MÁSODIK RÉSZ: A „MA”

Kívül a világon

Harminc év óta nem látta senki a Temetvényiék pozsonyi palotájának főkapuját nyitva. A házi cselédek, ahányan vannak, – alkalmasint a hátulsó udvar kiskapuján járnak ki s be a sikátor felől. Reggel a péklegény, a mészároslegény, a halárusnő, a zöldségkofa egyenkint odajönnek a legszélső szögletablakhoz. S ott valaki átveszi tőlük az élelmicikkeket, a számlakönyvükbe beírja a hozottakat, s azzal mehetnek. A postalegény csengetésére a kapus nyit ki a kis ajtón egy négyszöglábnyi ablakot, s azon veszi be a leveleket, s visszaadja neki az el nem fogadottakat meg a vevényeket. Levelek, amik Temetvényi Pálma grófnőhöz vannak címezve, egyszerűen visszaadatnak e szóval: „nem ismertetik”. Olyan levelek, melyek „Madame Beata” címzettel érkeznek, elfogadtatnak. (Beáta annyit tesz magyarul, mint „megboldogult”.)

Talán soha nem is tudták, akik tudták, rég elfelejtették, hogy az a két név valaha egy személyt jelentett, s hogy annak viselője milyen büszke szépség volt valaha.

Mindenféle mendemonda kering róla, amiből csak annyi igaz, hogy abban a palotában egy öreg grófnő lakik, éppen olyan öreg cselédekkel, mint maga, aki sehova a házból ki nem jár, és senkit el nem fogad. Van egy ügyvivője, de azzal csak levél útján érintkezik; orvost soha nem hívat; még templomba sem jár; a pozsonyi takarékpénztárba lett letéve a számára harminc év előtt négyszázezer forint, annak a kamatjait ő minden évnegyedben fölveszi az ügyvédje által, háromnegyed részét a kamatnak azonnal otthagyja, az új takarékpénztári könyvet meg a kamat negyedrészét magának elküldeti, s minthogy a régi betéti könyvet sohasem küldi vissza, hanem a kamatok kamatjait is új könyvre rakja be, annálfogva odahaza egész bibliotékájának kell lenni betéti könyvekből, a takarékpénztárnál pedig valóságos logaritmusok láncolata a betéteinek a soknemű ija-fia, amiért a pénztárnokok és ellenőrök minden negyedévben – megáldják. Egyebet nem lehet róla kitudni.

Ahogy eltemette magát, olyan következetesen meg is tudott maradni a sírjában csendesen.

Reggelenkint ott szokott sétálni a kertjében, télen úgy, mint nyáron. Az egész kert be van fedve üvegmennyezettel. Oda nem esik soha se eső, se hó.

Nincs is rá semmi szükség. Az egész kertben nincsen egy élő fa, sem egy gyökerező növény, díszbokor, virághagyma. És mégis tele van az virággal, növénnyel: csinált virággal, műnövényekkel. Nagy virágvedrekben kaktuszok, áloék, kádakban pálmák, bádogból, megfestve; a virágágyakban japán és az ind szigetek minden egzotikus virágai, remekül utánozva a természet pompája papírosból, selyemből, patyolatból. A falakra felfut a repkény, a folyondár, a virágzó gobéák, liánok, clematisok egész az üvegtetőzetig felkúsznak, s összefolyva a trópikus csemetékkel, egy délszaki világ képét mímelik. Ez mind csinált fa, csinált virág. Mikor az úrnő kijön a kertbe, az ablakokból tarka pillangók repkednek alá, szerteszét csapongva a kínai, japáni ismerős virágokon. Jó ismerősök lehetnek; őket is abban a gyárban készítették, amelyben a növényeket: a furfangos géppillangókat.

Mikor reggelenkint leszáll ebbe a csinált kertbe a ház úrnője, akkor egyszerre minden élő teremtésnek el kell tisztulni onnan: Semmi élő embert, állatot nem akar látni, még virágot sem. Mindennap szigorúan végigkutatja, nem ütötte-e ki a fejét a földből egy kis fűszál, egy csírázó paréj, azt siet rögtön kihúzni. A földre hulló kínai lepkéket újra fölcsavarja, s repülésnek ereszti. Egy kosárkában nagyszámú illatszeres üvegcséket hoz, s azokból a nyíló virágok kelyheit megannyi külön ecsettel bekenegeti. Hadd illatozzanak! Egy kis könyvecskébe följegyzi magának, melyik virágnak múlt el már az ideje, minek kellene már azt helyettesíteni, a mellé odaszúrja a jelző karót, az utódjának a nevével. Semmi sem kerüli ki a figyelmét.

Egyes-egyedül jár ott, s az egyetlenegy tükör, amiben arcát meglátja, a nagy vízmedence, az is csak látszatul van ott, mert semmit sem öntöznek belőle. Ez előtt megáll hosszasan, s elnézi benne visszatükrözött alakját. Az egykor búzakalászszín-szőke haj milyen ezüstszín most! Az a fehér lánggal égő arc most már olyan, mint a márvány, az ajkak összeszorultak a nagy hallgatástól, a homlok közepén ott van az a nagy fölkiáltó jel: az örök panaszhang mély redője.

Úgy jár ott, mint az árnyék. Vissza-visszatér a vízmedencéhez, s belebámul, míg annak a sima tükrét meg nem rezzenti egy-egy kis legyecske, valami egy napig élő kérész: arra azután dühös lesz, elkezdi üldözni, ha lehet, megöli; hogyan mert egy valóságos élőlény belopózni ide a holtak birodalmába!

Azután visszamegy a szobájába. Azalatt azt a cselédek rendbe hozták, s mikorra ő visszatér, már sietnek eltűnni, hogy meg ne lássa őket.

Az asztalkáján ott vannak a ma érkezett levelek. Azok közül kiválasztja azokat, amiket fel akar nyitni, hogy elolvassa, a többieket félreteszi.

Szobájának egyetlen ablakán van egy kalitka, abban van egy sárga madár, kanári talán; az szabályos időközönkint föláll a fészkéről, tollászkodik, repes, énekel; aztán megint szárnya alá dugja az orrát, s tovább alszik. Az úrhölgy minden reggel fölhúzza a kalitka óraművét, az is csak csinált madár, s a dal, amit elfütyül, remekműnek készült ércsípláda csicsergése.

Asztalán hever Flammarion könyve a bujdosók világáról. Az ő mindennapi olvasmánya. A csillaglakók, földöntúli régiók képeivel vannak tele szobájának a falai, miket saját maga festett; tájképek a Jupiterből; azokat ismétli újra meg újra.

Mikor ebbe belefárad, felnyitja azt a könyvtárát, amiben ezrekre menő sorba rakott falanxa áll a takarékpénztári könyvecskéknek. Megidézi maga elé a számok légióit. Sokszoroztatja az ezereket, a forintokat és a krajcároknak törteit. Minden napról tudomása van, hogy mennyivel szaporodott az a kincs, aminek ő a föld alatti őre. Kinek a számára gyűjti azt össze? Kinek zsugorgat? Kinek takarít? Azok között, akik tudják, hogy neki csak a Beáta név alatt lehet elolvasásra szánt levelet írni, talán alig van egy, aki ne azért írná a levelét, hogy erre a kérdésére választ kapjon. De ő nem szokott felelni senkinek. A halottak nem leveleznek. Megtudnak ők mindent, de nem adnak választ semmire. Ő lát mindent, ami a világban történik, de magát meg nem mutatja.

Mikor a déli harangszó visszaszólítja ebbe a poros világba, akkor átmegy a mellékszobába. Ott már akkor meg van terítve az asztala. Egyetlenegy teríték rajta. Minden étel felhordva, hidegen: a teakatlan alatt meggyújtva a láng. Senkinek a felszolgálását sem kívánja. Végzi a földi próza munkáját, az emberélet legfőbb célját, az evést, egyedül.

És ha annak is vége van, akkor átmegy a harmadik terembe: ahol télen-nyáron ég a kandallóban a tűz.

Ott van a zongorája, a mellé leül, s eljátszik rajta egész délutánokon át: nehéz mesterműveket, Beethoven, Schubert, Chopin remekeit. Csakhogy a zongoráján nincsen húr, néma hangszer az, ujjai végigfutnak a billentyűkön, művészi ügyességgel, virtuóz lelkesedéssel, hanem a dallamot senki sem hallja, egyedül az ő lelke.

S ha leszáll azt est, besötétül a terem: a csendes, emberhangtalan egyedüllétben, oda heveredik le a kandallója elé, s nézi az izzó parazsat, hogy válik hamuvá, éjfélig; éjfél után szendereg, míg a tűz ébren lobog, s fölébred, ha a tűz aludni készül, s újra felszítja azt.

Ez az élete Beátának, akit életében úgy híttak, hogy Temetvényi Pálma grófnő, akit úgy híttak, hogy „én angyalom, én istennőm, én életem világa, mennyországom!”.