Az emberek édesanyja és mostohája

Mind a kettő ugyanaz pedig: a fölséges természet.

Egyik kezével ád mindent ingyen, tele marokkal, a másik kezét azonban ökölre szorítja, annak az ujjait úgy kell ésszel és erővel kifeszegetni; pedig abban vannak a legdrágább kincsei elrejtve.

Amint a lávalépcsőzeten az őserdőbe lejutottunk, s azon keresztül a karámhoz közeledtünk, mi jövevények nem bírtuk az elragadtatásunkat eltitkolni. Négy matrózunk is ott várt ránk, akik még a süldőket fogdosták össze az erdőn. Könnyű munka volt az: csak meg kellett rázni a gesztenyefa ágát, s a gyümölcshullásra magától futott oda a konda, s engedte magát megdézsmálni. Azokat viszik a dereglyéhez.

Az erdőből kiérve, elénk tárult a sziget rónája. Elragadó tájkép. Buja fű a réten, kiszínezve kék, piros, sárga virágözönnel, melynek bozótjából alig látszik ki a szabadon legelő juhok feje, csavarodott szarvaival; közben emberkéz mívelte vetett földek sötétzöld táblái: egy-egy folt fehér virágú haricskával; olajtermő pászták, gyapotültetvények teljes virágzásban; távolabb, közelebb, mint drága, virágos rámákba foglalt ragyogó tükrök, a gömbölyű tavak, amiket apró gejzírok táplálnak magasra szökő, karcsú vízsugaraikkal, a tavak vizén serege a vízimadaraknak úszkál, repked, sápog, vad és házi szelíd állat vegyest, tarka menyasszonykacsák, hattyúk, gémek, vadludak, szalagos libák, gödények, flamingók. Eltűnnek egyszerre a sűrű bambusz közé, ha egy keselyűsas lecsap közéjük a magasból, akivel csak a hattyúk és flamingók mernek szembeszállni.

Amint a keleti hegyoldal kibontakozik a körülvevő cukorpálmák pagonyából, amik közül néhány éppen virágzásnak indul (százéves virágzás), azt hisszük, egy tündérkertet látunk magunk előtt, gyümölcsterhelt narancsfák, gránátalmák pompáznak a kies völgyekben, a dombos lejtőkön egész ligetek ezüstzöld lombozatú olajfákból, amiknek határt szab a hegy déli oldalán felnőtt pinia- és ilex-erdő, mely az utolsó tűzvulkán kitörésekor leégett, s azóta gyökereiből újra kihajtott. A sziklaoldalakat érett fürtökkel megrakott szőlőlugasok borítják. Az erdőn túl lapály mélyed alá egész a tengerig, ezt a vidéket lilaszínbe játszó, nehéz köd fedi, mely fölött szeszélyes formákba alakulva kavarog egy állhatatos füstoszlop.

– Nem füst az – magyarázza Ruffó az idegeneknek –, hanem szúnyogfelleg. Ott vannak a morotvák, s azoknak a szakadékain a tőzegtelepek, amikből a tüzelőszert vágjuk, s a moszkitókon kívül van még egész raja a kínzó férgeknek; jó lesz velük meg nem ismerkedni.

A tengerpart fölött rezeg a délibáb: árbochegyeikkel lefelé fordított gályákat libegtetve az opálszínű égben, melyet bearanyoz a lemenő napnál a gejzírok kettős szivárványa.

A karámhoz érünk. Itt vannak elzárva a lámák. Elkerítve kell őket tartani, mert szabadon hagyva, mind lelegelnék a teafák, kávéfák rügyeit. De azért is, hogy mindig kéznél legyenek. Ők segítenek az emberi munkában.

Itt mutatkozik a mostohaanya kényszerítő hatalma. Hogyan adja ide azokat a kincseket, amik nélkül nincsen élet, se emberre, se állatra nézve. A sót meg a cukrot.

E kettő nélkül meddő áldás a paradicsom minden dicsősége. S ezt nem adja a mostoha ingyen: ezt ki kell tőle dacolni. Fel van az találva mind, csak te, föld fia, találd ki, hogyan nyúlj hozzá! Arra van az eszed, meg a két kezed.

A cukornedvet megadja az édesanya az Arenga-pálma virághajtásában. Csak le kell szüretelni.

A mostoha aztán megtanít rá, hogy mint kell abból szilárd cukrot előteremteni.

Az ember katlant épít, abba üstöt helyez el, amiben tűz mellett lesűríti a pálma cukornedvét, míg szilárd, olvadékony kristály lesz belőle. A Capitano közlékeny volt.

– Négy évig eltartott a hajónkon hozott nádmézcukor, akkor gondoskodnunk kellett új cukor előállításáról. Fölfedeztük annak a bőséges anyagát a succaripálma virághajtásában. Üstünk volt hozzá, csak katlanról és tüzelőszerről kellett gondoskodnunk. Az is kényszerített bennünket a pálmabort cukorrá átalakítani, hogy ha az kiforr, a legizgatóbb részegítő ital válik belőle, mi attól folytonos mámorban éltünk volna át a napjainkat.

Eleinte a fákról lefűrészelt targallyt használtuk tüzelőszernek, amíg rá nem jöttünk, hogy magunk alatt vágjuk a fát; hisz így le fogjuk tarolni az egész szigetet. Ekkor fölfedeztük a morotvás tájon a tőzeg-telepet. Ez kifogyhatatlan. Ámde a tőzegnek fújtató kell, hogy vígan égen. Azt készítettünk egy elejtett matamata teknőjéből és vastag bőréből, s hogy a fújtatóhoz hajtó erő is legyen, készítettünk bambuszból egy taposó bodont, amibe egy-egy lámát állítottunk be, aki egész nap hajtja a fújtatót, éleszti a tüzet az üst alatt, ahogy látjátok.

Így osztogatja a mostoha a maga ajándékát, a cukrot. A lámákról a karámban a Cava gondoskodik. Tizennyolc darab van: az mind munkában, egy közülük a cukorcirkot hordja a többinek eledelül, azzal a Cava jár, a géphajtókat a Ruffó rendezi: azokat a lámákat minden két órában fel kell váltani.

Még furfangosabb az a módszer, amivel a sót előállítják. A só az élet föltétele.

A mostoha azt mondja: „Íme, itt a só világa, itt a tenger! Telítve van sóval. Kérd el tőle, adva adja.”

Hiszen ezer milliója az emberi fajnak a tengertől könyörgi el a sót, ahol az egész földrészen sóbánya nincs; ez az ehető drágakő.

De hogy lehet felhozni a tengert a Volkánsziget partjára?

Itt áll elő a teremtés munkájának folytatója, az emberi ész. Készítenek (ketten vannak) egy páternoszter-gépet. A körben forgó hajtószíjat előállítják disznóbőrből (azt is maguk cserzették tímárcsávában), a ráerősített merítővedreket szolgáltatják a vastag bámbusz-cikkelyek, a forgó szíjat hajtja a korong és a fogaskerék, abba van fogva a két láma (olyan mint a szárazmalom), a vedrek átöntik a tengerből felmerített vizet a pálmaderekakból készített csatornába, az levezeti a hosszú árokba, s onnan a gyűjtőmedencébe, a többit aztán elvégzi a hatalmas édesapánk: a nap.

Óh, a nap, ez az egyetemes isten! Aki az egész emberiségnek az éltetője. Ez kiszikkasztja az árokba ömlesztett tengervizet. Csakhogy az keverve van még idegen savakkal, sziksóval, magnéziummal, amiket a kényes emberi íny fitymálva élvez. A föld fiai tehát azt gondolták ki, hogy vastag pálmaháncsköteleket húztak keresztül-kasul a tengervizet levezető árok egyik falától a másikig, s ezeken a köteleken ragadt meg a legtisztább sókristály, ember használatára való, a többi a medencébe omlik, ott a nap hevétől cseréppé szikkad; lesz belőle háziállatok tápszere; a lámák, juhok anélkül elpusztulnának mételyben, mirigyben.

S ezt mind két ember hozta létre: eszével, keze munkájával.

Mit bámuljam én Napóleont, Bismarckot, az országalkotókat? Én ezt a két embert magasztalom, akiket a tenger egy puszta szigetre kidobott, s akik abból édenkertet alakítottak. A Capitano meg a Padrone.

Mennyi észtörésbe, mennyi tenyértörésbe került nekik, amíg a népük számára egy kocka feketecukrot, egy kanálnyi sókristályt elő tudtak teremteni! De most már megvan, s fiaik már bizonyosan a „schlot”-rendszert is fel fogják fedezni, s a cukornádat is feltalálják a szigeten: lesz cukornád-őrlő malmuk.

Egy gondolat kísértett az agyamban: de szeretnék itt maradni!