| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór Az arany ember IntraText CT - Text |
Futni, de hová? Ez most a kérdés.
Az órák tízet vernek a városban, a sorompók le vannak már eresztve a dobogó híd elõtt, mely a Duna keskenyebb ágán a szigetbe vezet, ahonnan azután a szélesebb Duna-ágon a jég háta most a híd. De most oda el nem lehet jutni anélkül, hogy az ember valamennyi jegyszedõt a hídon s egypár drabantot a parton fel ne lármázzon, akiknek mind szigorúan meg van parancsolva a városkapitánytól, hogy este nyolc órától reggeli hétig még magát a szentséges római pápát se eresszék át a jégen.
Az ugyan meglehet, hogy amit amaz egyházfejedelem bullái ki nem vinnének, azt egypár vörös szemû bankó Levetinczy úr tárcájából kieszközölné; de másnap aztán el is volna terjedve a városban, hogy az arany ember késõ éjjel egyedül, nagy sietve szökött ki a városból a veszedelmes jégen keresztül. Ez éppen jó illusztráció volna ahhoz a mendemondához, amibõl ama párbaj eredt. Minden ember azt mondaná: kezd már szökni Amerikába. Timéa is megtudná ezt.
Óh! milyen nehéz ez elõl a név elõl elmenekülni! Mindenütt utána hangzik.
Nem lehet egyebet tenni, mint visszatérni a Rác utcai házba, s ott bevárni, míg megvirrad.
Mint a tolvaj, oly vigyázva nyitogatta fel a szobájához vezetõ ajtókat. A ház többi lakói alusznak már ilyenkor.
Szobájába érve, nem gyújtott gyertyát. Ledûlt a pamlagra. Pedig a sötétben még jobban rátalálnak az üldözõ rémek.
Hogy elpirult az alabástromarc!
Tehát mégis van ott a jég alatt élet, csak napja hiányzik.
A házasság az örök tél rá nézve, az örök éjsarki tél.
És e szerencsétlen jégországból nincsen menekülés. A nõ hû.
És a vetélytárs is hû barát, aki kardját összetöri annak a fején, ki az imádott nõ férjét rágalmazni merte.
Még ez elõtt is meg kell hajolnia. Még odáig le kell aláznia fejét, hogy azt az embert, kit gyûlölt mint szerencsés vetélytársat, kit lenézett mint szerencsétlen éhenkórászt, aki felszedegeti az élelmezési ügyekben elhullott morzsákat, most mint nagy jellemet lássa maga fölött. Maga fölött! Anélkül, hogy az emelkedett volna.
És Timéa szereti ezt az embert, és boldogtalan az is, õ is.
Mind a kettõjük boldogtalanságának egy oka van: az, hogy Timár „arany ember”.
Bálványozzák, akik nem szeretik.
Nem tud senki arra gondolni, hogy õt megcsalja, meglopja, meggyalázza, hogy becsülete gyémántjából egy darabot letörjön, úgy õrzik azt, mint valami ereklyét.
S ha valaki azt mondaná nekik: mindez nem igaz!
Mily hévvel magasztalá õt a feleség!
„Szolgálóleányból úrnõvé tett engem.”
Nem igaz! Te voltál az úrnõ, õ volt a szolga. A te vagyonoddal tette magát úrrá, azt adta neked.
„Nincs senkije rajtam kívül! Én vagyok az egyedüli arc, melynek láttára búskomor arca felderül.”
Nem igaz! Szerelme, boldogsága van neki a világ rejtett zugában, hol téged megcsal, esküjét megszegi, hûségedet kigúnyolja!
„Én vessem meg azt, kit mindenki tisztel?”
De hát miért tiszteli mindenki? Mert nem ismeri!
Ha megismerné, ha felfedezné, mi lakik benne belül, mondaná-e ismét a nõ: „Én viselném neve gyalázatát, mint viseltem ragyogását?”
Azt mondaná: „Ha boldogtalanná tettél, mármost szenvedj együtt velem!” Ez az angyalok kegyetlensége.
S ha valaki felfedezné elõtte a senki szigetének titkát! Noémi történetét!
Azt mondaná rá: „Isten áldja meg, ki megadta neki azt a boldogságot, melytõl én õt megfosztottam.”
Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, ahonnan nem lehet neki eljönni Timéa nagylelkûsége miatt? Egyedül a hangtalan téli kietlenben, egy kis félénk gyermekkel az ölében, mirõl gondolkozik az most? Nincs, aki egy vigasztaló szót szóljon hozzá; mint retteghet a sivár magányban rossz emberektõl, rémektõl, vadállatoktól! Mily szívnyomást kell éreznie, ha távol kedvesére gondol, és találgatja magában, hol jár õ most?
Óh! ha tudná mind a két nõ, mily átkozottul bûnös az, aki mindkettõjüknek ily szenvedést okozott!
Ha volna valaki, aki ezt nekik megmondaná.
Igaz!
Ki lehetett amaz idegen, aki mondott is ilyeneket már, akit az õrnagy ezért arcul ütött, fõbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az õ ellensége? Nem lehet megtudni, mert a kapott sebbel együtt eltûnt a városból.
Valami azt súgja neki, hogy ez elõl az ember elõl jó volna elfutni.
Futni! Hiszen ez az õ folytonos ösztöne. Nincs kényelmetlenebb érzés rá nézve, mint egy helyben maradni. Amint a senki szigetét elhagyja, azontúl nincs sehol maradása. Mikor utazás közben delelõre megállapodik, nem bír a vendéglõben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog elõre az országúton. Úgy sarkantyúzza valami.
Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódival együtt, fölül velük egy tengeri hajóra, s körülhajókázza a világot. El együtt minden ismeretlen világrészbe!
Ez a név a hajótörés rá nézve.
Az óceánban egy meleg folyamár tódul fel az egyenlítõtõl a sarkvidékig, s a sarkvidéktõl jéghegyek úsznak alá az egyenlítõig: Timár arra gondolt, hogy nagy õrültség volt tõle egy ilyen óceánt fogadni be a keblébe.
És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenkettõt vert. Még hét hosszú óra van reggelig. Azt végigtöprenkedni!
Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyújtani. A szívháborgásnak van egy csillapító szere. Hatályosabb a mákony, a gyûszûvirág kivonatainál: a prózai elfoglaltság.
Akinek sok dolga van, annak nem ér rá a szíve fájni.
Kereskedõk ritkán lesznek öngyilkosok szerelmi bú miatt. Az üzleti gond az az áldott lábvíz; mely elvonja a vért a nemesebb részektõl.
Timár elõvette a leveleket, mik asztalán egy bronzsárkány által lefoglalva álltak. Ide szokta fõügynöke mindazon leveleket felhalmozni, melyek vagy tudomásul veendõk voltak, vagy személyes elintézést igényeltek Timár részérõl. Némelyike e leveleknek beutazta már Baját, Levetincet, Bécset, Triesztet, minden telepén megkeresvén a gazdáját, s úgy került megint vissza komáromi fõ lakhelyére; tanúskodva afelõl; hogy Timár fél év alatt egyik telepén sem fordult meg.
Ha csupa merõ becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta fel, hogy õ már intézkedett e tárgyban.
Mihály egymás után bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket. Mind szerencsés tudósításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétõl.
Gazdagsága folyvást növekedõben. Kezd terméketlenül heverni a megtorlott pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várakozáson fölüli túlnyereményt.
Minden, amihez kezd, sikerül. Minden, amire a nevét odaadja, arannyá válik. Az üres papiros értékessé lesz, ha cége rá van nyomtatva.
És mindennek a roppant sikernek mi az alapja?
Egy titok, amirõl nem tud senki, egyedül õ!
Ki látta Ali Csorbadzsi kincseit a sötét kabinban szétomlani?
Csak õ maga - és a hold. Ez pedig jó cimbora. Látott az egyebet is.
Tehát a világrendnek az a hypomocliona, hogy az elkövetett bûn ne legyen tudva. Akkor aztán ami következik belõle, lehet mind fény, nagyság, erény.
Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapú kedély volt, hogy e túlságos szerencséjének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell lenni, mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei felét semmivé lenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihesse, hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bûnhõdése éppen abban áll, hogy ennyi gazdagság, hatalom, nagy hír és látszatos családi boldogság csak kegyetlen iróniája a sorsnak. El van õ azok alá temetve, hogy fel ne bírjon kelni arra az egyedül boldogító életre, melynek célja Noémi - és a kis Dódi. Mikor az elsõ kis Dódi meghalt, akkor megtudta, hogy mi volt az rá nézve. Most a másodiknál még jobban érzi azt. És nem teheti õket magáévá. El van temetve egy aranyhalom alá, mely alul nem tud szabadulni; érzi azt ébren, amit a szigeten, mikor hagymázban volt, lázálmában látott; hogy elevenen eltemetve fekszik egy sírban, mely arannyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabástromszobor, mely nem mozdul onnan, az Timéa. Koldusasszony kisgyermekével jön a thymiánvirágot tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erõlködik, és nem tudja e kiáltást hangoztatni: „Noémi, add kezedet, s vonj ki ez aranysírból engem!”
Timár folytatta a levelezések áttekintését.
Egy levél volt ottan brazíliai ügynökétõl is. Kedvenc eszméje, a magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság alapja lett az is.
Most jutott eszébe, hogy mikor a lépcsõn lejött, a postakihordó egy levelet adott kezébe, tengerentúli kelettel. Azt õ akkor zsebébe tette; egészen más gondolatok fõttek akkor agyában. Most elõkereste oldalzsebébõl e levelet.
Ugyanazon brazíliai üzletfõnök írta azt is, ki az elébbi kedvezõ tudósítást.
Uram!
Legutóbbi levelem óta egy igen súlyos balvégzet érte üzletünket. Önnek pártfogoltja, Krisztyán Tódor galádul megcsalt és megkárosított bennünket. Nem tehetünk róla. Az ember éveken át oly hûségesnek, okosnak, szorgalmasnak mutatta magát, hogy a legnagyobb bizalmat kellett iránta gyakorolnunk. Fizetése és tantième-je is oly nagy volt, hogy abból nemcsak megélhetett, sõt félre is tett belõle, s tõkéjét nálunk hagyta kamatoztatni. Ez ez az ember a legnagyobb csaló és veszedelmes imposztor, aki csak valaha a világon létezett. Amíg nálunk látszólagos megtakarításból apró tõkéket hevertetett, addig üzletünket borzasztóan meglopta, pénzküldeményeket elsikkasztott, a számlákat meghamisította, nagyszámú váltókat hamisított cégünkre, ön által fel levén hatalmazva a prokuravezetéssel, úgyhogy az eddig kiderült kár felmegy tízmillió reisre.
Timár kiejté kezébõl a levelet.
Tízmillió reis! Ez mintegy százezer forint.
Íme a Polycrates gyûrûje, amit a tengerbe hajított.
De ami a veszteségnél sokkal érzékenyebb, az azon általa elkövetett csalás, hogy az utóbbi években az ön által küldött lisztet a sokkal könnyebb louisianai liszttel hamisította meg, hogy a forgalmat ezáltal nagyobbítsa, s e yankeetrickkel évekre megrontotta a magyarországi lisztiparnak a hitelét, úgyhogy nem tudom, hogyan fogjuk azt még valaha visszaszerezni.
Ez hát az elsõ csapás, gondolá magában Timár. És a legérzékenyebb az üzletek nagy emberére nézve. Éppen ott töretett meg, ahol legbüszkébb volt! Amiben igazán kevélykedett. Amiért királyi tanácsosi rangját kapta.
Az a fényes épület omlott össze, amit Timéa épített.
Timár sietett tovább olvasni a levelet:
A fiatal gonosztevõt könnyelmû asszonyokkal való ismeretség vitte erre az útra. Idegenekre nézve ez a legveszélyesebb betegség a mi éghajlatunkban. Mi rögtön elfogattuk õt, azonban az ellopott pénzbõl semmit sem találtunk nála; annak egy része a kártyabarlangokban veszett el, más része a kreolnõkre lett elpazarolva; valószínûleg egy csomót el is rejtett belõle a gonosztevõ, remélve, hogy kiszabadulásakor majd elõveszi: - amire ugyan sokáig fog várhatni; mert az itteni törvényszék tizenöt évi gályarabságra ítélte õt.
Timár nem bírta tovább olvasni a levelet; ledobta az asztalára. S aztán felkelt, s elkezdett nyugtalanul alá s fel járni szobájában.
„Tizenöt évi gályarabság!” Tizenöt évig oda lenni láncolva a gályapadhoz, és azalatt nem látni egyebet, mint eget és vizet! Reménytelenül, vigasztalanul tûrni tizenöt évig az égetõ örök napot, és szidalmazni a háborgó örök tengert, és átkozni a kegyetlen örök emberiséget! Vén ember lesz, mire megszabadul! És miért kell ennek így lenni? Azért, hogy Levetinczy Timár Mihály úr ne legyen háborítva a senki szigetén tiltott örömei közepett. Hogy ne legyen egy ember, aki elárulhatja Timéának Noémit, és Noéminek Timéát.
Nem gondoltál arra, mikor Tódort elküldted Brazíliába, hogy ez így fog következni? De igen! Számítottál rá, hogy ezt az embert az alkalom gonosztevõvé fogja tenni.
Nem ölted õt meg rögtön egy golyóval, ahogy igazi férfi megöli párbajban ellenfelét, ki szerelme útjában áll; atyai gondoskodást hazudtál neki, elküldted háromezer mértföldnyi útra, s most tizenöt évig fogod látni, hogy haldoklik elõtted. Mert látni fogod õt a földön és annak minden tengerein keresztül!
Nem volt az a szoba éjszakára fûtve: hideg volt benne, az ablakokon zúzmarás jégvirág, és Timár mégis nehéz verítéket törült homlokáról, mikor végigjárta szobája szûk terét.
Tehát minden ember szerencsétlenné lesz, aki felé õ kinyújtja kezét.
Egyszer azzal áltatá magát, tetszõ önhízelgéssel, hogy akihez õ hozzáér, az mind boldoggá lesz: még a bûnösök is megjavulnak.
És most jön a rettenetes cáfolat.
Átok és szenvedés terem az õ öt ujjának a helyén!
Szerencsétlenné lesz miatta a nõ, akit imádott, és ennek szenvedéseiben osztozik a barát, kitõl õt elragadta csalárdul.
Szenved és nyomorult az a másik nõ, kinek szerelmét meglopta, s kinek számára most nem tud helyet találni a világon.
És ez az ember tizenöt évig fogja bilincsei csörgését hallgatni!
Óh! milyen rémekkel teljes éjszaka ez!
Hát nem fog-e már soha megvirradni?
Õ maga is úgy érezte magát a szobában, mintha börtönben, mintha kriptában volna.
De ama szomorú levélnek még utóirata is van.
Timár visszatért asztalához, hogy végigolvassa a tudósítást.
Az utóirat egy nappal késõbbi kelettel így szólt:
Éppen most kapok egy levelet Port-au-Prince-bõl, melyben arról tudósítanak, hogy azon gályáról, melyen fegyencünk volt, három gályarab a múlt éjjel megszökött, egy csónakot magukkal vittek. A hatóság üldözi õket. Tartok tõle, hogy a mi emberünk is közöttük volt.
Timárt e sorok olvasása után egyszerre valami névtelen ijedtség szállta meg. Eddig izzadt, most reszketni kezdett; a visszafordított láz ez!
Félve tekintett maga körül. Mitõl félt?
Egyedül volt a szobában, és félt, mint egy gyermek, kinek zsiványkalandokat meséltek.
Nem volt maradása szobájában többé.
Elõkereste zsebpisztolyait bekecse zsebébõl; megnézte, fel vannak-e porozva? Megpróbálta tõrbotját, könnyen jár-e benne a gyilok?
Még éjszaka van, az éji õr odakinn egy órát kiált éjfél után. Nem lehet itt a reggelt megvárni.
Hiszen át lehet menni a szõnyi partra híd nélkül is; a szigeten fölül egészen be van fagyva a Duna. Csak egy olyan ember kell hozzá, aki nem fél úgy a sötét éjszakától és az ismeretlen jéghídtól, mint ettõl a lobogó gyertyától s ettõl a kísértõ levéltõl itten!
A levelet a gyertya fölé tartja, s elégeti. Azután elfújja a gyertyát.
Azután kibotorkázik szobájából.
Mikor ajtaját becsukja, akkor eszébe jut, hogy nem gyújtott-e meg valamit az eldobott levéllel. Visszatér. A nagy sötétségben a hamvadó levélpapíron fénylõ szikrák mint rémgondolatok járnak alá s fel kígyózó bolygással. Megvárja, míg a legutolsó is eltûnik, s egészen sötét lesz. Akkor indul neki az éjszakának. Míg elõszobáján, míg folyosóján végigmegy, az a névtelen rém jár elõtte, körüle. Bal kezét feje elé tartja, jobbjában a kivont tõrt szorítja. Pedig senki sem jõ rá szemközt, senki sem lappang nyomában.
Csak akkor érzi keblét könnyebbülve, mikor az utcára kijutott.
Itt visszatér férfias bátorsága.
Friss hó esett azalatt. Léptei alatt csikorog az, amint a Duna-part felé siet, végig a Rác utcán, ki a malomrév felé.