A HULLA

A késõ márciusi napok vetették végit ez évben a szigorú télnek. Egy meleg, esõs déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erõs északi szél felszaggatta azt, és áttorlasztotta a somogyi partokra.

Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak.

Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arcvonásokat nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb biztossággal lehetett következtetni kilétére.

Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes balatoni halászat óta, melyen a fogaskirályt is kifogták, oly rögtön eltûnt, s akinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.

A hullán megismerhetõk az eltûnt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse: inggombjai s a névelõ­betûk az ingbe hímezve. Ismétlõórája ott van mellénye zsebében; azon egész neve van zománccal beégetve. De ami legjobban bizonyít azonossága felõl, tárcája is ott van belsõ zsebében; a tárcában százas és ezeres bankjegyek, ahogy egy csomóban voltak, még jól felismerhetõ rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös hímzés: hit, remény, szeretet, Timéa saját kézmunkája.

Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem azokról már lemosott minden írást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a vizek alatt.

Egyidejûleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczy úr kétcsövû fegyverét is, ami hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen kimagyarázta az egész esetet.

Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre.

Õneki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és farkasok elõjönnek a berekbõl a lékre, akkor õ a puskával kimegy, és meglõ közülök egynehányat.

Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arcába vert, nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott.

Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy õ hallotta is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymás után.

Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek!

Timéa, amint az elsõ hírt vette ez esetrõl, azonnal leutazott személyesen Siófokra, s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.

Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig bírták magához téríteni. Azért mégis helytállt. Jelen volt, mikor a roncsolt maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott jegygyûrûje felõl, hanem azt nem tudták neki elõadni. Ujjai hiányzottak a tetemnek.

Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a felekezettõl kitelõ egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete posztóval bevont s a címerekkel ékesített templomban. A pápai fõtanoda énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonnyal bevont koporsóra ezüstszegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót városi szenátorok és megyei táblabírák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt téve a nemesi kard és babérkoszorú, a magyar Szent István-rend, az olasz Szent Móric-rend s a brazíliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A szemfödél ezüstbojtjait az alispánok vitték, a címeres fáklyákat a gyászszekér két oldalán elõkelõ uraságok, a koporsó elõtt vonult az összes iskolai fiatalság, a papok és teológusok, a céhek zászlóikkal, a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arcával, kisírt szemeivel, az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még õfelsége is küldött egy megbízottat, ki a nevezetes halott utolsó kíséretében részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang és minden embercsoport azt zúgta felõle, hogy most egy olyan nagy embert temetnek el ebben a városban, amilyen nem fog itten születni tán soha több: jóltevõje a népnek, dicsõje nemzetének, hû férje nejének, alapítója sok nagy intézetnek.

Az „arany ember” száll alá a földbe.

Végig a városon a távol temetõig gyalog kíséri õt ki asszony, férfi, gyermek.

Athalie is ott van a kíséretben.

Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó barátok, rokonok, tisztelõk oda is lemennek a megsiratott férfi után.

Ott van Kacsuka úr is, az õrnagy.

A szûk lépcsõn olyan közel szorul össze Timéával és - Athalie-val.

Mikor a kísérõk visszatérnek a sírboltlépcsõn, Athalie leveti magát a koporsót rejtõ fülke elé, és azt kívánja, hogy temessék el most már õtet is.

Szerencsére ott van Fabula János uram is, aki felkarolja a földrõl a szép hölgyet, s felviszi az ölében a napvilágra, s aztán megmagyarázza a bámuló népségnek, hogy nagyon szerette ám a kisasszony a megboldogult urat, az õ valóságos második édesatyját.

Fél év múlva elkészül a pompás síremlék, gránittalapzattal, melyre aranybetûkkel van felvésve az emlékirat: „Itt nyugszik. Nagyságos. nemes. és. vitézlett. Levetinczy. Timár. Mihály. úr. kir. tanácsos. több. tek. vármegyék. táblabírája. a. Sz. István. Sz. Móric. és. Annunziata. rendek. lovagja. a. nagy. hazafi. igaz. keresztyén. példás. erényû. férj. szegények. atyja. árvák. gyámola. iskolák. fenntartója. egyház. oszlopa. siratják. mind. kik. ismerték. gyászolja. örökké. hû. hitvese. Zsuzsánna...”

A gránittalapon áll egy alabástromszobor, egy nõ, ki egy hamvvedert ölel át karjával. Mindenki azt mondja rá, hogy az a szobor Timéa hasonmása.

És Timéa mindennap kijár a temetõbe, friss koszorút akasztani a sírkõ párkányára, s saját maga öntözi meg a virágokat, mik a sírkõ rácsozatán belül oly szépen illatoznak. - Megöntözi permeteg hûs vízzel - megöntözi forró könnyeivel...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Krisztyán Tódor sem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy tisztesség éri holta után...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .