A „SENKI”

Negyven év múlt el azóta, hogy Timár eltûnt Komáromból. Ábécetanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, akirõl késõbb azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erõsen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elõ fog jönni. Talán Athalie-nak a fenyegetõ szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.

A csodaszép úrhölgy arca is elõttem van még, akit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Õ a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelíd.

Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónõje; minõ nagy esemény volt az!

Láttam azt is, mikor halálra ítélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztõhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Õ háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piacon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; õ pedig hidegen nézett maga elé, s nem ügyelt semmire.

A nép törte magát a kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres színjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána félve. Hah! ha rám találna nézni!

Egy óra múlva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt megelégedve, hogy a szép elítélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.

Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetésekor a pópa odatartá ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent jelvénybe, úgyhogy a mi urunk, megváltónk orcáján kétfelõl ott maradtak a foga helyei.

S még azután sokáig láttam azt a másik szép, halavány úrhölgyet vasárnaponkint a templom­ban; most már vörös vonallal a homlokán, és évrõl évre szomorúbb, halaványabb arccal.

Beszéltek róla sok mindenféle mondát; a gyermekek meghallják az ilyet otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.

Azután - elmosták az idõk az egész történet emlékét.

A múlt években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és rovargyûjtõi nevezetesség volt nemcsak hazánkban, de az egész tudós világban, beszélt elõttem azokról a kivételes földterületekrõl, amik a magyar és török birodalmak között találhatók meg, s minthogy egyik félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és emiatt valóságos Kaliforniái a szenvedélyes természetbúvárnak, ki ott a legritkább flórát és faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e helyeket látogatni, s heteket tölt ott szenvedélyes búvárlatai közt.

Egy õsszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is mûkedvelõ vagyok e szakban. Üres idõm volt, elkísértem az öreg tudóst az Al-Dunára.

Õ vezetett el a senki szigetére.

Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az nagy részben vadon volt, s benne minden kezdetleges.

Most már, leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve tartja, azon helyen egy valódi mintagazdaság van.

Maga a sziget cölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve az árvizektõl s amellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerõvel hajtott gép lát el öntözõ vízzel.

Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tõle: Gyümölcsfáin, dísz­növényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt vagy gyönyört ád. A muskotály dohány, amit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértõ kezelés mellett elsõrendû árucikk. A sziget méhese messzirõl olyannak látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült, mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett pagonyban a nemes háziszárnyasok legritkább fajai vannak együtt; irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket elborító toll­bokrétáikkal, a hófehér kokinkínaiak, az ördögi szép fekete crève coeurök kettõs tarajaikkal, a bagolyszínû prince Albertek, s falkái az ezüstszín pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a mesterséges tóban egymást kerülgetõ tarka kácsák, ludak, hattyúk válogatott ritka példányai. A buja mezõkön szarv nélküli tehenek, angórakecskék, hosszú fényes fekete szõrû lámák.

Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, aki ismeri a fényûzést.

Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha.

Pénz nem jön erre a szigetre.

Akiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak nekik cserébe: gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.

Az én tudós barátom kertészeti újdonságok magvait, új házi madarak tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarokat és szárított növények példányait nyerte, amiket õ azután ismét külföldi múzeumoknak és természettani gyûjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.

Ami legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót hallani, ami a végvidéken bizony már ritkaság.

Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek csak keresztneveik vannak. Az elsõ foglalónak hat fia a környékbõl hozott magának nõt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven körül jár.

És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi a szükség. Fölöslegük van.

Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tízannyian lesznek is, mint most, a munka eltartja valamennyit.

A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nõket.

A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt tenyészteni, barmot nevelni; belõlük telik ki ács és molnár; a nõk török szõnyegeket szõnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek sem kell mondani, hogy mit tegyen. Ki-ki tudja a maga teendõjét, s utánalát szólongatás nélkül, és öröme van abban, amit dolgozik.

Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok letelepedtek. Minden házikót egyesült erõvel építenek fel, s az új házasokról gondoskodnak az öregek.

A szigetre jövõ idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind „apá”-nak neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erõteljes testalkatú, szép, nemes arcvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkukat megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.

Odaérkeztünkkor Deodát azzal a nyájas szívességgel fogadott bennünket, amivel régi jó ismerõsök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.

Beszédünk tárgya volt a pomologia, oinologia, horticultura, botanica, entomologia, mikben Deodát mind alapos ismeretekkel látszott bírni. A kertmívelés, állattenyésztés dolgában a legelõhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem bírtam elrejteni efölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?

- Az öregünktõl! - felelte Deodát, kegyeletteljes fõhajtással.

- Ki az?

- Majd meglátja ön, ha este összejövünk.

Akkor éppen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörû aranyszín, bõrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyúgolyó-piramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.

Mikor aztán az õszi nap leáldozott, a sziget orma felõl csengettyûhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, ami még hátravolt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.

Mi is arra tartottunk Deodáttal, ahonnan a csengettyûszó hangzott.

Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengettyû. Házat, tornyot mind befutotta már a repkény, de a tornác oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy aki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, örömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.

Ez elõtt a kis ház elõtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lócák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.

- Itt laknak az öregeink! - súgá Deodát.

Nemsokára elõjöttek a házból. Szép pár volt.

A nõ lehetett hatvanéves, a férj nyolcvan.

A szépapó azon jellemtartó arckifejezéssel bírt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tõle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott õsznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot. A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arcvonásokat.

A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövõdött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arca elpirul, midõn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.

S mind a kettõnek arcán a boldogság sugárzik, midõn elõttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják õket.

Ez az õ boldogságuk, ez az õ imádkozásuk, ez az õ hálaadásuk.

Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidõsb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.

Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.

A szépanyó még most is fenntartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára õ ügyel fel, s õ tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, akiket legjobban szeret, az asztalok egyikénél helyet foglaljon, s ott étkezzék. Õ maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndör fürtû, angyalfejû leányka kéredzkedett fel az ölébe, akit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, amiket mi folytattunk.

Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, és arcát észrevehetõ pír futotta el.

Tudós barátom azt kérdé tõle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet. Az öreg hallgatott.

Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, amik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.

Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy amit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellõ helyen értékesíthessem, s beszéltem neki a világban történtekrõl.

Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy „és” szócska segélyével összekötve.

Nagy füstfelleget fújt pipájából; a füst azt mondta: „Az én szigetem nem tartozik oda!”

Beszéltem neki a terhekrõl, amik bennünket nyomnak.

A füstfelleg azt mondta rá: „Az én szigetemen nem fizetnek adót!”

Elmondtam neki, mily óriási harcok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.

A füstfelleg azt veté rá: „Mi nem harcolunk senki ellen.”

Éppen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiacon; elõkelõ házak buktak rendre; azt is érthetõvé igyekeztem elõtte tenni.

Az õ füstgomolya azt felelte erre: „Lám, minálunk nincsen pénz!”

Azután megmagyaráztam neki, minõ keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással!, vallás, nemzetiség, hatalomvágy mennyi keserûséget okoz.

Az öreg kiverte pipájából a hamvat: „Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter.”

És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha az mind valósul, amit mi óhajtunk.

...A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, amikrõl én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja ölébõl szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nõ elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tõlem:

- Hol született ön?

Megmondtam neki.

- Mi az ön mestersége vagy hivatala?

Mondtam neki, hogy regényíró vagyok.

- Mi az?

- Az egy olyan ember, aki egy történetnek a végébõl ki tudja találni annak a történetnek az egész összességét.

- No hát találja ön ki az én történetemet! - szólt, megragadva kezemet. - Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.

- Szabad a nevét kérdenem?

Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszketõ kezét fölemelte, és a fejemre tevé. És nekem e percben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki szõke lenhaj födte, s láttam volna ez arcot valahol.

A kérdésre pedig ezt felelé:

- Az én nevem a „Senki!”

Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába, és egész ottlétünk alatt nem jött elõ.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.

A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.

S ötven év alatt - ki tudja, mi lesz a világból?!