| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór Az arany ember IntraText CT - Text |
A névnap elõestéje egyszersmind a mennyegzõ elõestéje is volt.
A võlegény és a menyasszony a legbensõ szobában ülnek együtt. Annyi elmondanivalójuk lehet egymásnak!
A virágok beszédét csak a virágok értik, a szférák beszédét csak a csillagok, az egyik Memnon-szobor beszédét csak a társszobor, a valkûrok beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók - s a szerelem beszédét csak a szerelmesek. S aki hallott, aki értett valaha e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni, megõrzi, mint a gyónás titkát. Nincsenek azok elmondva bölcs Salamon Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petõfi „Szerelem gyöngyei”-ben, azok titkok örökkön-örökké.
A ház túlsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.
Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai elõkészület a holnapi nagy ünnepélyhez. Az egy hadjárat.
Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem cifra szakácsot, sem cukrászt hívatni a házhoz; õ jobban érti azt a tudományt valamennyinél. Büszke rá, hogy olyan sütõ-fõzõt nem találni messze földön, mint õ. Még az anyjától örökölte õ is ezt a tudományt, aki nélkül nem történhetett meg a környékben lakodalom, úri mulatság.
A konyha mellékszobái, a pincék, az éléskamrák mind rakva vannak már elkészített tortákkal, cukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél, krisztuslába, marcafánk, töltött csók, apácaposz, tálszámra felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregû dorongos fánkok, ostromra váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pincébe áldozatul esett szelíd és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a mellényük.
A sürgõs munka késõ tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már aminek sülni kellett, az megsült, aminek fagyni kellett, az megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelkûséget gyakorolni; összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli õket azzal a sok drágasággal, ami így elõkészület közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. Aminek fel kellett volna fúvódnia, az lepénnyé lapul össze, aminek meg kellett volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölõdött a rézmintához, nem lehetett kivenni egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák konca, nyulak eleje, fácánok hátulja, mind drága gyönyörûség az a cselédnépnek, azért ha az úri asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, amire a sütemények önnyomatú képmása odasült, s büszkék rá, hogy õk elébb ettek mindenbõl, mint az uraságok.
Zófi asszony ma nagyon bõkezû. Nemcsak bõkezû, de bõbeszédû is. Van publikuma, aki hallgatja, és háladatos érte. Kivált miután veszett bor is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendõbe téve vörösborban kellett kifõzni: most az a vörösbor is elpocsékolni való. Annál jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendió-virágot, gyömbért, fahéjat és cukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; ami felséges. Inas, házmester leveseskanállal habzsolja a vaníliás cukorlevet, s a kocsis kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom elõestéje van ma!
A suttogó szeretõk azt hiszik, tán õ is anyjánál van, s mulatja magát az asszonyi gyönyörûséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán õ is a szeretõ pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik lehessen két epedõ szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e õ a világon?
Pedig jó volna, ha egy percre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és amott, és azt kérdezné: „Hol van Athalie?”
Athalie egyedül van abban a teremben, amelyben legelõször megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arcú leány Timár kíséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette õt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pasztellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapíron Timéára elbámulva.
Athalie most is ezen a széken ül.
Az arckép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga elõtt a fiatal hadnagyot, hízelgõ arcával, amint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén...
A teremben sötét van; senki sem gyújtott gyertyát; csak a holdvilág süt be az ablakon, az is nemsokára el fog tûnni a Szent András komor födélorma mögött.
Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, aminek neve élet.
Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csúfolják a hízelgõk, s elhitetik vele, hogy imádják.
Akkor egy gyermek vetõdik a házhoz. Egy ágrólszakadt, nevetséges váz; egy élettelen kísértet; egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csúffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.
S két év múlva ez a lidérc, ez a fehér árnyék, ez a hüllõ! úrnõje lesz e háznak! és elfoglalja magának a szíveket; csinál igézõ fehér arca varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony võlegényébõl egy hitszegõt!
Hogy találta magát egyedül az ájultából felocsúdó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette.
S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtõzve. Attól is el lett utasítva. Minõ emlék volt az az út, amit egykori võlegénye lakáig tett amaz éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utcán!
Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S õ nem jött el!
És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt megaláztatásnak!
Egyetlen ember volt a világon, aki õt megértette; aki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnõjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, aki õt szívének irtózatában kellõ értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenséget elõidézõ bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tetõ alá, s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül õ!
Óh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserû pohár!
Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.
Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:
Mikor menyasszonyi fõkötõjét tûzte fel fejére, vonagló ujjaival!
Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember elõtt!
Athalie tagjai reszketnek a láztól!
Mit csinálnak most ennél a háznál?
A holnapi menyegzõre készülnek.
A budoárban a jegyesek suttognak, a konyhából a viháncoló cselédhang rikoltozása hangzik át annyi hajón keresztül.
De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a suttogást hallja...
És neki is van valami dolga erre az éjre...
A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.
A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelencét felnyisson Athalie, s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.
Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.
Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arcát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól, s kezdenének egy olyan pokoli táncot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arca hogy válna igazi márvánnyá, s a büszke võlegény hogy fintorgatna torzképet a halál csontpofájával versenyt!
„Dzinnnn!”
Egy húr pattant le a zongoráról.
Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezébõl, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.
Csak egy húr volt az, te gyáva szív!
Ismét beletömte a szelencébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.
Ez a gondolat nem töltötte be az õ lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég bosszú azért a szóért, hogy „te ügyetlen!” - A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell.
Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az õ halálos mérge ott van a Szent György lovag sárkánya szemében!
Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melybõl Timéa hálószobájába lehet látni.
Azok az édes suttogások, azok az epedõ pillantások, azok lesznek az a méreg, amit még szívébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.
Az õrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.
Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?
Nem beszélnek szerelemrõl, de mégsem volna szabad azt hallani másnak.
A võlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.
- Ön egyedül alszik itt? - kérdi, édes kíváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brokátfüggönyét.
(„És azelõtt is!” - súgja a sárkány mögött Athalie.)
A võlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.
- Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?
- Az egy elõszobába, hol nõvendégeim felsõ öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelõször meglátogatott.
- Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdókészletekkel.
- Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.
- Hiszen jól ismeri ön, ez ruhatárszobámba vezet, s innen a látogatóterembe, a fõ bejáráshoz.
- Hát cselédei hol vannak éjjel?
- A nõcselédek a konyha melletti szobában, a férfi cselédek földszint. Két csengettyûszalag van ágyam mellett, egyik a nõk, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom õket kelteni.
- Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?
- De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.
- No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképpen lesz rendezve minden.
(„...Holnap!...?”)
- S be szokta ön zárni az ajtajait, mikor aludni megy?
- Sohasem. Ki elõl zárnám? Minden cselédem szeret, és hûséges hozzám. Az utcakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.
- És nincsen ebbe a szobába sehonnan másvalami titkos bejárás?
- Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velencei kastélynak nézi!
(„...Hát a te házad ez?... Te építtetted?”)
- De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.
(Mi az? - Kacag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)
(„...Hahaha!... Ez sejti, mirõl fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!”)
Timéa mosolygott, s megsimogatá võlegénye komor arcát.
- Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.
(„...Csak zárd be jól! ...” - suttogá a sárkány.)
Most egy gyöngéd ölelés következik - s még egy suttogó szó.
- Szoktál-e imádkozni, kedvesem?
- Soha.
- Az az Isten, akiben én hiszek, mindig ébren van...
- Bocsásson meg, kedves Timéa, a nõt nem ékesíti a filozófia. Mienk a szkepszisz, önöké a pietász. Imádkozzék ön ez éjszakán!
- Tudja ön, hogy én mohamedán nõ voltam, akiket nem tanítanak imádkozni.
- De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elõ az éjjel imakönyvét.
- Jó. Önért megtanulok imádkozni.
Az õrnagy aztán elõkereste Timéa imakönyvébõl, melyet Timár ajándékozott neki egykor újév napján, a „férjhezmenendõ hölgyek imáját”.
- Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.
- Úgy, úgy. Tegye azt: tegye azt!
Timéa végigolvasta az imát fennhangon.
(„...Ördög, pokoltûz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, õrjöngés, nyavalyatörés, tûzvész, gyalázat, hazajáró kísértõ lélek szállja meg ezt a házat... Ámen!”)
A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt...
Athalie a pokol dühét érezte szívében.
Ez az ember kitalálja a kõvel lenyomtatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!
Átok, átok! Még az imakönyvre is!
Mikor az õrnagy az elõszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.
A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:
- Világítsanak a folyosón az õrnagy úrnak.
Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hûségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség elõkóstolásában voltak éppen.
Athalie fogta az elõszoba asztalán levõ gyertyatartót, s elõvilágított vele a sötét folyosón az õrnagynak.
A boldog võlegénynek nem volt ezúttal szeme más nõi arc számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja, s eléje világít. Nagylelkû akart lenni, s egy szép ezüsttallért nyomott Athalie markába.
Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.
- Csókolom a kezeit, nagyságos úr!...
- Ah! Az istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.
- Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértõ ajándékomat.
Athalie gúnyos bókolással húzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.
- Majd holnap visszaadom, õrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam.
Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatatlan alpes-nehézség; amit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.
Amint kiért az utcára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodot a fõõrhelyre; ott a szolgálattevõ fõhadnagynak azt mondá:
- Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzõmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.
A cselédszobában nagyon vígan voltak már.
Mikor az eltávozó õrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnõ egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit.
Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, aki az õrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, õ egyedül fog levetkõzni.
A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.
- „Urak a papok!” - kiálta jókedvében az inas.
- „Hal szamár, hal barát, változik az apátúrság!” - viszonza rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.
- Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! - hencegett a kocsis.
Mint a kívánság, nyílt az ajtó, s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálcával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verõdve, mint egy kísértetes harangjáték.
A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estére nagyon fölillik.
„Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!” - rivall a cselédsereg.
Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsost. A tálcán egy porcelánvederkében felhalmozott cukor van, mely túlságos gyöngédségbõl narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.
Zófi asszony így szereti a teát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több narancshéj látta cukrot.
- Hát te nem tartasz velünk? - kérdi leányától.
- Köszönöm; én már teáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.
Azzal jó éjt kívánt anyjának, s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.
Azok mohón estek neki a puncsnak meg a cukornak, s pompásnak találták az éjt berekesztõ nektárt.
Csak Zófi asszony nem találta olyannak.
Amint a legelsõ kávéskanállal megízlelt belõle, elfintorította az orrát.
„Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, amit nyûgös gyermekek számára bosszankodó anyák szoktak fõzni - mákhéjakból.”
S úgy megundorodott tõle, hogy nem bírta a poharat többé ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohasem ivott ilyet, annak jólesett.
Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törõdve az egész napi fáradságtól, s õ is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.
Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta õt, háttal kifelé fordulva s fejéig betakarózva.
Õ is sietett lefeküdni. De annak az egykanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.
Mikor lefeküdt, s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvõ alakot. És addig nézte, míg szempillái leragadtak, s elaludt.
S amint elaludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lócán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva a fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnõ a cselédágyon, a szobaleány a tûzhelyen, a feje alácsügg a tûzhely szélérõl, s a kukta az asztal alatt. És mindenik elõtt ott hever az üres puncsospohár. Csak õ nem itta még ki a magáét.
S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopódzik a háta mögé, s azt súgja fülébe: „Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves mama? kell bele több cukor még? Nesze cukor!” S színültig rakja poharát cukorral. És õ folyvást érzi azt az undorító bûzt rajta.
„Nem kell, nem kell!” - mondja álmában Zófi asszony; de Athalie odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erõszakkal eltaszítja magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényrõl az odakészített vizespoharat, az egész vizet magára öntve.
Még ébren is maga elõtt véli látni Athalie-t azokkal a fenyegetõ szép szemeivel.
- Athalie, ébren vagy? - szól nyugtalankodva.
Hallgatózik; nem hallja az alvó lélegzetvételét a másik ágyban.
Fölkel remegve, s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.
Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki.
- Athalie, Athalie, hol vagy? - suttogja félelmesen. S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utcán semmi nesz.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Athalie ott van a leskelõdés rejtekében.
Már hosszú ideje, hogy ott van.
Hogy ez az asszony olyan sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni!
Végre beteszi Timéa a könyvet, s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját, s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Võlegénye szavai már szívébe oltották a félelmet.
A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol bejönni?
Nem lát senkit. Pedig éppen a szeme közé néz annak, aki rá leskelõdik...
Most a pipereasztalához megy, s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja, s egy recés fõkötõvel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.
Egy kis hiúság is van a nõben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos kenõccsel, s azután könyökig érõ szarvasbõr kesztyûket húz fel rájuk.
Akkor levetkõzik, s hálóöltönyét felveszi. De még mielõtt lefeküdnék, ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit, s annak fiókjából elõvesz egy kardmarkolatot, ami egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi. Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre odadugja vánkosa alá. Azzal szokott aludni.
Azután eloltja Timéa a gyertyát, s Athalie nem lát többé semmit.
Csak az óra ütését hallgatja még.
Egy órát üt ez és háromnegyedet.
Kiszámítja, mikor jõ a szemekre az elõálom; akkor van itt az ideje!... Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.
Végre üti az óra a kettõt éjfél után...
A Szent György-kép elmozdul helyébõl sárkányával együtt (ki soha sincs megölve!). Athalie kilép rejtekébõl. Mezítláb jár, nem hallja lépteit a föld sem.
A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, függönyök leeresztve.
Timéa mély álomlélegzete vezeti el az ágyig.
Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, melyen Timéa fekszik.
A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat.
Ah! de e hideg vastól pokoli hõség lobog át erein. Öklébe szorítja azt.
Végighúzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve.
Hanem sötét van, az alvót nem látni.
Most oly nesztelenül alszik, hogy lélegzetét sem hallani.
Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni...
Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.
Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:
Akkor lecsap a kardvas oda, ahonnan ez a sóhajtás jött.
De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.
Az éles vas a szarvasbõr kesztyûn keresztülvágott, és Timéa kezét megsebesíté.
E vágásra felriadt az alvó, s térdre emelkedett ágyában.
Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kard csak a homlokát sebzé végig a halántékáig.
Ekkor megkapta Timéa bal kezével a kardvasat.
- Gyilkos! - kiálta, ágyából kiszökve, s amíg az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.
Érzé, hogy azok egy nõ hajfürtei.
Akkor aztán tudta, hogy ki az.
Vannak olyan veszélyes pillanatok, amikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondolatok láncán.
Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Bosszú, szerelemféltés, amiért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.
Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre húzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezébõl.
Timéa erõs volt, s a gyilkos mindig fél erõvel küzd.
Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szõnyege tompította dobogásaik zaját.
Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.
„Gyilkos!” - ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.
E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.
Áldozatának meleg vérét érzi arcára ömleni.
A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi asszony rikács hangja sikolt végig a csendes utcán.
Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezébõl kiszabadítsa hajzatát: most már õ a megtámadott, most már õ van megrémülve. Amint Timéa kezébõl kiszabadul, félretaszítja õt maga elõl, s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát.
Timéa még nehány lépést tántorog elõre a kezében maradt karddal, aztán õ is kiejti azt kezébõl, s ájultan rogy le a szõnyegre.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utcán.
Az õrnagy az elsõ, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri õt, s lekiált rá:
- Siessen ön, Timéát meggyilkolják.
Az õrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erõs, nem enged.
- Asszonyom! - kiált fel az õrnagy -, költse ön fel a cselédeket, s nyittassa ki az ajtót.
Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, bútorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.
Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét eldülöngélve: a kocsis a lócán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tûzhelyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.
„Gyilkos van a háznál” - kiálta reszketéstõl didergõ hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy félemlítõ álomhorkolás felelt szavaira.
Felráncigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok visszaestek a helyeikre megint, s nem ébredtek föl.
Az utcaajtón pedig hangzott az erõszakos dörömbözés.
A házmester sem volt felkölthetõ.
Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét, s elvette tõle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsõn, a sötét kaputornácon keresztül, hogy az utcaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó gondolattal szeme elõtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstõl üldözve: és ha ráismerne a gyilkosra: „Óh, ki lehet az?”
Végre rátalált az utcaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.
Künn világosság volt, õrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a városkapitány is, s a legközelebb lakó katonaorvos, ki-ki félig öltözötten, hirtelen felkapkodott ruhákban, fokossal, meztelen karddal kezében.
Kacsuka úr rohant fel a lépcsõkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az elõszobából egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülrõl. Nekifeszíté a vállát, s kiszakította azt a zárából.
Timéa ott feküdt elõtte a földön, vérétõl ellepve, eszméletlenül.
Az õrnagy felvette õt karjaira, s ágyára fekteté.
A tábori orvos megvizsgálta a sebeket, s azt mondá, hogy egy sem életveszélyes; a nõ csak el van ájulva.
Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az õrnagyban a bosszúvágy. De hát hol van a gyilkos?
„Különös ez! - monda a városkapitány. - Itt minden ajtó belülrõl zárva volt; hol jöhetett be ide valaki, s hol mehetett ki innen?”
Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának saját õrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever véresen a földön.
Ekkor a városi orvos is megérkezett.
„Lássuk a házi cselédséget!”
Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.
Az orvosok megvizsgálják õket. Egy sem tetteti az álmot; mind mákonyitallal vannak elkábítva.
Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?
- Hol van Athalie? - kérdi az õrnagy Zófi asszonytól.
Az anya rábámul némán, és nem tud felelni.
A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezetõ ajtót, s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi õket. Hisz õ tudja, hogy Athalie ágya üres.
Athalie ott fekszik az ágyán - és alszik.
Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva, haja hímzett hálófõkötõbe szorítva, s szép „fehér” kezei, miket csuklóig takar az ingujjak fodra, kirakva a takaróra.
Arca, kezei tiszták - és õ alszik.
Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athalie-t meglátja.
„Ez is mélyen alszik”, mondja a városi orvos. „Ennek is mákonyt adtak!”
A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.
Egy vonás nem mozdul arcán, midõn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.
Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával.
Csak egy embert nem. Azt a férfit, akinek a kedvesét meg akarta ölni.
„De valóban alszik-e?” - kérdi az õrnagy.
„Tapintsa ön meg a kezét - szól az orvos -, egészen hideg az és nyugodt.”
Athalie érzi, hogy most kezét az õrnagy fogja meg.
„De nézze ön, orvos úr - szól az õrnagy -, ha közelrõl vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt - friss vér van...”
Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai, s az õrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.
Akkor felkacag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve egészen; kiszáll ágyából, és végignéz démoni daccal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az õrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nõ nem bírja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól.