A JÉG

A Duna be volt fagyva egész fel Pozsonyig, át lehetett mindenütt kelni rajta. Hogy Komáromból Új-Szõnyre át lehessen jutni, fel kellett messze kerülni a sziget orrán felül, mert ott zátonyok vannak, mikben nyáron aranyat mosnak, s a felturkált zátonyokon rendesen megtorlik a jég, s a torlaszokon nehéz áthatolni.

Timár úgy számította ki az átkelési tervét, hogy amint a Monostort megpillantja, annak a tetején meglátszik az õ nyaralója; egyenesen annak veszi az irányát.

Csakhogy jött valaki, aki ezt a számítását megrontotta: az volt a köd. Õ csillagos éjre számított, s mire a Dunához ért, köd ereszkedett alá. Még akkor csak vékony átlátszó párázat, de amint a jégen elindult utat keresni, oly sûrû lett az, hogy nem látott háromlépésnyire.

Ha józan eszének csak egy szavára hallgatott volna még, hát rögtön visszafordul, s igyekszik az elhagyott partot újra megtalálni; de már azzal a józan ésszel õ végleg leszámolt, nem volt vele semmi dolga többé: át akart jutni a túlsó partra.

Az éj különben is sötét volt; a Duna pedig a szigeten fölül legszélesebb, s ott a jég legkevésbé járni való. Egymás hátára tolt jéghasábok hosszú torlaszokat képeznek keresztben-hosszában, egy-egy helyen szeszélyes hegylánc alakot ölt a jég, öles táblákban meredezve fel a hátahoporjás alapból.

Amint ezeket a torlaszokat kerülgette Timár, azon vette észre magát, hogy a ködben eltévedt. Már több egy órájánál, hogy jár; zsebórája háromnegyedet üt háromra; rég a túlsó parton kellene lennie: bizonyosan irányt tévesztett.

Hallgatózott. Semmi neszt nem vehetett ki az éjszakában. Kétségtelen volt, hogy nemhogy közeledett volna a túlparti faluhoz, sõt eltávozott tõle.

Még kutyaugatást sem hallott.

Azt hitte, hogy õ most ahelyett, hogy a Dunán keresztbe haladna, hosszában jár rajta végig, s arra határozta magát, hogy félirányt fog változtatni. A Duna kétezer lépésnél sehol sem szélesebb, valahol csak partra kell akadnia, ha folytonosan egy irányba megy.

Csakhogy a sötétben és a ködben az ember éppen azt nem tudja, hogy egy irányban megy-e. Egy jégtorlasz, melyet ki kell kerülnie, minden kiszámítása dacára félretéríti az egyenes vonalból, zeg-zug utat csinál, visszakerül arra a helyre, amelyen már egyszer áthaladt; egyszer-egyszer eltalálja a jó irányt, s csak még pár száz lépésig kellene kitartania, s partot érne, akkor megint mást gondol, s eltér ferde irányban, s újra beletéved a megboszorkányozott jéglabyrinthba.

Már öt óra is elmúlt: négy órája, hogy folytonosan a Duna fölött jár. Érzi, hogy fárad. Az éjjel nem aludt, s egész nap nem evett; ahelyett idegrontó gyötrelmekkel kínozta agyon magát.

Megáll hallgatózni. Ez idõ tájon rorátéra szoktak harangozni. Vagy a városból, vagy a faluból kell, hogy harangszót halljon.

Szép irónia az is a sorstól, hogy az istenes harangszó, amely szól az igazhívõknek, még a pogány és eretnek számára is kívánatos, s a szökevény, az istenkerülõ úgy hallgatózik utána vágyakozva.

Végre meghallotta, amire várt. A komáromi harangok voltak azok.

A harangszó egészen a háta mögül jött.

Eszerint a leghelyesebb kiszámítás, hogy féljobbot csinálva folytassa az elõrehaladást, mert akkor szemközt kell lenni a szõnyi partnak.

Hanem a harangok ezúttal megtréfálták. Még beljebb küldték a Duna hosszában. Beletévedt egy oly jégmezõbe, mely csupa egymásra tolt jégtáblákból állott, mik ferdén, egyenesen meredeztek elõ; azok között bukdácsolva, kapaszkodva, iszamodva, néhol négykézláb mászva kellett elõretörtetnie, s partot csak nem talált sehol.

Kiáltani nem mert.

Kiáltást nem hallott egyebet, mint a varjakét, mik látatlanul röpködtek el fölötte.

Az volt az utolsó reménysége, hogy majd ha megvirrad, akkor csak megtudja a napról, hogy merre van kelet. Arról azután hajós létére majd tájékozza magát, hogy merre van a Duna folyása.

Ha valahol léket talált volna a jégen, akkor a víz folyásáról is megtudhatta volna, merre menjen; de a jégkéreg szilárd volt mindenütt, s áttörni fejsze nélkül nem lehetett.

Meg is virradt, legalább világos kezdett lenni, de a sûrû ködön át napot nem lehetett látni.

Menni pedig kellett, mert a pihenés a jégen veszedelmes.

Kilenc óra is elmúlt; még mindig nem talált partot.

Akkor egy pillanatra ritkulni kezdett a köd; a nap fénytányérja láthatóvá lett, mint egy fehér, fénytelen arc az égen, mint a nap árnyéka. A lég mintha számtalan ragyogó jégtûkkel volna tele, amik szikrázva gomolyognak össze egy szemvakító homállyá.

Most tehát tájékozhatja magát.

Ámde a nap magasan áll már, nem mutatja a keletet.

Hanem mutat valami mást.

Amint Timár a szikrázó köd félhomályában széttekintett, úgy tetszett neki, mintha jobbra a távolban egy háztetõ körrajzait engedné láttatni a félig átlátszó köd.

Ahol ház van, ott föld van. Elindult arra.

Hanem a derû csak pillanatokig tartott; újabb sûrû ködgomoly szállt alá a jégre, s Timár újra vak volt.

De most már nagyon jól vigyázott, hogy el ne tévessze a kitûzött irányt. Haladt egyenesen. S ezúttal jól számította ki az irányt; nemsokára a sûrû ködfátyolon keresztül újra megjelent elõtte a háztetõ. Alig volt már tõle harminclépésnyire. Végre megtalálta hát a házat.

Mikor aztán tízlépésnyire ért hozzá, akkor látta, hogy az egy malom.

A jégtorlasz valahonnan elszakította téli menedékébõl, vagy ott lepte a láncon a késlekedõt, s aztán lehozta magával idáig. A hajóoldal olyan szépen el volt fûrészelve a jég éles lapjai által, mintha ácsremekben vágták volna ketté, a kerekek forgáccsá törve s a malomház odaékelve egy jégsánc közé, melynek táblái mint mellvédek foglalták körül.

Timár megriadva állt meg a malom elõtt. Feje kábult volt már, ahogy a kísértetlátóknál szokott lenni.

A perigradai örvénybe elsüllyesztett malom jutott egyszerre eszébe.

Nem annak a malomnak a kísértete ez, mely õt futása végén ijeszteni s tán elfogadni jõ?

Elfogadni? Magába fogadni? Egy pusztulásnak induló ház, egy malomroncs a jég közepén?

Timárt valami kínzó ösztön arra vette, hogy menjen be ebbe a malomba. Az ajtaján fel volt pattanva a zár, bizonyosan a jégtorlat rázkódásától, s az ajtó tárva-nyitva állt. Belépett rajta. A malomgép olyan épen állt még, hogy Timár minden percben azt várta, hogy elõlép egy fehér molnárkísértet, s felönti a garatra a gabonát.

A malom tetejét, gerendát, minden kis párkányát teleülték a varjak, egy-egy tovalebbent a közeledõ alak láttára, s rögtön más ült a helyébe. A többi tudomást sem vett róla.

Timár el volt fáradva halálba. Nyolc óra folyásán keresztül jár folyvást a jégen, fáradságát szaporították az út akadályai; gyomra üres, idegei felzaklatva, a kemény hideg zsibbasztja tagjait.

Fáradtan ül le a malomban egy gerendára.

És amint leül, azonnal lezáródnak a szemei.

És amint szemeit lezárja, ott áll a Szent Borbála hajóorrán, kezében a csáklyával; mellette áll a fehér arcú leány. „El innen!”, kiált neki; a hajó a zuhatagba rohan alá, a habtorlat jön szemközt, „be a kabinba!”. De a leány nem mozdul. Most alárohan a hajó mindenestõl.

Timár leesett a földre, arra ébredt föl.

Csak most kezdett eszmélni a veszedelemre, melyben forog.

Ha õ itt most elalszik, bizonyosan meg fog fagyni.

Kétségtelenül a legkényelmesebb neme az öngyilkosságnak. De neki még tennivalója van ezen a világon. Még az õ órája nem jöhetett el.

Mit mondanának az emberek, ha másnap itt találnák Levetinczy Timár Mihályt megfagyva a jég közé szorult malomban? Hogy jött ide? Minõ rejtély maradna utána!

Nem, ilyen ostoba halállal nem akart meghalni.

Kijött a malomból.

A köd olyan sûrû volt, hogy nem látott semmit. Nem volt ez nappal, hanem éjszaka. A sóhajt, mely az égre szállna, elnyeli a nehéz, sötét felleg, s nem bocsátja odább.

Az ember el van hagyatva minden élõlénytõl; el van temetve - a felhõben.

Hát nincs semmi élõ közel, ki õt megszabadítsa?

Van.

A malomban egerek is voltak, mikor a jég elragadta; azok megvárták, míg a jég megáll, akkor kiszöktek a malomból, s õk kitaláltak a partra. Apró lábnyomaik hosszú vonalai meglátszanak a vékony hóesésben.

Ezek a nyomokat észrevette Timár. Az emlõsök legparányibbja kivezette a bölcs, hatalmas embert a partra.

Félórányi távolban Új-Szõny fölött jutott ki a partra.

Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, ahol szekerét elhagyta. Köd elõtte, köd utána: senki sem látta, merrõl jött.

A vendéglõben megevett egy tál, kocsisok számára készült, marhalábkocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott, lefeküdt a szekerébe, s aludt egész estig, folyvást a jégen álmodva magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta a jég, s õ hull alá a végtelenbe.

Késõn indulva Szõnyrõl, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába.

A köd egészen idáig kísérte, a Balatont sem láthatta tõle.

Még éjszaka felhívatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy éppen másnap reggelre készülnek az elsõ fogáshoz a jégen. Vincellérjét utasította, hogy bort, törkölypálinkát, amennyi kell, tartson készen.

Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt kérdezte tõle, hogy mi elõjele van e kecsegtetésnek?

Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az ívás elõtti idõkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. A még jobb jel pedig az, hogy Levetinczy úr maga is megérkezett. Hisz õvele a szerencse jár.

„A szerencse jár velem!...”, ismétlé magában Timár, nagyot sóhajtva.

- Mernék rá fogadni - monda Galambos -, hogy holnap kifogjuk magát a fogaskirályt is.

- Mi az a fogaskirály?

- Az egy vén fogas, amit minden halász ismer már a Balatonon; mert akárhánynak volt a hálójában, de senki sem bírja kihúzni; mert amint veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén a homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát, s a háló alatt kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevõ. Pedig jutalmat is tûztünk már a fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász. Iszonyú nagy állat. Mikor a víz színén úszik, az ember azt gondolná, hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.

Timár ráhagyta. Aztán hazaküldött minden embert, és lefeküdt.

Most érezte még csak, mennyire ki van fáradva.

És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy évet vénültek volna már. Végtelen idõnek látszott a tegnapelõtt és a ma közötti haladék.

Még nem volt reggel: de meglepé, hogy a jégvirágos ablakokon besüt a hold. Tehát az idõ kitisztult.

Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét megmosta, azzal felöltözött, s kisietett a Balatont meglátni.

A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az elsõ napokban.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az egész vízen a sima, tündöklõ tükör.

Ezüsttükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve.

Csak a szekérutak látszanak meg rajta, amint a két part sûrûn fekvõ falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak volnának egy nagy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettõs tornyú templomával oly tisztán látszik most meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Timár oly hosszan el tudott andalogni e csodaszép látvány elõtt.

Mélázásából a közelgõ halászok verték ki; azok jöttek hálóikkal, rúdjaikkal, jégvágó eszközeikkel; azt mondták, hogy napfölkeltekor kell megkezdeni a fogást.

Mikor egy csoportban voltak, körbe álltak, az öreg halászmester rákezdé a kegyes éneket: „Uram, ki légyen lakója a te szentséges hajlékodnak?”, a többiek utána énekelték. Timár elment tõlük messze; õ nem tudott Istenhez fohászkodni. Hogy énekeljen õ annak, aki mindent tud, akit nem lehet énekszóval megcsalni?

Pedig az az ének kétmértföldnyire is elhallik a sima jégen; s a parti visszhang visszazengi a zsoltárokat.

Timár messze behaladt a jégtükrön.

Most virradni kezdett, a hold elsápadt, s az ég egész hosszában rózsaszínûvé kezdett lenni, mire az óriási jégtükör is csodálatos színt változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik része violaszín és rézvörös fényt vesz fel, míg a napkelet felé esõ, tehát a rózsaszín éggel érintkezõ fele azúrkék marad.

A tünemény pompája növekedik, amíg az ég egyre világosul; a skarlát, az arany az égen megkétszerezõdik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tûzszínû páráktól körülragyogva, s letekint e ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlövelli a nap sugárait, amint a barna ködök közül kiemelkedett.

Galambos halászmester a távolból odakiált Timárra:

- Most mindjárt fogunk valamit hallani, de meg nem kell ijedni tõle! hahó!

„Megijedni?”, mondá magában Timár, s hitetlenül vállat vont.

Mi ijesztené õt meg már a világon?

Megtudta nemsokára.

Mikor a beállott Balaton jegére legelõször rásüt a nap, elõször valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érchúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengõ sziklájára, csakhogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedõ erõvel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üveg módra átlátszó jég tömegében; minden irányban összevissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró kockák, ötszegek s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör.

Ez okozza ama hangokat.

Aki azokat elõször hallja, a szíve bizony hevesen kezd dobogni.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és citerapengést hall össze­keverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít, s mértföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgõ jég hátán; s a távolban szénásszekereket látni, amint a jégen csendesen végighaladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.

Mihály kedélyére különösen hatott ez ismeretlen tünemény.

Mindig sejtette, mindig imádta azt, ami „nagy élet” a természetben. Érzelgõ kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy ami él, az öntudattal is bír. A szél, a vihar, a villám, maga a föld, hold, a csillagok. Ha volna, aki értené, hogy mit beszél most ez a jéglap itt a lábaink alatt!

Most egyszerre egy olyan rettentõ dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha föld alatti tûzaknát vetettek volna fel. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsút egész Tihanyig, három­ezer lépésnyi hosszúságban végigrepedt a jégtábla, s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyílás maradt.

„A rianás! A rianás!”, kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arrafelé.

Timár alig kétölnyi távolban állt a rianástól. Látta azt, mikor támadt. Térdeit megreszketteté a szörnyû erõhatalom, mely a jégtömeget kétfelé hasítani bírta. Megbénultan állt ott a hatalmas természettünemény kábító hatása alatt.

Az odaérkezõ halászok zavarták fel néma elmerengésébõl.

Azok magyarázták meg neki, hogy ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán „rianás”, ami szót sehol másutt nem ismernek; hogy ez nagy veszedelem a keresztülutazókra nézve, mert messzirõl nem veszik észre, s ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért a legelsõ dolguk volt a jó embereknek azokra a helyekre, ahol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tûzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövõ-menõk jókor meglássák a veszélyt.

- De még veszélyesebb lesz ez - magyarázá a vén halász Timárnak -, ha egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is éppen ilyen zengéssel, ropogással megy végbe. De gyakran olyan nagy a szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja, s akkor a fölemelt jég alatt üresség támad. Aki aztán azt észre nem veszi, s szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad alatta a jég, amely nem éri a víz színét.

Délre járt az idõ, mire a halászathoz hozzáfogtak.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka.

Elõször is abban az öbölben, melybe a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez idõ tájon seregestül össze szoktak gyûlni, kivágnak egymástól ötvenölnyi távolban két, ölnyi átmérõjû léket, s azután egy négyszögöt alakítanak apróbb, két láb átmérõjû lyukakból úgy, hogy a két nagy nyílás a trapezium két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszöglyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkockákra, az olyan, mintha ezernyi gyémántóriás ragyogna szét a messze távolba.

A halászok a hosszú, erõs hálót a tó belseje felé esõ öreg lékhez viszik, s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halász­legény elkezdi azt a jég alatt elõbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s amint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, ahol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyaival, míg mind a két rúd s mind a két hálóvég összeérkezik a part felõli nagy léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levõ ónsúlyok a fenékre húzva, s a felsõ piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, akik e négyszögben benn­szorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllõ, a harcsa elhagyja mély iszaplakását, s feljön a vágott lékhez levegõt színi; ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérûeknél a szerelem bûbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja õket elzárva az idegen elemtõl, de nem annak lakóitól, az emberektõl.

A jég csak vesztükre szolgál most.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja õket, nincs hova menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak vickándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn húszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.

Húsz embernek megfeszített erõködése mutatja, minõ terhet vontatnak fel onnan alulról. Súlyáról ítélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül.

A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyílás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízbõl, átlátszó úszszárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék, zöld, ezüst színû hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton cápája, a mázsányi harcsa, tátogó nagy szájával, patkányfark-bajuszával, s megint visszairamodik fejtetõvel lefelé, mintha volna odalenn menekülés.

Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy merítõ szákkal lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, ahol egymás hegyén-hátán fickándozva táncol örege-apraja. Onnan nincs hova menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillõ jégkockákkal. Ez aztán a boszorkánytánc!

Tátott szájú pontyok félöles szökéssel peckelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kígyóként kúszik a sügérek, kárászok bizsergõ tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyújánál fogva, s kilökik a jégre, ahol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszeg körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cickány. Senki sem kergeti; nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

- Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma! - dörmögi a vén halász. - Ahová a nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogaskirályt megcsíphetnõk.

- Pedig aligha benne nincs - mond a szélsõ legény, ki a vízhez legközelebb húzza a pirityét. - Valami nagy állat akkorákat lök a hálón, hogy mind a két karom megérzi.

- Ahol van ni! - kiált a másik legény, akinek éppen tele volt a merítõ szákja hallal, amint egy roppant nagyságú fõ, mint egy ezüst krokodil nyomult fel a vízbõl; tiszta ezüstfehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minõ a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej. Méltán királynak nevezhetõ abban a tóban, ahol nincs olyan állat, mely vele megmérkõzzék; még saját fajából sem.

- Ott van ni! - kiálták egyszerre hárman is; hanem a nagy állat a másik percben már újra lebukott a víz alá, s akkor kezdõdött aztán a küzdelme a halásznak.

Mintha a tõrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testõrseregének, hogy a végsõ tusában keresztül kell magukat törniök, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban. Csukák, potykák, harcsák voltigeur csapatja rohant fejjel a feszes hálónak, a felmerülõ góliátokat bunkóval kellett agyba-fõbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tûzbe jött, a hidegvér hõsi gerjedelemre lett képes, s fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harcolt vele. Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végzõdött. A harcsák fõbe veretten rántattak ki a jégre, a háló öntötte a felszínre szorított szép fehér fogasokat, süllõket; hanem a fogaskirály nem akart elõkerülni.

- Már megint megmenekült! - dörmögé a vén halász.

- Még a hálóban van - monda fogait összeszorítva a kötélhúzó. - Érzi a kezem a rángatását; hacsak keresztül nem töri a hálót.

Tömérdek volt a préda, ami szerteszét hevert már; nem lehetett hova állni tõle, hogy az ember el ne csússzék bennük.

- No most kiszakadt a háló! - riadt fel a halászlegény. - Érzem a roppanásáról.

Csak a közepe volt még lenn.

- Húzd rá! - ordíta a vén halász, s azzal teljes erejébõl rárántotta a legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval együtt. Ott volt a fogaskirály is. Gyönyörû példánya fajának. Több volt negyvenfontosnál, aminõt minden húsz évben fogtak egyszer, azt is csak régen. Erõs fejével csakugyan keresztülszakította a hálót; hanem tüskés úszszárnyaival beleakadt a bogokba, s nem tudott elmenekülni. Mikor kirántották, pofon vágta a farkával azt az egyik legényt úgy, hogy hanyatt esett a jégen; hanem ez volt aztán utolsó hõstette. A másik percben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében. Azt tartják, hogy amint a vízbõl kiveszik, a léghólyagja megreped, s akkor megszûnt élni.

Ennek az egynek a kézre kerítése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerõse volt mindegyiknek s gonosz halpusztító. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit szereti megenni. Azért õ fogaskirály. Mikor felbontották, akkor is két szép nagy fogast találtak a gyomrában, amiket nemrég nyelhetett le. Olyan vastag hája volt, mint a süldõnek; gyönyörû arany színû, s a húsa fehér, mint a gyolcs.

- No, nagyságos uram, ezt az egyet elküldjük a nagyságos asszonynak! - monda a vén halász. - Becsomagoljuk egy ládába jég közé. Egymaga lesz egy szekérrel. Nagyságos uram ír hozzá egy levelet, s megírja benne, hogy ez volt a fogaskirály. Aki ebbõl eszik, királyhúst eszik.

Mihály megdicsérte az ötletet, s biztatást adott, hogy meglesz érte az áldomás.

Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de csak az égen, de nem a jégen.

A jégen most kezdõdött még az élet.

A szomszéd falvakból, Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredrõl, Arácsról, Csopakról jött a népség szekerekkel a jégre, kosárral, tarisznyával, kulaccsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malacpecsenye, a kosár halat vinni való.

Mire a halászok hozzákezdtek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész sokadalom támadt körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen; vásárt ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllõt viszik, amit drágán megfizetnek; a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel az egy húzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Timár igazán szerencse fia.

Ami halat most el nem hordanak, azt kosarakba garmadolva beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Timár egy jó estét akart szerezni az összegyûlt népségnek. Lehozatott egy tízakós hordót a jégre, azt csapra üttette, s felszólította a halászmestert, hogy csináljon halászlevet, amihez csak a mestere ért.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, aminek nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint a halnak a saját vére, paprika marok­számra, meg vöröshagyma. Hanem aztán van annak a keverésmódjában valami mesterség, amit csak az ért, akinek tudománya van hozzá, hogy azt utánacsinálni sem lehet.

Ebbõl a jóból még Timár úr is bámulatos sokat elfogyasztott.

S ahol jó bor foly, és halászlé készül, ugyan a cigány hogy maradna el onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején a cimbalmának, s rárántja az uraság nótáját:

„Jaj, de szakad ez a húr!
Majd megfizet ez az úr?”

S ahol cigány van, virgonc menyecske és tüzes legények, a tánc hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak olyan dáridó támad, hogy hét falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkontgatva járják a Szent Dávid táncát. Egyszer Timár azon veszi észre, hogy õtet is elkapja egy kackiás menyecske, beviszi a táncba, s úgy megforgatja, ahogy csak illik.

Timár táncolt.

A szép téli éjben messze világlottak a jégtükrön az örömtüzek.

A mulatság a jég hátán majd éjfélig tartott.

A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba.

Akkor aztán a jókedvû népség is hazaoszlott, sûrû rikoltozással éltetve a mulatság gazdáját, a bõkezû Levetinczy urat.

Timár még azután is fennmaradt addig, míg Galambos a fogaskirályt becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a halküldeménnyel sietni kell.

Õ maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sõt itt-ott kedélyes hangon volt tartva. Kedves feleségének nevezte Timéát. Leírta elõtte a nagyszerû látványt a Balaton jegén, a megrendítõ jégropogást; elhallgatta, hogy milyen közel történt hozzá a rianás; elregélte a mai nap történt fogást minden apró részletével együtt; végezte az esti mulatság leírásával; elmondta, hogy milyen jól mulatott, hogy milyen kedvére „kivolt”. Még azt is megírta neki, hogy egy szép parasztmenyecske megtáncoltatta a jégen.

Ilyen vidám leveleket szoktak azok írni, akik az öngyilkosság tervével vajúdoznak.

Mikor a levél készen volt, levitte azt a kocsisnak.

Az öreg halász még akkor is ott volt.

- Menjen már haza, Galambos - küldé õt Mihály. - El lehet fáradva.

- De bizony még egyszer megrakom a jégen a tüzeket - monda az öreg, pipáját meggyújtva -, mert most erre a nagy halszagra ami csak róka van a berekben, de még a csúnya topor­tyánféreg is, mind elõjön, s körülhasalja az öreg lékünket, s ott halászik a maga szakállára, lesi a felvetõdõ halat, s kikapja a vízbõl; azzal meg mind elriasztja elõlünk a többit.

- Sose csináljon már több tüzet! - monda neki Mihály. - Majd kivigyázok én, éjjel úgyis sokszor felébredek. Olyankor majd kilépek az erkélyre, s kilövöm a puskámat; a lövésre majd hazaszaladnak a mi négylábú halászaink.

Ebben hát megnyugodott a halász is, s istennek ajánlva az urat, hazakullogott.

A süket vincellér, Timáron kívül az egyedüli élõlény e háznál, rég aludt már. Azonfelül, hogy süket volt, most még a jó borból annyit be talált venni, hogy egészen biztosítva volt ez éjszakai nyugalmának megháboríthatlansága felõl.

Timár is felment a szobájába, s megrakta a tüzet a kandallóban.

Õ éppen nem volt álmos.

Izgatott lelkének nem kellett a lomha nyugalom.

Másforma pihenést keresett.

Hisz az is pihenés, ha az ember téli hideg éjszakán kiül a nyitott erkélyre nyitva hagyott ajtónál, s aztán a hallgató világot nézi.

A hold még nem jött fel; csak a csillagok ragyognak, s minden csillagnak a fénye ott tündöklik a sima jégtükrön is, mint egy nagy acéllapra elszórt karbunkulusok, mint azok a gyertyák halottak napján a temetõben. Ott a Saturnus, a Vega, a Hattyú, a korona Arcturus, a Kalászos Szûz és Berenice, a hû feleség!

Az ember bámul, és nem gondolkozik. Lát, és nem érez. Sem hideget, sem szívdobbanást, sem kül-, sem belvilágot. Csak bámul. Úgy pihen.