A pirosruhás hölgy

Illavay vágtatott lóhalálában Gargóvár felé.

Most már mindenütt szóba állt azokkal az emberekkel, akik a szállások körül settenkedtek, keresve a módot, hogy egy elvetett szót kaphassanak el tőle. Minden faluvégen azt hagyta meg az atyafiaknak, hogy holnap estig a gargóvári piacra gyűljenek fel, mintha vásárra jönnének, a szekérben elrejtett fegyverekkel; valami munka lesz.

Azok úgy hallgattak rá, mint az orákulumra.

Bolond világ volt az akkor.

Az volt a nóta, hogy

„Dárum, madárum!
Agyonverünk a nyáron!”

Hogy kit? Azt nem tudta senki. Valakit – a sok közül, aki bánt. Fejsze, kasza mindig készen volt rá. Csak egy olyan ember kellett hozzá, aki rámutasson az ujjával: „azt ni”! Illavay éppen ilyen ember volt.

Illavay másnap délután érkezett meg Gargóra. Útközben a kocsisaitól sokat tanult. Históriát. Az újabb kor történetét. Úgy találta, hogy azalatt, amíg az ellenlábasoknál járt, a világ két századot haladt – hátrafelé. Most aztán úgy érezte magát, mintha még mindig talppal állna ellenében az itt lakó népnek. Egészen lehangolta a kedélyét, amit megtudott. A régi jó barátok, ismerősök, nagyemberek mind eltűntek; elmúltak. Újak, ismeretlenek jöttek helyükbe. – No, – ezt még nem olyan nehéz megszokni, mint azt, hogy ha az ismerősből lett ismeretlen. Legnehezebben esett a szívének, mikor azt megtudta, hogy Temetvényi Ferdinánd most az új korszak egyik vezérnagysága ezen a vidéken, ő a kerületi biztos. – Minő találkozás lesz ez!

Az emlékezetes patakmalomnál összegyűlve találta az egykori híveket, akik az Orol Krivánszky csatájában vele voltak. Azok is tudták, hogy az egykori szabadcsapat-vezér ismét itt a vidéken csatangol. A csendőrök nem vadásznak rá. Ennek is megmagyarázták az okát. – Illavay kiadta nekik az utasításokat: hol tartsák magukat készen a jövő éjszaka, s minő jeladásra, hol jelenjenek meg egyszerre. Bátorságot nem kellett beléjük önteni: az több volt bennük az elégnél.

Onnan azután felhajtatott Illavay a várba. A piacon már gyülekeztek a vásárosok szekereikkel, s csendesen köszöntötték a közöttük elhaladót.

Gargóvár kapujában meg kellett állani a szekérrel: a bemenetel nem volt olyan könnyű, mint máskor. Csendőr állt a felvonóhídnál, feltűzött szuronnyal, s „megállj”-t parancsolt, míg az őrmester előjön a tanyaszobából, átvenni a vendég útlevelét.

Illavay még mindig angol volt, az útlevele szerint, az őrmester hazája pedig Budweiss, ahol nagyon keveset beszélnek angolul. Azt mondta, hogy ő ezt az írást nem érti, hanem majd felviszi, s megmutatja a „Gestrenger Herr”-nek. Addig ott kell maradni a szekéren.

Jó ideig várhatott a kapuban Illavay, amíg az őrmester előkerült a „Gestrenger Herr”-rel. Ki is lett volna az más, mint Cousin úr!

– Ah! Monsieur! – kiáltá örvendő arccal a titkár (neki is volt már egy csillag a gallérján). – Hozta Isten! Mi azt hittük már, hogy ön elveszett.

– Íme, megkerültem – szólt, s amellett olyan képet csinált rá, mintha le akarná a fejét harapni.

– Talán bizony a gyémántokat is megtalálta?

Illavay bosszúsan ráncolta össze a homlokát. Hát mégis tudatták Cousinnal, az ő kérése ellenére.

– Igenis, mind visszahoztam – szólt, odanyújtva az útitáskáját.

– No, annak nagyon örvendek.

Erre Illavay önkénytelen elnevette magát, megmutatva azt a két hatalmas fogsort, amin képes volna az emberét összemorzsolni. Az jutott eszébe, hogy „örülsz bizony, mert éppen apropó jöttem meg a gyémántokkal, hogy azokat még egyszer ellopjátok”.

– Őexcellenciája nagyon fog örülni monsieur megérkeztének.

– Kérem, vigye fel hozzá a táskát. (Monsieur megbántott arcot vágott, ő nem domestique, aki táskát hord fel a szekérről.) Benne vannak a gróf gyémántjai mind, csak biztos kéznek adhatom át. (Ez már megtisztelő nyilatkozat volt. Mr. Cousin átvállalta a megbízást.)

Illavay pedig nagyon okosan tette, hogy az egycsillagos úrra bízta az útitáskáját; mert abban volt még a gyémántokon kívül a revolvere is, s ha azt a bekövetkezett motozás alkalmával ott az őrszobában nála találják, bizony azon kezdi a mai háztűznézését, hogy becsukatik a tömlöcbe, s onnan nem kerül ki hamarább, mint mikor a grófnak felviszik róla a rapportot. Így azonban, miután sem a zsebeiben, sem a kalapja bélésében, sem a csizmája száraiban nem találtak semmi gyanús tárgyat, egy rövid negyedórai darabokra szedés után megengedték neki, hogy felmehet a kastélyba. Egy csendőr, vállra vetett puskával kísérte a gróf lakosztályának ajtajáig, ahol azután az ajtónálló átvette a kezéből, s beeresztette az előszobába, amelyből ismét, egy kis várakoztatás után, átcomplimentírozta a komornyik őexcellenciája belső termeibe.

Bizony őexcellenciája is nagyon megváltozott. Nem a hivatalos egyenruha, nem is az előírásszerű kiborotvált arc magában, hanem az egész megjelenés. Az egykori tétovázó, méla, bizonytalan kifejezés helyett az imponáló, önbizalmas magatartás; az officiosus félmosoly, a leereszkedés éreztetése. Ez nem az a Temetvényi Ferdinánd, aki az előbbi volt. De hiszen Illavay sem a régi már.

Ám azért a régi szívélyesség még mindig fennáll közöttük. A gróf kezét nyújtja az érkező elé, s ő kezdi a beszédet.

– Nagyon szép öntől, hogy visszakerült. Mi nagyon aggódtunk ön miatt. A gyémántok egy részét, amit ön még Londonban fedezett föl, megkaptuk a nagykövetség útján, s azontúl nem kaptunk önről semmi hírt. Hol járt ön?

– Amerikában. A gyémántok egyharmada még oda volt.

– Hagyta volna ön veszni. Kár volt fáradnia miattuk.

(Itt vagyunk? Hát már egypár százezer forint számba sem jön?)

– Azonban ezeket is megtaláltam, egy részét az újvilágban, a többit idehaza.

Azzal kinyitotta az útitáskáját, s előszedte a megtalált ékszereket.

– Ah, ez igazán remek tett volt öntől! Méltó az új Pitaval krónikájára. Ön valódi talentum ezen a téren. Ez egy angol rendőrnek becsületére válnék. – No, de csakhogy ön maga megérkezett, ennek örülök legjobban. Nem képzeli ön, mennyit emlegettem magamban! Hányszor kívántam önt vissza! De most már nem is eresztjük önt el magunktól, itt kell maradnia.

Illavay gondolt valamit az itt maradásról, s azt igen is természetes következménynek tekintette.

– Önnek itt kell maradnia énmellettem. Ön mintha teremtve volna annak, amit én keresek. Önnek el kell vállalnia az alattam levő vármegyék egyikének Comitatsvorstandságát.

Illavay hátrahőkölt: mi a kék csodát kell neki elvállalni?

A gróf magyarázta.

– No, ez ugyanaz (de nagyobb hatáskörrel és fizetéssel), mint ami ezelőtt az alispánság volt.

Illavaynak egészen elsötétült az arca. Nem akaródzott neki felelni.

– Nos! Hát mit szól ön hozzá?

– Köszönöm a megtisztelő kitüntetést; de ez órában azt sem tudom, hogy mi feladat jár vele, s képes vagyok-e azt betölteni. Szándékom egy időre visszavonulni a magánéletbe.

– Azt pedig nagyon rosszul teszi ön. Az olyan nagy tehetségnek, mint az öné, vétek pamlagon heverni. Önnek nem lehet magát teljes tétlenségre kárhoztatni.

Illavay kereste az ürügyek kibúvó ajtajait.

– Elég dolgom lesz nekem az apátvári birtok viszonyainak rendezésével.

– Ah! Nem! Nem! Az alól fel van ön már mentve. Ön azt persze még nem is tudja. Az ifjú Opatovszky Kornél, azokért az érdemekért, amiket a hadjárat alatt szerzett, elismerő megjutalmazásul a kormány által nagykorúsíttatott, s egyúttal fölmentetett a régi vármegye által elrendelt örökös gyámság alól. Most ő átveszi birtokát, s bárói rangot kap.

Illavaynak egy percre nyitva maradt a szája a bámulattól. Itt van, ni! Ahány okos ember volt a vidéken, annak mind görbére ment az útja; ez az egy bolond találta meg az egyenes utat. Ez biz úgy van.

Nem állhatta meg, hogy mégis azt az észrevételt ne tegye rá, hogy:

– Nekem nagyon kedves dolog, ha ez a teher lemúlik rólam, de azt kétségtelennek tartom, hogy ha ez a hóbortos ember szabadon fog rendelkezni a birtokával, tíz év alatt földönfutó koldus lesz belőle.

Temetvényi magas fölénnyel mosolygott az ellenvetésre, s nagyon biztos nyugalommal felelt rá.

– Csak hagyjuk azt a maga sorára. Majd egészen más ember válik az ifjúból egy okos asszony kezében, aki őt újjá alakítandja. De erre már egészen felháborodott Illavay.

– Micsoda? Még meg is akarják őt házasítani? Hát volna a világon olyan szerencsétlen apa, aki tudná annyira gyűlölni valamelyik leányát, hogy azt egy őrülthöz kösse házastársul? Temetvényi még magasabb mosolyra emelte arcát.

– Kérem. Barátom. Ne hamarkodja ön el az ítéletét. Már akadt ilyen apa és ilyen leány. Legyen szíves ön megtekinteni az ifjú jegyesek arcképeit.

S azzal egy festőtámlányon álló képről félrehúzva a függönyt, odamutatott, elegáns kézmozdulattal.

Egy szép fiatal hölgy arcképe volt ott, bordópiros ruhában. Pálma grófnő.

– Nos? Jól van-e találva? – kérdé a gróf.

Ferencnek pedig úgy rémlett, hogy a z…ai orgazda kérdi tőle, hogy: „Nos, hát nem jó ember a Rokomozer?”. S amint a vér a fejének indult, az a gondolat támadt az agyában, hogy annak a vén orgazdának kezet csókoljon, s azt az öt ujjának a kék foltját átszállítsa ennek a másiknak a nyakára.

Most értette már meg, hogy mit tesz az? „Bolond a világ! Rosszak az emberek!”

Hát ugyan mit bánta azt a Rokomozer, ha Opatovszky Kornél menyasszonya Zsiboráknak jut-e, vagy Cousinnak, midőn az osztozáskor kockát vetnek rája? Hiszen nem Illavay menyasszonya volt.

Ferenc mereven bámult a pirosruhás arcképre, mintha kérdezne tőle valamit. Ilyen könnyű a változás? Csak a violaszín helyett haragos verest kell felvenni?

S aztán megerőltette az emlékezetét, hogy vajon csakugyan volt-e valaha az a szó kimondva, hogy Pálma az ő menyasszonya? S aztán rájött, hogy valóban ő, forma szerint a gróftól sohasem kérte meg a leánya kezét. Fölöslegesnek tartotta még a szóbeszédet is, mikor a tények, a valóság oly szorosan összefűzték már őket.

– Jól van-e eltalálva? – ismétlé a gróf.

– Nem tudom. Régen láttam már – szólt elszoruló kebellel Ferenc.

– Keresse föl ön. Szobájában fogja találni. Már tudattam vele, hogy ön itt van. – Még egyszer köszönöm, hogy ön annyi fáradságot tett a mi érdekünkben, s nem mondok le a szerencséről, hogy azt önnek meghálálhassam.

Ferenc ott hagyta a grófot, s aztán megkérdezte a komornyiktól, hogy merre van Pálma grófnő lakosztálya, Cousin leveléből megtudta, hogy az most a park felőli szárnyban fekszik.

– Nem akar átöltözni a tekintetes úr? – szólt a komornyik készségesen.

– Köszönöm. Nem.

Arra gondolt, hogy hiszen ez még továbbutazással is végződhetik.

Mikor a magyar embert valami kriminális bosszúság éri, olyankor jólesik egyet pödörni a bajuszán. Ferenc most vette észre, hogy ő ettől a vigasztól meg van fosztva. Még most is az amerikai fizimiskáját hordja magával. Abban pedig magamagának sem tetszik. Most igazán rútnak találja magát. No, de hiszen „ő” azt mondta neki: „Te szép vagy!”, s eszébe jutott a költő szava: „De a csók édességét még most is érezem”. Érdemei, hűsége, fáradsága, mind nem értek már egy batkát sem, hanem a csók emléke az egy kincs volt!

Benyitott a hölgyek szobájába.

Ketten voltak. A grófnő nem volt már egyedül, egy angol miss került hozzá, akit csak úgy félszemmel vett észre Ferenc: annyira leköté a figyelmét az a másik.

Az a „másik”. Nem az, akit itt hagyott, hanem a másik Pálma. Egy délceg hölgy, gránátvirágszín bársonyruhában, szőke haja oldalt választva és homlokán körös-körül huncutkákba csavarítva. Öltöny és hajzat még hagyján, de ez a kifejezés az arcon, e magatartás, ez egész lény; az úri dévajság, a noble föl sem vevés, a szúró tekintet: – ez nem a te Pálmád.

Hanem arra a felcsendülő s aztán hirtelen visszafojtott kacajra rá lehetett ismerni. Így kacagott fel akkor, így takarta el hirtelen ajkait a finom zsebkendővel, mikor Soma úrfit eléje hozták, abban a kifordított piros bélésű kabátban, aki olyan volt, mint egy beszélő majom. – Imhol a nagyobbik majom!

A másik percben azután az önkénytelen derültséget egyszerre visszaparancsolva arcán (ami a belépőnek olyan kegyetlenül jól eshetik), felkelt a helyéről, s eléje sietett, és kezét nyújtá neki, ez üdvözlő szóval:

– Good bye.

(Hiszen még angol vagyok! – biztatá magát Ferenc!)

És aztán Pálma grófnő kétszer megrázta a kezét. Csak kétszer, nem háromszor. Angolok így szokták. Jó barát kezét kétszer, a jegyesét háromszor.

Az angol üdvözlés is meg lett magyarázva: Pálma odafordult a miss felé, s bemutatta a jövevényt.

– Mister Illavay.

Most aztán az is kezét nyújtá neki, s megrázta egyszer. Többet aztán nem is akarta kiereszteni a kezéből.

A miss nagyon beszédes volt. S nem elég, hogy a nyelve beszélt, minden arcvonása beszélt hozzá, még az orra is mozgékony volt. Erősen üdvözölte mister Hallovájt, aki a grófné „dájmond”-jait olyan ügyesen feltalálta, s nagyon szerette volna, ha mister Ajlóvi az interesszent kriminel inkvizisen szinzesóz diteljeiből egy kis rikepicsulésnt bocsát közre.

Ferenc pedig azt a tapasztalást tette eközben, hogy nem lehet az embernek egyszerre látni is, hallgatni is. Ő csak azt látta, hogy Pálma visszaült a tabouret-jére, s folytatta a félbemaradt hímzést: (egy vadásztáska készült ott: kinek?) – s csak az ő hallgatását hallotta.

Annyira, hogy a missnek meg kellett újítani az egész diatribát, hogy a „szőr”-t a dájélakba belevonja: nevezve őt minden megszólításnál valami más néven: amiből azt is kikalkulálhatta Illavay, hogy biz az ő nevét a távolléte alatt nemigen koptatták ennél a háznál.

A miss egyébiránt egészen informálva volt már arról, hogy a nagybecsű gyémántok hogyan vesztek el, hogyan indult el azokat nyomozni valaki, hogy találta meg, hogy küldte egy részét vissza; az utolsó legszebb darabokat pedig éppen most hozta el magával. Hanem, hogy „kicsoda és micsoda” ez a „valaki”, arról a missnek semmi tudomása sem látszott lenni. Exorbitáns volt a magasztalásában a magyarországi rendőröknek. Sohasem hitte, hogy ilyen kitűnő detektívek legyenek ebben az országban. Szentül valami derék rendőrbiztosnak nézte mister Lullabájt.

Illavay utoljára megbosszankodott a quiproquo miatt, megunta az erőszakolt angol nyelvgyakorlatot, s mikor kezdte észrevenni a miss alattomos szemhunyorításából (ami Pálma felé volt intézve), hogy ebben valami malice is van, gondolta magában, no, megállj, majd visszaadom én neked mindjárt, a pikántoskodást, hogy beéred vele; s egyszerre csak odafordult az angol diskurzus közepette a grófnőhöz: magyarul szólítva őt meg.

– Rossz időben jöttem ide, grófnő, ugye?

A missnak az orra fölfelé mozdult e szóra, mint a szaglászó egérkéé. A lehető legnagyobb „shocking”, ha egy harmadik előtt olyan nyelven szólalnak meg, amit az nem ért! Pálmára tekintett, úgy húzva félre a száját, hogy azáltal a fél arca mosolygóvá, a másik fél fanyalgóvá fintorodott. Pálma azonban magyarul felelt a kérdésre.

– Üljön hozzám közelebb. – S abbahagyta a hímzést.

A miss erre bosszúsan taszítá hátrább kereken gördülő karszékét, s valamit mormolva a „turkish spoken”-ról, hátat fordított a társaságnak, s kezébe vette a letett könyvet, tovább olvasva azt az érdekes regényt, amiben Cserlsz Dikknsz éppen egy ilyen detektívet ír le, mint ez a mister Vájlovill.

– Nagyon szeretem, hogy volt önnek bátorsága ezt a kérdést megtenni, és ilyen nyelven. Felelni fogok mindenre – mondá Pálma, leszórva öléből a színes haraszfonalakat. – Ön volt már az atyámnál, s látta azt a két arcképet egymás mellett.

– Én csak egyet láttam. A nőt.

– S önnek az is elég volt. A másikra nem volt kíváncsi. Pedig az is meglepte volna. Egy délceg alak, dzsidás-tiszti egyenruhában. A festő remekelt rajta. Ön a nő arcképéből is megtudott mindent. Ez nem az a nő, akit ön itt hagyott.

– Nem.

– Hallgasson ki. Nehéz dolgokat mondok el; de tegyünk úgy, mintha csak fecsegnénk. Magyarul nem ért, aki velünk van, de a hanghordozásból megtudhatná, hogy minő tárgyról beszélünk. Tehát kérem, hogy majd mikor én nevetek, nevessen ön is.

– Megpróbálom.

– Azt is előre megmondom önnek, hogy ön éppen olyan ura a helyzetnek ma, mint utolsó búcsúvételünkkor, s amit ön fog mondani, azok után, amiket tőlem meghall, hogy ennek így kell történni, az úgy fog történni. Meg van ön nyugodva?

– Meg.

– No, hát nevessen egy kicsit. – Úgy. – Tehát amint a világ megváltozott: – ön tudja már, hogy nagyon megváltozott – az ön barátjai elmúltak a földről; ügye semmivé lett, új rend állapodott meg, új intézők jöttek, s ebben az új mexikói napórában jelentékeny hierogliffé vált a Temetvényiek halfarkú szirénje. Egy nagy új kerület uraivá lettünk. Csodák történtek. Nagyságok lettek semmivé, és semmik lettek nagysággá. Mi közöm volt nekem mindezekhez? Egyszer aztán meg kellett tudnom, hogy a világváltozásnak az én sorsomra is alakító befolyása van. Egy napon az atyám azt a hírt közölte velem, hogy a szomszéd nagybirtok ura, kitűnő érdemeiért, feloldatott az eddigi gondnoki zár alól, s bárói címmel fog birtokába behelyezkedni; pénzviszonyai az úrbéri kárpótlás által könnyen rendezhetők lévén. Azt mondtam rá, hogy gratulálok neki hozzá. Atyám erre így szólt: gratuláljak magamnak, mert ez a kitűnő ifjú a kezemet megkérte. – Most szabad nevetni!

– Tessék.

– Hát arra az atyám azt mondta, hogy nincs rajta mit nevetni, s elsorolta a kérő nagy előnyeinek egész sorozatát, amik között legjobban ajánlók azok, amiket más embereknél hibáknak neveznek. Nem mondtam neki ellent. Biz az jó parti. Kaphatnak rajta. Aki ért hozzá, egy ilyen alakot kihasználhat. De hát nekem már ez a szerencsés esély elkésve kínálkozik; mert én már el vagyok jegyezve, s a jövendőbelim úton van hazafelé: minden nap várom. – Erre nekem azt felelték, hogy még ugyan forma szerint az az úr nem kérte meg a leánynak a kezét az atyjától, sőt még gyűrűt sem cserélt vele; hanem azért mégis bőven tudomása van az atyámnak arról, hogy ők egymást el akarják venni. Nem is tett ellene kifogást soha. Hanem azzal az úrral egy kis baj van ez idő szerint. Ő meg van jegyezve a forradalomban való részvét miatt, ő kiváló szerepet játszott, császári szabadcsapatot vert széjjel, fegyveres népfölkeléssel. – Nevessen! Nevessen kérem! S ne nézzen rám olyan csodálkozó szemekkel.

Biz ez nevetni való volt.

– Én erre azt mondtam, hogy „Te magad tudod, hogy ő éppen minket szabadított meg a rablócsapattól, s az nem volt forradalmi cselekvény”. – „Igaz, hogy nem volt az, mondák erre; de az ő barátai ott Debrecenben ezt hőstetté kanonizálták, s ennek folytán őt kinevezték Felső-Magyarország kormánybiztosává!” – „De hiszen te tudod, hogy ő ezt a kinevezést sohasem kapta meg” – mondám én. – „Ő nem kapta azt meg, de ellenben az okmány olyan kezekbe került, melyek azt ellene fölhasználhatják.” – „De hiszen te tudod, hogy ő elment a külföldre, idebenn sem volt az egész válságos idő alatt.” – „Igen, de erre meg azt mondják, hogy a külföldön is forradalmi misszióval járt.” – „De te legjobban tudod, hogy ő a mi ellopott gyémántjainkat visszaszerezni futkosta be a félvilágot, s neked csak egy szavadba kerül felvilágosítani a vádlóit, hogy a vádból egy szó sem igaz.” – „Való, hogy mindezt én tudom legjobban, s énnekem csak egy szavamba kerül, hogy őneki csak egy haja szálát se görbítsék meg, s azt meg is teszem, ha te nem akarsz menyasszonya lenni; hanem elfogadod Opatovszky kezét.” – „S ha nem mondok le róla?” – „Akkor én is hallgatni fogok.” – „S akkor mi történik vele?” – „Kapni fog tízesztendei várfogságot.” Nevessünk, uram. Nagyon nevessünk!

Hahaha!

Hogy is mondta Rokomozer: „Bolond a világ, rosszak az emberek!” S azok között a rossz emberek még nem a legrosszabbak.

Illavay olyan nagyon nevetett, hogy még a szemeit is meg kellett törülni utána.

– Így került az a két kép egymás mellé, barátom – szólt Pálma, újra hozzáfogva a hímzéshez –, mármost határozzon ön, hogy mit tegyek?

Eközben a hímzőtű hegyével számlálgatta a tuffon a szemeket, mintha az érdekelné a legjobban.

– Férjhez menjek-e máshoz azért, hogy önt tíz évre holt emberré ne tegyék? Az bizony keserű sors: nagy szenvedés. Nekem aztán mindegy: ki az, aki elvesz? törpe-e, vagy óriás? okos vagy bolond, sánta-e, vagy daliás? Beszélő majom mind. Ő lássa, hová lesz velem. Nem leszek boldogtalanabb, mint százezren az én fajtámból. Nevetek már rajta. – Ha pedig azt mondja ön, hogy „Én nem adom vissza a szavadat; fogadásod tartsd meg, ahogy én megtartom”; hát én arra is ráállok. Ön beül tíz évre, viseli a maga láncait, én pedig itt maradok, viselem az én láncaimat; kiadok minden kérőn, várok a tíz esztendő leteltéig, s ha akkor kiszabadul ön, s lesz még kedve egy idegbajokban képzelgő, migrénekkel, vapeurökkel megszállt, környezetét bosszantó, arcát kendőző, szeszélyes, rigolyás vénkisasszonyt feleségévé tenni, megtalálhat. – Döntse el ön a kérdést. Én mehetek – én maradhatok.

Itt pedig mind a ketten elfelejtették a nevetést; – pedig nagyon alkalomszerű lett volna. Szerencsére a miss igen el volt merülve egy érdekfeszítő jelenetébe a gyönyörű Bleack Housenak.

A kérdés föl volt téve. S a kérdezett nem tudott rá mit felelni. Pálma arcát vizsgálta. Abból akarta kitanulni, mi ebben az igazság, mi a költemény?

Nincs-e neki magának is része ebben?

Ez a félreválasztott haj, ezek a huncutkák a homlokon – hát még ez a változás; ennyi jelensége az ellenszenves átalakulásnak. – Hátha belül is más lett?

Pálma észrevette a töprengését.

– Ne válaszoljon ön rögtön – mondá neki hímzésére hajolva. – Elébb gondolja ezt jól végig. Maradjon ma nálunk. Holnap megkérdem a válaszát – atyám előtt.

Ferenc fölkelt, és távozni készült.

Erre Pálma is fölkelt, és az ajtóig kísérte.

Még volt valami mondanivalója hozzá.

– Ne hamarkodja ön el a válaszát. Tartson elébb tanácsot magával. Menjen a szobájába. Legyen egyedül. Van önnek egy igaz barátja, aki önnek tanácsot szokott adni. Kérdezze meg azt.

E szóra Illavaynak az arca olyan kifejezést vett föl egyszerre, hogy Pálma visszarettent tőle. Tűz-láng gyulladt ki rajta, s a szemei villámokat szórtak!

Pálma elárulta magát, hogy ő Ferenc torztükrének a titkát tudja.

Pedig tudatta vele az ibolyaszín levél, hogy ezzel fenevadakat költ fel alvásukból.

Sok embernek van az a bolondsága, hogy mikor magában van, fennhangon vitatkozik. Ez a bölcseknek és az eszelősöknek a közös bolondsága. De aki ezt észreveszi rajtuk, s tudatja velük, arra megharagszik a bölcs, úgy, mint a bolond.

Illavay e szó után oly gyorsasággal hagyta el a szobát, mely a közönséges udvariasság szabályaival is ellenkezett. Sietett fel jól ismert szobájába. Az ő számára volt az egészen egyszerű bútorokkal berendezve.

Egyhirtelen nem tudott magához jönni. A meglepő fordulatok, a visszás érzések oly zűrzavaros tömegben rohantak egyszerre a kedélyére, hogy egészen el volt kábulva bele. Az az egy csepp örökölt vér Stibor vajda ereiből, amit Pálma utolsó szava felkavart benne, a maga jogait követelte elő.

Mit fontoljon meg? Miről tanakodjék magában? Hát lehet itt valami kétség az adandó válasz iránt? „Eredj a másik bolondhoz! Én is az vagyok”. Az egy gyáva bolond: én egy brutális bolond! Hisz kiszámított játék ez. Amíg azt hitték, hogy ők a bukott emberek, ez a másik a fölemelkedő: ragaszkodtak hozzá; amint ez lett a bukott ember, ők az újra fölemelkedők: menekülnek tőle. Mire való az a mese azzal a tízévi fogsággal? Hiszi azt a leány maga? Nem tudná talán, hogy ő maga írta azt a levelében, melyben azt mondja: szabadítson ön meg a barátainktól? Nem rabolták-e meg ugyanezek az emberek? Nem kétségtelen-e, hogy tolvajbanda volt ez, amit a nép szétvert, és nem császári hadcsapat? Hisz a hadbírák is emberek: ezt három szóval meg lehet nekik magyarázni; s akkor szó sincs a tízesztendei fogságról. A kormánybiztosi kinevezést ő soha a kezébe sem kapta, s az egész idő alatt külföldön járt; hogy ott mit végzett, bizonyítják a bíróságok, a követségek, s az útlevelére írt láttamozások. Hogy ez útlevél birtokosa és ő, ugyanazon személy, azt legjobban tudhatják a Temetvényiek, akik e címen leveleztek vele. Tehát semmi oka sem lehet Pálmának attól félni, hogy őt a haditörvényszék elé állítják. Majd szabadon eresztik. Ezért nem szükség neki magát feláldoznia, ha szereti.

De vajon szereti-e?

Megint előtámadt a régi kétség, formátlan démon alakjában. Ugyan hogy hihetted el, hogy tégedet szeretnek? Kell tükör, aki szemtől szembe kicsúfoljon? Igen, a torztükör! Az elesett, a kinevetett titok. Felfedeztek, hogy te is bolond vagy!

A düh forralta vérét.

Hiszen – nem szerettetni – ez férfisors – de kigúnyoltatni a szerelemért!

S hogy ez kétszer történhetik meg az életben az emberen! Hogy aki ott viseli szüntelen a mellén azt a kis aranykarikát, amit már egyszer annyi keserű csalódás árán vásárolt vissza, el tudta magát áltatni, hogy még egyszer végigszenvedje mindazt hatványra fokozottan!

Heves léptekkel járt végig hosszú szobáján, aminek az ablakai a parkra nyíltak.

A parkból vidám kacagás hangzott fel hozzá.

Jól ismerte ez édes hangot, Pálma nevetését. Ritkán hangzott az, s olyankor ő mindig jelen volt. Pálma maga mondá: „Mikor ön távol van, nem hall engem nevetni senki”.

Hát hiszen közel volt.

Bizonyosan őrajta nevetnek. Azon a bohókás emberen, aki a tükrével beszél, mikor magában van. Ez annyira rögeszméje volt, hogy az ajtóhoz sietett, azt felnyitni, ha nem leskelődik-e most is utána valaki?

A kacajhang újra zengett, s ismét az ő ablaka alatt. Úgy tetszék, mintha ott megálltak volna.

Ugyan mit nevethet?

Nagy volt a büszkesége, mit bánom azt? Tovább ment az ablaktól. Nem fog kinézni rajta.

Hanem a nevetés újra felhangzott, s most már oly dévaj módon, hogy a kíváncsiság erőt vett a büszkeségen. Mégiscsak odament az ablakhoz, s a félig csukott redőnyökön kitekintett.

Meg is lett büntetve érte.

Amit látott, az a leggyűlöletesebb jelenet volt előtte.

Pálma, a szájában egy szivarral, a miss égő havannájáról akarta a magáét meggyújtani, s a nem sikerülő műtét volt a kacagás indoka. – Ez Illavayt dühbe hozta.

Őrjöngő ellenszenve volt az iránt, hogy a nők szivaroznak. Bolondság volt tőle ez is. Miért ne tennék, ha nekik jólesik? De neki tűrhetetlen volt az a gondolat, hogy az édes női ajkból, a paradicsom rózsaörvényéből füstfújó katlant csináljanak. A szivarozó nő eszébe juttatá az indu bajadért, aki a fogát feketére festi, s aki nem nő, hanem csak embernőstény.

– Hát te kacagsz most, édes bálványom? – dühöngött magában, elfutva az ablaktól. – Kacagsz, amikor tudod, hogy én a szívemet akarom megölni! Hej, ha én elkezdek kacagni, az lesz ám a nevetés! Ha én most, nem várva holnapot, egyenesen odamegyek Temetvényi grófhoz, s azt mondom neki: „Uram, az a kép a rámában nem a tiéd, hanem az enyém; ha másnak akarod adni, előbb csinálj belőle özvegyet; itt vagyok, fogass el, te tudod, mit vétettem, vádolj be, öless meg, temettess el, de én nem mondok le!”, s ha akkor engem innen elvisznek láncra verve, ti pedig itt maradtok; s aztán eljön a csendes éjjel, s az éjszaka álmai között megjelennek a régi „jó barátok”, akiktől egyszer megszabadítottalak: s akik miatt ti elvesztetek, s azok aztán majd tömnek annyi földet Temetvényi grófnak a torkába, hogy jól lakik vele, s többet nem éhezik senki földjére: téged pedig elvisznek magukkal „a jó barátok”, s kockát vetnek rád, hogy melyiké légy? Ott aztán majd tanulhatsz még bagót is rágni, mert ez a mulatsága a zsiványok szeretőinek. Az én nevetésem lesz akkor a nevetés… Hahaha!

Mit mondott el magában, mit fennhangon ezekből? A kacajt egész kitörő erejében visszhangzotta a terem.

E hangra magához tért.

– Hová tévedtünk? – mondá, mellére ütve. – Ne hagyj el, édes eszem. Ne hagyj el! Bíró vagy, s csak a vádlót hallgatod ki, a védőt nem.

Leereszkedett egy székbe. Egész öntudatlanul tette, mint naponkint megszoká. A tükör fel volt nyitva az asztalon. Saját arcát látta benne. Az ismerős bírálóval volt szemközt. A saját arcmás delejező hatással van az emberre. Felgerjedt haragja csillapodni kezdett, amint a négy szem egymásba nézett.

„Hátha nem ő a hibás? Tüntetőleg elkövet mindent, hogy magát megutáltassa; – azt akarja, hogy kiszeress belőle, gyorsan és végképpen. Ha rossz-szívű volna, azt akarná, hogy örökre fájjon utána minden érzésed. Inkább ki akarja az emlékét tépni a lelkedből egészen; hogy ne viseld örökké. De hát miért teszi ezt? Hiszi azt a mesét, hogy te veszve vagy, ha róla le nem mondasz? – De hátha nem mese az? Lássuk csak nyomról nyomra. A lázadás és a forradalmi közreműködés vádját egy ember egy szavával leveheti rólad. Temetvényi gróf. – De hátha a felmentő maga a vádló! Ez a göcs! Hátha Temetvényi nemcsak hallgatni fog, de ellenkezőt beszélni? S ezt Pálma tudja, s jobban irtózik a szörnyeteg tettől, amit apja elkövetni kész, mint a balsorstól még, mely első jegyesét emiatt érni fogja. – S inkább magát áldozza föl?” Még nem hagyta magát a démon, az egy csepp Stibor-vér démona: a vér újra arcába szökellt ennek az egy cseppnek a gerje alatt.

„No, hát akkor teljesüljön be rajta a fátum. Neked nem kell egyebet tenned, mint hallgatnod. Nem vagy semmi sem többé. Nem vagy vőlegény a háznál, nem vagy szolgabíró a megyében. Terád nem tartozik, kinek a kastélyát rohanják meg ez éjszaka. Elmégy, hátat fordítasz. Aztán hadd keresse majd Opatovszky Kornél az eltűnt menyasszonyát, s a Bezirkscommissär Temetvényi gróf gyilkosait s elrabolt kincseit, millióját; te nem vagy az ő szolgájuk többé. Keressék a sorsukat; – állj félre az útjokból, hadd találják meg! Ettől majd lehűlök én; örökké égő vércsepp! Az a tükörből szemközt néző kép visszafelelt rá.

– És azután? Meg léssz elégedve magaddal? – Azt tudva, hogy megakadályozhattál egy rémtettet, és nem álltad útját. Senki sem vádolhat miatta: – de hát ez itt belül? Most ők a te adósaid: ha bosszút állsz rajtuk, te léssz az ő örök adósuk. És még minő teherrel! Ami soha – örökké lefizethetetlen. Tehetnéd azt, hogy Zsiborák bandájának adj diadalt? Te! Hisz cinkostársuk volnál. Az orgazda Rokomozer nem cserélne veled se ezen, se a más világon lelkiismeretet. Engednéd, hogy ezt a nőt elhurcolják a gazok, és minő iszonyú sorsra! Csak azért, hogy a tied nem lehet!

– El tudnád felejteni annak az „első csóknak” az emlékét?

„Nem!”

Szentírás a költő szava: „Az elválás keservét Többé nem érezem; De a csók édességét, Még most is érezem”.

„Maradok. Megmentem őket!”

S aztán előkereste a borotválkozó eszközeit. Két nap óta nem voltak már használatban.

A borotválkozáshoz pedig nyugodt vér kell; különben a pofájába szabdal az ember.

S aztán senki sem olyan jó diskurálótárs, mint az ilyen tükörből borotvált ábrázat. Az kénytelen mindenféle humorisztikus torzképeket vágni, amik kizárnak minden tragikus hangulatot.

– De hát tulajdonképpen miért jöttél te olyan nagyon indulatba? Valami rendkívüli dolog történt veled? – Nem magad vagy-e hibás? – Félév előtt, mikor itt hagytad ezt a leányt, ez egészen olyan volt, mint amilyennek te kívántad: tele érzéssel, és hozzád hasonló szegény. Még az utolsó vagyonát a gyémántjait is el hagyta lopni. Akkor elvehetted volna, s most azután futhatnál vele a világba, mint annyi sok hírneves hazafi; vagy félthetnéd, ha magadban futnál, s őt elhagynod kellene. – Magad jószántából szaladtál az ellopott gyémántjai után. – S ennek köszönöd, hogy most élsz. – Mert ha itthon maradsz, amilyen bolond vagy, te mentél volna legmélyebben bele a hínárba. Neki köszönheted, hogy most fejjel állsz az ég felé. – Ő pedig azalatt ismét gazdag lett és hatalmas. – Hogy rettegtél attól a gondolattól, hogy egy gazdag nőt találsz feleségül venni. A gazdag nő mindig első úr a háznál. – Vágysz-e most e szolgaság után? – Szereted? – Talán nem is igaz? – Csak elhitted neki, hogy ő szeret. – S most aztán jogot tartasz hozzá. De miért? Mert nagy érdemeid vannak az úri házban? – Barátom! Érdemekért adnak aranyláncot meg vasláncot; de nem rózsaláncot: nem feleséget. – Más természetosztályba tartozó lények ezek. Itt nem a szív kel össze a szívvel, itt a birtok házasodik: a nagy földnek nagy föld kell. – Amilyen nagy a menyasszony, olyan nagynak kell lenni a vőlegénynek. – Az egér hiába szerelmes az elefántba. – Megesik, hogy gyakran a vőlegény fényes címe kiegyenlíti azt a hiányt, hogy nincs egyebe egy kardnál; de nálad még ez is megfordítva van: a leánynál van a fényes cím. – Még nagyobb volna, ha elárulnád valaki előtt, hogy ábrándoztál. Ha számot vetettél a jobbik eszeddel; neked magadnak kellett volna azon kezdened, hogy felejtsük el, comtesse Pálma, ami közöttünk történt! Ábránd volt, a tavaszi balzsamos lég mámorító hatása. Ne gondoljunk erre a bohóságra többé.

(Hanem a csók édességét még most is érezem!)

Mire vége volt a szakállirtási műtétnek, akkorra a régi jó barát, a bűvös tükör kiverte az élő képmása szívéből a haragvó rémeket, s elsimította, mint olaj a tengert, a hullámzó vért. Visszatért idegeibe a hideg, józan erély: nyugodt volt, lecsendesült.

Az éj

A várkastély csengettyűje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyan azt az időt délutáni hat órának nevezik; hanem itt akkor ebédelnek.

A komornyik felhozta Illavaynak a menüt. Az a jó szokás uralkodott itt, hogy a szakács ebéd előtt be szokta mutatni az uraságoknak és vendégeknek a napirenden levő étsorozatot; hogy előre delectálhassák magukat a bekövetkezendőkön.

Ferenc magában nevetett, mikor végignézte a címeket. Mintha csak szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden, a növényországból és a hüllők seregéből mindaz, amivel őt néhanapján világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? Ahogy egy időben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a tálat, amiben kedvenc étele van, még egyszer a kedves vendég; éppen úgy akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a békacombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az! Aki az Óceánon túl járt, s meglakta az újvilágot, az nem fél már sem a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem gyönyörűség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idő alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit evett. – Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly dolog? – Ez az arab szerelmesek „telli”-je, amiből, aki érti, megérti, hogy jobb lesz erről az ebédről a vendégnek elmaradni.

(Úgysem mennék.) Egynél több oka volt erre.

– Mentsen ki, kérem a gróf előtt; nem mehetek az ebédre – mondá Ferenc a komornyiknak.– Valami változást érzek. Le akarok minél előbb fekünni. Csak egy pohár rumot kérnék.

Kevés idő múlva a komornyik után jött monsieur Cousin.

– Pálma comtesse tette feladatomul, hogy önt meglátogassam, s elhozzam ezt a mandarint. A grófnő vigasztalhatatlan. Rögtön beküldött egy futárt a városba az orvosért. Kérdezteti, hogy mi baja monsieur-nek? Addig is ajánlja ezt a csodaszert. Pekingben készítik, csupán a mandarinok számára; száz frank egy kis palack. Csoda hatású szer. Ezerféle indiai fűszer van benne.

Ahányat szólt mr. Cousin, annyit mondott magában utána Ferenc. Pálma nem küldte önt ide. Az orvosért sem futtatott a városba. Tudja ő jól, hogy mi baja monsieur-nek. Ezt a mandarint sem készítik Pekingben, hanem Berlinben; van benne spiritusz, glicerin meg szerecsendió. – Talán egyéb is.

– Köszönöm, monsieur Cousin. El vagyok bájolva a grófnő figyelme által. Ne aggódjék miattam. Szokott baj ez nálam. Egy hajtásnyi erős szesztől elmúlik; reggelre semmi bajom.

– Ez pedig nagyon erős – mondta mr. Cousin. – Ez igazán használni fog, reggelre nem lesz önnek semmi baja.

E szóknál valami ösztönszerű vonaglás látszott meg az ajkszegletén; más észre sem vette volna azt, mint az olyan inkvizítori szem, aminő Illavayé.

Sietett is jóvá tenni a hibát mr. Cousin, amidőn a kis palackot az asztalra helyezé, megjegyezve:

– Még fel sincs bontva. Segítsek?

– Köszönöm.

– Előbb le kell vágni róla a kaucsuk süveget: azután lesrófolni a kupakot, ami egyúttal pohárkának szolgál.

– Köszönöm. Foglalkoztam már ilyennel.

Illavay minden cseléddel nyájasan szokott beszélni, s mr. Cousinnal éppen olyan modorban társalgott, mint amazokkal, akik livrée-t hordanak. Pedig a titkár úr elégszer sandított le a gallérján levő egyes csillagra, hogy azt a vendég úrral észrevétesse.

– Ne küldjem be még egyszer az inast?

– Köszönöm. Le akarok fekünni, s bezárom az ajtót, s ha elalszom, fel nem ébredek semmi zajra.

– A gróf úr vigasztalhatlan lesz. Mára sok vendéget hítt meg, s mindegyik kimentette magát valami ürügy alatt. Amióta őexcellenciája a magas hivatalt viseli, alig jön hozzá valaki az urak közül látogatóba.

Illavay nem volt belevonható ebbe a tárgyba.

– Jó éjt, monsieur Cousin.

Rögtön be is zárta az előszoba ajtaját, amint látogatója eltávozott.

Azután fölnyitotta a palackot, s egy darab itatóspapírra öntött belőle néhány cseppet, s azt kitette az ablakba. Az édes nedvre rögtön rászálltak a legyek, s ahány belekóstolt, mind el is hullott tőle.

Illavay újratöltötte a revolverét. Még akkor ezek lőkupakos fegyverek voltak, töltéskor az egész lőkamrát ki kellett venni, s úgy verni le a kalapbőrrel megtalpalt golyókat a csövekbe.

Semmi kétsége sem volt már.

Azután levetette a csizmáit, hogy a lépteinek hangja el ne árulja. Valaki hallgatózhatik az ajtón vagy az alatta levő szobában.

Azután valami sürgés-forgás, csendes zaj töltötte be a hallgatag időt, aminő szokott lenni az úri kastélyokban étkezés ideje alatt. Annak is vége lett. Lenn a faluban estére haragoztak.

A várlak folyosóin és tornácain meggyújtották a lámpásokat, egy csillagképlet oda is vetődött Illavay sötét szobájába.

Csak most vette észre; eddig sohasem volt rá figyelmes, hogy az előszobája ajtaján van egy rézlapocska, csillagformára áttörve: arra való, hogy a benne levő észrevétlenül megláthassa, ki van az ajtón. Az világított be hozzá a hálószoba nyitva hagyott ajtaján keresztül.

Ezen a csillagon át az egész folyosót végig lehetett látni egész az átelleni ajtóig, ami egy szögletszobába nyílt.

Egy nagy függőlámpa világítá be az egész tornácot.

Az asztalelszedés utáni zaj múltával halk léptek közeledtek Ferenc ajtaja felé, s valaki csendesen kopogtatott rajta. Ferenc odalépett, és kikémlelt a csillagon. Cousin volt ott.

De Cousinon túl volt még valaki, akit inkább meglátott: Pálma.

Az ebédhez ismét más toalettje volt. Sötétzöld kasmirruha, széles, virágos volantokkal. Hajdan, mikor az ő kedveért öltözködött, az a ruha, amit reggel felvett, jó volt neki késő estig; csak a lovagláshoz vett mást. Mit akar itt?

Nem kíséri sem a miss, sem nőcseléd; Cousin tart a kezében egy kétágú gyertyatartót, ő pedig óvatosan tartja az öltönye volantját, hogy suhogása el ne árulja.

Cousin ismételve zörget az ajtón. Nem kap választ. Mutatja a grófnőnek, hogy alszik az már.

Pálma bosszúsan szorítja ökölre az ujjait, összegyűrve a fejére vetett csipkefátyolt. S aztán tovább indul.

Vajon mi mondanivalója volt még hozzám? Vagy talán csak a jó szívével akart ragyogni? Sajnálatát akarta tudatni a szenvedővel? – Vagy azt akarta meghallani, hogy mit hazudik valaki, mikor a szíve fáj, hogy mije fáj?

Cousin előtte akarta vinni a gyertyát, Pálma kivette azt a kezéből, s intett neki, hogy maradjon. Rá sem nézett. Olyan tárgy volt őelőtte, mint az a kandalábertartó, a bronzszerecsen a lépcsőfeljáratnál. Továbbment. Az ő lakosztályához a folyosó másik ága vezetett.

A hátramaradt férfi utánanézett sokáig. Azt hitte, hogy egyedül van.

Csak egy kinyújtott kar távolában volt tőle a másik, aki az arcát vizsgálta. Az igazi képe látszott most ennek az embernek. Az elszabadult vad szenvedélyektől dúlt ábrázat, aminek jólesik egyszer ledobhatni az álarcát. Ez a sóvárgása az éhező bűnnek, ez a visszafojtott kannibáli vágy, ez a vér és csók után egyszerre szomjazó pokoldüh, az az orcátlan áhítozás annak a megfertőzése után, ami a legtisztább, mindez egy szökött gályarab bélyegzett tekintetében veszettséggé hatványozva. – Ez az arc igazolt minden gyanút.

Ferenc undorral fordult el tőle. A vére felháborodott e tekintettől. Olyan volt az reá nézve, mint a veszett farkas. Visszament a hálószobájába. Annak az ablakai a parkra nyíltak, s azokból az oldalszárny ablakaira lehetett látni, amelyben Pálma grófnő lakott, elszigetelve az egész cselédségtől, az ifjú leányok csodálatos bátorságával.

Este volt már, az újhold karéja gyönge csillagfénnyel derengette fel a tájat.

Szép hosszú ősz volt ez évben. (Jól emlékezem rá: magam a Bükk-erdők mélyében laktam akkor.) A park vadgesztenyefái másodszor virágzottak, mint megannyi százágú kandaláber, lobogó fehér gyertyáival, a tearózsák csoportjai rakva voltak őszvirággal, s a dáliák pompáztak minden színben a nagy pázsitszőnyegek közepén; egy csoport amerikai liliom bíbor virágfürteivel olyan volt, mint egy lángoló oltár a félhomályban. Az estikéken rajzott az éjlepkék tábora, s a bokrok sötétjéből, mint elszórt gyémántok, világlottak elő a fénybogarak. Üde virágillat balzsamától volt átfűlve a lég. Alig hallatszott egyéb hang, mint a szökőkút vízsugarainak locsogása.

Egészen olyan éj, amikor jólesnék reggelig fenn virasztani, a nyitott ablakba kihajolva, úgy, ahogy az a hölgy teszi ott, abban a nyusztprémes palástban, melyből félválla kifehérlik, mint a félhold. Az oldalablakból, a félig nyitott redőnyök mögül nézi őt valaki; és nem tud megválni a nézésétől. Talán tudja is a hölgy, hogy nézik. Majd talál ki valamit, hogy ne nézzék. Szivarra gyújt. Most aztán egy fénybogárral több világít; az a piros szikra az ő ajkai közt. Ejh, hogy gyűlöli az az ember azt a parázst a női szájban! Mintha nem volna abban égető anélkül is elég! Nem is nézheti tovább.

Jobb is neki, hogyha eszére tér. Hisz nem az az ő feladata itt, hogy a park gesztenyefáit s azoknak tündéreit szemlélgesse, hanem, hogy egy nagy munkához lásson; amihez egyedül van.

Hogy miért nem közölte a tervezett merényletet másokkal is? Talán félt, hogy mások elrontják a tervét, ha előresietnek a gondoskodással? Talán nem bízott ezekben az új emberekben, akikhez nincs is semmi köze? Nem! Nem! Egész keserűségében meg volt érve nála a terv, amit, ha végrehajt, egyedül végez be; s aztán az egész keserűséget megtartja magának jutalmul; nem osztozik benne senkivel.

Az előszobájából egy ablak a várkastély nagy négyszögű udvarára szolgált, aminek közepét egy királyi alak márványszobra foglalta el. Az ablakból a kapubejáratig lehetett látni, aminek az udvar felőli szögletén ez idő szerint egy katonai faköpenyeg volt felállítva, esetleges eső elleni védelmül az őrt álló csendőr számára, aki azonban most az szép holdvilágnál, karjára vetett puskával járt kimért léptekkel a fal mentében végig s vissza.

A járkáló őr léptei kezdenek támolygókká válni, néha nekidől a falnak; aztán megharagszik, megdörzsöli a szemeit, s sebesebb járásnak indul neki. Meg csak azon veszi észre magát, hogy nekitámaszkodott a faköpenyegnek, s a sisakja le akar esni a fejéről vagy a fejével együtt még inkább. A vártorony órája tizet üt már. Az őr ásítozik, a szempilláit az ujja hegyével igyekszik feltámogatni. Itt volna már az ideje, hogy felváltsák; de nem jönnek érte. Azok is alszanak mind; megitták vele együtt a „holdvilágot” a borban; kiáltani kellene a jelszót: „válts fel”; de a megkezdett kiáltás átcsuklik az ásításba; a puska kihull a kezéből, maga is utána rogyogat csendesen, s aztán szépen odahajtva a sisakos fejét a faköpenyeg lépcsőjére, elalszik boldogan.

Idáig készen van minden. – Most mi következik?

Illavay visszament a hálószobába, s ismét odalépett az ablakhoz, kitekintett a redőnyök közt.

A szép fehér arcú hölgy még akkor is ott volt az ablakába kihajolva, s a szivar égett a szájában, ki tudja, hányadik már? Egyszer aztán az éji hallgatás közt megcsendül a faluban az a harangszó, amit a szegény bűnösök harangjának neveznek. Haldoklik valaki, s a papot viszik hozzá, az utolsó vigasztalás végett. – Erre szól a lélekharang.

E szomorú hangra rögtön eldobja az égő szivart a szájából a hölgy, s prémes palástját összerántva keblén, kezeit imára kulcsolva tekint fel a csillagos égre.

– Ó, bizony nagyon jókor jut eszedbe az éghez fohászkodás, szép halavány úrhölgy; mert ez a lélekharang „teneked” szól. Te magad vagy a haldokló!

A rablók terve szerint a papot éjjel haldoklóhoz fogják híni. Megszólal a lélekharang. Ez lesz az első jeladás a lappangó haramiáknak, hogy a vízvezeték ciszternáját foglalják el. A második lélekharang azt fogja jelenteni, hogy a martalócok már a pincében vannak, s cinkostársuk siethet őket a várba bebocsátani.

Pálma kezeit kebelére tette, s fejét aláhajtá. Mit gondolhatott most?

Azután visszahúzódott az ablakból, s bezárta a redőnyöket. A lélekharang még egyre szólt.

Mire az elhallgat, akkorra tán ő is elalszik. Milyen álma lesz? És milyen ébredése?

(Aludjál csendesen!… Itt vagyok én… Megvédelek.)

Most aztán az előszobában foglalta el az őrhelyet, ahonnan mind a várudvart, mind a korridort végigtekintheté.

Az ő haditerve tökéletesen összevágott az ellenfelével.

A lélekharang első csengetése készülőt jelentett az ő embereinek is, akik a malomnál s a vásártéren szekerekben voltak elrejtőzve. A második megszólalásánál a lélekharangnak, azoknak is minden oldalról egyszerre a vízvezeték ciszternájára kellett törni, a rablóknak ott hátrahagyott előőrseit leverni, s aztán a kőépület vasajtaját bezárni. S ha ezzel egyidejűleg a várudvarban is meg lesz akadályozva, hogy a pinceajtót felnyissák, s a rablókat kibocsássák, akkor azok egész bandástól el vannak fogva. Ez a banda ugyan híres arról, hogy a legerősebb zárt ajtókkal is el tud bánni. A Németalföldön egy gazdag bérlőnek a kastélyába úgy törtek be, hogy az útfélről kiemelték a feszületet, s azzal, mint egy faltörő kossal zúzták szét a vaspántos kaput. Hanem addig oda is be lehet hívni a fegyveres parasztokat, a csapóhidat leeresztve.

A fő kérdés, hogy Cousinnak nincsenek-e cinkostársai a cselédek között. Ha többen vannak, akkor egyenkint kell őket különkapni. Ferenc bízott a revolverében.

Közel éjfél volt, mikor a lélekharang másodszor megcsendült. Ezúttal csak igen röviden.

Erre a korridor túlsó végén egy árnyék mozdult meg, mely régóta ott lappanghatott az ablakmélyedésben. – Cousin volt.

Kurta köpeny volt a vállán, mely alól egy tolvajlámpás fénye villant néha elő. Nesztelen léptekkel lappangott a nagy függőlámpásig, ami egész éjjel szokott égni, s azt eloltotta.

Azután felnyitotta a folyosónak egyik ablakát, s kinézett az udvarra. Ezt még bevilágította a kapuboltozatról lefüggő lámpás. Láthatta néha, hogy az őrt álló csendőr a földön fekszik, mélyen alva.

Nyitva hagyta az ablakot.

Azután lábujjhegyen Ferenc ajtajáig jött. Megpróbálta, hogy be van-e zárva? Azután megzörgette a kilincset.

– Monsieur?

Ferenc látta a csillagrésen át, hogy Cousin a jobb kezével a kabátja belsejéből egy olyan kést vesz elő, aminőt minden országban csak az orgyilkosok használnak, a kés pengéje az ütött sebből visszarántva, azt szigonyával halálosan szakítja.

S a két oldalára egy-egy pisztolycső van alkalmazva: lehet vele szúrni és lőni.

– Monsieur! – ismétlé a hívást. – Ébredjen föl! Baj van.

Hogy hívására semmi nesz nem felelt, elébb hallgatózni igyekezett a rézlapon át, majd a szemeit erőltette a csillagon keresztül nézésben.

„Most én téged szépen fejbe lőhetnélek – gondolá Illavay –, de az neked jobb volna, mint nekem. Te jól járnál vele; én meg rosszul. Csak eredj le, barátom, a pincébe; oda kell neked becsukatni elevenen a cimboráid közé, hogy el ne tagadhasd a dolgodat!”

Cousin, hogy nem hallott semmi neszt, megnyugodott abban, hogy Illavay kábultan hever odabenn a megivott altatótól. Azzal ismét keblébe dugta a kést, s a mellékfolyosón eltávozott, maga előtt világítva a tolvajlámpával.

Most aztán Ferenc kijött a szobájából, s követte őt a sötétben. A kastély udvaráról háromféle följárat volt: a főlépcső, amelyen az uraságok jártak fel, az udvari lépcső a cselédség számára s egy csigalépcső, mely az emeleteket és a földszintet összekötötte. Mind a három erős vasrácsajtókkal volt elzárva. Ezeknek a kulcsai Cousinnél álltak, aki maga szokott bezárni minden ajtót éjszakára. – A csigalépcsőn ment le. – Illavayra nézve ez kedvező körülmény volt, mert észrevétlenül követhette. – Cousin a rácsajtó előtt elrejté a tolvajlámpát rézfödelei alá: az udvaron nem volt rá szüksége, mert ott lámpa égett, s csillagos éj volt.

Illavay nesztelenül utánament a rácsajtón, s a királyszobor mellett húzta meg magát.

Cousin odament az alvó őrhöz: az még akkor is karjai közé szorítva tartó puskáját. Cousin egy marék homokot tömött a puska csövébe. Attól az szét fog repedni az elsütéskor, s a célzót tépi agyon.

Azután eloltotta a lámpást: egészen sötét lett az udvar. Akkor kinyitá a tolvajlámpát, s még egyszer körülvilágított. Nem látott mást, csak azt a kőből faragott királyi alakot, akitől nem félt már senki.

Azzal a pinceajtóhoz ment, mely a kapubejáratra torkollott. Roppant nagy kapuboltja volt, amin néhanapján egész társzekerekkel lehetett egyenesen bejárni az előboltba, ahol a borsajtók állnak. Innen nyílt azután egy vasajtó, mely a roppant kiterjedésű pincékbe és vízműhöz vezetett alá.

Az előboltnak kettős szárnykapuja volt, vastag tölgyfából, s a kinyíló szárnynak csigaművön járó zárszerkezete, ami azt magától becsukta.

Cousin itt letette a földre a tolvajlámpást, s elővette a karikára fűzött kulcscsomagot, hogy kikeresse belőle a szárnyajtóhoz valót.

Illavay ezalatt a fal mentében észrevétlenül az őrkunyhóig lopózott, s abba rejté el magát. A csendőr horkolt a lába előtt. Onnan nézte el csendesen az emberét.

Az meglelte már a kulcsot, s a fél kapuszárnyat kinyitá. Aközben a térdét a kinyitott szárny elé kellett feszíteni, hogy a zárkészülék nyomását visszatartsa, amíg a kulcscsomagot kihúzza a zárból, s a vasajtóhoz valót megkeresi rajta.

Mikor már ott volt a kezében, akkor megragadta azt egy vasmarok, s a fülébe súgta egy hang:

– Ribeau!

Az az egy szó, az az egy tekintet elég volt a meglepett gályarabnak, hogy visszaváltoztassa azzá, ami igazán volt. Rablók, betörők vezére.

Nem volt mentség semmi hazudásban, egyedül az éles késben.

Az egykori gályarab kemény ember volt, izmai olyanok, mint a kötél, s mellé egy zsonglőr ügyessége. Hirtelen eldobta a kezéből a kulcsokat, s felrúgta a lámpást, sötét lett, aztán magával rántotta az ellenfelét be a pincébe: az elszabadult nehéz kapu nagyot dördülve csapódott be utánuk.

Azután csendes maradt az udvar és sötét.

Temetvényi Ferdinánd ezen a mai napon elmondhatta magáról, hogy ő a legboldogabb ember a világon. Meg volt elégedve mindennel, ami ezen a planétán történik – s azonkívül saját magával.

Komolyan hitte, hogy ő a lefolyt eseményekben tettleges részt vett, s nagyra becsülte magát, mint finom diplomatát. Az a legirigylésreméltóbb ember, aki el tudja magával hitetni, hogy az ő érdemeit minden lélek olyan nagyra becsüli, mint saját maga: akinek nincs egy olyan varázstükre, mely a szemébe mondogassa, hogy bizony te, édes barátom, csak azért vagy nagy ember, mert a nagyobbak mind lefeküdtek körülötted, s te éppen akkor felálltál. A magyar konzervatív mágnások mind visszavonultak a közpályáról, az ország sorsát intéző hatalmaknak nem volt válogatásuk, azt fogták meg, ami ott maradt és kínálkozott. Ő azonban mindenből kapitálist csinált, amivel önbecsülését felgazdagíthatta. Nagyra volt azzal az államférfiúi fogásával, hogy Illavay kineveztetését a Felvidék kormánybiztosává nem kézbesítette; sőt, azt az embert, aki a földnépe előtt valódi orákulum volt, átküldte a föld túlsó felére. Ha az itthon marad, s a népfölkelést idejében szervezi, azáltal feltartóztatja a Rózsahegyi-szoroson betörő muszka hadoszlopot, ezáltal Panyutinye tábornok elkésik a zsigárdi ütközetből, ahol az ő megjelenése döntötte el a csata sorsát, ezáltal Görgey előtt megnyílik az út Bécsig; ezáltal Paskievics haditerve szétfoszlik, s most a magyar hadvezér diktálja Bécsben a békeföltételeket! Óh, de sokszor elhistorizálta ezt Ferdinánd gróf az asztalánál jól ebédelt tábornokoknak. Maga is hitte már, hogy ő nyerte meg a hadjáratot. A maga részére csakugyan megnyert mindent, amit csak álmai valaha eléje kápráztattak. Az úrbérváltságra kapott előlegül oly összeget, mellyel legsúlyosabb terheit letörlesztheti, s a régi családi fényt visszaszerezheti. Az ő ajánlatára lett az ifjú Opatovszky a gondnokság alul fölmentve, birtokaiba visszahelyezve és bárósítva, előre lekötve magát Pálma grófnő jövendőbeli férjeül. A hajdani Bercsényi birtok, a „kiskirályság”, íme, tehát újra egyesül. Azok a művészi tájképek, amik a címerterem falait egész magasságaikban elfoglalják, nem csak műbeccsel fognak bírni. Nem ideális képek; ez mind a mi birtokunk! A két címerből egy lesz; a halfarkú szirén s a három búzakalászt tartó medve egy mezőbe kerülnek. Szebb összepárosítást képzelni sem lehetne, egy szirén meg egy medve. Hogy Pálma boldog lesz-e a házassággal? Ugyan ki nevettetné ki magát ezzel a kérdéssel? Vajon kérdezik-e a főrangú kisasszonytól, mikor beadják a kolostorba, mikor fölvétetik vele a fátyolt, hogy boldog lesz-e az ő mennybeli vőlegényével? Ne nevettessük ki magunkat! Ebben a tekintetben minden ember arisztokrata. Van-e rá eset a világon, hogy egy telkes gazda egy zsellérnek odaadja a leányát? Pedig azok csak parasztok, s egyforma szűrben járnak. Hát a magasban mért lenne másképp? Nézzük végig az ősök képeit, egész hosszú sorban. Nem arról volt-e nevezetes az az aranygombos pálca Temetvényi András kezében, hogy azzal szokta a feleségét megdöngetni. Mégis boldogul éltek együtt. Hát ennek a szép halavány asszonynak az ölében az a kis öleb nem arról emlékezetes-e, hogy mikor a szép nő a rút férjet meg akarta mérgezni, az öleb belekóstolt az ételbe, s elárulta kínvonaglásával a veszedelmes titkot. Hanem azért derék házaspár volt az! Hát az nem köztudomású dolog-e, hogy ez a ragyogó, piros arcú, kék szemű hölgy itt, a szép Florisdorf őrgrófnő, aki itt két férfikép között mosolyog le ránk, e kettő közül az ifjabbat szerette; de ahhoz nem adták, mert az öcsnek csak apanázs járt; a majorescóé volt a birtok, az pedig félszemű volt és sánta. Ehhez adták. Aztán, hogy jöttek ki egymással hárman? Az a gyóntató atyák titka. Vagy álljunk meg a legutolsó pár előtt: ez Ferdinánd gróf és elhúnyt neje. Akárhogyan hízelgett is a festő, azt nem bírta eltussolni, hogy a gróf az arcképen negyvenöt esztendős, a neje pedig harmincnyolc. Ily korukban keltek össze. Ez már csak nem volt ifjúkori ábránd. Mégis milyen jól éltek egymás mellett. A példa hatalmas!

Eleinte ugyan Pálma ragaszkodott a „marotte” -jaihoz, s ha Illavay azonnal visszatér, amint Angliában megtalálta a gyémántok egy részét, még nagy zavart csinálhat; de, amint az osztrák nagykövet értesüléséből megtudta Pálma, hogy Ferenc utánament a gyémántok többi részének Amerikába, megbosszankodott rá: „a bolond!” Nem ér az semmit az embernek, olyan hosszú időre elhagyni a menyasszonyát; ha csupa Kohinoorokról és Sancy-gyémántokról van is szó.

Most már aztán az idő és az elszokás kigyógyítá a leányt e bolondságából. Talán egyéb is. Megesik az a grófnékon, akik sejtik családjuk közel romlását, hogy szentimentálisokká lesznek, s olyankor aztán ábrándoznak a csöndes zsindelyfedelű házról, amelyben a háziasszony a cselédekkel fonat, s maga meg spékeli a nyulat, amit az ura lőtt a mezőn, s reggelenként megöntözi a sárgaviolát meg a rozmaringot az ablakban; – hanem aztán amint egyszer valami véletlen szerencse visszaadja az elvesztett gazdagságot, megint felébrednek a nemes szenvedélyek, s az álmáról nem beszél többé senki.

A találkozás, íme, milyen simán folyt le. Ferdinánd gróf kissé húzódott tőle. Azt hitte, ez a nyers, durva ember szenvedélyesen fog kitörni, s azzal – csak magának fog kárt tenni. Hanem hát mérsékelte magát. Hiszen van neki esze. Átláthatja magától is, hogy ami lehető volt félév előtt, az most már képtelenség. Ha az ujján volna is már a jegygyűrű, neki magának kellene azt visszaajánlani. Vannak nagy változások, amik a legtörvényesebb eljegyzést is megsemmisítik. Ilyen főleg az, ha a vőlegény valami olyan dolgot követ el, amiért börtönbe juthat. S a kérdésben levőnek van ilyen dolga. – Pálma grófnő azt meg is mondta már neki, s annyira magába szállóvá tette ez urat, hogy az ebédre sem jött át, okosan tette. Szépen el fog tűnni innen, s aztán ott ragad a maga völgyzugában, mint sokan mások, akik nagy dolgokról ábrándoztak.

Pálma pedig kap egy olyan férjet, aminőt csak különös kegyképpen imádkozhatik le valaki magának. Egy akarat nélküli bábot. Aki fölött egy okos asszony korlátlanul uralkodhatok. Az asszonyok aztán meg tudják maguknak szépíteni az életet. Az eszes asszonyt soha se kell sajnálni. Tesz az a szíve bajáról.

S milyen jól fog illeni az a két kép egymás mellé, a családi képek hosszú sorában.

Ferdinánd gróf hosszasan elnézegette Pálma arcképét. Milyen bizarr szeszélyei vannak ennek a leánynak! A festő előtt annyira lesütött szempillákkal ült, hogy csaknem alvónak látszik. Hasztalan kérték, hogy engedje magát nyitott szemekkel lefesteni: azt mondta: „Én bizony nem fogok századokon keresztül minden bámuló pimasznak a szeme közé nézni”. Így pedig olyan, akár egy alvó.

Odakünn a faluban megcsendült a lélekharang.

E harangra mintha villanyütés rándította volna meg Temetvényi idegeit. Összerezzent tőle.

S e percben úgy tetszett neki, mintha az a kép egészen lecsukná a szempilláit, s nem egy alvónak, de egy halottnak a képe volna.

A lélekharang pedig egyre szólt: nagyon hosszú verset kongott. Temetvényi izgatottan járt fel s alá a szobájában. Meddig szól még az a harang? Valahányszor rátekintett a képre, úgy tetszett neki, mintha annak húznák azt a csengettyűt! Mégsem hagyják el?

Aztán mikor már elhagyták is, még mindig azt hitte, hogy egyre hallja.

Egészen fel volt izgatva e harangszó által. Mindig későn szokott fekünni. S mikor nagyon fel voltak az idegei hangolva, nem tudott mást csinálni, mint elővette a pasziánszkártyát, és rakta vele a nagy napóleoni haditerveket.

Most is ahhoz folyamodott, s leült a pasziánszkirakó asztalkához. Senkije sem volt, akivel beszéljen. – Mindig be tudta tölteni magamagával az egész világot.

De ezúttal ez a neutralizáló fásult mulatság sem bírta elzsibbasztani az idegeit. Az a balsejtelmes lélekharangszó kizavarta önző elégültségéből, s valami elcsillapíthatlan nyugtalanságot költött a szívében.

A feje fölött levő szobában lépteket vélt hallani; pedig ott nincs más, mint a régészeti múzeum.

Lenn a faluban a kutyák dühösen ugattak minden udvaron. Egyszer ki is nyitotta az ablak tábláit, megnézni, hogy nincs-e tűz a faluban. Szép csillagos éj volt.

Hideg volt a szobában, a kandalló tüze egészen kialudt. A komornyik dolga lett volna bejönni, és hasábfákat rakni rá. Különös, hogy egész este be nem jött se ő, se az inas, se a hajdú a szobába.

Meghúzta a csengettyűzsinórt, hogy valamelyiket beidézze, hogy rakjon új tüzet a kandallóban, s segítsen levetkőznie. Senki sem jött.

Újra és ismételve csengetett, utoljára a kezében maradt a csengettyűhúzó; de azért senki se jött be.

Ekkor türelmetlenül kelt föl, s maga ment át a komornyik szobájába.

Annak az asztalán már fogytig leégett a gyertya, s csak a bélkanóc lobogott még a tartóban. E föl-fölpillogató lángnál ott látta a pamlagon elnyúlva a komornyikot, egész felöltözötten, a feje alantabb volt, mint a lábai.

Odament hozzá, s megfogta a karját, nagyot rántva rajta, s a nevét kiáltó a fülébe. Az nem ébredt fel.

Megrázta két kézzel; felemelte; – az visszaesett megint, s tovább aludt.

Egy pohár vizet keresett, s azzal az alvó arcába fecskendett. Nem bánta az azt se, csak aludt.

A komornyik szobáján túl voltak az inasok alvói: ott kellett az egyik vadásznak is lenni, aki a grófot utazásaiban kísérte. Amint a gróf a befelé nyíló ajtót fel akarta tárni, annak valami akadály állt az útjában, amit csak nekivetett vállal bírt nehezen eltolni az ajtóval. Maga a vadász volt az. Nyilván ki akart jönni az ajtón, s ott összeroskadt. Az inas ott volt az asztal mellett, ami tele volt szórva kártyákkal; de igen rossz helyzetet választott magának, a teste a földön feküdt, a lábszárai pedig fenn voltak a széken, szemei és szája nyitva, úgy aludt. Egy szolgába sem lehetett lelket verni.

Temetvényi kezdett rémüldözni. Itt valami nagy baj van! Visszasietett az olvasószobájába, s a titkos szekrény ajtaját felnyitó; annak a gépezete, mint tudjuk, jelt adott csengetéssel odalenn az őrszobában. Ott ezúttal hat csendőr volt elszállásolva, a másik hat az őrmesterrel a kapu alatti vártaházban volt elhelyezve.

Azoknak sem hallatszott semmi neszük. Talán nem szól a csengettyű?

A gróf újra felnyitotta a rejtekajtót, kétszer, háromszor játszatta a titkos gépet, s aztán hallgatózott, hogy szól-e a csengettyű oda alant?

Megszólalt az: de nem az oda alant, hanem a lélekharang odakünn. – Ez volt a másodszori jeladás: rövid, hirtelen félbeszakított.

Temetvényi azt hitte, hogy érzékei hallucinálnak. Mi volt ez a második harangszó?

Hallgatózott. – Künn a faluban egész pokoli kórusban üvöltött valamennyi házőrző eb. Idebenn pedig a nagy zenélő óra kezdett rá egy kísértetes melódiát a „Fekete asszony”-ból. Éjfél után járt az idő. Azután megint olyan csendesség támadt az egész kastélyban, hogy a halálóra-bogár ketyegését meg lehetett hallani a táblázat közt.

Most az érzékzsibbasztó csendet egyszerre egy dördülő csattanás riasztá fel. (A pinceajtó csapódott be a két küzdő után.) A gróf kifutott az előtornácba, ahol egész éjjel szokott égni a nagy függőlámpa. Most mély sötétség fogadta ott a kilépőt. Ki oltotta el ezt a lámpát? Ezek a cselédek, akik itt mélyen alusznak, nem tehették.

A nyitva hagyott ablakon át hűs szellő csapta meg arcát. Észrevette, hogy egy ablak is nyitva van. Odament, s még jobban meg volt lepve, amint az udvart is sötétnek találta: ott is eloltották a lámpát.

– Héj! Csendőr! – kiálta alá.

Szavára csak egy következetesen ütenyt tartó horkolás felelt. Elborzadt; mi van itt? Arra az előbbeni dördülésre minden élőlénynek föl kellett riadni álmából, aki csak a kastélyban lélegzetet tud még venni. Tizenhárom csendőr, négy kocsis, hat lovász, két falkár, a szakács és a kuktái, kertészek, inasok, fehércselédek hova lettek mind?

Hát Cousin?

Hát a vendég?

Egy percre az a gondolat borzongatta végig egész testét, hogy vajon nem Illavay mérgezte-e meg bosszúból az egész házat? Kezdett hitelt adni ennek az ötletének. Az ilyen emberek képesek mindenre. Akit ellenségüknek tartanak, az ellen minden fegyver jó. Azért nem jött fel maga az ebédre! – De hol van Cousin?

Cousin szobája ott volt a közelben. A gróf visszament a termeibe, s aztán egy kétágú gyertyatartóval a kezében sietett végig a folyosón Cousin ajtajáig.

Azt egészen nyitva találta, be sem volt téve.

Már az előszobában meglepte az, hogy a pamlagon egy kétfelé nyitott útitáskát talált, mely minden útra szükséges szerekkel tele volt rakva. Útra készül ez tán?

Azután benyitott a szobájába.

Az ágy meg sem volt vetve, s Cousin maga nem volt sehol, mindenféle apró kis benyílókban kutatott utána; nem akarta elhinni, hogy ő nincs itt.

Ekkor véletlenül az íróasztalára tekintett, s meglátott azon egy félig összehajtott útlevelet.

A gróf, mint kerületi főnök, útlevélosztási joggal bírt, s titkárjának felügyeletére voltak bízva az általa aláírt űrlapok és a hivatalos pecsétnyomó.

A gróf felnyitotta az útlevelet, s csodálkozva látta, hogy az egy olyan névre szól, amelyet ő sohasem hallott; hanem a leírás egészen Cousin személyére illik, az ő sasorra, a fekete haja, középen elöl egy ősz hajtincs, a forradás a száj balszegletén, a görnyedve hordott nyak, beszéd közben az sz-t s-nek selypíti. Ez ő. Utazik feleségestül. Hát az ki lehet? Sárgaszőke haj és fekete szemöldök, fehér arc, közepén egy fekete lencse. A Temetvényiek családi anyajegye: épp olyan hitelesítő családi jegy, mint a Batthyányak bal lapockáján az eper-szeplő. Ilyen arc csak egy van a világon.

De hát álom ez!

A gróf hevesen kutatott tovább, kirántotta az íróasztal fiókját, s ott azután talált ismét valamit. Egy egész csoport üvegcsét, amikre kívül egy halálfős etikett van ragasztva. A kinyitott fiókból eláradó nehéz szag eláruló az üres üvegek tartalmát; azokban mákony volt. De ami még jobban megrémíté a grófot, az egy csomó szivar volt ebben a fiókban.

Pálmának „mai nap” az a szeszélye jött, hogy ő szivarozni akar. Atyjának izent, hogy küldjön neki igen könnyű, hölgynek való szivarokat. Volt egy fajta ilyenféle a gróf gyűjteményében; valami világos színű, sárga szeplőkkel; Cousint kérte föl, hogy keresse ki azt, s küldjön belőle Pálmának.

Ha Pálma ezeket szívta, akkor most ő is kábultan alszik. Temetvényi őrült rémülettel ragadta fel a gyertyatartót, s futott vissza a saját termeibe. Mikor a szobájába ért, s hirtelen feltekintett, maga előtt látta azt a rámába festett halavány arcú képet, azokkal a lesütött szempillákkal.

– Ébredj fel! – ordíta rá önkívületben, mint ahogy álmában szokott kiáltani a vízióktól kínzott. – Az a kép nem akart felébredni szavára!

Ágya fölött egész arzenál volt fegyverekből: pisztolyok, kardok, egy tigrisbőr fölé aggatva.

Mohón szedte le a lőfegyvereket mind, s odarakta sorba az asztalra. Megvizsgálta őket, a lőkupak mindegyiken rajta volt.

Az már most világos volt előtte, hogy minden ember el van altatva itt a kastélyban. Egy villámgyors gondolat azt is megfejté előtte, hogy miért hagyták őt magát ébren? Azért, hogy legyen, aki megmondja, hogy hová van elrejtve a tegnap érkezett egy millió forint.

Idebenn nem lehet senkit felkölteni. Illavayt magát a mandarinnal kábították el bizonyosan.

Temetvényi felszakította az ablaktáblákat: a faluba akart jelt adni. Ha meghallja a nép a lövöldözést, ide fog seregleni. Hiszen jó nép az, hűséges és bátor.

Most következett azután, hogy rémülete a körme hegyétől a haja száláig elzsibbassza minden idegeit.

A lőfegyverek közül egy sem akart elsülni. Pisztoly, puska, amivel ki akart lőni az ablakon, mind csütörtököt adott. Amint leszedte róluk az elcsattant gyutacsokat, akkor látta, hogy mi a bajuk, valamennyi kupakcső közepébe vékony vaspeckek vannak verve, ezeket puskaműves nélkül lőképesekké nem lehet tenni.

„Belzázár parittyái nem adnak magot!”

A rémülettől elbódultan állt a nyitott ablak előtt. Ha hirtelenében rányitja az ajtót valaki, kiszökik az ablakon át a várárokba.

A faluban mély csend volt már. A tizenkét órát nem kiáltja az éji őr: az a lelkek órája. A kutyák is elhallgattak.

Hanem lassankint mégis támad valami megnevezhetetlen zsibongás: mintha föld alatt küzdő emberek zagyva kiabálása volna, tompítva vastag boltozatok által; rostélyos pinceablakokon át üvöltő emberi ugatás: káromkodó szitok; egyre hangosabb, rémületesebb.

Mi van itt a lábai alatt?

Kik ezek? Honnan jönnek ide? A kincseket akarják megkapni?

Ugyanazok, akik már egyszer itt voltak; akik kiűzettek innen! S van közöttük egy átkozott; egy bestia, akinek még az arany, a gyémánt sem elég, aki magát a csillagot akarja letépni.

A rémület a düh magasságára lett felfokozódva e gondolattal. Mikor a szarvasbika megfordul, és embert öl.

Temetvényi Ferdinándnak eszébe jutott, hogy valaha ő híres tőrvívó volt, s az egyenes karddal veszedelmesen tudott bánni. Levette a szegről a spádéját. Törjenek ki azok onnan a föld alól, s rabolják el a kastély minden drágaságát, de azt az egy kincset nem adja nekik oda ingyen. Oda fog állni a leánya ajtajába, s ott próbáljanak vele egyenkint megvívni.

Hogy ezt az egyetlen leányt egész életére boldogtalanná fogja tenni, ettől a gondolattól még egy álma se lett nehezebb soha; de, hogy ezt a leányt meggyalázzák, azért az életét volt kész a sorompókba vinni. Ha azt látja, hogy meg nem védheti, akkor meg fogja őt ölni.

Sietett. Az a moraj odalenn egyre fenyegetőbbé zavarodik. Baljában a karos gyertyatartóval, jobbjában a meztelen egyenes karddal sietett a hosszú folyosón végig. Mindenütt sötét volt előtte, csak a mellékfolyosó-ága bekanyarodásnál vette észre, amint a csigalépcsőhöz ért, hogy azon egy férfialak közeledik fölfelé. A sötétben nem vehette ki az arcát.

– Ki jön ott? – kiáltá rá, fogvacogástól aprózott hangon.

– …Illavay – hangzott fel onnan alulról.

A nagy buksi fej kiemelkedik a sötétségből a világosság körébe.

– Mi van ebben a házban? – hörgé a gróf, szorongó hangon.

– Egy rablóbanda.

– Hol vannak?

– Itt a pinceüregben. Jól bezárva. Ki nem jöhetnek.

– Látta ön Cousint?

– Tőle jövök.

– Hol van?

– Ott a pinceajtón belül.

– Mit tett vele?

– Elvettem a fegyverét, és megkötöztem.

Ferenc megmutatta a grófnak azt a veszedelmes orgyilkos fegyvert, ami neki volt szánva.

– Jól védte magát, erős ember volt. Pihent gályarab, erős.

– Gályarab?

– Volt gályarab is, s lehetett volna a gróf veje is. Forgandó a sors.

– Hol Pálma?

– Úgy hiszem, hogy szobájában van, és alszik.

– Odamegyek felkölteni.

– Hagyja azt, gróf úr. Nagyon jól alszik. Bizonyosan tudom. Mikor azt az ön hűséges emberét egészen védképtelenné tettem, akkor elkezdett a fickó röhögni, s azt mondta nekem: „Te pajtás! Legalább ha én nem vehetem hasznát annak a rossznak, amit kifőztem; vedd te hasznát. A grófnő mákonyozott szivarokat szítt, mind az történhetik vele, aminek az éjszaka a keresztapja. Szánd meg a vőlegényét!”

Temetvényi a fogait csikorgatta dühében.

– Nem hagytam tovább beszélni: betömtem a száját.

A gróf valami hála formát rebegett; mint a rossz adós, aki fizetni nem akar, de váltót adni, arra kész: olyanformát dadogott, hogy „az isten hozta önt most ide”.

Erre a szóra Ferenc szívében felkavarodott a méreg: „Ha te az Istenről beszélsz, én mindjárt megtagadom őt, és rád eresztem Zsiborák hadát!”

– Jöjjön velem vissza a szobájába, gróf úr; ott majd elmondom önnek, hogy mi hozott engem ide, s mi sors várt önökre itt. Most már legyen nyugodtan. A banda úgy be van zárva a kelepcébe, hogy semerre ki nem menekülhet: a parasztjaink őrzik őket addig, amíg a csendőrök felocsúdnak a mákonyálomból. A lépcső ajtaját bezártam. Biztosan vagyunk.

Bevitte a grófot a szobájába magával, s felszította a kandallójában a tüzet.