A FEHÉR MACSKA

Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene tenni.

Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszín alatt, hogy elsüllyedjen.

Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsüllyesztett malmot is csak nekiviszi a terhes hajónak.

A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a ladikról adni a kormánnyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba belekerüljön.

Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná.

Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada-sziget orma felé, melynek koronáját képezi a „szeretõk sziklája”.

Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt, s kilökte azt a vízbe, anélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tûnt ki, hogy vékony testalkatának szívós izmai vannak.

A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélbõl; ott mély a víz.

Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom felé.

Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonnyal.

- Rossz gondolat! - mondák a hajósok. - Akkor éppen keresztbe fog feküdni a malom a járható csatornán, s elállja a hajó útját, a kötél pedig oly hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a nehéz jármû.

Trikalisz Euthym, amint a hajórul észrevette ezt a szándékát Timárnak, ijedten hajítá el kezébõl a csibukot, s a hajógerincen végigfutva, rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontatókötelet, s bocsássa vissza a hajót víz mentében.

A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból megérté, hogy mit kívánnak tõle.

Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:

- Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!

Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve mellõl, hogy maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé mutatott. S amit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.

Az Al-Duna felõl a folyam közepén jött fel egy jármû. Mértföldnyi távolból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás árboca van, melyen a vitorla össze van most húzva, magas hátulja és huszonnégy evezõje.

Ez török ágyúnaszád.

Amint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe. Az elsõ látványtól, mely a hajó orra elõtt mutatkozott, veres lett az arca; a másodiktól elsárgult.

Odasietett Timéához.

Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsõvel.

- Add ide a távcsövet! - szólt Euthym rémülettõl rekedten.

- Ah! be kedves! - monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.

- Mi az?

- Azon a sziklán apró marmotácskák laknak, s úgy játszanak egymással, mint a mókusok.

Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövõ jármûre, s szemöldei még jobban össze­húzódtak, arca halálsápadt lett.

Timéa visszavette tõle a távcsövet, s újra fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.

- Hogy táncolnak, hogy ugrálnak! Egy kergeti a többit. Ah! be kedves.

És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelõ kar hirtelen felkapja a levegõbe, s a hajómellvéden keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.

Hanem amit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arcának eltûnt életszínét.

Timár, amint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélbõl. Annak végén volt egy vaskampó.

A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvízi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó árban, s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén õrölõ korong, mintha egész moltert járatna le.

Senki sem volt a veszendõbe menõ alkotmányon; csak egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetõn, s onnan nyávogott kétségbeesett hangon.

Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós végû kötelet, s ráhajítá a lapátkerékre. Amint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a víztõl hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes eltérõ irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja magát.

- Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! - dörmögé Fabula János, míg Euthym örömkitöréssel kiálta fel: „Jól van, fiam!” s oly erõsen megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt, s abbahagyta a marmotákat.

- Nézd!

Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem kellett távcsõ, mert a malom és hajó oly közel jöttek már egymáshoz, hogy a szûk, ötvenöles csatornában alig tízölnyi távolság maradhatott köztük.

Éppen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen veszedelmes pokolgépe mellett.

Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést; csupán a magára hagyott fehér macskát.

Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott maga felé közeledni, felszökött helyébõl, s elkezdett a tetõ párkányán végigszaladgálni, sírva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a malom között, ha át bírná-e ugrani?

- Ah! A szegény kis cica! - szepegett Timéa. - Bárcsak olyan közel jönne hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.

Ettõl a szerencsétõl ugyan megõrizte a Szent Borbálát védszentje meg az a kötél, mely egyre rövidebbre húzódva a motolláló kerék lapátain, a malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s távolabb a hajó útjától.

- Szegény szép fehér cica!

- Ne féltsd azt, gyermekem - vigasztalá õt Euthym -, ha a sziklához ér a malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak, elélhet úri módon.

Csakhogy a fehér cica nem akarta meglátni a szigetet a malom túlsó oldala felõl; folyvást az innensõ párkányon szaladgált. Timéa integetett neki kendõjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt a megbûvölt malom mellett, s kiáltozott rá majd görögül, majd a minden macskák nyelvén; „eredj! fordulj meg! ki a partra! sicc! szaladj!” de a kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.

Abban a pillanatban aztán, amint a hajó hátulja elhaladt a malom mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ezáltal visszafelé tekerintve a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszaladt róla; mire az elszabadult malom vágtatva rohant elõre a part melletti ártorlatban.

A fehér cica a rémülettõl tüszkölve szaladt föl a tetõgerincre.

- Ah!

A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.

A szikla mögött a forgó!

Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstér­képen meg van jelölve ez a hely, két, egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a jármûnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tûzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tûnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!

Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot.

Amíg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér cica annak a végére futott fel, s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó megkapta a deszkaalkotványt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden gerendája, s aztán eltûnt a víz alatt.

A fehér cica is.

Timéa ideges borzadállyal takarta el arcát vékony sáljába.

Hanem a Szent Borbála meg volt mentve.

A visszatérõ hajósoknak mind egyenkint megszorongatta a kezeit Euthym. Timárt meg is ölelte.

Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani valamit.

Timéa azt kérdezé tõle:

- Most mi lesz abból a malomból?

S rémült képpel mutatott az örvényre.

- Forgács és pozdorja.

- S a szegény cicából?

A leány ajkai remegtek, és szemeibe könny gyûlt.

- Annak bizony vége.

- De hisz az a malom más szegény emberé volt! - szólt Timéa.

- Igaz; de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét kellett megvédelmeznünk; különben mi süllyedünk el, s minket sodor le az örvény a mélységbe, s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.

Timéa ránézett a szemeiben ülõ könnyek prizmáján keresztül a férfira, aki ezt mondá.

Egy idegen, elõtte érthetetlen világba pillantott be e könnyeken át:

„Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe.”

Ezt õ nem akarta megérteni.

S e perctõl fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte õt, ha meglátta.