Föld alatti kincsek

E jelenet után csak megszilárdult a lelkemben az az elhatározás, hogy én ezeket az embereket visszahódítom a világ számára. Ily nemes szíveknek nem szabad itt a puszta szigeten elmúlni, elveszni!

Akárkik legyenek. (Bizonyára nem üldözött bűnösök.) Társadalmi előítéletek áldozatai, kiknek nem volt más megoldás fennhagyva, mint hogy letépjék magukat fényes családfájukról, s a letört ágat eldobva maguktól, az ismeretlenség ősvilágába temetkezzenek. Érzékeny idealisták, akiket elkeserített a politikai, diplomáciai, udvari, katonai körök ridegsége. S akiket hidegen hagyott a népszónokok lángolása, akik az egész társadalmi életet, törvényt, szokást meggyűlölték, akiknek rossz mindaz, ami a nagyvilág előtt jó.

Ezeket az embereket én visszatérítem a világba, s kényszerítem, hogy ott helyüket elfoglalják, magukhoz méltó helyet. Senkinek a kegyelmétől, még a nép kegyétől sem függő helyet.

Hogyan fogom ezt a csodát elkövetni? Azt majd előadom.

Kitől kaptam hozzá az eszmét, mely vakmerő, de teljesen jogosult? Egy vadembertől, a negrito Ábeltől.

Számíthatok rá, hogy az én ötárbocos hajóm San Franciscói körútjából visszatérve, ismét meg fog állapodni a sziget előtt – nem énértem, de a várt ingyen élelemért. Akkor lehet határozni.

A következő éjszakán kitisztult az ég, megszűnt az esőzés. A fellegek mind kelet felé vonultak.

Engemet már szürkületkor felvert a Negrito.

– Lássunk a dologhoz! – mondá.

– Miféle dologhoz?

– No, amit magad kívántál. Meg akartad látni azt a barlangot, ahonnan én ezt a késemet kivágtam. Akkor azt mondtam, hogy majd ha a fókák megérkeznek. Ide szoktak kikapaszkodni a szigetre, mikor a fiakat szoptatják. Akkor el lehet ejteni, s a bőréből csónakot csinálni, olyant, mint az enyim. Ez kell ahhoz az úthoz. A matamáta hamarább hozta elénk a teknőjét: a csónak már megvan. Most még csak az ingre van szükség, amit felvégy. Mert ebben az útban többet fogunk úszni, mint evezni.

Az ing is elkészült. Ez volt a meglepetés, melyet számomra készített Mária. A teknönc hártyáiból összevarrott burkony, mely testemet betakarja. Ezen nem hat a víz keresztül.

Mikor együvé kerültünk a reggelizésnél, akkor átadta. Én mindjárt fölvettem.

A Capitano értesülve volt a szándékomról.

– Nem bánom. Elégítsd ki a kíváncsiságodat. Hozz el magadnak a kincsbányámból, amennyit elbírsz.

Én tiltakoztam: nem magamnak akarok zsákmányolni. Aztán arra kértem a Capitanót, hogy adjon kölcsön egy sodronyos lámpát, talán Davy-félét, amivel a föld alatt világíthassak.

– Szükségtelen – mondá. – Az egész utadon világosság lesz, a gejzír vízvezető barlangja nincs befödve, a sziklarepedés, mely azt képezi, felül nyitott: nem kell lámpás. Jó kalauzod lesz. A Negrito sokszor bejárta már ez utat. Csak bízd rá magad. Aztán épkézláb kerülj elő.

Azzal elbúcsúztunk egymástól. A Capitano, a Padrone, a két fiú elkísértek bennünket a barlangszádáig. A hölgyek kezet szorítottak. A Manola egy kis tarisznyát akasztott a nyakamba, tele harapni- és innivalóval. Valószínű volt, hogy az egész napot a föld alatt töltjük. Bizonyosan az Azma is gondoskodott a maga emberéről.

Mi a Negritóval a hátunkra vettük a csónakjainkat, kezünkbe fogtuk az evezőt és a csákányt, s azzal leszálltunk a hajóról a gejzír kráterébe, ahol a barlanghoz jutottunk, ott toalettet csináltunk a csónakokkal és halhártyaingekkel. És mármost Isten nevében előre!

A Negrito ugrott be a csónakjával előre. A tajtékzó hab összecsapott a feje fölött. Csak arra vártam, míg messze alant újra felbukkanik. Akkor én is utánaugrottam.

A hátramaradottak utánunk kiáltottak:

– Isten oltalmazzon!

Valóban Isten kezébe voltunk téve.

A rohanó patak, melyet a gejzír egyenes vízoszlopa teremtett elő, csupa zuhatagokban vágtatott alá föld alatti medrében, melyből sziklacsompók meredeztek elő. Minden fából épült, vasból öntött csónak összetörött volna ez útban, csak a mi bőrladikjaink állták ki a vakmerő kísérletet.

Az előttem úszó Negrito ismerős volt már a veszélyekkel, s előre figyelmeztetett, hogy merre feszítsem az evezőt. Amikor egy zuhatagon alábuktunk, átcsapott a fejünk fölött a hullám.

Egyszer aztán valami csodálatos fény támadt elénk. Itt a Negrito megállítá egy sziklacsompó előtt a csónakját csáklyájával, s inte nekem, hogy csatlakozzam hozzá.

Mintha a tündérmesék aranytermébe tévedtünk volna. Sárga fény ragyogott mindenünnen.

Az egy kénkőtelep volt. A bércfalak telerajzolva virágokkal, cikornyákkal, mintha egy őrült mozaikművész műterme volna ott. S minden képtelen alakzat ezernyi szabályos kénprizmákból összerakva. Sárga fényben ragyogott minden: csak az árnyék volt zöld.

Kincshalmaz ez is.

De erről nem teszek említést a Capitanónak. Mutatványul sem viszek el egyet sem azokból a gyönyörű rombuszos jegecekből. Kidobná az ablakon. Hisz ebből készül a lőpor. Azzal a kénnel, amit ez az odú rejteget, egy országot lehetne megnépteleníteni. Hanem a Negrito lefeszegetett belőle néhány prizmát: neki kell az kénfonálkészítéshez, amit tűzgyújtáshoz használnak.

Azzal haladtunk tovább a zuhatagok útján.

A sziklahasadék egyre mélyebb lett, a felső világosság alig hatolt bele: a derengő homályhoz szokni kellett a szemnek. Egyszerre szegletbe tört meg a föld alatti vápa egyenesen keletnek fordulva; napsugár hatolt alá. Egy új barlang előtt álltunk.

Ábel odakiáltott hozzám: „Itt kiszálljunk!”

A rohanó patak egy tágas öblöt képezett, ahol meg lehetett pihenni. Odakötöttük a csónakjainkat a sziklakoloncokhoz és kiszálltunk.

– No most vegyük kezünkbe a csákányainkat – mondá Ábel.

Aztán elkezdett vezetni a sziklán fölfelé. Az agyagpala rétegei képeztek természetes lépcsőzetet.

Egy oldalüregbe jutottunk, melybe egyenesen belesütött a délpontján álló nap.

A látvány elragadó volt. Ez volt az opáltelep.

Mesemondásnak is képtelenség, amiket itt láttam.

Az opál mindenféle színű faja tölti be a trachit-üregek, hasadékok közeit; de roppant mennyiségben a nemes opál, ez a gyémánttal vetekedő drágakő és ennek a változatai, eltérései. A színpompa egyre változik, a kővé vált szivárvány zöld, veres, kék, sárga lángja lobog elénk mindenünnen.

Sejteni sem lehet, mennyi értékű kincs van itt felhalmozva. Ha a Mária Terézia bécsi opálját kétmillióra becsülik, akkor itt százmillióra lehet tenni a föld alatti kincs értékét.

– No, señor, itt most vághatsz magadnak emlékül egy ilyen kést, mint az enyém – mondá a Negrito.

(Mi adunk mert nekünk van.)

(A gazdája úgysem veszi semmi hasznát.)

Én azonban éppen a Capitano számára akartam valami rendkívülit keresni. Megtaláltam.

Egy halom mindenféle tejopál-harlekin tömege között láttam egy csodaszerű tüneményt előcsillámlani. Az egy opállá alakult özönvíz előtti machaerodus alsó állkapcsa volt.

Maga az állkapocs csontrésze lángopállá kövesült, de a fogai a legszebb nemes opálokká változtak, amik között a legváltozóbb szivárványfényben ragyogott a két agyar.

Ez egy mesés kincs, nemcsak mint drágakő, de mint természettudományi nevezetesség, mely eddig egyetlen a világon.

– Ezt vágjuk ki innen, Ábel. A Capitano örülni fog neki.

Nagy óvatosan kifejtettük a többi opálkonglomerátumból.

Fölfedezésem egészen büszkévé tett.

– Menjünk tovább!

A sziklák kőzete egyre változott, az agyagpalát felváltotta a sienit, majd a trachit; eruptív képződmények mutatkoztak. Egyszer csak egy kerekded amfiteátrum állta utunkat, melynek fenekét egy tó képezte. E körönd egyik oldala fekete volt. A felülről bevilágító napfénynél felismertem a kőzetet. Az fekete kőszén volt. A legtökéletesebb kőszén, mely már megközelíti a tiszta antracitot.

Amint közel eveztem a sziklához, bámulva szemléltem e csillámló falat, melynek fekete alapjából kivehetők voltak az özönvíz előtti világ tanúinak körrajzatai, egy anthracoterium, egy plesiosaurusnak a feje, egy repülő gyíknak a szárnya, csigák, kagylók, actiniák, aztán szitakötők, libellák, óriás páfrányok derekai, ahogy azokat a világbomlás eltemette, s a természet kőszénné változtatta. A sziklafal legalább harminc méternyi szélességű lehetett, harántfekvő rétegei mutatták, hogy mélyen lehatol a föld alá.

Számmal kifejezhetetlen kincs fekszik itten.

Én a csákányommal kivágtam a kőszénfalból egy gyönyörű goniatites Rossaet, s egy még szebb goniatites sphaericust, s eltettem a lelt kincsek közé.

E kerek tavacskán túl kezdődött azután a vízroham, mely lesodort bennünket a zuhatagon át a tengerbe. A kőszénréteg keskenyebb alakban egész a tengerpartig tartott, ott csak egy trachit-fekvés takarta el a szem elől. Csákányommal megkezdtem a túrást, amíg az első kőszéndarabokra ráakadtam. Azokból is tettem a tarsolyomba.

Nem is álmodtam ily fölfedezésről.

Ez a kőszéntelep még az opálbányát is felülmúlta sokszorosan.

Fellengző terveim voltak. Azt hittem, sikerülniök kell.