünk a kerevetre. Függőágy nem volt a hajón. Minthogy az mozdulatlanná van téve, semmi szükség nem volt e légben hintázó fekhelyre.

A Capitano kiverte a pipáját, s eldugta a zsebébe.

– Az elején kell kezdenem a történetemet. Előrebocsátom, hogy mindazt, amit tőlem hallasz, továbbadhatod, elmondhatod, leírhatod, csak a földrajzi helymeghatározást ne közöld senkivel.

Becsületszavamat adtam rá, hogy el fogom hallgatni.

– E napokban lesz tizenkét éve, hogy a Rio de Janeiró-i kikötőt elhagytam a hajómmal. Rakományom volt európai mindenfajta ásványvíz, a legtöbb a budai Hunyady János, aminek Amerikában biztos piaca van. Mellékes célom azonban egyéb volt. Ha rakományomtól megszabadulok, San Franciscóból visszatérve, keresek valami partvidéket vagy szigetet, ahol kisajátítok magamnak egy telepet, melyen felütöm állandó tanyámat, ahol feleségemnek otthont készíthessek, amíg magam a tengereket járom kereskedés végett. Ezért összegyűjtöttem mindazokat a növényeket, csemetékben, gumókban, hagymákban, gyökerekben, dugványokban és a növények, virágok magvait, dióit, makkjait, amiket új otthonomban el akartam helyezni.

Állatokról is gondoskodtam, amiket tenyészteni akarok, mindenféle fajtából, két lámát is szereztem be teherhordónak. A hajófenék megtelt azoknak az eleségével. A Manolában kitűnő gazdasszonyt találtam, aki az állatoknak jól gondját viselte, s amellett mint szakácsné is szolgált. Egy kipróbált hűségű kormányost szerződtettem, aki valóságos jóbarátommá vált; most is velem van: a Padrone. Fűtőt, fűtősegédet, gépészt és nyolc matrózt a legmagasabb bér mellett fogadtam fel. Magam vizsgázott kapitány voltam. Több hajóstisztre nem volt szükségem. Még azt is fölemlíthetem, hogy új házas voltam, fiatal feleségem velem jött kockáztatott utamra. Kalandnak látszott az inkább, mint vállalatnak. Nem gyakorlati kereskedő, de egy világgyűlölő idealista életterve nyilatkozott meg ebben.

Én emlékeztem hasonló esetre.

A Capitano folytatta.

– Az elindulásomtól kezdve folytonos szélcsend kísérte a hajómat. A tenger tükörsima volt. A vitorláink pihentek, csak a propeller dolgozott. Én nem panaszkodtam a szélcsendre. A mézesheteinket éltük: enyim volt a jobbik világ. A kormányosnak volt kecskebőr-dudája, a matrózok táncoltak a zenéjére: ráértek. Egy este az a tünemény lepett meg bennünket, hogy teljes szélcsend mellett elkezdtek a tenger sima tükréből apró szökőkutak fellövelni. Én kitaláltam ennek az okát. Földrengés izgatja a tengerfeneket. Még többet is megtudtam, amint az éj leszállt. A nyugati láthatáron nem akart az alkony beállni: az ég folyvást vereslett. Ott valami nagy vulkánkitörésnek kell lennie. Szeretek a természet pompájában gyönyörködni, a nőm pedig éppen kíváncsi volt egy kitörő tűzhányót színről színre látni: hagytuk a hajónkat a veres égbolt irányában haladni. Hiszen gőzgépünk volt: amikor akartuk, megfordulhattunk ellenkező irányban. Egész éjjel fenn voltunk, s számláltuk a hulló csillagokat. Reggel a kormányos arról értesített, hogy a hajónk kétszeres gyorsasággal halad nyugati irányban, mint amilyenre a propeller képesíti. Én parancsot adtam, hogy fordítsa meg a hajót, s irányítsa kelet felé. Megdöbbenve vettük észre, hogy a hajónk éppen semmit nem halad előre. A gőzkelep működését teljesen semlegesíti a tenger alattomos áramlata.

Még most csak alattomos volt, alig látható az óceán sima tükrén. De néhány óra múlva már hullámzani kezdett a tenger, barázdákká sorakozó habokkal. És amellett tökéletes szélcsend volt. Tehát nem a légáramlat okozta a hullámverést.

– Talán a földhorpadás?

– Eltaláltad. A vulkán már látható lett a szemhatáron; a tűzoszlop messze beveresítette az eget, s égő csillagokat szórt maga körül, megtüzesült sziklákat, megrepedt kráteréből széles lávafolyam omlott alá, végig az oldalán, egész a tengerig. És mi feltartózhatatlanul közeledtünk a vulkán felé. A tenger körös-körül fel volt háborodva; egész hullámhegyláncok támadtak mögöttünk, melyek hajónkat magukkal ragadták. Megértettem a veszélyt egész nagyságában. A rendkívüli tűzkitörés következménye a vulkán körüli földkéreg gyors behorpadása, s ez zúdítja maga után a tengert.

Én parancsot adtam a gépésznek és kormányosnak, hogy teljes erőszakolt gőzerővel igyekezzenek a hajót megfordítani, és ellenkező irányba terelni. Lehetetlen kísérlet volt az. A hullám feldöntötte volna az oldalba kapott hajót.

Matrózaim elvesztették a fejüket, nem hallgattak semmi parancsszóra többé. Leoldották a dereglyét, beleugráltak valamennyien, a gépészek, a fűtő legelől, s nekivágtak a hullámoknak. Azt hitték, hogy evezve kiszabadulhatnak a habtorlatból. Nem tudom, mi lett belőlük. Valószínű, hogy mind odavesztek. Nem maradt velem más, mint a nőm, a Manola és a kormányos.

Amint a gőz kifogyott a kazánból (nem fűtötték azt), a gép is felmondta a szolgálatot, a propeller kelepe megállt. Annál gyorsabban vitte magával a tenger a hajónkat a pokolfényben világító vulkán felé. Kétségbe kellett esnünk.

Csak egy férfi és két nő maradt velem. Azokat magamhoz hívtam a kormányos bodéjába, melyet vastag üvegből készíttettem, mintha előre tudtam volna a veszélyt.

Ekkor tudtam meg, hogy micsoda erő lakik egy nőnek a szívében. Míg mi férfiak sztoikus nyugalommal néztünk a rettenetes veszély elé, az, akinek eszméje támad a megszabadulásra, a nőm volt. Nem jajgatott, nem könyörgött, nem ájuldozott, hanem tanácsot adott nekünk, hogy mit tegyünk. A hullámhegy a hátán visz bennünket a tűzokádó felé. Nekünk most csak azt kell kikerülnünk, hogy valamiképp a szikla oldalához ne csapjon bennünket, ahol a hajónk darabokra zúzódik, hanem oda kell a hajónkat kormányoznunk egyenesen a hegy oldalához kiömlő lávafolyam felé. A hullámhegy fel fogja taszítani a hajónkat egész a vulkán repedéséig, melyen át a láva kiömlik, s mi a hajónkkal a sziklahasadékban fennakadunk. Amint a láva fölé értünk, a horgonyt lebocsátjuk s az a láva tömegében fennakad, visszatartja a hajónkat. Amíg a férfiak a horgonyt lebocsátják, a két nő tartani fogja a kormánykereket. S ez a gyönge, ideges nő, aki még egy Echegaray-drámának a végét sem bírta soha kivárni, most a megnyílt pokol láttára tudott nekünk, férfiaknak tanácsot adni! Én egy észrevételt tettem. Hátha a hegynyílás nem elég szűk arra, hogy a hajónkat feltartóztassa, hátha a horgony láncostul megolvad a láva olvadt tömegében, s a tengerár beletaszítja hajónkat a vulkán kráterébe? – „Hát akkor szép halálunk lesz, mondá az asszony. Együtt megyünk egyenesen fel a mennyországba.” S azzal megölelt, megcsókolt. – A keményszívű tengerész, a kormányos, a szemét megtörülve dörmögé a Manolához: „Hát mi nem öleljük-e meg egymást utoljára?” Őket is a régi szívbeli hűség kötötte egymáshoz. Már ekkor közel voltunk a tűzhányóhoz. A tüzes hamu, az égő kőzápor elborította az eget; de a mi hajónkat nem érte. Az még magasabban járt. Hihetetlen hullámhegylánc kapta fel a hátára a hajónkat, keresztülcsapkodva a födélzeten.

Már a lávafolyamot láttuk világítani magunk alatt. Mi férfiak ekkor lebocsátottuk a horgonyt – Isten szent nevében. Amint a lánc letekergőzött a korongról, egyszerre valami apokaliptikus csoda történt előttünk, amit emberi szó nem képes leírni. A vulkán tűzoszlopa egyszerre megszakadt, a ragyogó tűzkévék gyorsan felemelkedtek az égbe, gomolygó tűzfellegként, s ott kavarogtak a fejünk felett. De néhány perc múlva egy világrendítő robbanás hangzott fel a kráterből, mely túlvilági bömböléssé emelkedve, az eget magát ostromolta; azt kellett hinnünk, hogy a földteke maga szakadt darabokra. A mélységből ítéletnapi dörgéssel emelkedett fel egy hömpölygő felleg, mely egy perc alatt szétverte az égen a tűzfelhőket, s messze túlemelkedett rajtuk. A tűzokádó ki volt oltva.

Mi történt a föld alatt? Csak később bírtam kieszelni.

Két isten harca folyott ott le: a rombolóé és a megtartóé, a tűz és víz istenéé. A vulkán-szikla alapzata a földhorpadás következtében megrepedt, s a mély nyíláson át egyszerre betódult a tenger a föld tűzokádó mélyébe: ott ölre kaptak, s a víz maradt a győztes. A vulkán a mi szemünk láttára változott át gejzírré. Hogy nagy mélységben, ezernyi méterre a tengerszín alatt kellett e repedésnek támadnia a sziklatalajban, bizonyítják azok a forró víztől kihányt csodaalakú halak, melyek csak a sötét tenger fenekén tenyésznek. Mi pedig itt maradtunk a hajónkkal, e hegyszakadékba beékelve. A hullámhegy, mely bennünket idehozott, keresztülcsapott a kráteren, az egész szigeten, elpusztítva róla minden élő teremtést. Most ez képtelenségnek látszik. Ily magasra nem tolhatott fel a tengerhullám egy hajót. De kimagyarázza ezt a földtan. Mikor a hullám idesodorta a hajónkat, a tűzokádó le volt süllyedve. Most pedig a tenger beomlása által hatalmat nyert gőz folyton emeli a szigetet, míg eredeti magasságát el fogja érni. Észrevehető volt e kifejlődés. Az első hullámtorlat, mely hajónkat idáig emelte, még túlcsapott a tűzhányón, beleomlott annak a kráterébe, hajónkat is elborította nehány percig, s a kéményünkön keresztül behatolt a belsejébe; de a második hullámcsapás már csak a hajónk fenekéig hatolt fel, s aztán fokozatosan süllyedt alább, amint a tűzhányó szigete emelkedett fölfelé. Feszíté a földkérget a tenger beomlásától kifejlődött gőz. Annak a hatalmas oszlopa emelkedett felhők között az égbe, ahonnan jégeső alakban hullott vissza a földre. A jégdara métermagasan fedte a födélzetünket, fehér leplet vonva az egész vidékre, melyből csak a láva tűnt ki, lassankint feketére válva. Az égből özönlő jég kérget vont a tűzfolyam felszínére, mely lassankint úgy megerősödött, hogy elbírta a rálépő ember súlyát. A visszavonuló tenger is fagyasztotta a láva felszínét.

Egyelőre meg voltunk mentve a fenyegető végveszélytől. Hajónkat feltartóztatá a hegyrepedés vápája, melybe beszorulva, egyenesen megállt. Hálát adtunk Istennek a csodás megszabadulásért. Az asszonyom diadalmaskodott: ő adta az ötletet a salto mortale megkockáztatására.

Első gondunk volt, amint a kormányos-bódéból kiléphettünk, s a tenger hullámcsapásától többé nem kellett tartanunk, utitársaink után nézni, hogy élnek-e még? Igen: a háziállatok, gazdaságunk alaptőkéje! Azok a hajófenékben voltak elhelyezve. Nagy örömünkre mind meg voltak épségben, csak egy kicsit úsztak a kürtőn át beomlott vízben, s melegük volt a hajófeneket hevítő lávától. Azokat mind felhordtuk ketten a kormányossal a félfödélzetre, s elhelyeztük a matrózok által üresen hagyott szobákban.

Az asszonyok azalatt leleményes feladatot végeztek. Az égből hulló jég lábnyi magasan fedte a hajófödélzetet. Azt ők összelapátolták, s üres tonnákba öntögették. Ivóvizünket átmelegítette a láva: a jég segített azt lehűteni. Amit a pokol elrontott, helyrehozza a menny. A gőzkazánt is megtöltöttük jéggel. Jó volt vele iparkodni. Egyszer csak a mennybéli jóltevőnk megszűnt adakozni, vízoszlopa alább lohadt, nem lövellt fel olyan magas légkörbe, hogy megfagyhatott volna. De ugyanolyan arányban vonult vissza a sziget fölül a tenger. Már láttuk a tengerpartot szegélyező kókuszpálmák derekait előtűnni, amiknek addig csak a koronáik libegtek a hullámok felett. A sziget emelkedett.

Az első érzésünk volt, mely bennünket eltöltött, a hála a mennyei gondviseléshez a csodálatos megszabadításért. Ez volt a nászutazás! A poklok útján át a mennyországig. Mézeshetek, amiket senki sem zavar meg! A nászlakomából semmi sem hiányzott. Élelmiszer, konzerv, kétszersült, füstölt hús, liszt volt a hajóról megszökött legénység számára is elég, s ez most az egyedül maradottaknak soká eltarthatott. Ivóvizünk, ásványvizünk is elég volt. De azért mégiscsak fogva vagyunk a hajónkban. Alattunk a lávafolyam, előttünk a vízokádó gejzír, kétoldalt a hegyrepedés meredek sziklái. Merre mehetünk ki innen, hogy e szigetet körültekintsük? S fogunk-e itt valamit találni, ami az emberi életet fenntartja? Különösen ivóvizet, ha a hajónkon levő készlet elfogy?

Ekkor egy harmadik istenség szállt alá az elemek közötti háborúba. Homérosz nem írt le ilyen istenharcot. A tűz, a víz után jött a leghatalmasabb: a lég. Egy reggel arra ébredtünk fel, hogy hajónk oldalai ropognak, a vitorlarudak verdesik az árbocokat.

A kabinajtókat alig bírjuk kinyitni, s amint kilépünk a födélzetre, egy láthatatlan hatalom visszataszít a lépcsőzetre. A kémény, a gőzkürt bömböl és süvölt: pánsíp lett belőlük. A bóra jelent meg. A szelek között az oroszlán. Jött, mint az ítéletnap szörnyangyala, végigdúlva a tengeren, ami víz még elfoglalva tartá a szigetet, futott vissza az ősmedrébe; a gejzír vízoszlopa szerteszét szakadt a bóra dühétől, hasztalan küldözé utána földalatti katlanából hatalmas anyja, a tenger, újabb meg újabb gőzgomolyait: a bóra széttépte valamennyit, s elszórta vízcsepekké törve, az égben, melyet egy folytonos szivárvány hidalt át. Csodaszép látvány volt. A szivárvány fényboltozata védeni látszott a gejzír víztornyát a titánerő ellen. Hasztalan volt a védelem; a bóra legyűrte, leteperte a vízoszlopot; estefelé egészen visszakergette a kráterébe; még oda is utánahatolt. A tűz, víz, gőz egyesült ereje nem volt képes a szélnek ellenállni; egyszer-egyszer nagy üvöltözéssel tört elő a mélységből egy vízoszlop, de azt a viharok anyja gyorsan visszaveré. Én a kormányos bódéjából néztem azt az elemek harcát s észleltem, hogy amint a bóra a gejzír gőzoszlopait a kráterbe visszanyomja, a sziget hogy emelkedik szemmelláthatólag magasabbra, a hajónkat lekötve tartó horgony a megfeszült láncnál fogva a lávában tűzveres barázdát húz. Egyszer aztán megszűnik ez a tűzvonal: a láva fénye elhomályosul, majd egészen elfeketedik. – Újabb csoda történt. Amit az elborító tenger, a hulló jégzápor nem bírt előidézni, kivívta a bóra: a lávafolyam kéregfagyasztását. Az pedig egy túlvilági zene kíséretében ment végbe. Mintha ezernyi hárfa húrja pengett volna, magasan és mélyen; néha egy dörgő pattanással túlzengve, melyet egész skálája az alvilági hangoknak követett. Hasonló volt ez az isteni hangverseny ahhoz a rianó zenéhez, amit egy nagy tó támaszt, mikor a felszínén egyszerre jégkéreg képződik, citerapengés és villámcsattanás összesített harmóniája. Egész éjjel azt hallgattuk. Három napig tombolt a bóra szakadatlanul. Ezalatt megszűnt a gejzír működni. A vízoszlop elbújt a hegy mélyébe, még csak egy gőzfelhő sem maradt utána. A legtöbb gejzírnek ez a jellege: hol elpihen, hol újra kitör. Amint a bóra elmúlt, a vízhányó is visszavonult. Az elemek békét kötöttek – egy időre.

– De most úgy látom, hogy állandóvá lett a gejzír működése.

– Mikor a bóra ideje jön, olyankor mindig félbeszakad. Az északi szél megszűntével szép, derült idő következett. Én arra határoztam magamat, hogy leszállok a lávaömlés mentén a partvidékre, körülnézni a szigeten. A kormányos abban erősködött, hogy ő is velem jön. Az asszonyok nem akartak bennünket ereszteni. Hátha beszakad alattunk a láva megkövesült kérge. Én megnyugtattam őket. A horgony láncába kapaszkodva haladunk előre, ha a láva kérge repedezni talál alattunk, fenntart a vaslánc, nem enged elsüllyedni. Azonkívül is hosszú léceket kötünk a talpunkhoz, minőkkel a norvégek járják be a hómezőket: azokkal gyorsan alásiklunk. Úgy történt. Minden baj nélkül lejutottunk odáig, ahol a horgony megkapaszkodott. Ott már sziklára találtunk.

A part lapályán már a lávaréteg meg volt szaggatva azokkal a sziklakoloncokkal, amiket a tűzhányó kivetett. Azok már szilárd gyalogjárót képeztek. Itt levethettük a norvég hócipőinket, s egyik szikláról a másikra ugrálva, eljuthattunk a sziget partjára. Onnan egyszerre végigtekinthettünk a sziget domboldalán. Azazhogy nem jól fejeztem ki magamat. Csak a fák tetején nézhettünk végig, melyek a sziget déli oldalát takarták. Igazi őserdő, gesztenye, amerikai dió- és theobromofákból keverve cserrel és bükkfával. A cserje, liáne és bérce iszalagjával egybebozótozva. Semmi nyoma már a szigetet elborított tengerárnak. A földréteg felemelkedése visszazúdította a tengert, s a háromnapos bóra kiszárította a pocsolyáit, a lapályok bambusz-berke, páfrán-ligete buján zöldült a csincsésben. És magasan, a hegyoldalt takaró lombos fák alkotta élő palást fölött emelkedett ki ötven méternyi magasságban az őserdő emeletje: a pálmageszt. Kókuszfák gyerekfő nagyságú diókkal. Az oreodoxák gyümölcsfürteikkel, a szágópálmák. És ezek a „principes”-ei a növényvilágnak be voltak népesülve a lombkoronáik alá menekült ezreivel a mókusoknak, repülő kutyáknak, amik visítozva kergetőztek ágról ágra, repültek lombról lombra, szaladgáltak a fák törzsein alá s fel. S e cincogás, visítozás zűrhangjából emberi hangot is véltünk kieszelni.

A hang után rátaláltunk a nagy kókuszpálmára, melyről az származott. A pálma lombkoronája alatt két emberi alakot pillantottunk meg: egy fiút, meg egy leányt. Félmeztelen alakjuk elárulta, hogy vademberek, szigetlakók. – Amint bennünket megpillantottak, majommódra lemásztak a fáról, odajöttek hozzánk, átölelték a lábainkat s a kezeinket csókolták; makogtak is mellette valamit. „Ezek pápuák”, mondá a Padrone, aki járt valaha a szigeteiken, s néhány szót intézett hozzájuk, amire azok még kezesebbek lettek. Ez az ő anyanyelvük volt. A Padrone meg tudta velük értetni magát. Hová lett apa, anya, meg a többiek? A gyermekek azt mondták, hogy majd elvezetnek bennünket a lakásukra. Aztán a jártasság és az ösztön segélyével keresztül kalauzoltak bennünket az őserdőn. Minket leginkább az érdekelt, hogy van-e iható víz. Azt nem találtunk sehol. Tömpöly akadt az utunkba elég, amin mezítláb kellett átgázolnunk, zúgó patak is került az utunkba; de annak keserű és dohos volt a vize. Végre kijutottunk az őserdőből. Ott egy lapály tárult elénk, a sziget nyugati oldalán. A lapály fölött emelkedett szakadozott sziklakoloncaival a tűz- és vízhányó hegy; most egészen csendes. Maga a völgy megszaggatva kisebb-nagyobb tavakkal, amiknek széleit bambusz és lótusz köríté. Egy dombos fennsíkon látható volt egy kerek palánk s annak a közepén bambusszal fedett kunyhók. Emberi lakás nyoma.

A két negrito bevezetett bennünket a karámba. Puszta volt az és lakatlan. A bambuszból összetákolt kunyhónak nem volt zárható ajtaja, a két gyerek egyenesen beszaladt, s odabenn nagy civakodást kezdett, nem a családfőket keresték, hanem a hagyatékot.

A bambuszkévék közé voltak tűzve a családi kincsek, egy tegez hajlított fából, pálmaháncs-ideghúrral, nyilak furócsigaheggyel, balta gyöngyházkagylóból készült pengével, kapa strombus-csigából, egy fűrészkard halormányból, egy szigony fiatal narvál orrszarvából, egy kiélesített furdancscsiga, ez utóbbi volt különösen az osztozkodás vitás tárgya, mely fölött veszekedtek. Beszédjük csupa állatias hang volt, malacvisítás, békaümmögés, pulykaöblögetés, hiúznyivákolás, szótagolatlan buffogások, kutyakurrogás. Ezt ők megértették egymás között. Sírás hangjait nem lehetett tőlük hallani. Pedig lett volna okuk rá. Elveszett az egész fajuk. A szigetlakókat mind leseperte a tenger. Az életfenntartás ösztöne maradt meg náluk. Végre megosztozkodtak a hagyatékon. A fiúnak maradt a szigony, a nyilak a tegezzel, a fúró meg a kobak, a leánynak a kapa meg a balta. Azzal elkezdtek hangosan kiabálni, mintha valakit hívogatnának; a Padrone megértette: nem apát, nem anyát keresnek ők, hanem a lámát; a kedvenc állatjuk hiányzik.

Azzal futottak ki a karámból. Mi utánuk néztünk, hogy vajon mihez kezdenek? A leány a karám előtti ligetesben kezdett el a kapájával vájkálni, a fiú pedig a nagy kerek tóhoz sietett, mely a karám előtt terült el.

A tó partján hevert egy csónak, fenékkel felfelé fordulva s karóhoz kötve. Könnyű volt, pálmakéregből készítve. A fiatal suhanc a maga erejéből fenekére fordíthatta azt. Aztán beleugrott, s egy rúddal, mely a csónak orrába volt dugva, betolta azt a tóba, a sűrű sás közé. Egyszer csak nagyot sikoltott: valóságos farkasüvöltés volt. Rátalált a tóban a lámára. Belefulladt az a tengerhullámba. Ekkor kitört a fiúból a zokogás. A kedvenc állatját megsiratta. A visszavonult tenger az ottrekedt tavat a nyüzsgő haltömeggel hagyta hátra. A menyhalak (muraenák) ellepték a láma hulláját, széles fejükkel belefurakodva s vonagló testüket, fickándó farkukkal egyenesen magasba emelve. A fiú szigonyával egy ilyen szép menyhalat keresztüldöfött, s azzal kicsáklyázott a partra, halászzsákmányával dicsekedve. Diadalmas kiabálására odajött a leány, aki egy iszalagból font garabót hozott magával, mely meg volt töltve most kikapart ignámegyökérrel. A leány átvette a fiútól a menyhalat, s aztán azt is a garabóba téve, eltűnt vele a sziklák mögé. Utána néztem. A gejzír oldalából csorgadozott alá egy vízsugár, mely egy sziklamedencében meggyülemlett; a leány a fiú segélyével ebben a forró vízben megfőzte a halat és a lisztes gumókat, s aztán nenufár-levelekre elhelyezve, odahozta elénk, és megkínált bennünket vele. Addig ők maguk hozzá nem nyúltak, pedig nagyon éhesek lehettek. Mi belekóstoltunk, a többit nekik hagytuk. Nagy mohón elfogyasztották.

– Nézd: a vadembereknek jó szívük van – mondám a Padronénak. Aztán arra kértem, hogy tudassa ezzel a két gyermekkel, hogy jöjjenek fel az én hajómhoz, én adok nekik két olyan lámát, amilyent elvesztettek.

Ennek az örömére elkezdtek bukfencet hányni.

– Mit akarsz ezzel a két vad kölyökkel? – kérdé a Padrone. – Van szükségünk nekünk még két kenyérpusztítóra?

– Van. Ez a sziget az ő tulajdonuk: mi csak hűbérben bírhatjuk őtőlük. Mi itt rekedtünk; nem mehetünk a szigetről sehová. Nem is akarunk elmenni. Nekem évekre terjedő tervem van. Beültetjük a sziget lonkáit a velem hozott növényekkel, kapálunk, ültetünk; a hajónkon levő háziállatokat leszállítjuk ehhez a karámhoz, s hagyjuk éveken át szaporodni, amíg nyáj és konda lesz belőlük. Ezeknek őrizet kell: arra lesz jó a mi két ősemberünk.

– De mit szól hozzá majd a Donna?

– Örülni fog rajta, hogy missziót végezhet. Pogányokat megtéríthet, vadembereket spanyol nyelvre megtaníthat. Aztán ez a föld is táplálni fog bennünket.

– De úgy fog bennünket megvendégelni, mint az ördög a fiát: hogy enni ád, de inni nem. Vizet magunk számára sem találunk sehol a szigeten. Ha elfogy a velünk hozott ásványvíz-rakomány, szomjan veszünk el.

– Az Isten majd gondoskodik rólunk.

Ezzel elvittük magunkkal a két vad csemetét, hogy általuk vezetve a szigetet bejárjuk. Ösvénynek nyoma sem volt; azt elmosta mindenütt a tenger. Ellenben tömpölyök, morotvák, csincsések, vízzel tölt árkok állták el az utunkat, amiket hosszú rudakra támaszkodva kellett átugrálnunk. A lapályon egész tavak voltak; még most néptelenek, semmi vízi madár nem úszkált rajtuk. Csak egyszer ütötte fel előttünk az iszapból ormányos fejét az óriás teknősbéka, mely egészen támadó kedvében volt. Ezt a tenger hagyta itten. A vademberkék hatalmas kőhajításokkal riasztották vissza a posványába. A sziget déli oldalán szomorú tájék nyílt meg szemeink előtt: egy leégett erdő. A megszenesült törzsekről ítélve, hatalmas őserdő lehetett, melyet a tűzhányó kitörése pusztított el. Hogy a sziget északi oldalán egész épen megmaradt az erdő, kolosszális pálmáival, annak úgy eszeltem ki a magyarázatát, hogy az elemek küzdelme alatt a tűzhányó keleti oldala megrepedt, s a kiömlő láva süllyedést okozott a kráterben, melynek következtében a félrebillent hegy torkolata egész tűzoszlopát a déli oldal felé zúdította, s a hegy túlsó oldalán büszkélkedő erdőt borította el tűzhamujával, olvadt ércbombáival, s azt csonkig leégette. – Ez pompás televény lesz árpának, tengerinek! – mondám én Padronénak. Ő pedig kiválasztott egy jó fekvésű hegyoldalt, ahova szőlőt lehet majd ültetni. Szőlővesszőt is hoztunk magunkkal. Az egész gazdálkodási rendszert megállapítottuk. Háziállatjainknak jó tenyésztanya lesz az északi erdő. Gumós, kalászos, csöves növényeink díszleni fognak a leégett erdő talajában. A burgonya is jól fogja találni magát őshazájában a yamsz-gyökér mellett, a cukorcirok önkényt terem a lapályon; talán még cukornádat is fedezünk fel. Szántóvetők nem leszünk, mert se ekénk, se igásmarhánk nincsen; de van ásónk, kapánk és izmos tenyerünk. Mienk úrbérben az egész sziget. A két ős földbirtokosnak, a vadfiúnak, vadleánynak dézsmát fogunk szolgáltatni; ők most itt a király és királyné.

– Akik a birkáinkat fogják őrizni.

– No hát, ahogy a Pentateuch szerint Jákób, a királyok őse, őrizte hét esztendeig Lábán birkáit. Ez csak szentírás, Mózes írta.

(Az a gúnymosolygó vonás a Capitano ajkszegletén még erősebb kifejezést nyert a szokottnál.)

– Sőt van másik szentírás is: legalább én annak tartom. Homér Iliásza, ahol a királyfi Páris őrzi a birkákat. Nemes hivatás volt az mindig. Mig agráriusok annak tartjuk – mondá a Padrone. (Hogy ő agrárius! A tengeren!)

– De én merkantilista vagyok; tengerész!

(Ezen aztán mind a ketten kedélyesen nevettünk.)

A Capitano elárulta klasszikus neveltetését ez iskolai idézettel:

„Coelum, non animum mutant, qui trans mare currunt.”

(Mennyet, nem lelket vált csak, ki a tengeren átfut.)

– A fáradságos szigetfelfedezésben megszomjaztunk. Mikor a hajóról leszállni készültünk, én meghagytam a Padronénak, hogy a kulacsot ásványvízzel megtöltve hozza magával. A pálmaerdőt elérve, targallyat gyűjtöttünk össze, és tüzet raktunk. Gyufánk még volt. Azután egy darab szalonnát és kétszersültet megpirítottunk, s ezúttal mi vendégeltük meg fenséges princünket és princesszünket. No hát bizony ők csak éppen olyan főhercegek, mint a többi. Ha a negrito a nagykorúságát eléri, aspirálok nála a főudvarmesteri dignitásra. Tetszett nekik a szalonna, pirított kenyérrel. Én utasítást adtam a Padronénak, hogy akassza le az övétől a kulacsot, s kínálja meg az italával illusztris vendégünket, ahogy illik: ő kezdje meg az áldomást. Soha olyan grimaszt nem láttam életemben, mint amilyent a negrito fintorított az első mohón lenyelt korty után. Elkezdett prüszkölni, krákogni, ökrendezni, azzal keresztülugrott a parázson, s elfutott a közellevő karámba, folyvást köpködve, cikákolva. Én el nem tudtam gondolni, mi lelte? Felkaptam a kulacsot, amit a fiú eldobott, s megkóstoltam a tartalmát; az mindent megmagyarázott. „Padrone! Hisz ez budai keserűvíz!” – „Mit tudom én? Én sohasem, ittam ásványvizet. János van ráírva a palackra. Azt hittem, hogy aki János, az mind becsületes ember.” „Hiszen becsületes víz ez annak, aki rá van szorulva, de nem szomjúságról való.” Kiöntöttem az egészet a kulacsból a földre. Ezalatt visszajött a karámból a fiú; hozott magával egy kobakot, meg azt a vitatott fúrót és egy kecskeszarvat. Azok csakugyan drága klenódiumok voltak. A fúrót a „turris babylonica” csigahéjából alkotta mesterműnek a természet. A leány előre elkészítette a fiú számára a kapaszkodó gúzst liáne-szalagból, megértve a fiú szándékát. Az erdő szélét azok az agavefajta növényóriások szegélyezték, amiket a spanyolok aguamielnek hínak, a vadak szándinak. Ezek adják az indiánoknak a szüretet. Mikor a szándi virágfürtjei a kipattanáshoz közelednek, akkor van ideje a szüretelésnek. A fiú felmászott a karcsú fatörzsön a kapaszkodó-gúzs segélyével, s ahol a lombkorona alól kilógott a bimbós virágfürt, ott lyukat fúrt a csigájával, melyet a természet e célra alkotott, s aztán a fúrt lyukba dugta a kecskeszarvat, s azon keresztül csorgatta a kobakba a növény kitóduló nedvét; mikor az megtelt, bedugaszolta facövekkel elébb a kobakot, azután a növény koronája alatt fúrt lyukakat. A kobakot lehajította a leánynak, ki azt két kezével felfogta, s odahozta, megkínált bennünket vele. A Padrone kóstolta meg elébb. Cuppantott utána a szájával: „Bíz ez bevehető itóka. Ahol ilyen terem, ott nem halnak meg az emberek szomjan. Ebből készül a pulk, ha megerjed.” Én is megkóstoltam. Van benne valami a mustból, a vajíróból meg a nyírvízből. A maradékot átengedtük a vadgyerekeknek, akik sokáig elveszekedtek rajta.

A honfoglalás műve tehát végre lett hajtva, az őslakók szimbólumaikkal kifejezték meghódolásukat. Adtak földet, füvet és vizet.

Hátra van a honalkotás. Hol kezdjünk hozzá? Természetes dolog, hogy ahol két ember tanácskozik együtt, ott nem lehet egyetértés. Az abszolutizmus korszakában, amikor a hajónk a tengeren habuckolt, én parancsoltam, a kapitány (nekem meg az asszony), de most megrögzöttünk az alkotmányban, (azazhogy a lávában) mindketten szuverének vagyunk.

– Mi, ketten? – mondám én. – Négyen, én az asszonyoknak is szavazatjogot adok.

Erre aztán a Padrone túllicitált rajtam. Ő az általános szavazatjog mellett agitált.

– Legyen szavazatuk a negritóknak is: akkor leszünk hatan. A többség fog dönteni, hogy melyik a sürgősebb indítvány.

Én tudniillik azt proponáltam, hogy mindenekelőtt megoldandó az új hazánkban a nyelvkérdés. Én a spanyol nyelvet ajánlom. Anélkül nem lehet kormányozni.

A Padrone programja ellenben az volt, hogy első a nemzetgazdászati kérdés megoldása. Állattenyésztő birodalom akarunk lenni: azzal a feladattal kell megküzdenünk, hogy hét birkát, egy kost, hét emsét, két ártányt, egy pár lámát hogy szállítunk le ide a karámba, mivel tartjuk el őket, amíg az élelmüket maguk meg tudják keresni? Meg a tyúkot, libát, pulykát, ami gazdaságunk alapját fogja képezni? Első a hasznos beruházások kérdése. Mind a kettőnknek igaza volt, annálfogva nem tudtunk kiegyezni… Mit tehettünk egyebet, mint hogy appelláltunk a koronára. – Ez az asszony. – A két vadgyerekünket felbiztattuk, hogy jöjjenek velünk fel a vashajóhoz. Eleinte nagy örömmel fogadták. Ki ne kívánna a rezidenciába feljutni?

A Padrone az ő pápua nyelvükön tudatta velük, hogy odafenn, abban a csodaépületben fognak találni két asszonyt, amilyen az ő anyjuk volt. Ez hatott. A fiú még egyszer felmászott a Szándi fára, s megtöltötte a mi kulacsunkat a kicsorgó pulkkal. A hajó felé mutatott vele.

– Lám, hogy vannak még született gavallérok a világon! – mondám én.

A sziget partmentében haladtunk egész a lávaömlésig, ahol a hócipőinket hátrahagytuk. Ott volt a horgony a megfeszült lánccal. Mi a cipőink léctalpán keresztül nem éreztünk semmit a megszilárdult láva forróságából, hanem a két gyerek, amint a mezítelen talpával a lávára lépett, sikongatva kapkodta fel a lábait, ez nem nekik való séta volt. Hanem aztán rögtön feltalálták magukat, felugrottak a horgony kifeszült láncára, s kézzel és lábbal felkapaszkodva rá, úgy yonglirozták fel magukat a légben függve egész a hajó lépcsőzetéig, mint két majom. A tenyerük tűrte a lánc forróságát.

Asszonyaink lesték már, az árboc kötéllajtorjára felkapaszkodva, messziről a visszatértünket. Látták, hogy mi, akik ketten távoztunk el, most negyedmagunkkal térünk vissza; mi férfiak a kezeinkkel, a gyermekek kézzel-lábbal a horgony láncaiba kapaszkodva.

Vegyes volt a fogadtatás. A Donna, megértve, hogy milyen előkelő vendégekhez van szerencséje, iparkodott az etikettet megtartani; hanem a Manola szabad folyást engedett az őszinte véleményének. Kivételképpen spanyolul beszélt. Hogy minek hozunk ide a nyakára két kenyérpusztítót, aki burgonyánkat s az ivóvizünket elfogyasztja! Én megkísértem a Manolát kapacitálni: hogy ezek a gyerekek a sziget urai. – Akkor agyon kell őket csapni! A Negrito sok természetes ésszel volt felruházva. Mindjárt észrevette a hangos pörlekedésből, hogy itt a Manola az irányító hatalom, s odavitte hozzá a kulacsot, megkínálta a tartalmával. A Manola ivott belőle, tetszett neki. „Hisz ez pulk, pálmabor.” A vadleány pedig kitárta előtte a pálmaháncs-szatyrot, amiben magával hozta a parázsban megsütött ignámét. Azzal meg éppen lekenyerezte a Manolát. Hisz akik pulkkal és ignáméval bővelkednek, azokkal lehet nemzetgazdasági egyezkedést kezdeni.

– Tehát már itt is vesztegetés honol!

Én aztán előadtam a szerzett tapasztalatainkat a hölgyeknek, kifejtve előttük tüzetesen, hogy minő elvi különbözetek vannak köztem és a Padrone között e szigetvilág organizálása tekintetében. Én a nyelvkérdést tartottam mindenekelőtt megoldandónak. Legelső az, hogy megértsük egymást. A Padrone ellenben a közgazdaságot tűzte ki programjául. A Manola végig sem hagyta mondani a beszédemet; hangosan protestált a spanyol nyelv ellen; ő a maga katalóniai nyelvétől el nem tér; aki vele beszélni akar, tanuljon meg katalónul. Mi a Padronéval meghökkenve tapasztaltuk, hogy mellettünk egy harmadik párt is támadt. Ilyenkor okos politikusok mit tesznek? Fuzionálnak. A Padrone átveszi az én programomból azt a pontot, hogy ő, aki ért valamit a pápua-nyelvből, fogja a Negritót a spanyol nyelv ismerésébe bevezetni, én pedig beoktatom a Cavát az állatőrzés feladataiba.

A feleségem kinevetett mind a kettőnket. „Óh ti bölcs férfiak! Hogy organizálnátok már itt az új államot. Pedig azt sem tudjátok, hogy hol kezdjetek hozzá. Hisz a legelső feladat a közlekedés ügye. Anélkül mozdulni sem tudunk. Háziállatunk van elég – itt a hajón. De hogy szállítjátok le ezeket a karámba, a legelőre? Ezek rá nem lépnek a még forró lávakéregre, elbuknak rajta, s végiggurulnak; sülve érkeznek meg a parti sziklákig.”

Egymás szemébe néztünk a Padronéval. A Donnának igaza van. Amint a láma megérzi a puha lába alatt a forró lávakérget, az rögtön hasra vágja magát. S többet felállásra nem bírható. Tehát legelőször a közlekedési mizériákkal kell megküzdenünk. Csak hiába, leghelyesebb esze van az asszonynak!

A Donna mindjárt praktikus közlekedési tervvel is szolgált, amit elvben el lehetett fogadni. – Hajónkon van kézi-szekérke és állatszállító ketrec. Ezeknek az összekapcsolásával szerkesztünk egy szállítási eszközt, melyet a kifeszített horgonylánchoz kapcsolunk vitorlacsigához csatolva, s aztán a horgonyt felhúzó kötéllel s annak a korongjával lebocsátjuk a lávarétegen. A ketrecben elfér egy láma meg egy pápuagyerek. Azok leereszkedhetnek egész a horgonyig, nem égetik meg a talpukat. Mi ketten a Padronéval rögtön összeállítottuk a furfangos vehiculumot. Ennél rövidebb idő alatt vicinálist létre nem hoztak. Csak a hajó felszálló-hídját kellett leereszteni, hogy azon át a tehervonat a kész vasútra leguruljon. Ezalatt a hölgyek felhozták a födélzetre a két lámát. Gyönyörű egy pár állat volt, hófehér selyemgyapja, kecses pofája, nagy fülei, kétujjú patája. A láma a világnak a legszelídebb vadállatja. Nincs is semmi fegyvere az önvédelemre: se rúg, se öklel, se harap. Csak egy nemét ismeri a bosszúállásnak: leköpi azt, aki bántalmazza, s a nyála méreg. – Amint a gyerekek meglátták a két kedves állatot, nagy sikongatással rohantak hozzájuk, nyakukba borultak, ölelték, csókolták. Ilyen lehetett az, mely a vízbe fulladt. A két láma is viszonozni látszott a nyájaskodást. Ilyen emberi alakokhoz voltak ők szokva a Kordillerák völgyeiben; ezeknek a szavait értették: honfiaik voltak. „Ezek a tieitek”, mondá a gyermekeknek a Padrone az ő nyelvükön; amire azok sorba mind a négyünket elhalmoztak hódolatuk gyöngéd kifejezéseivel. No hát ezzel a honfoglalás dicső műve be lett fejezve. Még a „fehér ló” sem hiányzott belőle. A sziget jog szerint a mienk lett…

A Capitano ajkán újból megjelent az a gunyoros rándulás. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

– Ezzel a közlekedési eszközzel napok folytán leszállítottuk a hajónkról a háziállatjainkat a karámba, s ott hagytuk a két gyermek gondozása alatt. A lámák meg a birkák dús legelőre találtak a réten, a sertéseknek szolgált a lehullott makk az erdőn, s a földi férgek sokasága a morotvában, tyúk, liba kereshette az élelmét a réten és tóban. Az állami háztartás meg lett állapítva.

Ekkor egyszerre nagy változás lepett meg bennünket.

A gejzír újra kitört. Már napokkal előre, amint a passzátszél jelentkezett, elkezdődött a tompa moraj zuhogó nyugtalankodása a kráter mélyében. Heves lökések rázták meg a hajónkat, recsegett-ropogott minden eresztékeiben. Bömbölő gőzfelhők gomolyogtak fel a kráter mélyéből. Egyszer aztán óriási robogással tört ki a kráterből az új gejzír a mostani szervezetében, öt vízoszlopra szakadva, mint egy legyező, a középső oszlop egyenesen fel a magasba, ahol felhőkoronát képezett, a másik négy egymást keresztezve, félívben omlott alá, egy hatodik vízsugár egyenesen a hajónk felé zúdult, s a szétrepedt hajó orrán keresztül a gépházunkat árasztá el. És azóta ez a nagy gejzír megmaradt ebben a működésében.

Ez az új kitörés egészen új helyzetet teremtett ránk nézve. Volt abban jó is, rossz is. Rossz volt az, hogy a hajónkba omló vízsugár kényszerített bennünket arról gondoskodni, hogyan szabaduljunk meg az elárasztásától. Ezt elértük azzal, hogy levezettük a vizet a gőzgép szivattyúján át. Ellenben a forró víz melegen tartá az egész hajónkat. Azt felfogtuk a gőzgép üstjében, ahonnan a födélzetre is fölvezethető volt. A gejzír középoszlopának a visszahulló vize azonban elpatakzott egy nagy barlangjába a tátongó kráternek.

A gejzír újból kitörése után az egész helyzetünk alaposan megváltozott. Idefenn a hajón a középső vízoszlop visszahulló vize hűs klímát idézett elő, lenn a völgyben a forró vizet okádó sugarak hőséget terjesztének; tavak képződtek utánuk, s apró gejzírek szökelltek fel a kokojszásokból.

Az esőképpen felfogott permeteg élvezhető volt, de nem kellemes. A nőm csak citromlével tudta inni. Egy napon a Negrito felkapaszkodott a horgonyláncon a sziget aljából a hajóhoz, gyékényszatyor volt a nyakába akasztva, öröme csaholásban nyilatkozott meg. De három szót már meg tudott értetni a Padronéval: víz, kókusz és batatász. A szatyorból legelébb is elővette a kobakot, s azzal megkínálta a feleségemet. A Donna megízlelte a kobak tartalmát, s örömmel kiálta fel: „Ez tiszta ivóvíz!” A Negrito aztán két kezével igyekezett megértetni, hogy odalenn a sziklaparton egy zuhogó forrás támadt; őtet a láma vezette rá, akinek a szimatja megérezte a friss vizet. Hihetetlennek látszott, de amint sorban megkóstoltuk a kobak tartalmát, el kellett hinnünk, hogy az friss ivóvíz. A többire nem is hallgattunk, a Negrito érett kókuszdiókat hozott magával és ignámékat, azoknak most van a szüretelési évadja. Vittük a fiút magunkkal a part felé. A láva forrósága ellen facipőket húztunk fel, azokat adtunk a Negritónak is. Így szálltunk alá a horgonyig. A Negrito elvezetett bennünket a sziklából kiömlő forrásig. Meglepett bennünket annak a vízbősége. Kitaláltuk a keletkezését. Ez a víztömeg a gejzír középoszlopából zúdul alá a hegyoldal sziklaszakadékain át, teljesen megtisztulva, a szikla szádáig. Megkaptuk, amire olyan epedve vágytunk, a jó ivóvizet. – De hogy szállítjuk ezt oda fel a hajóhoz? Egymás szemébe néztünk a Padronéval. Két szót mondtam neki, amire ő a kezét nyújtotta. Arra való kéz volt. Azt mondtam neki, hogy vágunk lépcsősort a horgonytól fel a hajóig. Merész terv volt. A láva még a szilárd kéreg alatt izzó lehet. Meg kell kísértenünk. Facipőink megvédik a lábainkat az elperzseltetéstől. Felülről kezdtünk hozzá, ahol a lávaréteg legvékonyabb. Kemény munka volt, de jól sikerült. Egyelőre csak akkora lyukakat vágtunk a lávába, aminőkbe egy emberláb facipőstül elfér. A csákánnyal áttört lávaréteg még itt-ott izzó parazsat fedett fel; de már az is szilárd volt, s a kipattogó széndarabok rögtön elfeketültek. A lávakéreg sehol sem szakadt be alattunk. Húsz nap alatt mi ketten elkészültünk a lépcsőzettel. Ezzel aztán fölöslegessé lett téve a mechanikai láncvasút, a vicinális. Ember járhatott facipővel, láma pálmakéregbe kötött lábbal a még mindig forró lépcsőkön. A láma szaladva futott fel rajtuk, hátán levő terhével.

– És mindez állami szubvenció nélkül jött létre – dörmögém én halkan.

– Valga me Dios! Hiszen nem volt szindikátusunk!

– S az engedményesek nem kaptak dividendát?

– Dehogynem; övék lett a kókusz és ignámé, amennyit csak elbírtak belőle. Ittak is hatalmas tósztokat a kifogyhatatlan forrásvízből; kár, hogy gyorsíró nem volt jelen a lakomán, aki megörökítette volna. Ez időtől kezdve mindennap volt menyhal az asztalon ignáme-körözöttel, pisztáciamártással. És ennek már tizenkét esztendeje. Azalatt szigetünkből egy paradicsomkert lett. Hajónk a boldogság hazája. Két év alatt családi örömök szálltak le édes itthonunkba. Nekem fiam, majd leányom született, a Padronénak szintén, de még elébb. Az már tizenkét esztendős. Most azoknak élünk.

– Gyönyörű gyermekek. De nincsen nevük.

– S ezért nem kerülnek bele a góthai almanachba. Ami rájuk nézve nagy szerencsétlenség.

– Én tudnék ezen segíteni. Hajónkon van egy szerzetes. Egy sort írnék a hajótulajdonosnak, hogy küldje ide a pátert üdvös műveletre. Nőd bizonyosan örülni fog neki, aki, úgy tudom, hogy vallásos érzelmű.

Ismét az a gúnymosoly az ajkszegleten.

– Ugyan kérlek, tedd meg. De a következményeit te viseled.

Én kiszakítottam egy lapot a tárcámból, s az irónommal megírtam nehány sorban a hajótulajdonosnak, hogy küldje ide a szigetre a szerzetesünket, lelkek megnyerése végett.

A Capitanónak megmutattam a levelet. Vállvonással felelt rá. Talán a Donna többre foga becsülni az üdvös szándékomat? Vajon a gyermekek megértik-e ennek a fontosságát? Hogy ezzel az üdvösség útja lesz előttük megnyitva?

A hajóra megérkezett kormányosunk, és a Padrone hangját hallottam a lépcsőzeten:

Megköszöntem a Capitanónak a velem közölt kalandos történetet, melyhez hasonló nem fordul elő a „naufrage”-ok krónikájában. Azzal mind a ketten a Capitanóval átmentünk az étkező-terembe.

Az már akkor megnépesült. Az eddig bemutatott alakokon kívül, akik közé a saját kormányosunkat is számíthatom, ott találtam a Ruffót is, a Padrone vereshajú fiát, aki legújabb remekét, egy zöldhéjú gömbölyű birkasajtot, mutatta be a hölgyeknek, amit azok teljes elismeréssel fogadtak. Az úrfi erős, izmos alak volt, méltó arra, hogy valamikor választott hölgyének rabszolgája lehessen.

A hajóteremben volt felterítve az asztal az étkezéshez. Egész patriarkális szokás szerint. Nem volt külön az uraknak, macskaasztal a cselédeknek: együtt valamennyi. Ki hová jutott. Az ételeket bográcsban hordta fel a Manola, végül maga is odatelepedett az asztal végére. Én a Donna és a Cara szomszédságába jutottam, a kormányosunk a Manola mellé került.

A lakomát nem írom le. Ismerős ételek voltak. Ezeknek a leírását mindenkor a legunalmasabb olvasmánynak tartottam. Magam szokva voltam mindenhez, ami emberi táplálékot képez, a pumpernickeltől kezdve a frutti di maréig. A malacpörköltnél jobban érdekelt a baloldali asztaltársnőm, a család fiatal leánya. Tízéves gyermek, de tökéletes szépség. Termete kifejlődött, mint a délvidék szülöttéé. Az arca visszatükrözi a lelkét, oly őszinte angyalian igaz, astralis. Egész figyelmemet e bájos alak kötötte le egészen. Arra gondoltam, hogy ez még pogány. – Elkárhozott. Én üdvözíteni fogom. – Messiása leszek.

Engedelmet kértem a Capitanótól, hogy a hajótulajdonosunkhoz írott levelemet átadhassam a kormányosunknak. Beleegyezett. Én élőszóval is felvilágosítottam a kormányost a levelem tartalmáról. Szívesen vállalkozott rá. Intelligens ember volt, tudta, hogy miről van szó. De annyi szót mégis ejtett, hogy ez a kis ceremónia egy napi veszteglést fog okozni az ötvitorlásnak, s már eddig is nagy a késés. Hátha még a páternek hitoktatásban is kell részesítenie a szakramentumban részesítendőket.

A Capitano sietett a kormányos aggodalmait eloszlatni.

– A mi gyermekeink nem nőttek fel a keresztény vallás ismerete nélkül. Én magam oktattam be őket a hitágazatokba. Tegyetek róla bizonyságot, kedveseim, Mondd el, Cara, az Ave Máriát!

Az angyali alak felállt a helyéről, összetette a két kezét a keblén, s elmondá az üdvözletet csengő szóval, áhítattal. Csak egy szó maradt ki belőle, patológiai műszó, ami nem jelentékeny. Ilyen alak lehetett Mária is, mikor az angyali „Ave!” hangzott hozzája. Mi idegenek a szemeinket törültük az elérzékenyüléstől.

Aztán a Ruffót szólítá fel a Capitano, hogy mondja el a miatyánkot.

A köpcös, zömök fiú felállt a helyéről, s homlokát ráncba szedve, kemény hangsúlyozással elmondta az Úr imáját.

A kormányosunknak észrevétele volt rá.

– Kimaradt belőle az „add meg minékünk a mi mindennapi kenyerünket”.

A vad suhanc dacosan vágott neki oda.

– Azért nem kell imádkozni. Az Isten megadja nekünk a mi kenyerünket imádkozás nélkül. Ott függ a fejem fölött a kenyérfa ágán. Ott érik a lábam alatt a batatász kupacában, ott hull az ölembe a harmatkásában. Ád az Isten mindent imádkozás nélkül. Hát teneked, tengerésznek, nincs-e felhalmozva hatvan napra való kenyered a hajódon, csak a bicskádat kell kinyitnod, hogy felszeld: hát akkor minek zörgeted a mennyek kapuját azért, ami már a kezedben van?

(„Ennek a fickónak nem lesz elég a keresztvíz, ennek a fejét alaposan meg kell mosni”, dörmögé az én kormányosom.)

A Capitano inte a veresnek, hogy kotródjék hátra, s előszólítá a Negritót: adja elő, mit tud. A Credót.

A pápua összekulcsolta a kezeit, s a szemeit ájtatosan lehunyva, elmondá a hiszekegyet, szépen, rendesen, csak egy szót cserélt el benne: ahelyett, hogy „szálla alá pokolra” úgy mondá, „szálla alá a gejzírba”. A kormányosunk rögtön helyreigazítá: „Nem jól mondtad fiam, pokolról van szó, nem gejzírről.” – „Bocsáss meg, señor, én láttam a poklot ezzel a két szememmel, azt is láttam, hogy oltotta azt ki a tenger. Pokol már nincs. De a gejzír, az itt van.” Én intettem a kormányosnak, hogy hagyja rá: hiszen vadember ez, nincsen rendes esze. Hanem a hiszekegy végén megint csinált egy kihágást a pápua, a zárószót megelőző után „testünknek feltámadását” hozzátette „fóka alakban”. Ezért aztán meg is szidták, ki is kacagták; de nem engedett a maga hitéből: neki ez a mostani teste nem kell, a fókának sokkal különb élete van. Ő azt választja feltámadáshoz.

Csak én tartottam meg a komolyságomat. A szépséges Donnához intéztem egy határozott szót.

– Aki igaz keresztény akar lenni, annak pozitív vallással kell bírnia.

Amire a Donna hasonló komolysággal felelt:

– Majd fog ön pozitív vallást is találni nálunk. Ez a tízparancsolat, ahogy azt mi a férjemmel együtt a híveink számára kidolgoztuk.

Kidolgozták! No erre kíváncsi vagyok.

Azzal odainté maga elé a fiát.

– Mondd el a tízparancsolatot.

A Kadét engedelmeskedett.

„Én vagyok a te urad Istened, ki teremtettem a világot, és benne a földet s a földön a lelkes állatot, az embert, megszámlálhatatlan idők lefolyása alatt.”

(Tehát nem hat nap alatt.)

„Én hoztalak ki tégedet a paradicsomba a rabszolgaságnak és bűnöknek világából.”

(Ez szól mind az öt világrésznek, különösen a vén Európának.)

„Ne legyenek tenéked idegen isteneid énelőttem. Ne csinálj te magadnak bálványokat, aranyból és ezüstből emberek képmásával, akiknek neve pénz, hogy azt imádd.”

„Ne emlegesd az én nevemet hiába: ne törj az égbe imádságokkal; mert én ismerem a te kívánságaidat, s akaratomat emberi szóra meg nem változtatom. Ha bűnt követsz el, bánd meg és tedd jóvá; mert nem az én haragom büntet meg téged, hanem saját bűnöd. Én nem vagyok az erős, bosszúálló Isten; nem büntetem meg az apák bűneit a fiakban harmadízig; de megjutalmazom a jótetteiket minden nemzetségükben.”

„A dolgot, a munkát ne tartsd büntetésnek, ne tartsd fáradságnak. Pihenj meg, amikor kifáradtál, s adj pihenést a te szolgádnak, és igavonódnak, ha kifáradt, de ne válogass a napokban, mert minden nap Isten tiszteletére való, s a munkás kéz kedvesebb Isten előtt, mint az összetett kéz.”

(Ez meg már éppen törvényszegés! Hát a kötelező vasárnapi munkaszünet?)