DÓDI LEVELE

Másfél év tölt már bele, hogy Mihály otthon volt a senki szigetén. Egy napra sem távozott el onnan.

Nagy dolga volt másfél év alatt. Dódit megtanította írni.

Gyönyörûségteljes munka az. Mikor a kis tudatlan a legelsõ ákombákot krétával a padlóra írja; diktálják neki a betûket: „Írj egy L-et, aztán egy Ó-t, olvasd össze!” Milyet bámul rajta, hogy ebbõl ki lehet találni azt, hogy „ló”, pedig õ nem rajzolt oda semmi lovat! És aztán mikor másfél év múlva már egy szépen meglineázott papíron egymásra dûlõ betûkkel írt névnapi köszöntõt nyújt át az anyjának.

Nagyobb mû ez, mint Kleopátra obeliszkje, teleírva hieroglifokkal.

Mikor az elsõ névnapi köszöntõje Dódinak ott remegett Noémi kezében, Noémi szemében könny csillogott; azt mondta Mihálynak:

- Éppen olyan írása lesz, mint neked.

- Hol láttad te az írásomat? - kérdé bámulva Mihály.

- Elõször is a Dódi elé írt mintákon. Azután meg a nekünk adott engedélylevelen, melyben a szigetet nekünk adtad; már elfeledéd?

- Igaz; hisz oly régen volt.

- És te most nem írsz levelet senkinek?

- Senkinek.

- Már másfél év óta nem voltál ki a szigetbõl. Nincs semmi dolgod ott künn a világban?

- Nincs; és nem is lesz.

- Hát ami dolgaid eddig voltak, azokkal mi lett?

- Meg akarod tudni?

- Szeretném tudni. Elszomorít az a gondolat, hogy ilyen eszes ember, aminõ te vagy, itt van most bezárva e szûk helyre, e szigetbe, csak azért, mert minket szeret. Ha neked csak az az okod van, mindig itt lenni a szigeten, hogy minket nagyon szeretsz, úgy nekem fáj a te szerelmed.

- Jól van, Noémi. Én tehát el fogom neked mondani, hogy ki voltam én odakinn a világban; mit tettem ott; s miért akarok itt lenni. Tudj meg mindent. Majd ha a gyermeket lefektetéd, jöjj ki hozzám a veranda alá: ott el fogok mindent mondani. Fogsz borzadni is, fogsz ámulni azokon, amiket hallani fogsz. De végül mégis meg fogsz bocsátani nekem, mint ahogy megbocsátott Isten, midõn ideküldött.

Noémi az estebéd után lefektette Dódit, s aztán kijött Mihályhoz, és leült melléje a nyírfából tákolt lócára, kezét Mihály karjába akasztva.

A telehold odavilágított a lugas levelei közül reájuk: most már nem a kísértõ csillag, nem az öngyilkosok jégparadicsoma, hanem egy ismerõs jó barát.

És azután Mihály elmondott mindent Noéminek, ami vele történt a világban.

A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsüllyedését, a megtalált kincseket.

Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett õ a világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a másikra! Hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve!

Hogyan vette el Timéát?

Lerajzolá azután elõtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e szenvedésekért az õ osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi elõtt Timéáról, mint egy szentrõl. És mikor elmondta elõtte igaz õszinteséggel azt az esteli jelenetet, amelyen õ Timéára a házi rejtekbõl rálesett, hogy védte férjét a nõ a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte saját szíve ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát...

És azután elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e szörnyû helyzetben, melytõl nem tudott szabadulni, leláncolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hûsége által; vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, akkor úgy vigasztalta õt Noémi szelíd csókjaival.

És végül mikor elbeszélte elõtte azt a rettenetes éjszakát, melyen a kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, ahol a kétségbeesés a sír partjára vitte, amidõn már lenézett a hullámba, s amidõn a víztükörbõl egyszerre saját képe helyett üldözõje halott arca tekintett rá szemközt, s az istenkéz egyszerre összecsukta elõtte a nagy jégsír nyílását, ah, akkor Noémi oly erõszakkal ölelte õt keblére, mintha vissza akarná õt tartani, hogy a sírba bele ne essék...

- Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban, s mit találtam itt? Megbocsáthatsz-e nekem azért, amit szenvedtél miattam, amit vétettem ellened?

Noémi csókjai, könnyei feleltek.

Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is múlt azalatt, egészen megvirradt, midõn Mihály elvégzé élte történetének meggyónását.

Feloldoztatott!

- Ezzel kifizettem minden adósságomat! - monda Mihály. - Timéa megkapta birtokomat, s megkapta szabadságát. A kalandor az én öltönyeimet viselte, tárcám is nála volt; azt helyettem fogják eltemetni, s Timéa özvegy lesz. Tehozzád pedig elhoztam a lelkemet, s te elfogadtad azt. Most már ki van egyenlítve minden.

Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte õt a szobába, s odavezette az alvó gyermekhez.

A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s amint azt látta, hogy reggel van, elsõ dolga az volt, hogy térdre állt, s kezeit összetéve elkezdé reggeli imáját:

„Isten, áldd meg jó apát, jó anyát!”

...Minden ki van már fizetve, Mihály!...

Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött imádkozik, hogy boldog légy...

Noémi felöltöztette a kis Dódit, s aztán hosszasan mélázva tekinte Mihályra. Idõ kell ahhoz, amíg azt fel bírja fogni, amiket tõle hallott.

Pedig a nõknek olyan gyors elméjük van.

Egyszer azt mondá Noémi - férjének:

- Mihály! te eggyel mégis adós maradtál a világban.

- Mivel? És kinek?

- Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, amit az a másik nõ fedezett föl elõtted.

- Minõ titokkal?

- Azzal, hogy az õ szobájába egy rejtekajtó nyílik. Ezt tudatnod kellett volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá - mikor alszik, mikor egyedül van.

- De hisz azt a rejteket nem ismeri senki Athalie-n kívül.

- Hát nem elég az?

- Mire gondolsz?

- Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az Athalie; de én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; mert téged nem szeret; mert te az enyim vagy; de ha azt érezné irántad, amit ama másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél õmiatta, mint az a férfi azt a másik leányt: óh! akkor az Isten õrizzen attól a gondolattól, hogy valaha alva lássam õt magam elõtt.

- Noémi, te engem megrettentesz.

- Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani Timéát errõl a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.

Mihály megcsókolta Noémi homlokát.

- Kedves jó gyermek te! Én nem írhatok Timéának, hisz írásom megismerné, s akkor õ nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek a te feltámadott halottad, a te paradicsomod üdvözültje.

- Megírom neki én.

- Nem! Nem! Nem! A te írásod nem megy õhozzá. Arannyal, gyémánttal elárasztottam õt; de tetõled egy betût sem szabad neki kapni. Azok már az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el Noéminek semmit. Noémitõl sem adok Timéának semmit. Te nem szólíthatod meg ezt az asszonyt.

- Jól van - szólt Noémi mosolyogva. - Tudok én még egy harmadik embert, aki írhat Timéának. Megírja a levelet Dódi.

Timárt elõvette a nevetés erre a szóra.

Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi fennkölt dicsekedés, annyi komoly, méla gondolat volt ebben a szóban: írja meg a kis Dódi Timéának, hogy õrizze magát a veszélytõl!

A kis Dódi... Timéának!

Timár nevet; a könnyei csorognak.

S Noémi komolyan vette a dolgot. Õ maga eléje írta Dódinak a lemásolandó levelet, s a komoly sorokat szépen leírta a gyermek a vonalazott papírra, egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is értette még.

Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levélíráshoz: fekete mályvalevélbõl volt az fõzve, s a levelet lepecsételte fehér szûzviasszal, s minthogy címeres pecsétnyomó nincsen a háznál, sem pénz, amivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép aranyzöld bogárkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a címer.

A levelet rábízták a gyümölcsárusra, hogy tegye postára.

A kis Dódi levele elment Timéához.