A HAJÓSTEMETÉS

Az óceánon ez természtesen megy. Aki meghal, ponyvába varrják, golyót kötnek a lábára, s kidobják a vízbe. A korallok majd benövik sírját.

Hanem a dunai hajón meghalt embert kidobni a Dunába egy kis felelősséggel jár. Hiszen ott van a part; a parton falvak, városok, azokban pap és harang arra való, hogy a megholtat szentelt földbe eltemessék, elharangozzák; azt nem szabad csak úgy saját kívánsága szerint a vízbe vetni.

Pedig Timár értette azt nagyon jól, hogy miért kell annak mégis úgy történni.

Nem jött miatta zavarba.

Mielőtt a hajó fölszedte volna a horgonyt, tudatta kormányosával, hogy halott van a hajón. Trikalisz meghalt.

- Tudtam, hogy valami veszedelem jön - monda Fabula János -, amint a viza versenyt úszott a hajónkkal, az halált jelent.

- Szálljunk ki itt a falu alatt a partra, s kérjük meg a papot, hogy temesse el. A holtat tovább nem vihetjük a hajón, mert úgyis pestises hírben állunk.

Fabula uram nagyot köhintett rá, s azt mondta, hogy meg lehet próbálni.

Az a falu ottan Pleszkovác, amelyet a hajóról legközelebb érnek, gazdag helység; esperese van és kéttornyú temploma. Az esperes szép, deli termetes férfi, hosszú rengõ fekete szakállal, ujjnyi vastag szemöldökkel s igen szép éneklõ hanggal.

Ez is ismerte Timárt. Sokszor járt hozzá búzát vásárlani; az esperesnek sok eladó terméke volt.

- No fiam, most rosszkor jöttél! - kiálta rá az esperes, mikor az udvaron meglátta. - Rossz termés volt, s azt is mind eladtam régen. (Pedig akkor is ott csépeltek még az udvaron és szérûn.)

- Ezúttal én hozom a termést! - monda Timár. - Halottunk van a hajón; kérjük fõtiszte­lendõségedet, hogy jöjjön oda, s temesse el szokott szertartással.

- Hja fiam, az nem addig van! - veté ellen az esperes. - Meggyónt-e az a keresztyén ember? Fölvette-e az utolsó szentségeket? Bizonyos vagy-e róla, hogy nem volt unitus? Mert én különben el nem temetem.

- Ezekbõl bizony mind semmi sincs. A hajón mi nem hordunk gyóntató papot; meghalt a jámbor csak úgy a maga emberségébõl, minden segítség nélkül, ahogy a hajósok szoktak. Hanem hát ha nem akarja egész szertartással eltemetni fõtisztelendõséged, hát legalább adja ki azt nekem írásban, hogy én igazolhassam magamat az elhunyt rokonai elõtt, hogy miért nem adtam meg neki a kellõ végtisztességet; mi aztán majd eltemetjük magunk itt valahol a parton.

Az esperes kiadta neki a bizonyítványt a temetés megtagadásról; hanem erre meg aztán a cséplõ és nyomtató parasztok fogtak neszt.

„Micsoda? Eltemetni egy beszenteletlen halottat itt az õ határukban? Hisz olyan bizonyos, hogy azt a határt elveri akkor a jégesõ, mint a tízparancsolat. De iszen halottat ne próbáljon valaki más falunak ajándékozni, akárhonnan hozta, mert az senkinek sem kell. Elõször jégesõt hoz az idénre, pedig éppen most közelget a szüret, ez az utolsó reménysége a gazdának; másodszor jövõ esztendõre vámpír lesz az ily módon eltemetettbõl, aki mind magához szívja az esõt és a harmatot.”

De még azzal biztatták Timárt, hogy agyonverik, ha kihozza a halottját abból a hajóból.

S nehogy orozva eltemesse valahol a parton, négy markos legényt kiválasztottak, hogy üljenek fel a hajójára, s kísérjék el egynapi járóföldig, míg a határukon túl lesz, ott azután csináljon a maga halottjával, amit akar.

Timár úgy tett, mint aki dühösködik, s engedte a négy kísérõt hajójára felszállni.

Az ott maradt hajóslegények azalatt már összeácsoltak egy koporsót, s a halottat bele­fektették; csak a födelet kellett rászegezni.

Timárnak elsõ dolga volt Timéát megtekinteni. Azon egészen kitört a láz; forró volt a homloka, de arca még akkor is fehér. Nem volt öntudatánál. Az egész temetkezési elõkészületekbõl nem tudott semmit.

- Így már jól van! - monda Timár, s azzal fogta a festékesbögrét, és nekiállt a koporsófödélnek, ráfesteni Trikalisz Euthym nevét és halála napját szép cirill betûkkel. A négy szerb legény ott állt a háta mögött, és szótagolta, amit ír.

- No, fess rá te is egy betût, míg én dolgom után látok! - kínálá a pamacsot az egyik bámészkodónak. Az kapott rajta, hogy tudományát bebizonyíthatja, s olyan X-et pingált a deszkára; amilyent csak valaha S-nek olvastak a szerbek.

- Látod, milyen szépen tudsz - magasztalá a betûfestõt Timár, s aztán egy másikat kínált meg vele. - Derék fiú vagy te is. Mi a neved?

- Berkics Józó.

- Hát téged hogy hínak?

- Jaksics Mirko.

- No, isten éltessen sokáig. Igyunk együtt egy pohár sligovicát.

Az megtörtént akadály nélkül.

- Engem pedig Mihálynak hínak, a másik nevem hozzá „Timár”. Jó név, ha akarom, magyar, ha akarom, török, ha akarom, görög. Csak híjatok Mihálynak.

- Zbogom Mihály!

Tehát Mihály minden percben befutott a kajütbe, megnézni, hogy Timéa hogy van. Annak láza volt, önkívületben volt. Timárt ez nem ejté kétségbe; azt tartá, hogy aki a Dunán jár, az egész patikát magával hordja, mert a hideg víz mindent meggyógyít. Egyszerû tudománya abból állt, hogy hideg vizes kendõket rakott a leány homlokára s lábszáraira, szorgalmatosan felváltva azokat, mikor átmelegedtek. Már Priessnitz elõtt tudták azt a hajósok.

A Szent Borbála aztán haladt csendesen fölfelé a magyar part mentében egész naphosszant. A szerb legények hamar megbarátkoztak a hajóslegényekkel, segítettek nekik az evezõt húzni, ezek viszont sütöttek nekik a hajó tûzhelyén zsiványpecsenyét.

A halott kinn feküdt a födözeten, leterítve egy tiszta lepedõvel; ez volt a szemfödél.

Estefelé azt mondá Mihály az embereinek, hogy õ most feküdni megy, mert már két éjjel nem aludt; a hajót csak vontassák, amíg tökéletesen be nem sötétedik, akkor vessenek horgonyt.

Pedig még ezen az éjszakán sem aludt; ahelyett, hogy saját kabinjába ment volna, Timéa lakrekeszébe lopózott, s az éji lámpát elrejtve egy üres ládába, hogy a világa ki ne lássék, egész éjjel ott ült a leány ágya mellett, és leste annak lázálmait, s az elõre elkészített hideg vízzel borongatá forró tagjait. A szemeit le nem hunyta egy percre.

Jól hallotta, mikor a horgonyt levetették, s a hajó megállt, s azután elkezdett a hullám ismét locsogni a hajó párkányai körül. A födélzeten még sokáig dödörögtek a férfiak, s aztán lassankint lefeküdtek aludni.

Hanem éjféltájon hallá, mintha valami tompa tárgyat ütnének kalapáccsal.

- Ez egy szeg feje, amire egy darab posztót tettek! - mondá magában.

Aztán egy nehéz zuhanás következett, valami vízbe hulló nagy tárgy loccsanása.

Azután elcsendesült minden.

Mihály megvárta ébren, míg megreggeledett, s a hajó ismét megindult. Mikor egy órányira haladtak, akkor elõjött a kabinból. A leány csendesen aludt, s forrósága megszûnt.

- Hová lett a koporsó? - ez volt Mihály elsõ szava, amint kilépett.

A szerb legények dacosan léptek eléje.

- Azt megterheltük kõvel, s a halottal együtt a vízbe dobtuk, hogy nekünk azt sehol a mi partunkon el ne temethessétek, senkit szerencsétlenné ne tegyetek.

- Mit tettetek, gonosztevõk! Hisz ezért most engemet majd elõfog a vármegye; számon kérik az eltûnt utazót; még rám fogják, hogy én sikkasztottam el. Most nekem errõl adjatok írást, hogy ti tettétek. Melyiketek tud írni?

Persze hogy egyik sem tudott írni.

- Hiszen te, Berkics meg te, Jaksics, még segítettetek is nekem a koporsófödélre betûket írni.

Kiderült az önvallomásokból, hogy ki-ki csak éppen azt az egy betût tudja leírni, azt is csak éppen deszkára és pamaccsal.

- No jól van. Akkor elviszlek benneteket magammal Pancsovára, s majd ott az óbester elõtt élõszóval tanúskodhattok mellettem. Az majd kivallat, ne féljetek!

Erre a fenyegetésre rögtön megtanult írni nemcsak ez a kettõ, de még a másik kettõ is. Azt mondták, hogy inkább adnak bizonyítványt, csak ne vigye õket Pancsovára.

Mihály tintát, tollat, papírt hozott elõ, s a hajófödélnek nekihasaltatva az egyik írástudót, tollába mondta a bizonyítványt, melyben elismerik, hogy õk a meghalt Trikalisz Euthymot éjjel, mikor a hajósszemélyzet aludt, annak tudta és hozzájárulása nélkül, a jégesõtõl féltükben, a Dunába vetették.

- Írjátok alá a neveiteket. S ki hol lakik? Hogy ha bírói vizsgát küldenek ki, rátok találhasson a hadnagy.

Az egyik tanú odaírta, hogy õ „Karakaszalovics Ixa”, lakik „Gunerovácon”; a másik, hogy õ „Stiriopica Nyego”, lakik „Medvelincen”.

S azzal nagy komolysággal elváltak egymástól; Mihály is megállta, meg az a négy is, hogy egymás szeme közé nem nevettek.

Azzal kitétette õket Mihály a partra.

...Ali Csorbadzsi ott nyugodott már a Duna fenekén, ahova maga kívánkozott.