KI JÖN?

A zúzmaráz ezüsterdõt csinált a senki szigetébõl. A tartós köd minden gallyra hóvirágokat fûzött; azután jöttek a verõfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zúzt, minden gally kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegbõl volna; a gallyakat, mint a szomorúfûz ágait, aláhúzta a jégdíszítmény, s ha a szellõ végigfuvall a kristályerdõn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.

A vastag dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, ahol Teréza nyugszik. Ez Noéminek mindennapi útja a kis Dódival.

Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik, s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.

Este van. Noémi meggyújtja a szövétneket, elõveszi kerekes guzsalyát, és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé, s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplõt játszik. Almira a szögletben fekszik, s nyög, mint egy ember.

- Anyám - szól egyszer a gyermek -, hajtsd ide a fejedet, súgni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.

- Nem érti az azt, Dódikám.

- Óh, megérti bizony. Mindent megért. Hát mondd csak, meg fog Almira halni?

- Bizony meg, kedves kicsikém.

- Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?

- Az Isten.

- Erõs az az Isten?

- Mindenkinél erõsebb.

- Még apánál is?

- Apának is õ adja az erõt.

- Meg annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erõt az Isten? Én félek attól az embertõl, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.

- Ne félj, én nem engedlek elvinni.

- Hátha megöl mind a kettõnket?

- Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.

- Almira is?

- Az nem.

- Miért nem?

- Mert õ állat.

- Hát az én kis pacsirtám?

- Az sem.

- Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.

- De a mennyország magasabb, mint ahová õ tud repülni.

- Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apánál, meg a pacsirtámnál.

- Maradj, szívem, maradj.

- Ugye, ha apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?

- A rossz ember elfutna õelõle.

- De hát mikor jön vissza apa?

- Még a télen.

- Honnan tudod?

- Õ mondta.

- S amit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?

- Nem, fiam, az mind igaz, amit õ mond.

- De hiszen már itt van a tél.

- Õ el is fog jönni nemsokára.

- Óh! csak Almira meg ne halna addig!

A gyermek fölkelt a kis zsámolyról, s odament a nyögõ ebhez.

- Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat a nyáron diófából; amilyet apa csinált minekünk. Minden ételbõl, amit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, aki téged meglõtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyúl a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.

Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez, s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, amit hozzá beszéltek.

Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.

Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:

„Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, akit te szeretsz!”

Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, akit õ szeret?

Hát ki lehet Mihály? Lehet-e õ más, mint aminek látszik? Mit fog felõle mondhatni amaz ijesztõ kísértet, aki elõkerült a föld túlsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, ahogy Noémi mondá: „Jobb szeretném, ha háromlábnyi föld volna közöttük!”

Noémi nem gyönge szívû. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!

A nõfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben - a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.

Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendõje alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre!

Éjszakára pedig az ajtót egy erõs keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.

Ahogy a sors akarja!

Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belõle boldog asszony, idvezült nõ; ha a másik jõ elõbb: lesz belõle gyilkos, elkárhozott lélek!

- Almira, mért nyögsz oly nagyon?

A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek ölébõl, s nyakát felnyújtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szûkölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de ami hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?

Az állat valakinek közeledtét érzi.

Ki jön?

A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?

Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.

Ki jön?

Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bír; Noémi felszökik a lócáról, jobbjával mellkendõje alá nyúl, s a kés markolatát kezébe szorítja.

Ki jön?

Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.

Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. „Apa!” kiált fel Dódi kacagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára, és üdvözlõ ugatása hangját hallatja még egyszer.

A jövõ percben egymás ölében vannak.

Mihály, Noémi, Dódi.

Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik, és meghal.

- Nem hagysz el bennünket többé! - rebegi Noémi.

- Ne hagyj itt bennünket többé! - könyörög a kis Dódi.

Mihály odaszorítja mindkettõt szívéhez, s könnyei csorognak a szeretett arcokra.

- Soha - soha - soha!...