Az istenáldás hónapja

Otthonról, a hazám földérül emlékezem még rá, micsoda évszak volt minden esztendőben a várva várt, az áldva áldott aratás, szüretelés boldog évadja.

Mindenki azt leste. A hírlapok rendes rovatot vezettek róla. Ne beszéljen most senki, csak a sarló, meg a kasza. A politika elbújt az odújába.

Mennyivel élénkebb volt ez az áldott hónap ezen a kis szigetországon.

Ha az óvilágban is elpihent a viszálykodás a kalászvágás, gyümölcsszedés idején, mennyivel inkább kellett kiderülni az örömnek ezen a kis édenkerten, melyen minden itt lakó szülő, testvér, szerető volt egymás irányában, s melynek istenadta fái, venyigéi, indái, kupacai annyi édes, tápláló gyümölcsét ontották egy áldott újvilágnak.

Most volt a gyümölcsérés ideje. A betakarítás nem fáradság, hanem gyönyörűség. A patriarcha, a Capitano rendeli el a feladatokat. Ő a tapasztalat embere. Tudja az érés idejét.

Ma van a szőlőszedés napja, a bort tapossák, kővermekbe leszűrik, ott hagyják kiforrni, majd elszállítják birkabőrtömlőkben a hajóra, hordókba betöltik. Ez az első borszüret a szigeten.

A gabonaaratás már be van végezve, magam is részt vettem benne, a csépléssel is elkészültünk, kukoricatörés, yamszgyökér-, burgonyafelásás sorra következett; aztán a gyümölcsszedés, kókuszdió-, datolya-szüret, a kávébogyót, a kakaót, narancsot, citromot a nők szedték le, minden napnak megvolt a maga gyönyörűsége. A vashajóról mindenki leköltözött a mezőre; kunyhókat raktunk össze kukorica- és cirokkévékből, amik előtt tüzeket élesztettünk a zanzárok elűzése végett, pompás fekhelyet adott a polyva, a törek, hát még a tiszta búza. Nincs ahhoz fogható fejedelmi kényelem. Az idő derült volt és meleg.

Ebben az áldás havában olyan közel jut mindenki egymáshoz. Az aratók népsége egy közös család.

Befejezi a szüretelést a gyapotszedés. Ez a legkényesebb munka. A testi ruházatról van szó. Végül a selyemgubók összegyűjtése, amik a szabadban tenyésznek.

Félszerek, vermek, hombárok megtelnek az Isten áldásával: az új év túl bőven el van látva. Ez idő alatt szünetel a cukorfőzés és a sószikkasztás.

És ebben az egész mezei munkában, mely az évet berekeszté, valami regényféle fejlődött ki, amibe, mire észrevettem magamat, én is belekerültem.

Idecseppentem, mint Klimius Miklós a holdba.

Különös viszonyok álltak előttem.

A patriarkális alakok, a Capitano és a Donna bírták a vezérszerepeiket.

Mellettük volt együttes hivatásuk a Padronénak és a Manolának. Mindegyik párnak volt egy fia, meg egy leánya. Az egyiké a Juan és a Mária, a másiké a Ruffo és a Mestiza.

A Mária volt előttem a szent.

A Ruffóról eddig azt tartottam, hogy az egy henteslegény, aki nem fogja megérdemelni a neki szánt magasztos élettársat.

A Cava története a pokoli fúriával határozott alakot adott e meggyőződésemnek.

Ez a kínzó féreg nemcsak ájtatosra alakította át a vad indusleányt, de egészen új leányt varázsolt elő benne. Ez most szelíd lett, szemérmetes, áhítatos, valóságos rabnője lett a Ruffónak. Azt tehetett vele, amit akart.

És a Ruffo már tizenhárom esztendős volt. Az a kor, amiben a szív elkezd beszélni.

A Ruffo is jó az indusleányhoz.

Ki nem volt tizenhárom esztendős korában szerelmes?

A szüreti napok a mi kis szigetvilágunkban az idilli élvezetek minden változataiban pompáztak. Világ száműzöttei, vademberek, ősemberek voltak együtt. Velem kiegészítve. Én is közéjük illettem. Semmi sem kötött az elhagyott világhoz. Se hazám, se családom, se életpályám.

A művészi hajlam azonban a világ zugában is kitör. A Capitano naplementével abbahagyatta a munkát. A szüretelők sátoraikhoz tértek, tüzet raktak: az Ábel előhozta a varsából a kora hajnalban fogott halakat, azokat megtisztította, fanyársra húzta, s körültüzdelte velük a parázshalmot, ott szépen megpirultak: fölséges vacsora készült. Melléklete volt a lisztes ignámegumó, italt adott hozzá az idei must. Ezt még a lyányoknak is szabad volt inni: hiszen még nem mámorító.

Az éjsötét beálltával megzendült az állatvilág kardala. A mocsarak lakói, a békák, teknöncök, a vándormadarak, a vízikutyák, a repülő mókusok brekegése, fütyülése, cincogása összevegyült a bölömbika mély kürtölésével.

Az embernek is kedve támad ilyenkor az éjt megeleveníteni.

A Ruffónak volt dudája. Lámagidó bőréből csinálta. Billegető sípot, tutuló trombitát maga gondolt ki hozzá, bámbuszból, pálmacsutakból. Derék egy duda volt. Ő maga komponálta is a nótákat hozzá. A negrito Ábel aztán, lehozta magával a hajóból a Bebét. Könnyű volt annak lejönni: úszva jött a hajófenékből leomló gejzír csatornáján; vissza is azon tért haza. Idelenn aztán, elköltve a halvacsora maradékát, ketten a szerecsen-pajtással eljárták a vademberi ugrabugrát a tűzrakás körül, hogy az csupa gyönyörűség volt, a Ruffo dudaszója mellett.

De más művészi élvezetünk is volt. A „szalmahegedű”. Ez ugyan se nem szalma, se nem hegedű, inkább cimbalom. A Manola készítette a leánya, a Mestiza kedvtelésére. Egy deszkára vannak kifeszítve pálmaháncsból sodrott zsinegek, s azokra fektetve teakfából fűrészelt lécecskék, amiket két fakalapáccsal pengetnek. Cimbalom ez, de fából. A teakfa cseng, mint az érc. A Mestiza játszott rajta áriákat, amik idegen világokra emlékeztetnek. Bizonyosan az anyjától tanulta. Sok művészi adományt árult el.

Ezt a szalmahegedűt a spanyol hegyek mögött mirimbának híják.

Akár az anyjától tanulta el ezeket a dallamokat a Mestiza, mester volt benne.

A Juan nagy gyönyörűséggel hallgatta a játékát, odatelepedett a leány lábához a tűz mellé. Hisz ez volt az ő menyasszonya.

A Capitano, a Donna és a Mária egy csoportban ültek a ciroknádkévéken a tűz mellett.

Amint a mirimba pengetése megszűnt, felkelt helyéről a Mária.

Az egész társaság benne volt a művészi élvezetben. Utánunk jön az a gejzír szigetére is.

Az angyali teremtésnek nem volt se lantja, se cimbalma. Hanem volt valami isteni hangja.

Elkezdett énekelni.

A dal, ami tündéri ajkairól hangzott, egészen ismerős volt előttem. Rosina magándala volt az a Sevillai borbélyból. Milyen elragadóan énekelte! Felséges szopránhangon, ezt a remekét a virtuóz áriáknak.

Hát ez a leány kitől tanulta ezt?

Itt született ezen a puszta szigeten. Azt sem tudja, hogy van színház a világon.

Hát hiszen mi európai szülöttek ismerjük jól Rossini fölséges áriáit: „di santi palpiti”, „una voce poco fa”, de olyan hatást azok még sehol nem idéztek elő, mint itt a Gejzír szigetén a kenyérfák árnyéka alatt.

Én elragadtatásomban odarohantam a tündéri alakhoz, s eléje borulva, hévvel csókoltam meg a kezét. Boldog voltam, hogy itt vesztem ezen a szigeten. Sohase váljak meg innen.

Azonban hirtelen a vállamra csapott valaki. A Ruffo volt. Eddig ott guggolt az indusleány mellett, dudáját billegetve. Most eldobta magától a dudát, s odarohant Máriához.

– Señor! – kiálta rám, ki a leány előtt térdepeltem –, ez az én helyem!

Ránéztem. Hát ezt mondani könnyű. Ember kell hozzá, aki megállja. Én huszonhárom esztendős voltam, a Ruffo tizenhárom. Ha ökölre bízzuk a döntést, én vagyok a győztes. Versenytársak lettünk, azt már tudom. Itt van ni! Írhatnak pamfleteket az európai idealisták a párbaj eltörléséről, amíg egy szép leány van a világon és két szerelmes férfi, senki meg nem akadályozhatja, hogy két szablya (vagy két kés) ki ne röppenjen a hüvelyéből, s két férfi azt ne kiáltsa: „Oroszlán, aki győz, kutya, aki meghal”. Ez a törvény a Gejzír szigetén is.

Nem! Nem! A gyilkolást én nem honosítom meg ezen a boldog szigeten.

Olyan városban születtem, ahol soha nem volt párbaj, pedig egy hadtest lakott a várában. Az egész világ, amelyben fölnevelkedtem, nem ismerte a bosszúállást. Fiatal suhanc korunkban ütöttük-vágtuk egymást, dicsekedtünk a kapott sebhelyeinkkel, de bosszú, szerelemféltés nem vezette a kezünket.

Hanem a nemes versengés nincsen kizárva. Lássuk hát, hogy ki tud többet.

Szembe álltam a Ruffóval.

– Jól van, pajtás, hát lássuk, melyikünknek van itt helye a Máriával szemben? Ő elénekelte a Rosina mesterdalát; nekem is kedvencem ez a dalmű, majd én elénekelem a Figaro áriáját, aztán majd te danolj különbet, ha tudsz.

Aztán elénekeltem az „A un barbière di qualità”-t. (Mely nagy becsülete az oly borbélynak, ki érti magát.)

Baritonhangom teljesen érvényesült.

A Ruffo nem tért ki a verseny elől.

Ő is elénekelte a „Colla donnesta il cavaliere” dallamát. Kissé reszelős hangja volt: de helyesen énekelt.

Arra előállt a Juan, s Almaviva részegségi áriáját danolta el: „Perché d’un che’ poco de in se”. Szép tenorhangja volt.

S közös meglepetést hozott a Padrone hozzájárulása a maga mély hangjával: „Bona sera mio sigñore”. Don Basiliót énekelte.

Az egész Sevillai borbély dalműve előadásra került.

A Capitano tapsolt hozzá.

És ez a tapsolás valami rendkívüli eredményt idézett elő. Maga a Donna zendíté meg a dalát. Rossini csodaszép cavatináját énekelte el. Gyönyörű althangja volt, mely Albonira emlékeztetett. Olympi ünnep lett a szüreti mulatságból, amit fejedelmek irigyelhettek tőlünk.

Előttem egész sejtelemvilág nyílt meg.

Kik lehetnek ezek az alakok?

Mely ország, mely nemzet elszakadt szülöttei?

A Capitano észrevette meghatottságomat. Odavont magához, s egy gránátalma-bokor mögött bizalmas közléssel tisztelt meg.

– Ez a feleségem kedvenc daljátéka. Ő tanította be az áriákat a gyermekeknek. Az ő mesternője volt az óvilág egyik leghírhedettebb primadonnája.

Megmondta a művésznő nevét.

Ismertem jól az utolsó évekig.

– Mit tudsz felőle? – kérdezé a Capitano.

Elmondtam a művésznő sorsát.

– Szerelmes volt; szerelme nem talált viszonzásra. Kétségbeestében levetette magát az ablakból a negyedik emeletről. Minden vagyonát szegény tanulók segélyezésére hagyományozta.

– El ne mondd ezt a feleségemnek, nagyon fájna neki.

Eggyel több sejtelmem volt e rejtélyes családról.

Én azonban feladtam a tornaversenyt, átengedtem a vitatott helyet Ruffónak. Mit keresek én itten?

Szétnéztem, hogy hová húzzam meg magamat.

Eddig a Ruffo ült egy cukorkévén az indusleánnyal. De amióta az onnan felugrott velem ellenkezni, elfoglalta az üresen maradt helyét az Ábel.

Hozzáillő pár volt. Ki-ki megtalálta a magáét.

Én megtudtam, amit különben könnyű lett volna a magam eszétől is kitalálnom, hogy én itt egy fölösleges figura vagyok. Mindenkinek van itt párja.

Mi az én hivatásom?

Ébren maradni éjszaka, hogy a kunyhóban alvókat incselkedő vadállatok ne háborítsák, hogy a szúnyogűző pásztortűz ki ne aludjék, hogy álmok ne kísértsenek. Mire valók voltak nekem az álmok?

Egyik álmom az volt, amit ébren is folytattam, hogy ez a Ruffo szereti az indusleányt, akivel annyi együttfoglalkozás köti össze, aki súlyos nagy bajában neki köszönheti csodaszerű megszabadulását. S ez a leány arcban, alakban oly szép. És ők évek óta együtt laknak ott a karámban. A leány a kunyhóban, a fiú az istállóban. Hallgatják egymás álomneszét, ébredését. Munkáikban részt vesznek, bajaikban segítenek, talán tréfálkoznak is.

S ez a nő eszményképe az asszonnyá teremtett emberi lénynek.

Ha ő az Azma, akit az ősapa Ábelnek jegyzett el, itt van a Kain, aki azt magának követelje: az útban álló Ábelt egy buzogánycsapás megsemmisíti. Így történt az ősidőkben is, az emberi faj kezdetén.

Miért ne lehetne másodszor is ekképp.

Ábel eltűnik.

De itt marad Ovaën.

De ki lesz annak a párja?

Hát ki lenne más, mint Sátán?

No és nincs ilyen Sátán?

Dehogy nincs. Hát én ki vagyok?

Milyen dicső világ volna most ezen a planétán, ha az emberi fajzat egyik felének az ősapja a Sátán volna! Talán úgy is van.

Legalább odakinn a nagyvilágban.

Miért ne lehetne így itt, e kis világban?

Nagy meglepetés várt rám.

Másnap reggel, mikor a kókuszdió-leszedés napja ránk virradt, a Ruffo a Capitano elé járult ünnepélyes arccal, s az egész család előtt kinyilatkoztatta, hogy ő megkéri az Azma kezét az Ábel számára, s felhívja a családfő és parancsnok és annak a neje személyét, hogy az egymáshoz illő pár, az Azma és az Ábel házasságát szentesítsék.

Ha már az első szakramentumban részesíthették őket, a szent keresztségben, vezessék be őket a matrimóniumba is.

Mindenkit meglepett ez a felhívás.

Ez egy becsületes ember szava volt.

Így beszél egy férfi!

Meg kellett hajolnom a Ruffo jelleme előtt.

A Capitano és a Donna beleegyezésüket adták hozzá. Az Azma és az Ábel kezet fogva jöttek elénk. Az eljegyzés megtörtént.

S befejezésül a Ruffo odajött hozzám, s így szólt: „Mi ketten pedig csónakon bejárjuk a sziget morotváit azalatt, hogy kikutassuk, hol vannak a fészkei az ártó férgeknek.”

Ez még jobban határozott. Nem állunk útjában a boldogoknak.

Tehát mennyegző lesz a gejzír szigetén.

Ámde ahhoz előkészületek kellenek. A copulatióhoz kell egy patriarcha, aki az eljegyzett párt a közönség előtt kihirdeti; ugyanaz a háromszori kihirdetés alól dispenzálja. Násznagy, örömanya, noszolyó, vőfély mind készen áll. A kelengye is összekerül. A menyasszony kap a Donnától esküvői köntöst; neki már nincs rá szüksége, a vőlegény egész parádéba öltözik a Capitano fiatalkori tengerész-kabátjában, aranyzsinóros sipkájában. Minden meglesz, ami a családi boldogsághoz elő van írva az óvilágban. Talán még majd nászutazást is lehet tartani? Hová? Merre? Ki tudhatja? Ez így szokás. A vőlegénynek van egy ladikja, egy csónakja, egy hálója meg egy szigonya, a menyasszonynak meg egy gunyhója. Aztán ez az egész sziget is az övék, haereditario jure¹ van joguk ypszilonnal írni a nevüket.

Igaz, hogy ez a sziget egy paradicsom. Osztja bőven az áldásait az Isten teremtéseinek, kiket a vaksors idehozott. A szüret hónapja csupa örömnapból áll.

A mennyegző ünnepére az újbor is kiforr. Minden készen lesz a lakodalomhoz.

Azonban a paradicsomnak plágái is vannak.

Az ősz, a szüret, a gyümölcsérés, a kukoricatörés, a burgonya-, az ignámeszedés együtt jár a kínzó állatvilág fölébredésével.

Fellegként omlik alá a muszkitósereg a völgyre. Szúnyog, muslica, zanzáro öli, marja, szipolyozza az emberi fajt. A föld mélyéből előtámadnak a skorpiók, a százlábú skolopendrumok, a nádasokból a repülő poloskák, miknek a bűze dögvésszel vetekedő. Ezek magukkal hozzák a ghekkókat, a denevéreket, repülő-kutyákat, amik e férgeket emésztik: seregestül jönnek a békák a terített asztalhoz, vartyogva, kuruttyolva, behatolnak a szüreti kunyhókba, rémítik az alvó hölgyeket. A vámpír üldözi a ghekkót, a ragadós talpú gyíkot; a bagoly verekedik a repülő mókussal. A Donna kunyhója előtt strázsát áll a fóka: az állja útját békának, kígyónak, felfalja valamennyit. És én rakom a száraz ignámekévéket a lobogó tűzre. – Ez a paradicsomi élet!

Ezen akartunk mink ketten a Ruffóval segíteni.