ATHALIE

A KETTÉTÖRT KARD

Timár ott várta meg a szigeten, amíg a zöld mezõt belepte a dér, azután még azt is, amíg lehullottak a falevelek, amíg fülemülék, rigók mind elköltöztek fészkeikrõl.

Akkor határozta el rá magát, hogy visszatérjen a világba. Az igazi világba.

És Noémit itt hagyja egyedül a senki szigetén. Egyedül egy kisgyermekkel.

„De visszatérek még a télen.”

E szóval vált meg tõle.

Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a hazában, ahol Mihály lakik. A sziget körül ritkán fagy be már a Duna; délszaki enyhe tél van ott, két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül egész télen.

Hanem Mihálynak zord útja volt. A Duna mellékén már havazott, s egész hétbe telt, míg a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergõdni. Ott megint egy napot kellett idõznie Új-Szõnynél. A Duna úgy zajlott, hogy nem lehetett rajta átkelni.

Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon! Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet.

Hiszen õhozzá is „siet”. Amint beáll a jég a Dunán, õ a legelsõ, aki gyalog átmegy rajta.

Hiszen Timéához siet. Azért, hogy elváljék tõle.

El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem maradhat többé egyedül az emberlakatlan szigeten. E nõnek igazságot kell szolgáltatni hûségeért s szerelmeért, átkozott volna, aki õt martalékul hagyná ott a rémek pusztájában, miután testét-lelkét sajátjává tette.

És azután Timéa is hadd legyen boldog.

Ez a gondolat bántotta mégis nagyon. Hogy Timéa boldog legyen.

Bár tudná õt gyûlölni; bár tudna ellene valami vádat felhozni, hogy úgy taszíthatná el magától, mint akit megvetett, akit el tud felejteni.

Kocsiját kénytelen volt Új-Szõnyön hagyni, mert szekeret még nem bocsátottak a jégre; gyalog érkezett haza.

Mikor házába belépett, úgy tetszett neki, mintha láttára Timéa megijedt volna. Mintha keze reszketett volna, midõn azt eléje nyújtá. A hangja is reszketett, midõn köszöntését fogadta. Nem nyújtá eléje fehér arcát, hogy csókolja meg.

Timár azzal szobájába sietett, hogy úti köntöseit felcserélje.

Ah! ha ez ijedtségnek valami oka volna!

Még más jelenséget is látott Mihály, Athalie arcát.

E nõ szemeiben valami démoni diadal tüze ragyogott: a káröröm lidércfénye volt az.

Ha Athalie tudna valamit!

Ebédnél ismét összejött a két nõvel. Szótlanul ültek egymás mellett, egymással szemben. Három egymást találgató tekintet.

Ebéd végével csak annyit mondott Timéa Mihálynak:

- Ön nagyon sokáig oda volt most...

Timár nem akarta neki azt mondani: „még majd örökre is eltávozom tõled!”, de azt gondolta.

Ügyvédével akart elébb tanácskozni, hogy miként kezdhessen válópert neje ellen. Semmi indokot nem bírt rá fölfedezni.

Marad egyedül „az engesztelhetlen gyûlölet”.

Csakhogy ebbe mind a két félnek bele kell egyezni: akár igaz, akár nem.

De vajon fog-e a nõ is beleegyezni? Minden õtõle függ.

Timár egész délután ez eszmével tépelõdött. Meghagyta cselédeinek, hogy mindenki elõtt tartsák titokban hazaérkeztét, ma nem akar senkivel semmirõl értekezni.

Estefelé mégis rányitotta valaki az ajtót.

Bosszús arccal tekintett oda, s már fogta a kilincset, hogy akárki jön, azt még az ajtóból elutasítja; hanem aztán megdöbbenve hátrált vissza: Athalie állt elõtte.

Ugyanaz a kárörvendõ villogás szemeiben, az a diadalmas gúnymosoly ajkain.

Megdöbbenve húzódott hátra Mihály e megigézõ tekintet elõl.

- Mit akar ön, Athalie? - kérdé tõle zavarodottan.

- Hm, Levetinczy úr. Mit gondol ön, mit akarok?

- Azt nem tudhatom.

- Én pedig tudom, hogy ön mit akar.

- Én?

- Nem akar ön tõlem valamit megtudni?

- Mit? - suttogá hevesen Mihály, betéve az ajtót s kerekre felnyílt szemekkel tekintve Athalie arcába.

- Hogy mit akar ön tõlem megtudni, Levetinczy úr? - szólt folyvást mosolyogva a szép hölgy. - Ugyan nehéz kitalálni. Hány éve már annak, hogy az ön házánál vagyok?

- Az én házamnál?

- No igen. Amióta ez a ház az öné. Hat esztendeje annak. Minden évben láttam önt hazatérni. Minden évben más kifejezést láttam az arcán. Az elsõ évben a kínzó féltést, azután a könnyelmû jókedvet, majd meg a tettetett nyugalmat: egyszer éppen a bárgyú filiszteri elfoglaltságot! - mindez tanulmányom volt nekem. Most egy éve már azt hittem, hogy a szomorújátéknak vége. S ez engem megijesztett. Ön úgy tudott maga elé nézni, mint aki a sírja fenekére néz le folyvást. S ön tudhatja jól, hogy senki a kerek földön nem imádkozik oly igazán az ön életéért, mint én!

Mihály összeráncolta e szóra a homlokát, s Athalie talán olvasni tudott e homlokredõkbõl.

- Nem! - ismétlé szenvedélyesen. - Mert ha van a világon valaki, aki önt szereti, az nem kívánhatja úgy, hogy ön sokáig éljen, miként én. Most ismét azt a tekintetet látom önnek az arcán, amit a legelsõ évben. Ez az igazi. Szeretne ön tõlem valamit megtudni Timéa felõl, ugye?

- Tud ön valamit? - kérdé hevesen Timár, hátát szobája ajtajának vetve, mintha foglyul akarná tartani Athalie-t.

Athalie gúnyosan nevetett. Hiszen Mihály volt az õ foglya.

- Sokat. Mindent - felelt rá.

- Mindent?

- Igen. Eleget arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman; én is, õ is, ön is!

Mihály ereiben forrni kezdett a vér.

- Elmondhat ön nekem mindent?

- Hiszen azért jöttem ide. Hanem hallgasson ön mindent végig nyugodtan, mint ahogy én nyugodtan fogok önnek elmondani oly dolgokat, amiknek végiggondolása is õrültté tesz, ha meg nem fog ölni.

- Kérem önt. Csak egy szót elõbb - Timéa hûtlen-e?

- Az.

- Ah!

- Még egyszer mondom: az! S ön meg fog gyõzõdni felõle bizonnyal.

Timár szívében egy nemesebb érzés tiltakozott e gyanú ellen.

- De kisasszony, gondolja ön meg jól, amit kimond.

- Csak tényeket fogok önnek elmondani, s ha azután látni akar ön, látni fog saját szemeivel, s azután civakodhatik majd a saját öt érzékeivel, hogy minek rágalmazzák az oltári szentképet.

- Hallgatok, de nem hiszek.

- S én mégis beszélni fogok. Az ön szentképe mégiscsak leszállt végre az oltárrámából a földre, hogy meghallgasson egy városi mendemondát, mely azt kürtölé, hogy a délceg õrnagy párbajt vívott õmiatta egy idegen katonatiszttel: azt kegyetlenül megsebesítette, a kardja is kettétörött ellenfele fején. A szentkép meghallgatta ezt a mesét. Zófi asszony maga mondta el azt neki, s a szentkép szemei könnyeztek a hír hallatára. Eh, mit? Hisz ön eretnek, aki nem hiszen a könnyezõ szentképekben. Hanem ez már mégis igaz, és Zófi asszony másnap elmondta ezt a délceg õrnagynak. Zófi asszony szereti a hírhordást, a hízelkedést, a cselszövést, Zófi asszonynak kedves mulatság a titkon szeretõ szíveket összehozni, békés családtagokat meg összeveszíteni, valakinek úgy szerezni örömet, hogy abból másnak nagy keserûsége legyen; másnak a titkaiba beleásni magát, s azután kínozni õt bizalmasságával. Zófi asszony az én anyám.

Athalie megtörülte az ajkát a szó után: „anyám”, mintha valami keserûséget törülne le onnan.

- A besúgott könnyeknek az lett a következése, hogy Zófi asszony egy skatulyát hozott az õrnagytól a szentképnek, és egy levelet.

- Mi volt a dobozban?

- Hogy mi volt a dobozban, az nem olyan érdekes önre nézve, mint hogy mi lehetett a levél­ben. A dobozban volt annak az eltört kardnak a féldarabja a markolattal együtt, mellyel az õrnagy vívott. Ez egy emlék.

- Jó - monda Mihály, nyugalmat erõtetve. - Ebben semmi rossz nincs.

- Nincs. De a levél?

- Olvasta ön azt?

- Nem. De tudom, mi volt benne.

- Hogy tudja ön?

- Mert a szent alak válaszolt reá; s levelét megint Zófi asszony vitte el.

- Az a válasz lehetett visszautasítás is.

- De nem volt visszautasítás. Zófi asszony nekem mindent elmond - mert tudja jól, hogy azzal, amit nekem elmond, nekem pokolbeli kínokat okoz. Aztán õ nekem nem cselédem, csak anyám. Szolgálni a szent asszonynak tartozik; nekem pedig, cselédtársának, elmondani, hogy mi rosszat mível az asszonya. A cselédszobában nincs anya és leány, csak szolgálók vannak, egymásra irigykedõk, asszonyukat elárulók. Nem szégyenli ön még magát, uram, hogy velem itt suttog?

- Szóljon tovább!

- Igen. Tovább, mert hiszen még vége nincs a történetnek. A küldött levél nem volt sem illatos, sem rózsaszínû, itt lett az megírva önnek a saját íróasztalán, saját pecsétjével lezárva; s tartalma az is lehetett, hogy a kérdezõ örökre elutasíttatik. De nem az volt.

- Ki tudhatja azt?

- Zófi asszony és én. S ön lesz mindjárt a harmadik. Ahogy ön ma véletlenül megérkezett... Ejh, de hogy is jöhetett ily alkalmatlan idõben? Körös-körül a Dunának minden ága zajlik; jég tolul jég hátára; élõ teremtés nem mer egyik partról a másikra menni. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen napon olyan biztosan el van zárolva a város, hogy abba még egy nyughatatlan férj sem képes behatolni, aki egyszer kívül rekedt. Hogy tudott ön éppen ma általjönni?

- Ne kínozzon, Athalie!

- Nem vette ön észre a megdöbbenést a szentkép arcán, mikor õt meglepte? Nem érezte, hogy reszkettek a kezei az ön kezeiben? Ön nagyon rossz idõben talált érkezni. Zófi asszony megint elvándorolt a délceg õrnagyhoz ezzel a rövid üzenettel: „ma nem lehet!”.

Timár arcát a harag és ijedtség rossz indulatai torzíták el e szóknál.

Azután csüggedten rogyott karszékébe, s azt mondá: „nem hiszek önnek”.

- Nem is kívánom - szólt vállvonva Athalie. - De adok önnek egy rossz tanácsot, hogy hihessen majd saját szemeinek. Ma nem lehet, mert ön hazaérkezett. De ami ma nem lehet, az lehetne holnap, ha ön eltávoznék. Ön minden évben le szokott rándulni télen a Balatonra, mikor a tó befagy, s a jég alatti halászat megkezdõdik. Az érdekes sport. Ön holnap azt mondhatná: „amíg a hideg tart, elutazom Füredre, megnézem, mit csinálnak a fogasaim?” s azután bezárkóznék Rác utcai házába, és ott várna csendesen, mindaddig, míg valaki megzörgetné az ablakát, s azt mondaná: „már lehet!”. Akkor visszatérne ide.

- Én tegyem azt? - szörnyedt fel iszonyodva Timár.

Athalie megvetõen nézett végig rajta.

- Azt hittem, hogy ön férfi. S mikor önnek valaki azt mondja: nézd, itt fog lenni ma az a másik férfi, akit feleséged szeret, akiért hozzád jéghideg, akiben meg vagy alázva, akkor ön a legelsõ vas után fog kapni, s nem kérdezi, ki az; hanem megöli elébb, ha testvére volt is! Csalódtam. Ön megrémült szavaimtól. Bocsásson meg, ha rossz helyen szóltam. Nem fogom többet tenni. Kérem, ne áruljon el asszonyomnak. Nem rágalmazom õt ön elõtt többet. Mindig csak jót fogok felõle mondani. Most is csak hazudtam. Nem igaz. Õ nem hûtlen önhöz.

Athalie egyszerre oly alázatos arccal, oly könyörgõ szavakkal fordult Timárhoz, hogy az már kételkedni kezdett benne, s kezdte hinni, hogy amit hallott, az csak mese; de alig árulta el bámuló arcával hiszékenységét, midõn Athalie a szeme közé nevetett, s arcába vágta ezt a szót:

- Ön gyáva!

S azzal indulni készült.

De Mihály utánaszökött, és megfogta a kezét.

- Maradjon ön. Én megfogadom az ön tanácsát, és mindent úgy teszek, ahogy ön mondja.

- Akkor hallgasson rám - monda Athalie, s olyan közel simult Mihályhoz, hogy keble annak vállát érte, s ajkai olyan közel voltak arcához, hogy lélegzete forróságát érezheté; aki távolból leste volna õket, azt hitte volna, suttogó szerelmesek.

Amit pedig Athalie suttogott Timárnak, ez volt:

- Mikor Brazovics úr ezt a házat építette, akkor ez a szoba, mely most Timéáé, volt a vendégek szobája. Kik voltak Brazovics úr szokott vendégei? Üzértársak, ügyfelek, alkuvó kereskedõk és termelõk. Annak a szobának a lépcsõ felõli falában egy üreg van, ahol a csigalépcsõ fala gömbölyûen hajlik, a belsõ fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felõl lehet bejutni. Egy faliszekrény van ott, melyben régi, megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állana is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polcai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polc középsõ csavarja pedig kijár. Még ha azt kihúzza is valaki, nem tud meg belõle semmit. Egyszerû szeg az, semmi más. Hanem aki birtokában van egy sajátszerû kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthetõ, annak a kulcs fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegõt a háztetõn kijáró kürtõn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belsõ szobája, s melyben azelõtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregen végzõdik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánnyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de Timéa nem engedte, s ott maradt. Ennek a képnek egyik mozaikdarabja félrefordítható, s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és hallani, ami a szobában történik, amit ott beszélnek.

- Mire való volt e rejtek az ön atyjának?

- Úgy hiszem, ez üzletéhez tartozott. Neki sok dolga volt ügyfelekkel, versenytársakkal, hivatalos ügyvezetõkkel. Jó konyhát tartott és jó borokat. Mikor aztán vendégeit jó kedvbe hozta, magukra hagyta õket; nesztelenül ide került e titkos lesbe, s kihallgatta, hogy mit beszélnek azok egymás között. Ezen az úton igen egyszerûn és biztosan megtudta mindig, a termelõk mit határoztak egymás között utolsó árnak, a versenyzõk mit tartanak maguk részérõl legmagasabb ajánlatnak? Az élelmezési kormánybiztosok, a várerõdítés vezetõi minõ vállalatokat terveznek? A borozó emberek nyelve eljár, s azt nem tudhatták, hogy titkaikat az érdekelt fél olyan közelrõl hallhatja. Ezen az úton Brazovics úr sok, üzletéhez szükséges adat birtokába jutott, s azoknak tudta hasznát venni. Egyszer õ maga nagyon elgyöngült az asztal áldásai alatt, s akkor engemet küldött hallgatózni a rejtekbe, onnan ismerem e titkot. A rejtek kulcsa most is nálam van. Íme lássa ön! Ha akartam volna, mikor Brazovics úr vagyonát hivatalosan lefoglalták, szobáit lezárolták, ezen a rejteken keresztül sok mindent elhordhattam volna a szobából. De én kevély voltam arra, hogy lopjak!

- Tehát abból a rejtekbõl a szobába is be lehet jutni?

- A Szent György-képnek sarkai vannak; a rejtek felõl, mint az ajtószárny, kinyílik.

- Tehát ön bármikor Timéa hálószobájába juthat ez úton? - kérdé Mihály valami leküzdhetlen borzadállyal.

Athalie büszkén mosolygott.

- Nem volt rá szükségem soha, hogy rejtekúton lépjek be hozzá. Timéa nyitott ajtóknál aluszik, s ön tudja jól, hogy én keresztüljárhatok a szobáján. S õ mélyen alszik.

- Adja ön ide nekem azt a kulcsot.

Athalie kivette zsebébõl a titkos zárószert, melynek vége olyan volt, mint egy csavar, s csak a fogantyú megnyomására ugrott ki belõle a toll. Megmagyarázta Timárnak, hogyan kell vele bánni.

Timárnak úgy súgta valami, tán védangyala, hogy ezt a kulcsot dobja bele az udvaron a mély kútba. Nem hallgatott rá; arra figyelt, amit Athalie suttogott fülébe.

- Ha ön holnap eltávozik hazulról, s aztán mikor a jeladást meghallja, visszajön, s rejtekhelyét elfoglalja, mindent meg fog ön tudni, amit tudni akart. Eljön-e?

- Itt leszek.

- Szokott ön magával fegyvert hordani? Pisztolyt vagy tõrbotot? Ön nem tudhatja, hogy mi fog történni. A Szent György-kép jobb kézrõl gömbölyû fogantyú nyomására nyílik fel. S mikor kinyílik, Timéa ágyát eltakarja. Ért ön engem?

A hölgy szenvedélyesen szorítá meg Mihály kezét, kárhozatos dühvel tekintve szemébe; s azután még valamit beszélt hozzá, de az nem volt hallható beszéd, csak az ajkai mozogtak, csak a fogai verõdtek össze, csak a szemei forogtak; szavak voltak azok hang nélkül. Vajon mit mondhatott?

Timár maga elé merengett elkábultan, mint egy álomjáró: egyszer aztán felveté a fejét, hogy még valamit kérdezzen Athalie-tól.

Egyedül volt, nem állt elõtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott.

Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú idõ alatt, mely a másnap estétõl elválasztá.

Úgy tett, ahogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott, megtekinteni. Ahogy gyalog jött át a Duna jegén, úti poggyász nélkül, úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem eresztették át a jégen; elõbb a szekérútnak el kell készülni.

Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe. Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárcájába tette, s azzal szökött hazulról.

Még mikor a lépcsõn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet hozott neki, melynek vevényét alá kellett írnia. Annak a kedveért sem tért vissza a szobájába. Mindig hordott a zsebében egy mesterséges szerkezetû tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; azt elõvette, a recepissét a postás hátára tette, s úgy írta alá a nevét.

Aztán megnézte a levelet. Tengerentúlról jött az, rio-janeirói ügynöke küldé. Fel sem bontotta, eltette a zsebébe olvasatlanul. Mit gondolt õ most az egész világ lisztkereskedésével!

Rác utcai házában is volt egy külön szoba fenntartva a számára, melyet, amint a hideg napok beálltak, folytonosan fûtve tartottak. Ebbe a szobába külön, elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt többi lakosztálytól.

Timár észrevétlenül jutott el az utcai szobába, s aztán leült az ablak elé, és várakozott.

A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, cifra jégvirágokat rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni.

Elõtte volt tehát, amit keresett, Timéa hûtlenségének bizonyítványa. Rég kívánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyûlölni azt a nõt, kinek eddig a tisztelet homágiumával kellett adóznia, mint ahogy adózik a jobbágy az uralkodójának. Most már elûzheti õt e trónról, amelyrõl egy nõ csak egyszer szállhat le. És azután, ha ily erõs indoknál fogva elvált tõle, akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely õt megilleti: boldog nõvé, asszonnyá teheti õt, ahogy érdemes rá.

És mégis - és mégis úgy kínozta ez a gondolat!

Ha kiszínezte képzeletében az elsõ, tanútalan találkozást e nõ és a férfi között, vérének minden salakja felszínre került, s elhomályosította lelke világát.

A szégyen, a bosszúvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté.

A gyalázatot, a megcsalatást nehéz tûrni még a hasznáért is.

Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsrõl önkényt lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve; de ellopatni hagyni! ez fellázítá.

Mit fog tenni, azon tusakodott.

Ha Athalie mérge szívéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szentkép mögül, s a hûtlen nõt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese karjai közt. Athalie-nak Timéa vére kell.

Hanem aztán a sértett férfi bosszúja mást beszél. Annak férfivér kell. Nem orozva, hanem szemtõl szembe kiontott vér. Kard mind a kettõ kezében, s aztán életre és halálra!

Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérû bölcs kerül felül, az azt mondja: „Minek volna itt bármi vérontás? Neked nem a bosszúra van szükséged, hanem botrányra. Elõrohansz a rejtekbõl, összekiáltod cselédeidet, kiûzöd a házból a házasságtörõ asszonyt csábítójával együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, aki karddal egyenlítse ki sérelmeit. Ott a bíró, ott a törvény!”

Hanem azért mégsem tagadhatta meg magától, hogy azt a tõrbotot meg azt a zsebpisztolyt, amit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán. Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye határozza majd el azt, melyik kerül felül; az orgyilkos bosszúálló-e, vagy a büszke férj, vagy a bölcs üzér, ki a „soll” rubrikába hidegvérrel jegyzi be a botrányos gyalázatot, ha a „haben” rovatába annak megfelelõ nyereséget róhat?

Eközben beesteledett.

A sötét utcák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén tartotta fenn utcájában a világosságot. A jövõ-menõk árnyékai rajzolódtak futólag a jeges ablakon.

Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak elõtt, s halk kopogtatás hangzott az ablaktáblán.

Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, amik a zörgetésre megrázkódnak, a tündérerdõ zengõ fái volnának, amik azt mondják: „ne menj!”

Gondolkozott. A kopogtatás ismétlõdött. „Megyek”, suttogá az ablak felé, s pisztolyát és tõrbotját magához véve, kiosont a házból.

Csak egy futamodás a másik házig, amelyben fény és gazdagság van felhalmozva, s annak közepette a szép, halavány asszony.

Az egész úton nem talált szembe senkit. Üres volt már az utca.

De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha elõtte futna, el-eltûnve a félhomályban, s végre az utcaszegletnél besuhanva. Azt követte.

Nyitva talált maga elõtt minden ajtót. Valami segítõ kéz kinyitogatott elõtte utcaajtót, lépcsõrácsot, még a falszekrény szõnyegajtóját is.

Legkisebb nesz nélkül jöhetett be.

Megtalálta a kihúzható csavart a polc alatt, helyébe tolta a kulcsot, a rejtélyes ajtó felnyílt elõtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a rejtett üregben. Kém a saját házában.

Tehát még „kém” is!

Micsoda alacsonyság van még, amit el nem követett?

És mindezt azért, „mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember pedig oly dicsõ ember”. Itt volt a dicsõsége.

Jó, hogy föld alatti sötétség van ezen a helyen.

Botorkázva, tapogatózva haladt fal mentében, míg egy helyre talált, ahol vékony világosság szûrõdött valahonnan keresztül. Ott volt a Szent György-kép. A lámpafény rémlett át a szobából a mozaik üvegragasztékain.

Megtalálta a félretolható kagylókockát; annak a helyén egy vékony üveglemez maradt.

Betekintett a szobába.

A tejüveggel födött lámpa az asztalon állt; Timéa a szobájában járt alá s fel.

Fehér, hímzett öltöny hullámzott alá termetérõl, kezei összekulcsolva csüggtek alá ölébe.

A folyosó felõli ajtó nyílt, Zófi asszony lépett be rajta. Valamit súgott Timéának.

De Timár még ezt a súgást is maghallá. Az a fülke ott a szögletben olyan volt, mint „Dionysius kõfüle” minden hangot fölfogott.

- Jöhet-e már? - kérdezé Zófi asszony.

- Várok rá - monda Timéa.

Azután Zófi asszony elment.

Timéa pedig kihúzott szekrényébõl egy fiókot, s abból egy dobozt vett elõ.

Odalépett vele a lámpa elé. Úgy állt Timárral szemközt, hogy a lámpa teljes fényét arcára vetette; a lesben ülõ minden változását megfigyelhette e vonásoknak.

Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört pengével.

Az elsõ tekintetre összerázkódott a nõ, szemöldei összehúzódása az iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arca, s ismét olyan lett az, összeérõ két vékony, fekete szemöldével, mint egy szentkép, fekete glóriával homloka körül.

Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt, s olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most mindjárt megcsókolja!

Az a kard is vetélytársa volt már.

S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb ragyogásra nyíltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg merte fogni e kard markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s férfi módjára próbált vele a levegõben védni, vágni... Ah! ha tudta volna, hogy valaki van itt a közelben, akinek halálkínokat kell szenvednie minden ily vágás után!

Most kopogtattak az ajtón, Timéa ijedten helyezé vissza a tört kardot a dobozba, s azután tétovázva rebegé: „szabad!”. De elébb öltönye hosszú ujjfodrait, mik fel voltak csúszva, végigsimítá keze csuklójáig.

Õ jött be. Az õrnagy.

Délceg férfi volt. Szép, daliás arc.

Timéa nem ment eléje, még mindig a lámpa elõtt állt. Timár õreá figyelt.

Pokol! Mit kellett látnia?

Amint az õrnagy belépett a szobába, Timéa arca mélyen elpirult.

Igen, az alabástromszobor tudott hajnalfényt ragyogni, a szentkép arca megmozdult, és a szûzfehérség rózsákkal párosult.

A fehér arc megtalálta azt, aki elõtt lángba boruljon.

Kell-e még több bizonyság is, kellenek-e még szavak is ezentúl?

Timár közel volt hozzá, hogy kirúgja maga elõl a szentképet, s mint a felül került sárkány, aki legázolta Szent György angyalt, odarohanjon közéjük, mielõtt Timéának az ajkai is mondhatták volna azt, amit az arca elárult...

De nem. Talán csak álom volt, amit láttál. Nézz oda ismét. Timéa arca oly fehér, mint máskor. Hideg méltósággal int az õrnagynak, hogy foglaljon helyet egy széken. Õ maga tõle távol ül le a pamlagra, s tekintete oly szigorú, oly hideg, oly tiszteletparancsoló.

Az õrnagy egyik kezében tartá aranypaszomántos csákóját, a másikban arany fegyverbojtos kardját, s feszesen ült, mintha tábornoka elõtt volna.

Sokáig hallgatva néztek egymásra. Szorongó érzésekkel küzdött nõ és férfi.

Timéa szólalt meg elébb:

- Uram! Ön egy rejtélyes levelet küldött nekem, még megdöbbentõbb ajándék kíséretében. Ez ajándék egy kettétört kard.

Timéa ezzel levevé a dobozról a födélt, s kivette abból az odarejtette levelét.

- Önnek a levele így szól: „Asszonyom! Én ma egy emberrel párbajt vívtam, s csak kardom kettétörésén múlt, hogy ezt meg nem öltem. E párbajnak oly rejtélyes körülményei vannak, melyek egyenesen önt, és még inkább önnek a férjét érdeklik. Engedjen ön nekem néhány percnyi találkozást, hogy önnek mindent elmondhassak, amit önnek tudnia szükséges.” E levélben kétszer is alá van húzva „önnek a férjét”. Ez volt az az ok, uram, mely engemet rábírt arra, hogy önnek alkalmat adjak vélem beszélhetni. Szóljon ön; mi összefüggése van az ön párbajának Levetinczy úr személyes ügyével? Hallgatni fogok önre, amíg Levetinczy úrról beszél: amint másra tér át, eltávozom.

Az õrnagy meghajtá magát gondolatteljes komolysággal.

- Tehát ott kezdem, asszonyom, hogy nehány nap óta jár itt a városban egy ismeretlen ember, aki tengerésztiszti egyenruhát visel, s egyenruhája elõjogánál fogva mindenüvé bejáratos, ahol katonatisztek vannak. Úgy látszik, hogy nagy világfi s mulatságos társalgó. Hogy ki ez ember, azt közelebbrõl nem tudom, mert kémkedni nem szokásom. Nem tûnt fel önnek is ez ember, asszonyom? Láthatta õt nehányszor a színházban, zöld egyenruha, arany és vörös hajtókával.

- Láttam.

- S nem emlékszik rá, hogy valaha azelõtt látta volna valahol?

- Nem figyeltem az arcára.

- Igaz, hisz ön nem néz idegen férfi arcába soha.

- Tovább, uram. Rólam ne beszéljünk.

- Ez az ember együtt szokott mulatni velünk már hetek óta. Pénze, úgy látszott, hogy volt elég. Ittlétének indokát elmondta mindenkinek. Levetinczy úrra vár. Hozzá van küldetése, személyesen elintézendõ igen fontos ügy. A dolog kezdett elõttünk lassankint unalmassá válni. Az ember mindennap tudakozódott Levetinczy úr felõl, s hozzá a legtitkolózóbb pofákat vágta, míg utóbb mindenki arra a gyanúra kezdett jönni, hogy ez egy kalandor. Egy este sarokba szorítottuk ezt az embert. Meg kellett tudnunk, hogy egy ember, aki társaságunkba jár, mi járatban van itt. Én vettem õt kérdõre. Ismét a szokott mondatával állt elõ, hogy õneki Levetinczy úrral vannak elintézendõ ügyei. - Miért nem fordul azokkal Levetinczy úr ügy­vezetõjéhez? - Mert azok nagyon kényes természetû ügyek, miket csak személyesen lehet elintézni. - Erre a válaszra én arra szántam magamat, hogy egészen kíméletlenül fogok az emberemmel bánni. - Hallja ön, mondám neki, én nem hiszem, és itt mi valamennyien kétkedünk benne méltán, hogy Levetinczy úrnak önnel bármi személyes ügyei lehetnének, amik kényes természetûek. Hogy ön kicsoda, azt nem tudjuk; hanem az bizonyos, hogy Levetinczy úr egy derék, jellemteljes ember, akinek vagyona, jó híre, esze, világi állása elismert nagyság mind. Aki azonfelül mint családfõ feddhetlen életet él, mint honpolgár fejedelméhez hûséges; akinek tehát semmi oka sem lehet titokteljes összeköttetésekre olyan emberekkel, aminõnek ön látszik.

Ezen szavak alatt Timéa lassan felkelt helyérõl, odalépett az õrnagyhoz, és kezét nyújtá neki:

- Köszönöm!

És Timár újra látta a fehér arcon fellobogni amaz ismeretlen rózsapírt, és most már tartósan ott maradt az. A nõ úgy hevült annál a gondolatnál, hogy íme a férfi, kit szíve imád, úgy védi azt a másik férfit, ki neki esküdt férje, ki szíveik között áll.

Az õrnagy folytatá, ki hogy Timéa arcát ne sértse tekintetével, valami más tárgyat keresett ki a szobában, melyre szemeit függessze, ahogy szoktak egy álló pontot kiválasztani azok, kik egy indulatfeszítõ elbeszélésbe vannak elmélyedve. Ez a tárgy éppen a Szent György képen levõ sárkány feje volt. E sárkányfõ szeme volt a les, melyen keresztül Timár a szobába kémlelt, s aztán úgy tetszék neki, mintha az az ember minden szót egyenesen õhozzá intézne.

Pedig hiszen ott sötét volt, ahol állt, oda nem láthatott senki.

- Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arca, mint mikor az ember egy hunyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. „Mit? - kiálta fel mindnyájunk hallatára -, hát önök azt hiszik Levetinczyrõl, hogy az egy gazdag ember, hogy híre nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa, hogy hû alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a Levetinczy, harmadnapra, amikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni fog a házától, a szép feleségétõl, szökni az országától, szökni fog Európából, és soha hírét nem fogják hallani többet!”

Timéa keze akaratlanul a törött kard markolatára tévedt.

- Én válasz helyett azt az embert pofon ütöttem.

Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az õ arca kapja meg az ütést.

- Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, amit beszélt, s szeretett volna a pofon következménye elõl akárhova elmenekülni; de nem bocsátottam. Elálltam az útját. - Ön katona, kard van az oldalán, tudja, hogy mit szokás egy ilyen találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglõben a tágas táncterem, meggyújtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön magának közülünk két segédet, én is kettõt, s elvégezzük a dolgunkat. - Egy percnyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdõdött. Az ember úgy vívott, mint egy pirata egypárszor el akarta kapni a kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam, s olyat vágtam a fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult csapás közben, s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.

Timéa ismét fölvette a törött kardot, s megnézte annak lapjait; azután visszatette azt az asztalra, s némán nyújtá kezét az õrnagynak.

Az õrnagy gyöngéden fogta két kezébe, s ajkához emelte azt; alig volt észrevehetõ, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.

- Köszönöm! - suttogá halkan az õrnagy. Timár talán nem is hallá a szót rejtekodújában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: „köszönöm!”.

Azután hosszú percei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült kerevetére, s fejét tenyerébe hajtá.

Az õrnagy megszólalt:

- De én nem azért kértem öntõl e találkozást, asszonyom, hogy itt ön elõtt eldicsekedjem egy hõstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat kérjem, amit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan módon, ezzel a törött kard küldésével, ami határos a nevetségessel, az önnel való beszélhetést, hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom! Lehetõ-e, hogy abban, amit amaz ember mondott, valami igaz legyen?

Timéa mint egy villanyütésre rezzent fel erre a szóra. És azt a villanyütést megérezte Timár is, õbenne is összerándult minden ideg erre a kérdésre.

- Mit gondol ön, uram? - szólt Timéa indulatosan.

- Kimondtam, és feleletet akarok rá öntõl nyerni, asszonyom! - szólt az õrnagy, felállva helyébõl. - Ha ez az ember egyben hazudott, úgy mindenben hazudott; de ha egy igaz lehet szavaiból, akkor minden igaz lehet. Ezért jöttem önhöz. Õszintén, egyenesen, nyílt arccal intézem önhöz a kérdést, lehetõ-e az, hogy csak egy igaz szó is volt ebben a rágalomban? Nem mondtam el mindent, amit az az ember Levetinczyre szórt, minden cím benne volt abban, ami férfira nézve sértõ. Van ezekben valami lehetõség? Hogy Timár élete azt a rettenetes fordulatot vehesse, amelyet e szerencsétlen ház egykori tulajdonosa halálával elõzött meg? Mert ha az lehetõ, akkor nem tarthat vissza semmi tekintet, hogy az Isten irgalmára ne kérjem önt, siessen az összeomló ház alul menekülni, asszonyom! Hisz én nem engedhetem azt, hogy ön megsemmisüljön, én nem nézhetem azt hidegvérrel, hogy önt magával ragadja együtt az örvénybe valaki!

A forró szavak Timéa keblét is áthevíték. Timár sóváran leste a nõ lelki küzdelmét. Timéa gyõztes maradt. Összeszedte lelkierejét, s nyugalommal felelt:

- Ne legyen önnek aggodalma, uram! Én biztosíthatom önt róla, hogy az az ember, akárki volt, akárhonnan jött, hazudott, és rágalmainak semmi alapja nincs. Levetinczy úrnak vagyoni állását én alaposan ismerem, mert távollétében magam vezetem ügyeit, s minden iránt teljes felvilágosítással bírok. Vagyona rendben van; amit kockáztat belõle, az, ha mind elveszne is bármi véletlen baleset miatt, az házának egy oszlopát sem döntené ki. Azt is nyugodt lélekkel mondhatom önnek, hogy Levetinczy úr vagyona között nincs egy fillér, mely igaz úton ne lett volna szerezve; senki vagyonát el nem vette soha, hogy valakinek szemrehányásától rettegni legyen kénytelen valaha, hogy valami szerzeményének eredetét titkolni legyen kénytelen Isten és emberek elõtt. Levetinczy úr gazdag ember, ki gazdagságáért nem tartozik pirulni...

Ah! mint égett Timárnak az arca ott a sötétben!

Az õrnagy felsóhajtott.

- Ön mindenrõl meggyõzött engem, asszonyom. Ezt hittem is. Amaz ismeretlen ember minden szava rágalom volt, mellyel Timárt mint üzlet emberét vádolá. De õ olyan szókat is ejtett ki, melyek önnek férjét mint családfõt gyanúsíták. Egy szót engedjen ön kérdenem: boldog ön?

Timéa mondhatlan fájdalommal tekinte rá, s tekintetében e válasz szólt: „Látsz, és mégis kérdezesz?”

- Kényelem, fény, gazdagság veszi önt körül - folytatá merész hangon az õrnagy -; de ha való az, amit én, becsületemre mondom, nem kérdeztem soha senkitõl, de amit hívatlanul mondtak ki elõttem, amire azt mondtam: „hazudsz”, s amiért a kimondón bosszút álltam: ha való volna az, hogy ön szenved, hogy ön nem boldog, akkor nem volnék férfi, ha bátorságom nem lenne önhöz így szólani: „Asszonyom, van még egy ember a világon, aki éppen úgy szenved, éppen oly boldogtalan, mint ön; - dobja el ön magától e szerencsétlen gazdagságot, s szüntesse meg két ember szenvedését, oly szenvedést, mely egy harmadikat, ennek okozóját, még a másvilágon is vádolni fogja az Isten elõtt. Váljék el!”

Timéa keblére szorítá kezeit, s szemeivel, mint egy kínhalálra menõ mártír, fájdalommal tekinte fel a magasba. Szívének minden fájdalma felébredt ebben a pillanatban.

Timár, midõn így látta õt, csüggedten üté homlokát öklével, s elfordítá arcát a Júdás-lyuktól, melyen leskelõdött.

Nehány percig nem látott és nem hallott semmit.

Midõn a kínzó tudvágy újra visszavonta õt a sötétbe bevilágló fénysugárhoz, s a szobába áttekintett: már akkor nem látta maga elõtt a mártírt; Timéa arca ismét nyugodt volt.

- Uram - szólt szelíd, lágy hangon az õrnagyhoz -, hogy önnek szavait végighallgatám, bizonyítja azt, hogy önt tisztelem. Hagyja meg nálam ezt az érzést, és ne kérdje tõlem soha azt, amit ma kérdezett. Fölhívom az egész világot, tudja-e valaki, hogy egy szavam, egy könnyem valaha panaszt árult volna el? Ki ellen? Férjem ellen, aki a legjobb, a legnemesebb ember a világon? Õ engem mint idegent, mint gyermeket megszabadított a haláltól; háromszor járta meg a vizek mélyét, a halál országát, hogy engem megmentsen. Mint bohó, mindenkitõl kigúnyolt teremtést, õ védelmezett; miattam halálos ellensége házához naponkint eljárt, féltett, vigyázott rám. Mikor koldussá, földönfutóvá lettem, mint szolgálóleányt kezével, vagyonával megajándékozott, házában úrnõvé tett. És midõn kezét nyújtotta, ezt komolyan tette, nem játszott velem.

Timéa ezzel egy faliszekrényhez sietett, s annak ajtaját hevesen felszakította.

- Nézzen ön ide, uram! - szólt az õrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott öltöny hímzett uszályát terjesztve szét elõtte. - Ismeri ön ezt az öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken át, midõn a hímzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: „Mármost vesd le, ez más menyasszonynak készült!” Ah! uram, ez a tõrdöfés halálos volt az én szívemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes, nagy jellemtõl, ki nem jött elém hízelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép, elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére tûzzön; ki azóta nem tett egyebet, mint emberfölötti, angyalhoz méltó türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat, és osztozott szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertõl, akinek rajtam kívül nincs senkije, akit szeressen; akire nézve egy egész világ vagyok, az egyetlen lény, mely õt az élethez köti; az egyetlen arc, melynek láttára búskomor arca felderül? Én váljak meg attól az embertõl, akit mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyûlölöm? Én, aki mindenemet neki köszönöm, s aki nászhozományul nem hoztam mást, mint egy szeretet nélküli beteg szívet?

Az õrnagy eltakarta kezével arcát ez indulat sugallta szavára az asszonynak. Hát az a másik férfi ott a Szent György-kép háta mögött, hát az nem érezte-e magát úgy, mint az a sárkány, melynek az arkangyal dárdáját torkába verve tartja?

És még nem volt elég a torkába vert dárda, még ki is rántották a sebbõl a beleakadt szigonyvéget.

- De uram - folytatá Timéa a nõi méltóság ellenállhatlan varázsával tiszta arcán -, ha mindannak ellenkezõje állna is, amit Timárról tart a világ; ha õ bukott ember volna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám õt akkor sem. Akkor éppen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérõ társa lennék. Ha rabló volna, az erdõn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat...

(Mi az? Sír az a sárkány ott azon a képen!?)

Timéa még mindig tudott mit mondani.

- És végül, uram, ha azt tudnám meg, ami minden nõre nézve a legérzékenyebb, a legkeserítõbb bántalom, hogy férjem hozzám hûtelen volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: „az Isten áldja meg azt, aki õneki megadta azt a boldogságot, amitõl én õt megfosztottam!”, és nem válnék el tõle. Nem válnék el tõle, még ha õ maga kívánná is; nem válnék el tõle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és mivel tartozom saját lelkemnek idebenn.

Az õrnagy „is” zokogott.

Timéa elhallgatott, hogy nyugalmát visszanyerhesse. Akkor aztán ismét halk, szelíd hangon szólt hozzá:

- És most hagyjon ön el engemet örökre. A tõrdöfést, mit ön lelkemen ejtett évek elõtt, ez a kardcsapás kiegyenlítette; azért ezt a tört kardot emlékül megtartom. Valahányszor rátekintek, azt fogom gondolni, hogy ön nemes lélek, s gyógyulni fogok általa. Hogy ön hosszú évek óta nem szólt, s nem közelített hozzám, azzal kiengesztelte azt, hogy egykor miért szólt, miért közelített.

(A Szent György lovag-kép mintha távozó dobogást hangoztatna!)

Timár, midõn a szekrényes rejtekajtón a folyosóra kirohant, valami sötét alak állotta útját. Árnyék a sötétségben? fantom? vagy rossz lélek?

- Mit hallott? Mit látott ön?

Athalie volt az.

Timár félretolta a sötét alakot maga elõl, s fél kezével vállánál fogva a falhoz szorítva, ezt súgá fülébe:

- Legyen ön átkozott! És átkozott legyen ez a ház! És átkozott legyen annak a hamva, aki ezt építette!

Azzal, mint egy õrült rohant le a lépcsõn.

Timéa ajtaja nyílt, a belsõ szobából világosság derengett elõ. A távozó õrnagy alakja tûnt ki e világban. Timéa csengetett. Zófi asszony sikoltozó szava hangzott, szitkozódva, hogy ki oltotta el a lépcsõházban a lámpást? Aztán egy gyertyával a lépcsõn levilágított a távozó õrnagynak. Athalie a rejtett fülke ajtaja mellé húzódott. S midõn mindenki eltávozott, és ismét sötét lett, sokáig beszélt még hang nélküli szavakat; csak ajkai mozogtak, csak fogai verõdtek össze, csak szemei forogtak, és összeszorított öklei fenyegetõztek.

Ki tudja, mit mondhatott?