|
Föld alatti kincsek
E jelenet után csak megszilárdult a lelkemben az az
elhatározás, hogy én ezeket az embereket visszahódítom a világ számára. Ily
nemes szíveknek nem szabad itt a puszta szigeten elmúlni, elveszni!
Akárkik legyenek. (Bizonyára nem üldözött bűnösök.)
Társadalmi előítéletek áldozatai, kiknek nem volt más megoldás fennhagyva,
mint hogy letépjék magukat fényes családfájukról, s a letört ágat eldobva
maguktól, az ismeretlenség ősvilágába temetkezzenek. Érzékeny idealisták,
akiket elkeserített a politikai, diplomáciai, udvari, katonai körök ridegsége.
S akiket hidegen hagyott a népszónokok lángolása, akik az egész társadalmi
életet, törvényt, szokást meggyűlölték, akiknek rossz mindaz, ami a
nagyvilág előtt jó.
Ezeket az embereket én visszatérítem a világba, s
kényszerítem, hogy ott helyüket elfoglalják, magukhoz méltó helyet. Senkinek a
kegyelmétől, még a nép kegyétől sem függő helyet.
Hogyan fogom ezt a csodát elkövetni? Azt majd
előadom.
Kitől kaptam hozzá az eszmét, mely vakmerő, de
teljesen jogosult? Egy vadembertől, a negrito Ábeltől.
Számíthatok rá, hogy az én ötárbocos hajóm San Franciscói
körútjából visszatérve, ismét meg fog állapodni a sziget előtt – nem
énértem, de a várt ingyen élelemért. Akkor lehet határozni.
A következő éjszakán kitisztult az ég, megszűnt
az esőzés. A fellegek mind kelet felé vonultak.
Engemet már szürkületkor felvert a Negrito.
– Lássunk a dologhoz! – mondá.
– Miféle dologhoz?
– No, amit magad kívántál. Meg akartad látni azt a
barlangot, ahonnan én ezt a késemet kivágtam. Akkor azt mondtam, hogy majd ha a
fókák megérkeznek. Ide szoktak kikapaszkodni a szigetre, mikor a fiakat
szoptatják. Akkor el lehet ejteni, s a bőréből csónakot csinálni,
olyant, mint az enyim. Ez kell ahhoz az úthoz. A matamáta hamarább hozta elénk
a teknőjét: a csónak már megvan. Most még csak az ingre van szükség, amit
felvégy. Mert ebben az útban többet fogunk úszni, mint evezni.
Az ing is elkészült. Ez volt a meglepetés, melyet
számomra készített Mária. A teknönc hártyáiból összevarrott burkony, mely
testemet betakarja. Ezen nem hat a víz keresztül.
Mikor együvé kerültünk a reggelizésnél, akkor átadta. Én
mindjárt fölvettem.
A Capitano értesülve volt a szándékomról.
– Nem bánom. Elégítsd ki a kíváncsiságodat. Hozz el
magadnak a kincsbányámból, amennyit elbírsz.
Én tiltakoztam: nem magamnak akarok zsákmányolni. Aztán
arra kértem a Capitanót, hogy adjon kölcsön egy sodronyos lámpát, talán
Davy-félét, amivel a föld alatt világíthassak.
– Szükségtelen – mondá. – Az egész utadon világosság
lesz, a gejzír vízvezető barlangja nincs befödve, a sziklarepedés, mely
azt képezi, felül nyitott: nem kell lámpás. Jó kalauzod lesz. A Negrito sokszor
bejárta már ez utat. Csak bízd rá magad. Aztán épkézláb kerülj elő.
Azzal elbúcsúztunk egymástól. A Capitano, a Padrone, a
két fiú elkísértek bennünket a barlangszádáig. A hölgyek kezet szorítottak. A
Manola egy kis tarisznyát akasztott a nyakamba, tele harapni- és innivalóval.
Valószínű volt, hogy az egész napot a föld alatt töltjük. Bizonyosan az
Azma is gondoskodott a maga emberéről.
Mi a Negritóval a hátunkra vettük a csónakjainkat,
kezünkbe fogtuk az evezőt és a csákányt, s azzal leszálltunk a hajóról a
gejzír kráterébe, ahol a barlanghoz jutottunk, ott toalettet csináltunk a
csónakokkal és halhártyaingekkel. És mármost Isten nevében előre!
A Negrito ugrott be a csónakjával előre. A tajtékzó
hab összecsapott a feje fölött. Csak arra vártam, míg messze alant újra
felbukkanik. Akkor én is utánaugrottam.
A hátramaradottak utánunk kiáltottak:
– Isten oltalmazzon!
Valóban Isten kezébe voltunk téve.
A rohanó patak, melyet a gejzír egyenes vízoszlopa
teremtett elő, csupa zuhatagokban vágtatott alá föld alatti medrében,
melyből sziklacsompók meredeztek elő. Minden fából épült, vasból
öntött csónak összetörött volna ez útban, csak a mi bőrladikjaink állták
ki a vakmerő kísérletet.
Az előttem úszó Negrito ismerős volt már a
veszélyekkel, s előre figyelmeztetett, hogy merre feszítsem az
evezőt. Amikor egy zuhatagon alábuktunk, átcsapott a fejünk fölött a
hullám.
Egyszer aztán valami csodálatos fény támadt elénk. Itt a
Negrito megállítá egy sziklacsompó előtt a csónakját csáklyájával, s inte
nekem, hogy csatlakozzam hozzá.
Mintha a tündérmesék aranytermébe tévedtünk volna. Sárga
fény ragyogott mindenünnen.
Az egy kénkőtelep volt. A bércfalak telerajzolva
virágokkal, cikornyákkal, mintha egy őrült mozaikművész műterme
volna ott. S minden képtelen alakzat ezernyi szabályos kénprizmákból
összerakva. Sárga fényben ragyogott minden: csak az árnyék volt zöld.
Kincshalmaz ez is.
De erről nem teszek említést a Capitanónak.
Mutatványul sem viszek el egyet sem azokból a gyönyörű rombuszos
jegecekből. Kidobná az ablakon. Hisz ebből készül a lőpor. Azzal
a kénnel, amit ez az odú rejteget, egy országot lehetne megnépteleníteni. Hanem
a Negrito lefeszegetett belőle néhány prizmát: neki kell az
kénfonálkészítéshez, amit tűzgyújtáshoz használnak.
Azzal haladtunk tovább a zuhatagok útján.
A sziklahasadék egyre mélyebb lett, a felső
világosság alig hatolt bele: a derengő homályhoz szokni kellett a szemnek.
Egyszerre szegletbe tört meg a föld alatti vápa egyenesen keletnek fordulva;
napsugár hatolt alá. Egy új barlang előtt álltunk.
Ábel odakiáltott hozzám: „Itt kiszálljunk!”
A rohanó patak egy tágas öblöt képezett, ahol meg
lehetett pihenni. Odakötöttük a csónakjainkat a sziklakoloncokhoz és
kiszálltunk.
– No most vegyük kezünkbe a csákányainkat – mondá Ábel.
Aztán elkezdett vezetni a sziklán fölfelé. Az agyagpala
rétegei képeztek természetes lépcsőzetet.
Egy oldalüregbe jutottunk, melybe egyenesen belesütött a
délpontján álló nap.
A látvány elragadó volt. Ez volt az opáltelep.
Mesemondásnak is képtelenség, amiket itt láttam.
Az opál mindenféle színű faja tölti be a
trachit-üregek, hasadékok közeit; de roppant mennyiségben a nemes opál, ez a
gyémánttal vetekedő drágakő és ennek a változatai, eltérései. A
színpompa egyre változik, a kővé vált szivárvány zöld, veres, kék, sárga
lángja lobog elénk mindenünnen.
Sejteni sem lehet, mennyi értékű kincs van itt
felhalmozva. Ha a Mária Terézia bécsi opálját kétmillióra becsülik, akkor itt
százmillióra lehet tenni a föld alatti kincs értékét.
– No, señor, itt most vághatsz magadnak emlékül egy ilyen
kést, mint az enyém – mondá a Negrito.
(Mi adunk mert nekünk van.)
(A gazdája úgysem veszi semmi hasznát.)
Én azonban éppen a Capitano számára akartam valami
rendkívülit keresni. Megtaláltam.
Egy halom mindenféle tejopál-harlekin tömege között
láttam egy csodaszerű tüneményt előcsillámlani. Az egy opállá alakult
özönvíz előtti machaerodus alsó állkapcsa volt.
Maga az állkapocs csontrésze lángopállá kövesült, de a
fogai a legszebb nemes opálokká változtak, amik között a legváltozóbb
szivárványfényben ragyogott a két agyar.
Ez egy mesés kincs, nemcsak mint drágakő, de mint
természettudományi nevezetesség, mely eddig egyetlen a világon.
– Ezt vágjuk ki innen, Ábel. A Capitano örülni fog neki.
Nagy óvatosan kifejtettük a többi opálkonglomerátumból.
Fölfedezésem egészen büszkévé tett.
– Menjünk tovább!
A sziklák kőzete egyre változott, az agyagpalát
felváltotta a sienit, majd a trachit; eruptív képződmények mutatkoztak.
Egyszer csak egy kerekded amfiteátrum állta utunkat, melynek fenekét egy tó
képezte. E körönd egyik oldala fekete volt. A felülről bevilágító
napfénynél felismertem a kőzetet. Az fekete kőszén volt. A
legtökéletesebb kőszén, mely már megközelíti a tiszta antracitot.
Amint közel eveztem a sziklához, bámulva szemléltem e
csillámló falat, melynek fekete alapjából kivehetők voltak az özönvíz
előtti világ tanúinak körrajzatai, egy anthracoterium, egy plesiosaurusnak
a feje, egy repülő gyíknak a szárnya, csigák, kagylók, actiniák, aztán
szitakötők, libellák, óriás páfrányok derekai, ahogy azokat a világbomlás
eltemette, s a természet kőszénné változtatta. A sziklafal legalább
harminc méternyi szélességű lehetett, harántfekvő rétegei mutatták,
hogy mélyen lehatol a föld alá.
Számmal kifejezhetetlen kincs fekszik itten.
Én a csákányommal kivágtam a kőszénfalból egy
gyönyörű goniatites Rossaet, s egy még szebb goniatites sphaericust, s
eltettem a lelt kincsek közé.
E kerek tavacskán túl kezdődött azután a vízroham,
mely lesodort bennünket a zuhatagon át a tengerbe. A kőszénréteg
keskenyebb alakban egész a tengerpartig tartott, ott csak egy trachit-fekvés
takarta el a szem elől. Csákányommal megkezdtem a túrást, amíg az
első kőszéndarabokra ráakadtam. Azokból is tettem a tarsolyomba.
Nem is álmodtam ily fölfedezésről.
Ez a kőszéntelep még az opálbányát is felülmúlta
sokszorosan.
Fellengző terveim voltak. Azt hittem, sikerülniök
kell.
|