A SZENT BORBÁLA ÉS UTASAI

Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gõzhajók. Galactól elkezdve fel a Majna-csatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezõk által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevõ is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem aki legkevésbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig õrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be puskával, hogy a határ fölött õrködjenek. Minden falu adott határõröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai éppen az õrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; ami ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas céljai is voltak e szigorú határõrzéssel. A pestis meggátlása.

A rettenetes keleti pestis!

Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az és milyen az, mert hazánkban éppen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiú özvegyasszony felvette a pestises sált Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyethalt; de mivel minden esztendõben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik, s hálával viseltetnünk a kormány iránt, amiért ajtót, ablakot elzár elõtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.

Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragállyal ajándékozott meg bennünket. Kínától kaptuk a vörhenyt, a szaracénoktól a himlõt, az oroszoktól a grippét, a dél-amerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a kolerát - a törököktõl pedig a pestist.

Azért az egész part hosszában a vizaví lakozóknak csak elõvigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, ami nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.

S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élõ és nem élõ tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s aki azokhoz hozzáér, az „kevert”, az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy bal parti hajó vontatókötele a fordulóknál hozzáér egy jobb parti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete „kevert”, s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélrõl a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.

S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos orgánum: a „tisztító”. Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s aki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent vagy egy szõrbõl, gyapjúból, kenderbõl készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a veszteg­intézetnek. Ezért hívják a „tisztítónak”.

S jaj a tisztítónak, ha egy ilyen esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.

Hanem a csempészeken, úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert õk nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, õk éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patrónusuk.

Csupán a bóra szokta megzavarni a detailüzletet mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, amiket csak evezõk mozdítanak elõre.

Igaz, hogy vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.

A bóra bizony tisztára fújja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hûséget, hogy semmi bûnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak elõle révbe menekülni, vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határõrök alhatnak nyugton, amíg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.

Az ogradinai õrállomás káplárjának mégis úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bõgés, amit a hajóstülök kétmértföldnyi messzeségre elküld, s ami a mennydörgésbõl is kiválik. Valami különös, visszatetszõ, szomorú üvöltés az egyik hosszú facsövön keresztül.

Hajó jön-e most, s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között, s segélyért üvölt?

Az a hajó „jön”.

Egy tíz-tizenkétezer mérõs tölgyfa hajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.

Az öblös jármû egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszínû s magasra felnyúló csigafejû ormányban végzõdik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetõzet háztetõ alakú, kétoldalt lefelé vezetõ keskeny lépcsõkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kor­mánytól a másikig vezet. Az ormány felõli része a tetõnek végzõdik a kettõs kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redõnyû ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártírhalált szenvedett Szent Borbála szûzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszínû köntösben, világoskék palástban s delipiros fõtakaróval, körös-körül arany alapon, kezében fehér liliom.

Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fennmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szekfûkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezeivirág-koszorúkkal, közepén gömbölyû piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltûzve egy csomó rozmarin és szentelt fûzbarka.

A hajó elsõ részére fel van emelve az árboc, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a háromhüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz jármûvet víz ellenében vontatni. Más idõben felényi is elég lett volna itt, s a felsõ Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettõnek is sok biztatás kell.

Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetõjének szól.

Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerû visszhang úgy összezavarja azt, hogy ember meg nem érti.

Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztõ vagy biztató üvöltésébõl megtudja ember és állat, hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.

Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verõ széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.

Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, aki a timonrudat tartja; a másik a hajóbiztos, aki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverõdik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s akkor el van veszve emberestül, egerestül.

Hanem ennek a két embernek az arcán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemrõl.

A kormányos ölnyi termetû kemény férfi volt, erõsen rezes arcszínnel, a két orcáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktõl a szeme fehére is recés volt. Hangja örökösen rekedt, s csak kétféle változatot ismert: vagy erõs kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínûleg ez kényszeríti, hogy torkának kettõs gondját viselje: elõlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendõvel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mándlija zsebében.

A hajóbiztos egy harminc év körüli férfi, szõke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arccal, középszerû termet, elsõ tekintetre gyönge alkatúnak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nõies, mikor halkan beszél.

A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.

A hivatalos „tisztító” a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva daróckámzsáját; ennek csak az orrát látjuk meg a bajuszát, mind a kettõ veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg éppen bagót rág.

A nehéz tölgyfa hajóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, akik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikrõl, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezõrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot, s aztán hanyatt vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erõsebb a víznyomás.

Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.

A kettõs kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyû veres süvegével. A figyelmes szemlélõnek azonban fel fog tûnni, hogy arcának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, akik nemrég vágták le onnan a sûrû körszakállt.

Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedõ sajátja.

A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarc tekint ki, s ezáltal szomszédjává lesz Szent Borbálának.

Mintha ez is szent volna.

Ez arc nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejû fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malájinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettõl nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pírt sem a szemközt fúvó szél, sem a szemébe nézõ férfitekintet.

Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de magas, nyúlánk alak és komoly, szoborszerû arc, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venusl arcán feledte volna szemeit valaha.

Sûrû, fekete haja valami érces fénnyel bír, minõ a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérõ szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcnak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szentkép homlokán.

A leány neve Timéa.

Ezek a Szent Borbála utasai.

A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezébõl, mikor a fenékmérõ ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vízben haladnak most, idõt vesz magának, hogy a szentkép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.

Timéa csupán újgörögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.

A táj szépségeit magyarázza a lánynak: az ijesztõ, a borzalmas szépségeket.

A fehér arc, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.

A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem õrá figyelnének, hanem azokra a violákra, amik Szent Borbála lábai elõtt illatoznak. Egyet leszakít közülök, s odanyújtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbrõl, mint beszélnek a virágok.

A kormányos látja ezt mind onnan a timonállványról, s nem tetszik neki.

- Pedig jobb volna - hadarja ráspolyzegésû hangjával -, ahelyett, hogy a szent elõl letépi a virágokat, s annak a gyereknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyújtana a lámpásnál; mert ha a Jézus nekivisz bennünket annak a kõbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus, segíts!

Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító éppen ott ült, az is hallotta, s párbeszéd lett belõle.

- De hát miért kell kegyelmeteknek éppen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?

- Miért hát? - felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellõ meggondolás végett elõbb egyet húzzon a szalmás butykosból -, csak azért, mert sietõs az utunk. Tízezer mérõ tiszta búza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt visszük fel Komáromig. Ma Szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.

- S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?

- Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.

A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába, s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótul.

- De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. Amit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje éppen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a Szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november huszonharmadikán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. - Jézus, segíts! Szorítsd azt a lapátot, héééj!

A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arcán kövér izzadságcseppek csorogtak végig, amint a kormányrudat visszatartani erõködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, amitõl a szeme még veresebb lett.

- No csak a mellett a kõláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! - fohászkodék nagy erõködés közben. - Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.

- Aztán majd jön a másik.

- No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.

- Hallja kegyelmed - szólal meg a tisztító, az egész rágdohánycsomaszt kivéve a szájábul -, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán búzát szállít.

Fabula uram odanézett a csuklya alá, aztán vállat vont.

- Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk a vesztegzárban: hamar odább mehetünk.

- Hogyan?

A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, amire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az.

- No most nézze, kend - szólt Fabula János -, amióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, ami a „szeretõk sziklája” alatt támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van ötmázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánnyal kalatyol oda elöl, ahelyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. Amióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!

Timár uram pedig nem nyúlt a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.

Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Klisszuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündér­regéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikrõl beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betûk, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kõvé vált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, aki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belõlük.

Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rá bízott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kõ és sziget ismeretes volt elõtte.

Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratú törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szívû teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erõs férfiak edzett szívét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.

Amíg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hõs Mirkó kedvesével, a hû Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén; hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörõ feljárását egyedül egymaga az üldözõ Asszán minden zsoldharcosa ellen; hogyan táplálta ott hosszú idõn át mindkettõjüket egy kõszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetõn fiainak kecskegödölyéket hordott, s a martalékot a szeretõk megosztották: ... azalatt a gyer­mek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítõ Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá elõre borzadozni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok „kecskék”-nek híják a gyapjas hátú hullámokat.

„Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!”, dörmögé a kormányos, s egyszerre nagy hangú kiáltásra erõszakolta hangját.

- Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?

A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor õ is meglátta azt, amire a kormányos figyelmezteté.

A Tatalia-szoros közepett jártak éppen, ahol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles, s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.

S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka felül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz, s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról rohan alá, a másik ágának van egy ötvenöles csatorna vágva a kõgerincbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövõnek és menõnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képzõdik a nagy örvény, melyet a kõszigeten alul ismét összeömlõ két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.

Tehát az igen komoly veszély volt, amit a kormányos jelzett: „Mi jön reánk ott szemközt?”

Egy szemközt jövõ jármû a Tatalia-szorosban ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.

Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezébõl, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melybõl Mirkó védelmezte a szép Milievát.

A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.

Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:

- Egy malom!

- Akkor megvert bennünket a Jézus!

Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar szakított le láncáról; tehát elõreláthatólag egy olyan jármû, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában, s söpri el maga elõtt sorszámra az útba akadó malmokat, s kergeti zátonyra a szemközt jövõ terhes hajókat, amik nem tudnak elõle elég gyorsan félreállni.

Itt pedig nincs hová félreállni. Kétfelõl a Scylla és Charybdis.

Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva õt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek õsapja a szeretõket oly híven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evezõ legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, s aztán eresszék el a ladikot.

Trikalisz és Timéa nem érthették rendeleteit, mert magyarul beszélt, s õk e nyelvet nem bírták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minõ rendeletet ád a kormányosnak.

- A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!

Nehány perc múlva azonban Trikalisz már megérthette látásbul is, hogy minõ veszélyben forognak. Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfele a zúgó mederben, s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelõ keréklapátjait, mellyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz süllyesztve mind a kettõ.

A ladik a hat férfival nagy erõfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányzott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.

Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?

Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiúsítja erõködésüket. Amennyit fognak taszítani a malmon; annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja õket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.

A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.

A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltûnt a hullámvölgyben, s a másik percben ismét fenn libegett a szilaj habgerinc tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró, bugyborékoló víz!