MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?

Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek izmaiban az õrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot. De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze. Timár Mihály „most már” az igaz arany ember, midõn mindene veszendõben, midõn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van szórva.

Õ futni hagyja azt az embert, aki õt semmivé teheti, aki semmivé fogja tenni.

Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában, ablakából lelõhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tõle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a brazíliai kormánytól.

De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevõ, ki egy bûnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért bûnhõdni kész.

Kimegy a kastély erkélyére, s karjait mellén összefonva nézi, mikor az az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.

A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül, s odavilágít a kastély falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó célpont valakire nézve, aki õt le akarja lõni.

Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt, s feltekint rá.

A bukfencezéstõl felszakadt a hegedés homlokán, s egész arca véres tõle.

Timár tán azért állt oda, hogy tán majd ez a dühös ember most bosszúból meg fogja õt lõni?

De az megáll elõtte, és elkezd hozzá hang nélküli szavakat beszélni. Éppen mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel beszél. Egyik lába sántít az eséstõl. Bal kezével ráütöget a jobbjában tartott puskára, s aztán tagadólag rázza a fegyvert, s öklével sújt Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: „Nem így öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!”

Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkíséri õt szemeivel a hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utánabámul, mikor már csak egy fekete pontot lát elõrehaladni az ezüst jéglapon a magas hegyorom kettõs tornya irányában.

Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felõl jõ.

Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden elõjel nélkül felzúdul ez a sajátszerû orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot, s a csónakokat beragadja a Balatonba, s kihányja a túlsó partra. S néha félóra múlva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart táncolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhõt korbácsolt elõre. Abból olyan élesen, mint a tû hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhõ maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafoltos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy õs fáinak sudarai között. Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott szellemek sírnának földi emlékeikért, s mikor az erõs szél végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idézett elõ, hogy az ember látni vélte a szellemeket, akik így sírnak, egymást kergetik, s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az ûzi tán a többit?

E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzúgás közé. Olyan ordítás, amilyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás hangja, az éjszakát felverõ, alvókat felébresztõ, csillagokat megreszkettetõ kiáltás. Nehány pillanat múlva a kiáltás újra rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.

Az is tovaenyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az egy hófelhõt kergette. Az arácsi völgy fái nem zúgnak többé, s a jéglapon s a jégtáblákon fütyölõ szél hangja egy enyészetes harmóniában vész el a távolban. Az ég kitisztul, és csendes lesz minden.

Timár szívében is csendes volt már minden.

Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem elõre, sem hátrafelé.

Futott, amíg futhatott; most már a mélység elõtt áll, melynek túlpartja nincsen.

Egész élete végigfutott elõtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már fel fog ébredni belõle.

Az elsõ vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a szfinx rejtélye, amint ki van találva, meghal az...

Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ elõtt, fölfedezve Timéa elõtt - és Noémi elõtt!

Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétõl s honfitársai tiszteletétõl körülragyogva.

Hogy lássa még egyszer azt a nõt, ki õt vetélytársa elõtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, amelyben az a nõ megtudja, hogy õ ellenkezõje volt mindannak, amit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?

S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy õ Timéának férje? Hogy vegye ölébe még valaha Dódit?

Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Úgy van, ahogy az az ember mondá: szökni az ismerõs világból, miként õ; eltagadni nevét, miként õ; lappangva bujdokolni városról városra, miként õ! Körülfutni a földet.

De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek lakni majd azok, akik erõszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda mennek, ahol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki szigetét, s az egyedül maradt nõt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.

Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét a fogytán levõ holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg sírhegyek közül: „Ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!”

Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.

A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tûzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét, és kiment a házból.

A Balaton felé vette útját.

A félhold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezõre sütõ jégnap...

„Jövök, jövök! - mondta Timár. - Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám. Ha hívtál, ott leszek.”

Egyenesen a rianás felé vette útját.

Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívû halászok által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messzirõl figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.

Mikor egyikéhez e vészt jelzõ szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt, és kalapját levéve; feltekintett az égre.

Évek múltak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, aki a csillagokat forgatja, s a férgeket kikölti; s aki egy lényt teremtett, mely vele dacol: embert.

Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.

„Örök hatalom! Elõled futok, s tehozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom elõtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tûrni fog ott. Bûnhõdöm azért, mert annyit boldogtalanná tettem, akik engem szerettek, s akiket én enyéimmé tettem. Vedd õket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az õ szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz õhozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nõket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te bosszúálló angyalaidnak. Én elkárhozom, és elhallgatok!”

Letérdelt.

A Balaton élõ hulláma zajlott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszínét, olyankor is felháborog, és zajlik a rianások közt, mint a tenger.

Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint ahogy megcsókolja az ember édesanyját, mikor hosszú útra készül - mint ahogy megcsókolja a puska csövét, mielõtt fejét szétzúzná véle.

S amint a hullámhoz lehajol, íme, egy emberfõ emelkedik ki eléje a hab közül.

Egy emberfõ arccal fölfelé fordulva...

A fölfelé fordult arcnak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete kendõ volt átkötve, a másik szem vérszínûen, mereven, kõhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a hullám.

A fantom ismét visszasüllyedt a víz alá.

Két perc múlva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arc újra felmerült a hab közül, véres kõszemével Timárra meredezve.

Azután még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképpen eltûnt a jég alá a fõ, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy percre a víz alul.

Timár félõrülten szökött föl térdérõl, a rémlátás után bámulva.

Úgy tetszett neki, mintha az maga után hívná!

A rianás két partja közt harsogott az élõ hullám.

És ismét hangzott a kísértetiesen harsogó orgonaszó, amit az éjjeli futó vihar küld maga elõtt, mikor az erdõk sudarai fölött végigrohan; a süvöltõ vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kísértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bûbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s az isten­kiáltás rettentõ roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyû légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

Timár reszketve omol arcra a rengõ jégtükör fölött.