TE ÜGYETLEN!...

Timéának még egy másik naptári neve is volt: Zsuzsánna. Az elsõt anyjától kapta, ki görög nõ volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon mint név­aláírást, s ezt tartotta fel mint neve napját.

Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok, ismerõsök hívatlanul, sõt kötelességszerûen sereglenek a megtisztelt névünneplõ házához, ahol kész vendégség vár mindenkire. Nehány elõkelõbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott meghívókat küldözött szét. Ez már egy kis arisztokrácia; mert ezáltal ki volt mondva az, hogy akik meghívót nem kaptak, azok a jókívánságaikat tartsák meg maguknak.

Zsuzsánna napja kétszer is esik egy esztendõben; Timéa a télit tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghívók elõtte egy héttel szétküldettek.

A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. „Timéa” benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az idõben még nem termett ezen a vidéken. Nagyon utána kellett annak járni, aki meg akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek „Timéa”.

A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt.

És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa fehér rózsákból Szent Timéa napján. Ki küldte azt, nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva.

A Zsuzsánna-napi estélyekre, míg Timár „élt”, Kacsuka úr is rendesen kapott meghívót, amit õ azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha.

Ebben az évben a Zsuzsánna-napi estély is elmaradt. A hû Zsuzsánna gyászolt.

Hanem azon a szép májusi nap reggelén, amelyen Timéa fehér rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy levélkét hozott Kacsuka úrnak, melyet az õrnagy felbontva, a szokott fényes papírra nyomtatott meghívót találta benne; de nagy bámulatára nem Levetinczy Zsuzsánna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghívóra felülírva, s a névnapi meghívás a mai napi estélyre szólt.

Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától? Az egész komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista Zsuzsánna helyett a régi görög Timéát ünnepli meg ez idén, de még sokkal inkább azzal, hogy az ünnepély reggelén hívja meg magához aznap estére az egész társaságot. Hisz ez minden civilizált fogalommal diametraliter ellenkezik.

Kacsuka úr úgy vélekedett, hogy ezúttal erre a meghívásra el kell menni.

Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelsõ vendégek között, fél kilencre volt híva, fél tízig várt; akkor ment oda.

Mikor az elõszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét, azt kérdezte tõle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá, hogy senki sincs.

Az õrnagy megdöbbent. A többi meghívott vendégek bizonyosan megnehezteltek, össze­beszéltek, hogy senki se jöjjön el.

Ezt az aggodalmát még jobban megerõsítette az, hogy mikor az elõszobából a terembe belépett, a csillárokat mind meggyújtva találta, minden szobát végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor nagy társaságot várnak.

A szemközt jövõ komorna utasítá, hogy úrnõje legbelsõ szobájában van.

- Ki van nála?

- Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap kikocsikázott Fabula úr jószágára, az most nagy halebédet ád.

Most meg már éppen nem értette, hányadán van Kacsuka úr. A névestélyen nemhogy vendégek volnának, de még a háziak is itt hagyták az úrnõt.

De még több talányon is keresztül kellett mennie.

Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez, ehhez a körülvevõ pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.

Gyászol, és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst kargyertyatartók fénye közepette.

Hanem az úrnõ arca ismét nem felelt meg a gyászruhának. Timéa arcán üde mosoly volt és halvány pír. Nyájasan fogadá egyetlen vendégét.

- Ah! ön ugyan soká váratott magára! - szólt kezét nyújtva.

Az õrnagy hódolattal csókolá meg e kezet.

- Én ellenkezõleg attól tartok; hogy elsõ vendég vagyok.

- Ah, dehogy! Mindenki itt van már, akit meghívtam.

- Hol? - kérdé az õrnagy elámulva.

- Itt az étteremben; már mind az asztalnál vannak, csupán önre vártak.

Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette õt az étterem szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót elõtte.

Most azután igazán nem tudta az õrnagy, hogy mit gondoljon.

Az étterem is ragyogott az asztalon meggyújtott viaszgyertyáktól, mik pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal végig meg volt terítve, tizenegy teríték ugyanannyi rokokó támlás székkel; hanem az asztalnál nem ült senki.

Egy ember sem.

Hanem amint az õrnagy az asztalon végignézett - akkor aztán értett mindent, s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál jobban ellepte a könny.

Kilenc teríték elõtt a pompásan feldíszített asztalon egy-egy fehér rózsabokréta állt, üveg­haranggal letakarva; a legutolsó még friss, ma szakított virág, a többiek aszú, halavány, száraz rózsacsokrok.

- Íme itt vannak azok mind, akik engem Timéa napján meg szoktak köszönteni, évrõl évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim. Kilencen vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt lesznek, akiket erre a napra meghívtam.

Az õrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz. Aztán eltakarta kezével szemeit.

- Az én szegény rózsáim!...

Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán többet is engedett volna. De az a gyászfõkötõ olyan nagy akadály. Timéa vette azt észre.

- Akarja ön, hogy ezt a gyászfõkötõt felcseréljem mással?

- Attól a naptól kezdjek el élni.

- Mondjuk, hogy majd igazi névnapomon, amit mindenki tud.

- Ah! az végtelen messzeség.

- Ne ijedjen meg. Van nyáron is Zsuzsánna-nap; azt fogjuk megtartani.

- Még az is távol van.

- De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tûrni? Lássa, nekem idõ kell rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy egyszerre. Elébb meg kell tanulnom, hogyan kell a boldogságot reményleni. Elébb álmodnom kell róla. Addig is mindennap láthatjuk egymást; elébb csak egy percre, azután kettõre, végül örökké. Ugye, jól lesz így?

Az õrnagy nem mondhatott ellent, olyan szépen kérték.

- No és most vége van a vendégségnek - súgá Timéa. - Ugye, meg van ön elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni. Térjen ön is haza. De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntõjébõl egy szót visszaadok.

Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyílt virágot, azt alig láttatva, ajkaihoz érinté, s az imádott férfi gomblyukába tûzte. Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s hogy rím legyen belõle, õ is megcsókolta azt...

Mikor az õrnagy eltávozott, s visszatekintett az utcáról a Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Õ volt az utolsó vendég...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Timéa tanulta lassan azt a nagy tudományt, hozzászokni a boldogság reményéhez.

Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál; de biz az õrnagy nemigen tartotta meg a rendeletet az elõször egy perc, azután két perc számtani haladásáról.

A menyegzõ napja augusztus havi Zsuzsánna-napra volt kitûzve.

Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta Fabula uram jegygyûrûjét. Hát biz az nem elsõ eset, hogy derék özvegyemberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sõt inkább az ilyenrõl már be van bizonyítva, hogy jó „asszonytartó” ember, s inkább nõül lehet hozzá menni, mint holmi incifinci ifjú gavallérhoz, aki még nem tette le a rigorosumot.

Áldás legyen a frigyükön!

Timéa föltette magában, hogy Athalie-nak nászhozományul azt az összeget fogja adni, amit Mihály kínált neki, s amit az akkor visszautasított.

Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén találkozásával. „Ki-ki párjával.” Azt hitte, hogy ez az õ munkája volt. Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, ahol kellett.

Timéa elõtt magasztalta az õrnagyot, Athalie elõtt pedig leszólta.

Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyûrûjét, az ugyan csak olyan ujjra való abroncs volt, mint minden más karikagyûrû, de Zófi asszony azt állította, hogy õ annál szebb jegygyûrût soha nem látott életében.

Meg is cirógatta Athalie-t szépen.

- Ez bizony elég szép szerencse teneked, kedves leányom. Bizony jobban jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, akinek egyebe sincs, mint egy rozsdás kardja meg egy rozsdás cirkalma. Fogadom, hogy most is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból. Énelõttem bizony még embernek is sokkal különb Fabula uram, mint a másik. Mikor õ azt a szép hosszú bajuszát kipödri, s aztán az ezüstláncos mentéjét felölti! Ugye, hát pödörje ki a bajuszát a major, ha tudja! Ugye, de nincs neki. No én meg nem tudnék csókolni egy ilyen nyúzott pofájú embert, akinek bajusza, szakálla mind le van borotválva. Biz az nem is valami fiatal ember már; tán nem észrevenni, hogy húzza át a haját egyik oldalról a másikra, hogy azt a terjedõ holdvilágot ott a feje tetején eltakargassa vele? Aztán micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a városban! Minden ember köszön neki az utcán. A papok is megsüvegelik. Vicecurator! Levetinczy úr volt a fûcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a fõispán meg a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a „Nádasdy”, Fabula úr volt a „Kürthy”. Igaz, hogy nem nemes­ember, de „hatvan személy”, és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják „kamarásnak”, s te kamarásné asszony fogsz lenni! „Nagyasszony” lesz a neved, mint az enyim.

Hatvan személy, kamarás pedig akkoriban nevezetes méltóságok voltak Komáromban: az egyik a külsõ tanács tagja, a másik a város minden ökreinek és lovainak teljhatalmú parancsnoka.

Athalie engedte magát ilyen gyámoltalan vigasztalásokkal dédelgettetni. Mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta erõszakolni a természetét, hogy még az anyjával is nyájasan bánt. Minden este teát fõzött neki, amit Zófi asszony nagyon rumosan szeretett. Athalie maga készítette el azt a számára. A cselédekhez is igen jó volt, azokat is traktálta teával, ami a férficselédeknél, inasnál, kocsisnál, kapusnál a puncs kategóriájáig erõsödött. A cselédek (Zófi asszony legelöl) nem gyõzték a kisasszony jóvoltát magasztalni.

Zófi asszony ennek a nagy nyájasságnak is kitalálta az okát. Az olyan cselédtermészet mindig keresni szokta az okát, ha a háziak kedveznek neki, s gyanakodással fizet érte.

„Ez az én leányom azért kedvez most úgy énnekem, hogy majd mikor férjhez megy, én is menjek el vele, mert õ maga nem ért a gazdasághoz; egy rántást sem tud megcsinálni. Azért vagyok most neki olyan kedves mama. Azért van tea minden este. Hej, tudom én jól, hogy mi lakik az én Athalie leányom szívében!”

...Hiszen majd nemsokára meg fogja tudni még jobban.

Timéa és az õrnagy irányában pedig egész a cselédi szolgálatkészségig vitte Athalie az alázatosságot. Nem árult el se arca, se magaviselete régi igényeket. Az érkezõ õrnagynak mosolyogva nyitott ajtót, nyájasan vezette be Timéához, részt vett a társalgásban, s ha elhagyta a szobát, vidám dúdolása hangzott a mellékszobákban.

Azt a szolgálós modort, amit affektált, mûvészileg el bírta sajátítani. Egyszer Timéa arra szólította fel, hogy zongorázzék vele négykézre, mire Athalie naiv szégyenkedéssel mondá az õrnagy hallatára, hogy õ már egészen elfelejtett zongorázni; az egyedüli hangszer, amin még játszik, a „Hackbrett”, tudniillik nem az, amit magyarul cimbalomnak hínak, hanem amin a kolbásztölteléket aprítják. Athalie a nagy átváltozás óta csak olyankor zongorázott, ha senki sem hallhatta.

Mindenki azt hitte, hogy készül Fabula uramhoz méltó és hozzáillõ feleséggé átalakulni.

Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az õ szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. Õ tudta, hogy mivel adósa õ Athalie-nak. Õ tudta, hogy mi számadása van Athalie-nak Timéával.

S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.

Vajon? Te szép, fehér arcú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielõtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnõ volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitól és irigyelve a nõktõl? És attól a perctõl kezdve, amikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdõdött teveled az õ balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba süllyedt, võlegényétõl elhagyatott, kicsúfoltatott?

Nem a te bûnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot. Ott ül a fehér arcodon, egymást csókoló fekete szemöldeiden; s elsüllyed hajó és ház, amelybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, aki üldöz, s elvész, aki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyûlölnek; de bírod mind a kettõt...

S te mersz egy födél alatt aludni Athalie-val! „Ez alatt” a födél alatt!

Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a cipõszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kígyó tekergõznék fel azokon hideg gyûrûivel? s mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints?

Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz õ olyan jó. Athalie-val úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalie-nak meg­mondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Õ meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elvesztett võlegénynek az árát ki lehet fizetni! És hogyne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önkényt róla. Õ szólt így, mikor Timár a nászhozománnyal megkínálta: „Nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!” Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetrõl semmit, amikor Athalie titokban látogatta meg elvált võlegényét, s egyedül, szerettelenül lett tõle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, akit gyûlöl a nõ, még kevésbé engedi oda másnak, mint azt, akit szeret. Hogy a nõ gyûlölete csak a méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem.

Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.

Csak egy nap volt még a nyári Zsuzsánna-nap elõtt. Timéa ezalatt apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszulesnék attól egyszerre megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az örömhöz. Elébb a fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett meg magának; azután felváltotta a feketét a hamuszín, a szõrkelmét a fényes selyem; utóbb a szürke színbe fehér kockák vegyültek; végre nem maradt más, csak a fekete csipkefõkötõ, mely még Levetinczy Timár Mihályt gyászolta.

Zsuzsánna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd. A szép új fõkötõ, drága valenciennes csipkébõl, itthon is van már, s csak fel kellene azt próbálni.

Valami szerencsétlen hiúság azt sugallta Timéának, hogy az új fõkötõ felpróbálásával várja meg az õrnagyot. Hisz a fehér csipkefõkötõ az ifjú özvegyre nézve az, ami a hajadonnak a menyasszonykoszorú.

Az õrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka volt rá. A Bécsbõl megrendelt fehér rózsacsokor késõn érkezett meg. Ez évben már a második névnapi bokréta. Hisz most már Zsuzsánna napján is szabad neki üdvözölnie Timéát.

A névnapot megelõzõ napon pedig özönlenek levelek és levélkék Timéához. Tömérdek az ismerõs távol és közel: hivatalos és önkéntes tisztelõk. Azon levelek közül egyet sem bont fel most Timéa, mind egy ezüstkosárkába halmoztatnak azok fel az asztalon.

A levelek közt sok gyermekírás szemlélhetõ. Timéának százhuszonnégy keresztfia, leánya van a városban és a vidéken. Azoknak a primitív gratulációi ezek. Máskor mulatta is magát a naiv köszöntõkön, gyönyörködött bennük. De most minden gondolatját lefoglalja az, aki még hátravan.

- Nézd; milyen furcsa levél ez! - mond Athalie, egyikét az érkezett leveleknek kezébe véve. - A pecsétjére címer helyett egy aranyos bogár van ragasztva.

- És milyen különös színû tintával van írva a címzet - szól Timéa. - Tedd a többi közé, majd holnap elolvassuk.

Pedig valami úgy súgta Timéának, hogy azt a levelet jó lenne még ma elolvasni!

A kis Dódi levele volt az.

Odadobták a többi közé.

De ím az õrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy keresztgyermek köszöntõje azonnal feledve van. Timéa eléje siet.

A boldog võlegény ezelõtt kilenc évvel tán éppen ebben a szobában nyújtott át egy díszbokrétát, égõ piros rózsákból egy másik menyasszonynak.

És az is jelen van most.

S tán éppen ott állt a nagy oszlopos tükör, amelyben Athalie még egyszer körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszonyöltöny, ahol most.

Timéa a szép fehér rózsabokrétát elvéve az õrnagytól, beilleszti azt a pompás sèvres-i porcelánvázába, s aztán azt súgja neki:

- És mármost én is fogok önnek ajándékozni valamit, ami nem lesz az öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.

A kedves talány elõkerült a rejtõ dobozból: az új fõkötõ volt az.

- Ah! minõ kedves! - szólt az õrnagy, kezébe véve a fõkötõt.

- Akarja ön, hogy felpróbáljam?

Az õrnagy ajkán megfagyott a szó. Athalie-ra nézett.

Timéa gyermeteg jókedvvel állt a tükör elé, s levette fejérõl a gyászfõkötõt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyászcsipkéket, s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: „Szegény Mihályom!...”

S azzal letette özvegysége utolsó jelvényét.

Kacsuka úr még mindig kezében tartotta a fehér fõkötõt.

- Nos, adja ide, hadd próbáljam fel.

- Nem segíthetnék én?...

Timéának az akkori magas hajfonadékú divat mellett szüksége volt a segítségre.

- Ah! ön ahhoz nem ért. Majd Athalie lesz olyan jó.

Timéa egész gyanútalanul ejtette ki ezt a szót; de az õrnagy megdöbbent attól a halaványságtól, ami e szónál Athalie arcán megjelent, s eszébe jutott, hogy valaha éppen így mondta Athalie Timéának: „Jer, tûzd fejemre menyasszonyfátyolomat.” És talán Athalie sem gondolt akkor arra, hogy minõ vérfagylaló méreg van szavaiban.

Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felillessze a fehér fõkötõt.

Azt meg kellett tûzni jobbról-balról mindenféle hajtûkkel.

Athalie keze reszketett. Az egyik hajtûvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.

- „Ah, te ügyetlen!” - kiálta Timéa, fejét hirtelen félrekapva.

Ugyanaz a szó... Ugyanazon ember elõtt...

Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arcát bevilágította.

A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztûzfénye, a szégyen felhõpirulása volt az!

Minden vonása vonaglott, mintha egy kígyófészek volna ez arc, melyet vesszõvel megütöttek. Minõ öldöklõ szemek! Minõ összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylõ indulatnak ez egyetlen ránézésben!...

Timéa, amint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az engeszteléssel. Visszafordult Athalie-hez, megölelte õt, és megcsókolá.

- Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz, ugye? Nem haragszol rám?

Már abban a percben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett cseléd, s elkezdett hízelegve és selypítve beszélni.

- Óh! kedves sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz fejeckéd megsúrni. Óh! be sép vagy ezzsel a fõkötõvel. Mint egy tündér!

És csókolta Timéának a vállait.

Az õrnagy idegein valami borzadály reszketett végig...