A „Stella”

És az nem költői agyrém; az történelmi adat, hogy a tótok maguk verték szét a panszláv szabadcsapatot. Olyan arany betűkkel felírandó történelmi fénypont, mint aminő volt az, mikor Kapisztrán rongyos emberei megverték a fényes török szultán hadait Nándorfehérvár alatt. A szegény, magára hagyott tót, vezér nélkül, fegyver nélkül, bottal, kaszával, vasvillával verte ki az országból a minden szláv népeket egy „vasgyűrűbe” foglaló csábítót.

A szabadcsapatban volt egy összetartó csoport, mely a vezér táborkarát képezte; ez egy külön szövetség volt, amit majd később még jobban megismerünk. Ugyanaz a szövetség ez, amely minden európai nagy háború alatt nyíltan üti fel a fejét, máskor csak lopva működik; de akkor harcol. Hajdan Baklovagoknak hítták őket. A napóleoni hadjáratok alatt a Németalföld és a Rhénus-vidék volt a főtanyájuk; de beszáguldozták onnan egész Európát, mindenütt magukhoz szedve a főtábortól elmaradt marodeuröket, minden ország kalandorait, szökevényeit, s szabadcsapat címe alatt, kerülve a nyílt harcot, zsákmányoltak szabadon, sarcolva urat és parasztot. Ezek ragadták magukhoz a szvornoszt beküldött csapatjánál a vezérszerepet, s befészkelték magukat a gargóvári kastélyba, úgy, hogy csak az ő híveik voltak a várban, a szvornoszt fegyveres hada a helységben tanyázott.

Legfőbb ideje volt, hogy Pálma segélyt kiáltson: „Mentsen meg a barátainktól”.

Megtörtént: tervszerűen és szabályosan. Ezzel a tót néppel lehet összebeszélni: nem fecseg ki többet, mint amennyit egymásnak el kell mondani. A délelőtti népgyűlés csak arra való volt, hogy majd a „pap” lázító beszédére – (ami mindennapi imádság volt) s a szolgabíró megjelenésére (az embernyúzóéra) a nép felzendül, s egész csoporttal tódul a várkastély udvarára halálra keresve urat, magyart, szolgabírót. Ezek a kiabálók pedig éppen Illavay kiválasztott férfiai voltak, akik aztán az első jelszóra nekifordultak a dorong végével a meglepett kalandoroknak, s véresre vert fejekkel űzték ki őket a várkastélyból. Szerencséjük azoknak, hogy jól tudtak futni. A rablóbandánál az a szokás, hogy ki-ki magát védelmezi, nem egymást.

Egy gondolat alatt, egy riadás alatt, kirohant az egész horda a dobogóhídon, átkozódva, káromkodva – a megbajusztalanodott vezérrel az élén – nyomában a csépelő tótság. Hanem odakinn kezdődött azután az igazi harc. A lármakürt recsegésére előrohantak a fegyveresek százankint, s a piacot elállták egész tömegben: szuronyt szegezve és lövöldözve, s aztán akármilyen vitéz legyen is a paraszt: a puska csak puska, a dorong nem sül el.

– Hát csak gyűljenek össze, annál jobban megverjük őket – hangzott fel Illavay szava.

Pálma ott állt a rondella ablakában, és onnan nézte a szép színdarabot. A gróf kétségbeesetten járt fel s alá a teremben, mr. Cousinnak könyörgött, hogy hozza ki a pisztolyait a szobájából, s azután húzassa fel a csapóhidat.

Pálma pedig gyönyörködött e látványban! Mennyire széppé tesz egy embert az a villogó kard a kezében! Milyen más alak lett belőle egyszerre! A Pan-torzóból Achilles-szobor! Nincs már az arcon egy rút vonás sem; az mind lelket hirdet. – Mily ösztönszerű bátorság, mily férfias hév, nyugalom, tűz, együtt! – Parancsszavára a tömegek sorakoznak, az ellenfél puskaropogása közül kihallik kacagó megvetésének szava. A golyók ott fütyölnek a feje fölött. „Cserebogarak!” Oda se néz nekik. Most ő is jelt adat a hosszú pásztorkürttel, s arra a hegyek közül három-négy helyről visszhangzó jel felel: „No, most aztán hajrá!”. Az erdőkben elrejtett csapatok minden oldalról előtörnek, a kalandorcsapat, elöl-hátul megtámadva, eszét veszti, s fut, amerre még nyílást lát, eldobál fegyvert, kalapot, hogy rá ne ismerjenek, s menekül erdőnek, bozótnak, ahány, annyifelé. Félóra nem telik bele, s tiszta az egész tér, a szétvert gyülevészt hajrá ordítással üldözi a paraszthad, messze az erdők közé.

Az az egy ember, aki nem hadvezér, se nem hős, csak szolgabíró: polgári hivatalnok, maga vezeti a harcot, közé is vág a karddal, ahol ellenállásra csoportosul az ellen, s szétriasztja azt, mint héja a csirkét. Nincs varázspálca, mely olyan változást tegyen, mint az a kard a kézben.

Pálma elfeledte a félelmet, a veszedelmet; ő csak gyönyörködött. A donjon ablakából még a szavait is kellett hallania.

Az öregek nemsokára jöttek az elvett zászlókkal. Volt annak a hadnak minden ötven emberre egy zászlója. Biz azokat eldobták. Vége volt a hadjáratnak. Az egész hadjáratnak vége. A délceg daliás alak feltartá kardját az égre. Ilyen arccal festik Hofer Andrást! Az öregek, kik körüle csoportosulnak, leveszik kalapjaikat. Istenhez szólnak, ugye? Pálma sóhajtása is az ő hálaimájuk közé vegyül. – Akkor ez a délceg férfi, mintha a hattyúlovagok eszményképe helyett megint vissza akarná váltani mindennapi prózai alakját, eldobja kezéből azt a kardot, s ruhája oldalához feni a tenyerét, arcát olyan furcsa torzképpé fintorítva; mint mikor a gyermek valami ronda tárgyba markolt bele.

De ez a csúnya, nevetséges torzkép olyan szeretetreméltó volt, hogy Pálma… mit tett volna, ha közel van hozzá?

Nem volt szüksége a tündérnek a légen át sívni, jött fel maga a hős hozzá, nehézkes lépteivel, amikért azzal szokták gúnyolni, hogy bizony behorpad alattuk a föld.

Pálma kijött a donjonból, s azt mondá atyjának:

– A nyomorultak szét vannak verve. Ez az „ember” összetörte őket.

Ennek az „embernek” valamit kellene mondani.

Cousin úr előreszaladt. Őneki kellett a jó hírt legelébb meghozni. Futottak a fickók, mint a nyulak. Hiszen gyáva had ez! Cousin úr régen ki akarta őket innen veretni a vadászok segélyével, csak az uraság iránti tekintet tartóztatta.

Most aztán a gróf is rájött, hogy milyen ok nélküli volt az egész nagy félelme. Hisz ahogy a szolgabíró kifüstölte ezeket a sehonnaiakat innen, azt ő maga is megtehette volna: ha olyan nagyon „jó ember” nem volna.

A veszély semmivé törpült; most már csak az volna az aggodalma, hogy hová lett hát a Stella? Kinek a kezében maradt az a nagy dulakodás közben? Nem taposták-e össze? Szemei azt keresték a földön, midőn Illavay eléje toppant.

Ferenc a felhevüléstől jogosult szemrehányás hangján szólt a grófhoz:

– Gróf úr! Ön a legveszélyesebb rablóbandát fogadta be vendégül a házába; jobbágyaitól félt: amazoktól várt védelmet. Most a jobbágyai keltek az ön védelmére, azok szabadították meg önt és családját. Ezt a népet önnek becsülni kell. Nem! Szeretni kell! Mondja meg ezt nekik.

– Valóban, nagy hálával tartozom – mondá a gróf. – Meg fogom nekik köszönni. Cousin úr, a pincémet nyissa fel.

A gróf a rondellába akart lépni, hogy majd onnan tart dikciót. Egyúttal a Stellának is utánanézhet, nem esett-e ott el?

– Nem úgy, gróf úr! (Illavay most parancsol a háznál.) Ne a pincéjét, a szívét nyissa ön fel. Menjen le a néphez, s szorítson kezet minden emberrel egyenkint. Soha becsületesebb emberek kezét nem szorította ön meg.

– Megteszem, megteszem – mondá a gróf. – Derék, jó emberek. Hűséges jobbágyok. Lemegyek közéjük.

És ment. De Illavay látta, hogy minden lépésnél keres a gróf valamit a földön, s a lábával minden fénylő üvegcserepet megtapint; – olyan kicsinyes volt a nagy dolgokban, mint amilyen nagyszerű a kicsinyekben. Illavay kitalálta, hogy mit keres.

Mindenki eltávozott, csak ő maradt Pálmával egyedül. Illavay a bal kezét, amit ökölre szorítva tartott, mosolyogva nyújtá Pálma felé.

– Nézze, grófnő, az egész tusakodás alatt a kezemben feledve tartottam ezt a gyűrűt.

Tehát csak félkézzel harcolt, a másik öklét elő sem vette. Pálma arca visszaadta a mosolygást. Szép, tündérekhez illő mosoly volt az, akik azért mosolyognak, hogy virágbimbókat csaljanak megnyílásra vele.

– Én kérem önt, hogy tartsa meg ön ezt a gyűrűt.

Most aztán eltűnt a mosoly Ferenc arcáról.

– Anyjának talizmánját? – mondá szomorúan.

– Nem ajándékba adom. Azzal önt nem szabad senkinek megsérteni. Cserébe adom – azért a gyűrűért, amit ön az órazsinórján visel.

Az volt a visszautasító menyasszony jegygyűrűje. Illavay ott hordta azt a mellén, mint ahogy viseli az ember a két tenyerén a két M betűt, ami azt jelenti, hogy: „Memento Mori”. És jó azt mindennap látni. Ezt a kevélység-lerontó jelvényt.

– Ez pedig az én talizmánom – szólt mély, halk hangon.

– Tudom: azért kérem „cserébe”.

Az a kifejezés, ami e szónál Illavay arcán elborult, valóban olyan volt, amelytől az a vastag lárva a lélek előtt, ez a durva, idomtalan arc – megszépül: – fölségessé idomul át; oly valami az, ami még a néger fekete arcát is világossá teszi: az elfojtott férfikeserv léleklobbanása. Ebben bűbáj van, mely magához ragad és megigéz.

– Grófnő – mondá olyan hangon, mint a harangszó utóringása. – Ez a gyűrű nekem többe került, mint amennyit a Golkonda minden gyémántja ér.

– Tudom. Keservekbe, amiknek nincsen ára! – sietett a grófnő sebesen kiegészíteni a mondást.

– S ezt a gyűrűt nekem a lábamhoz dobták.

– Szerencsétlen volt, aki azt tette!

– Szeretett, amíg nem ismert, s jól tette, hogy kimondta, mikor megtudta, hogy nem igaz.

– Ön fél, hogy ezt a gyűrűt még egyszer ilyen áron fogja visszavásárolni?

– Tudom azt.

– Miért sért meg engem?

– A grófné most álmodik.

– Akkor álom az egész életem! Egész hajadon koromig arra neveltek, hogy soha ne lássak férfit; s mikor aztán egyszerre betaszítottak a világba, azt mondták: itt van egy sereg „beszélő majom”, akik közül egyet ki kell választanod, hogy szerencsétlenné tedd élte világáig! Én is mondtam magamban, hisz ez csak álom! – Hát az is álom volt, hogy egyszer elém hoz a sors, nem! Én hiszek Istent! imáim hozták elém. Egy férfit. Nem tudok mellé más nevet adni. Férfit. Hát ez is álom volt? Nem láttam-e őt itt – és ott – és amott – egyedül, egymagában, egy pokol ellenében védelmére kelni annak, aki tehetetlen, mert alszik, álmodik? – Nem láttam-e azt a gyönyörteljes tüneményt, ami most is betölti egész lelkemet, hogy reszketek miatta!

Ferenc szomorúan mosolygott. Hisz itt van a veszélyes tévedés! A leány oly pillanatban látja a férfit, amikor az egy hős szerepébe jutott; a bámulat bearanyozza annak alakját, s azt hiszi, hogy ez a káprázat: szerelem. Aztán mikor lemegy a nap, az aranyozás eltűnik: a szobor rozsdás és fekete.

Hallgatott.

– De nem! – szólt Pálma. – Ez nem volt álom. Hát „ő” nem árulta-e el magát? A férfi. Hisz mi baja van azzal a szolgabírónak, hogyha egy comtesse-t egy őrnagy megcsókol? Ki adott neki jogot arra, hogy e csók helyett egy ökölcsapást adjon – egy katonának! egy bíró! egy tisztviselő? Hogy kifacsarja annak a kezéből a kardot, s szétverjen maga körül mindenkit, aki e jelenetnek szemtanúja mert lenni! Hát „mi” jogosította őt fel erre?

Illavay homlokára ütött az öklével, hogy így rajtakapták valamin, amit nem lett volna szabad elárulni soha.

Pálma most kacagni kezdett, dévajon, pajkosan, mint egy gyermek.

– Haha! Ön „mindent” kérdezett: s most azt akarja, hogy ne válaszoljanak rá.

– Grófnő – szólt Ferenc komolyan. – Gondolja meg, hogy mi vagyok én! és mi ön?

– Ön egy férfi, és én egy leány. „Jobb” neveinket nem tudom.

– Gondolja meg, hogy minő távolság van közöttünk!

– Távolság? – szólt Pálma keserűen. – Az igaz. A leány egy lehanyatló család utolsó elátkozott sarjadéka; akinek azt mondják, mikor a gyémántjait a hajába tűzik: „Ez a te szegénységed! Ragyogó koldus vagy”. A férfi pedig egy nagy úr, aki maga keresi meg a kenyerét, s nem könyörög sem embertől, sem sorstól soha. De hát hisz azért vagyok én a kérő; önhöz, aki olyan magasan áll fölöttem, azért az én dolgom a kérés, hogy felejtse el emberen kívüli származásomat, hogy azok közül való vagyok, akik aranyat esznek és gyémántokat és keserű dicsőséget és megátkozott örökségét hazajáró kísérteteknek, s ha ez elfogyott, akkor éhen vesznek; hogy ossza meg velem azt az édes kenyeret, amiről dajkám mesélt valaha, ahogy van egy „kakastéjjel, varjúvajjal sült” kenyér, amit a szegény ember visz haza a gyermekeinek. Oh, én az ilyen kenyéren elélek.

Illavay meg volt rendítve. A leány szavaiból a keserűség igaz szenvedélye beszélt. A leánynak hitt; csak ő maga magának tudott volna hinni!

Félrefordítá arcát, s kezét nyújtá Pálmának; de e kézszorításban egyúttal a gyűrűt is visszaadta neki a Stellával.

– Ön tehát nem adja nekem azt a gyűrűt – még cserében sem? – szólt Pálma szomorúan. – Jól van! Hát tartsa meg addig, amíg érdemes leszek rá! Én meg fogom azt szolgálni.

Ferenc most egyszerre egész arcával odafordult Pálmához, egészen közel hozzá, szem szembe nézve.

– Látott-e ön valaha a világon nálamnál rútabb férfit?

– Az nem igaz! – kiálta Pálma indulatosan s egész szenvedéllyel, mely már a haraggal ittasult; átölelte egyszerre azt a bozontos fejet, s egy csókot égetett az ajakára, egy valódi, édes lángú, szívig lövő csókot – s azután elfutott onnan; a liliomarc piros volt, mint a rózsa.

Ferenc ott maradt egyedül: reszketve, mint a gyermek, aki kincset talált. Mi történt vele? Csakugyan szeretik őt itt? Hitvesi hűséggel, hajadoni vággyal, vad alakján belül rejtőző lelkéért? vagy talán tündércsók volt ez; arra való, hogy a szellemek órájában kóborló férfinak a lelkét kicsalja? a villi csókja, aki szép kísértetalakját hozzátapasztja a férfihoz, míg ölelésével halálra szédíti.

De ez igaz volt.

A szó hazugság, a beszéd álom, de a csók élő lény.

Vissza lehet kérni a jegygyűrűt, a fogadást, az esküt; de a csókot nem lehet visszakérni.

A csók a szfinx talánya, ami meghazudtolja az egyedüli tudományt, a mathesist. Mi az: „Egyet az egyből ha kiveszünk = lesz kettő?” – A csók.

Ferenc metamorfózison ment keresztül.

A torztükör nem gúnyolhatta őt többé saját arca előtt: – mint álom-csalkép, ott lebegett a csókadó tünemény arca, mely azt mondta: nem igaz! nem vagy rút! Én látlak! Szeretlek. Olyan vagy.

Egy a „beszélő majmok” közül

Illavaynak legjobb volt most a gróf után sietni le az udvarra. Polycrates nem volt jobban megijedve a szerencséjétől, mikor a gyűrűjét visszakapta, mint ő. Eszébe jutott, hogy a grófot leküldte az udvarra a parasztoknak üdvözlő szónoklatot tartani. Ha az most abban a könnyű öltözetben ily felhevülten áthűti magát, még megbetegszik s meghal: akkor aztán bizonnyal őrá marad a leánya. S ez megint az ő lelkét terheli.

Cseléd nem volt sehol az egész palotában, az mind odalenn volt most bámulni; Illavaynak nem volt mit tenni mást, mint magának felkeresni a gróf nyusztbéléses kaftánját, s levinni utána az udvarra. A gróf nagyon meg volt hatva e gyöngéd figyelmesség által. Valóban a gondolatját találta ki ez a szolgabíró. Amíg ott az udvaron háromszáz parasztnak a kérges, izzadt tenyereit szorongatta, folyvást azon járt az esze, hogy most neki ettől a megerőltetéstől okvetlenül tüdőgyulladást kell kapnia.

– Nem mondtam valami kompromittáló dolgot ezeknek a tisztelt – embereknek? – kérdé Illavaytól. Azt hitte, hogy ez azóta mindig azt hallgatja, hogy ő micsoda válogatott szónoklatokat bocsát közre a parasztok előtt.

– Legyen nyugodt a gróf. Azokért, amik ma itt történtek, én felelek meg. Nem volt ennek a mai csetepaténak semmi politikai színe. Ezt a zagyva csőcseléket egy minden országban kipécézett kalandorbanda szedte össze; akiket ma itt szétvertünk, holnapután Németországban vagy Oroszországban kezdik újra a garázdálkodásaikat; nincsen ezeknek hazájuk.

Ez a felvilágosítás nagyon megnyugtatá a grófot.

– Tehát valósággal rablóbanda volt ez.

– Több tagját volt szerencsém már közelebbről tisztelhetni. A vezérük háromszor volt a kezem között; mindannyiszor el tudott menekülni. Veszedelmes egy kalandor. Franciaországban négyszer tört ki a börtönből. A grófnak régen meg akartam már mondani, hogy palotája műkincseinek a híre a külföldön is el van terjedve, mégpedig olyan körökben, amik nagy műbarátok, de nem szeretnek pénzen szerezni. Az a szerencséje, hogy olyan nép között lakik, amelynél meg nem élhetnek a rablók. Ezek közt nincs orgazda; hanem túl a Vágon már egész falvak vannak, amiknek minden lakosa vagy zsivány, vagy orgazda. De ide azok nem merik tenni a lábukat: magától a néptől. Nem kell ennek csendőr, elfogja a rablót maga is, s nem fél a lövöldözéstől. A gróf házát úgy őrzi ez a nép, mint egy tábor.

– Derék emberek. Meg is köszöntem nekik. Mindenkivel kezet szorítottam. Nem volna jó egy kis remunerációt osztani szét közöttük?

– Ne tegye azt a gróf. Ez a nép szegény, de nem alacsony. Nagylelkű ez! Hiszen emlékezhetik rá a gróf, hogy a múlt nyári és őszi munka alatt, mikor a robot megszűntével sok földesúr zavarba jött a rögtön nem pótolható cseléd- és vonómarhahiány miatt: a gróf jobbágyai összebeszéltek, s minden uradalmában elhatározták, hogy még az idei munkát elvégzik a volt földesuruk földein, s betakarítottak, fölszántottak mindent ingyen, fizetés nélkül, mikor már nem tartoztak vele. Emlékezzék rá vissza a gróf.

A gróf ugyan furcsán emlékezett erre az adatra. Neki a gazdatisztjei a tavalyi mezei munkák fejében ama nevezetes etnográfiai adat krónikája helyett roppant nagy rubrikáit szolgáltatták át a kifizetett gyalog- és szekeresnapszámoknak. – Már most melyiknek van igaza?

– De ha örömet akar a híveinek szerezni a gróf – mondá Illavay –, hívja be a házába az elöljárókat, s ültesse őket az asztalhoz.

– Én is erre gondoltam. Igaza van. Szemelje ki, kérem, akiket meg kell hívnom, s invitálja be a nevemben. Azt a veszpillót ki ne hagyja. Hatalmas öreg. Milyen eloquenter beszéli a deák nyelvet.

– Nemcsak beszéli, de írja is. A gróf a század egyik legnagyobb nevezetességét bírja az uradalma területén: az utolsó latin poétát. Ez a vén paraszt egész kötet verseket írt valaha, miket egy tudósunk fedezett fel nála. Majd előkeresem a gróf könyvtárából a Tudományos Gyűjteménynek azt a kötetét, amiben e rendkívüli tüneménye a népmíveltségnek ismertetve van.

– Tehát meghívja a tisztelt – parasztokat egy kis barátságos lakomára fel az étterembe, s magam praesideáljak ott, ugye?

– Nem, nem gróf úr; az a jámbor embereket nagyon feszélyezné. Ámbár az iménti vendégek után csupa rehabilitáció volna az ősi étteremre nézve, ha ilyen tisztességes vendégek ülnék körül az asztalt; hanem ezek jobban fogják magukat érezni, hogy ha a gróf idelenn a csatárteremben telepedteti le őket egy egyszerű parasztcseléd főzte lakomához, s csak akkor jön le maga közéjök, mikor már részt vettek a jóból, s meghallgatja a szép áldomásaikat, s aztán egyszer poharat koccint velük.

– Nagyon helyes. Ön jól ismeri az embereket. Tehát ön meghívja a tisztelt – jó embereket, s a nevemben rendelkezik a cselédjeimmel, hogy minden jóval ellássák. A veszpilló azalatt bizonyosan latin disztichonokat fog készíteni, azokat majd meghallgatjuk. Azalatt mi is hármacskán megebédelünk odafenn. Azt a bizonyos lakomát a tisztelt – haramia urakkal, mi mind a hárman csak végignéztük: ön sem evett egy falatot sem.

– Nem volt kedvem ilyen emberekkel egy tálba mártani. Azonban énnekem most még nincs időm az evésre gondolni.

– Hogyan? Ön nem éhes? Pedig már három óra.

– De előbbre való feladat vár rám. Ennek a mai csatának sebesültjei is vannak; azokat addig is, míg holnap a székvárosból kihozathatjuk a megyei főorvost (az sem bizonyos, hogy otthon van-e), valami ideiglenes ápolással el kell látnom.

– Önnek ez is a hivatásához tartozik?

– Miután a járásorvos elment a hadsereggel tábori orvosnak, rám hagyta a patikáját, azt most én hordom magammal, mint Dulcamara, s holmi goromba bajnál én is kötözök, kuruzsolok: volt gyakorlatom benne; falun nem lehet mindjárt orvost kapni. Kérnék legelébb is kötelékhez való vászonneműeket.

– Óh, azt majd ad a leányom. Ő tudja, honnan kell azt venni. Menjünk őhozzá.

Temetvényi maga segített Pálmát felkeresni, aki sokáig nem tudta megérteni, hogy miért titulázza az atyja a szolgabírót doktor úrnak? Mikor aztán megtudta, hogy sebesültekről van szó, a könny kicsordult szeméből.

– Istenem! Miattunk vérzenek mások! Tán el is vérzenek? S nekünk nincs orvosunk. Ugye, megengedi ön, hogy vele menjek és segítsek önnek?

– Mit gondolsz? Pálma! – szörnyedt fel Temetvényi – egy fiatal leánynak való feladat-e ez?

A leány nagyot sóhajtott.

– A kolostorban még fiatalabb voltam; s az apácák betegek és sebesültek ápolásával foglalkoztak; ott ez nekem mindennapi feladatom volt.

A gróf egy szót sem szólt többet. Ez a szemrehányás elevenjére talált. Kikotródott a szobából:

– Én addig ájtatoskodni fogok magányomban. (Azaz, hogy szükségét érezte a mosdó szekrényéhez menekülni háromszáz paraszt tenyerével való érintkezés után.)

Pálma azt tehette, amit akart. – Illavaytól nem kellett kérnie beleegyezését; annak már ő parancsolt. Az első csókkal megkoronázta magát a nő királynénak. Illavay sebköteléknek való vászonrongyokat kért tőle. Előkelő uraságnál viselt rongyok nem hevernek. Pálma elővette saját legfinomabb patyolat gúnyáit, s ártatlan naivsággal odaadva Ferenc kezébe az öltöny egyik, hímezett szegélyét, maga az ollóval hosszú pólyákat hasogatott belőlük.

Azután Illavay szánjára felültek: ők ketten elöl; Ferenc hajtotta a lovakat, hátul ült a kocsis meg a hajdú, akinél már fel volt jegyezve minden házszám, ahol sebesült fekszik. Nem volt nagy szám; nem is súlyos sebesültek, többnyire lövésseb, amit ideiglenes vérelállító kötéssel kell ellátni. Az egykori apácanövendék nem borzadott azoktól. Ügyes, gyakorlott kézzel segített Ferencnek a rögtönzött műtétben. És minden pólyával, amit körülcsavart, az ő lelkét kötözte meg jobban, s az ő szívének nagy sebén állította el a vérzést.

Késő este vetette őket vissza a kastélyba. Egészen derült kedvük volt; – aminek egyik oka az lehetett, hogy egyetlen aggasztó kimenetelű sebesülési eset sem került a kezeik alá. Talán egyéb oka is volt. A gróf bizony nem várhatta őket vissza. Odaült az ebédhez, ő az asztalfőn, a túlsó végén az asztalnak mr. Cousin. De mr. Cousin megtartotta annyira az etikettet, hogy amíg az uraságok meg nem érkeznek, az ételhez ne nyúljon. Végre megjöttek. Pálma derült kedélyben volt; megcsókolta az atyját:

– Nincs semmi nagyobb baj! – Ferenc is megvallotta, hogy de most már igazán és komolyan megéhezett. A gróf mentette magát, hogy „bal kézzel” várta őket.

– Ne félj semmit, mi utolérünk még: ma úgy fogunk enni, mint a farkasok. – Ezt Pálma mondta, aki úgy szokott enni rendesen, mint az esti lepke. S szavuknak álltak. Mintha versenyeznének, úgy bántak el a felhordott ételekkel. Pedig Pálma közben még beszédes is volt.

A szegény sebesültek nagyon jó kedvű emberek; azok száz meg százféle tréfás adomával mulattatták ápolóikat a sebészi kezelés közben: hogy bántak el a futó ellenséggel! Ezeket mind sietett Pálma elmondani az atyja előtt; dehogy engedte Ferencet szóhoz jutni. Ha az indult neki valami eset előadásának, a maga lassú, leptető modorában, kikapta szájából a szót, s hogy az ne beszélhessen, megkínálta az előtte levő tállal. – Hallatlan eset az, hogy a Temetvényiek éttermében a ház egyetlen leánya kínálja a vendéget az előtte levő tállal, amit az inasnak kellene körülhordani! Hanem hát rendkívüli időket élünk!

Azt is meg kell érnünk, hogy az alsó traktusból, ahol a tisztelt vendégek jókedve már vígsággá nőtt meg, egy soktagú küldöttség jöjjön fel, minden bejelentés nélkül, átadni az egész volt jobbágyság üdvözlő jókívánatát egy fényes áldomásban, amit a veszpilló készített most hevenyén, latin hexameterekben és pentameterekben.

Rendkívüli dolog; de egészen megérthető.

– Halljuk a szép szót.

A veszpilló leírta az egész hősi ütközetet, ami ma e helyen lefolyt. Virgilius „Arma, virumque cano” költeményével vetekedett az, különösen egy tekintetben, abban, hogy nem akart vége szakadni. A latin nyelven költőknek az a pregnáns jellemvonásuk, hogy nem tartják elégnek a nektárt szürcsöltetni a kegyes olvasóval, le is akarják vele itatni; de meg is akarják benne füröszteni; de úszni is kell neki benne, s jó szerencse, ha elengedik neki a belefullasztást.

Ezúttal a felolvasott poéma a legrendkívülibb módon lett bevégezve. A dactilusok pattogása közben nagy riadal támad odakinn a folyosón.

– Itt hozzák! Megfogták! Fel kell akasztani!

Egy nekipirult nagy szál legény keresztültöri magát az üdvözlő deputáción, s dehogy kíván „csés jó estét”, azon kezdi, hogy:

– Megfogtuk a szvornosztok vezérét!

De már ez olyan szó, amiért meg kell szakadni a pentaméternek a caesuránál, annyival is inkább, hogy a beköszöntő legény egy kötélnek a végét tartja a kezében; ráhurkolva a fogolynak a nyakára, akit ketten-hárman taszigálnak befelé erővel.

Pálma e szóra, hogy elfogták, s itt hozzák a rablóvezért, önfeledten ugrott fel a székétől, s odafutott Illavay mögé: ösztönszerűleg ott keresve a védelmet.

Illavay is talpra ugrott. Ez jó fogás, ha ezúttal el tudták fogni Zsiborákot; többféle tekintetből.

De milyen nagy volt azután mindhármuknak a bámulása, mikor a lámpafény elé hurcolt alakot megpillanták.

Dehogy volt az a Zsiborák! Ugyan ki lett volna más, mint a szerencsétlen Opatovszky ivadék.

Soma úrfi volt biz az a hadifogoly; de minő felvonulási pompában! Fejébe nyomva egész a szeméig a fehér báránybőr süveg. Azután volt rajta egy piros dolmány. De hol vette ezt a piros dolmányt? Hát úgy szerezte, hogy kifordította a honvédatillát, annak piros volt a bélése, úgy vette fel. Úgy nézett ki igazán, mint egy nagy majom.

Csak Illavay ismert rá.

Oda is rohant mindjárt hozzá: széttaszigálta az őt fogva tartó parasztokat.

– Megbolondultatok-e? Hisz ez az én öcsém! A földesuratok fia. A Kornél úrfi. Oldjátok el mindjárt a kezeit!

No, ez szép első bemutatás a Temetvényi család előtt.

– De hát minek kötöztétek meg, ti ostobák?

– Hát minek mondta, hogy ő a szvornoszt vezére? – mondá duzzogva a kísérő legény.

Akkor meg Soma úrfira förmedt Ferenc.

– Hát miért adta ön ki magát a szvornoszt vezérének?

Az csak nézett egy darabig, mint a sült hal; még mindig azt hitte, hogy megeszik. Egyszer aztán, mikor meggyőződött róla, hogy csakugyan az urabátyja az, aki ott áll, s a kezeiről lehullottak a kötelek, rákezdte nyomorúságos, siralmas hangon:

– Azt hittem, hogy ezek is szvornosztok! Kedves urambátyám, ne engedjen felakasztani!

Erre a szóra egy hangos kacagás csendült fel a szobában. Pálma nevette el magát. Nem lehetett azt megállani: ezt a beszélő majmot látva.

Arra aztán minden jelen levő ember kacagni kezdett; utoljára a fogoly maga is: ő is beszélt, az elfogói is beszéltek, s a sok összevissza tanúvallomásból utoljára kiderült az egész konfúzió.

Soma úrfi hazafelé térő szándékában, nehogy a honvédatilla elárulja kilétét, kifordítottá azt, s a bélésével kifelé öltötte fel. Útközben aztán szembetalálkozott a mellékutakat őrző parasztokkal. Azokról azt hitte, hogy a panszláv szabadcsapat csatárai, s már messziről kiáltozott nekik, hogy ő is a szvornoszt vezére; aztán nyakon csípték, megkötözték, idehozták; jó szerencse, hogy valami fán ott nem felejtették.

Illavay igazán haragba jött. Kikergetett a szobából minden parasztot.

– No, ez szép bemutatás! – dörmögé Soma fülébe. Nem is mert Pálma felé nézni. A grófnő a zsebkendője szegélyét harapta a fogai közé, hogy a nevetését visszafojtsa.

– Kérem, háznagy úr – szólt Illavay.

– Monsieur Cousin! – mondá a gróf.

Melyikre hallgasson a megszólított.

– Legyen olyan jó, adasson más öltözetet az öcsémre – szólt Illavay.

– Tétessen egy terítéket az asztalra Opatovszky úrnak – mondá a gróf. – Szegény. Ki van fáradva; előbb hadd regalírozza magát.

– De ilyen jelmezben csak nem ülhet az asztalhoz! – dörmögé a nagybátya.

Az igaz, hogy furcsa jelmez volt; a kifordított kabát, ez is meghasogatva a cihertől meg a goromba paraszttenyerektől; térde, könyöke csupa sár.

– Nem tesz semmit – mondá a gróf nagy kegyességgel. – Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad. Csak üljön ön az asztalhoz. Örülünk, hogy szerencsénk van.

Soma úrfinak választani kellett, hogy melyik tanácsot fogadja meg. A szép piros felszelt sonka ott mosolygott az asztalon; a palackból öntött bor olyan szépen mondja, hogy „glukk, glukk, glukk”; eh, mit, átöltözni, megmosdani, kikefélkedni azután is elég idő lesz: ő bizony megfogadta a jobbik tanácsot, s levágta magát a készen álló székre, s hozzálátott két kézzel a közel talált enni-innivalóhoz: nem törődve vele, hogy mosolyog-e nagyon az ő ágrólszakadt alakján az a fehér alabástromarc.

Mikor ily hamzsolva evett, akkor tökéletesen majomhoz hasonlított.

Ideálja volt azoknak a „beszélő majmoknak”, akik közül Pálmának egyet ki kellett választania, hogy azt szerencsétlenné tegye. Nem kellett messze mennie. Ez volt a legszebb példány belőlük. És Illavaynak megragadt az emlékében az a mondás:

„Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad”.

A majmok pedig szoktak maliciózusok is lenni.

Az előre látható volt, hogy Soma úrfinak ezen a vidéken nem lesz maradása a fentebbi kázus után. Akivel csak összejön, mind azt kérdezi tőle, hogy hol a piros uniformis. Nincs is más neve, mint a „szvornoszt-vitéz”. Illavaynak gondoskodni kellett róla, hogy valahová jó messzire elvigye, ahol még a viselt dolgainak hírét nem hallották. Az egész országban volt még egy város, ahol a múzsák csendesen meghúzhatták magukat. Mint tudva van, a főtanodák szüneteltek: a debreceni kollégiumban országgyűlést tartottak, s a nagyenyedi kollégiumban az oláhok praelegálták a jus naturae-t. De még Pozsonyban lehetett találni akadémiát, ahol olyan fiatalemberekkel, akik nem váltak be katonának, odahaza meg terhére voltak a háznak, el lehetett csavarogtatni egy-egy semestrist, sub titulo juridici cursus. – No, az is szép „jus” lehetett, amit ott tanítottak. Mikor az összes törvénykönyv darabokra volt már tépve. Hanem azért az öreg professzorok csak fölmentek a katedrába, s a diákok csak megitták a maguk sörét a commercen, s ezzel fönn volt tartva a normális állapot.

Ide hozta el Soma úrfit, asseclástul együtt a nagybátyja. Természetesen itt is a professzorhoz adta be szállásra.

Hanem a kópé diákok ott is kifogtak rajta. Valahonnan megtudták, ha más nem, Koczur barátunk beszélte ki, hogy micsoda hőstetteket vitt véghez a hadjárat alatt. Rajta száradt a szabadcsapat-vezér cím.

Pozsony pedig abban az időben a császári csapatok pivotja volt, és egyúttal központja a magyarországi dolgokkal elégedetlen mágnásoknak.

Soma úrfit addig csúfolták, amíg az lett belőle, aminek csúfolták. Egyszer csak kap Illavay egy levelet Koczurtól, hogy megint lettünk ám valamik! Az akadémia falát megkentük hájjal, hogy egyék meg a kutyák, magunk pedig felcsaptunk gróf ** szabadcsapatjába volontérnak, vissza is vettük a régi Opatovszky Kornél nevet. S most vigyázzon aztán már urambátyám a nyakára, hogy a markunkba ne kerüljön, mert ha a minap föl nem köttettük, mint hazaárulót, majd felköttetjük most, mint rebellist.

– Bolond lyukból bolond szél! – mondá rá Ferenc. – Majd onnan is elszaladtok ti, mihelyt megérzitek a kolbászbűzt. Nem gondolta meg, hogy bolondoknak áll a világ.

Már ide nem mehetett utána, hogy visszahozza. Engedte futni a futóbolondot.

Különben maga is félig-meddig bolond volt már. Egy pár szép méla szemnek a bolondja.