TIMÉA

A FOGADOTT APA

Este hat óra tájon hagyták el a Szent Borbála hajósai az elsüllyedt jármûvet, s már fél nyolcra Timár Komáromban volt Timéával. Az almási gyorsparaszt jól ismerte a Brazovics-házat, s kegyetlen ostorpattogással vágtatott végig a Rác utcán csengõs négy lovával a piacig, nagy borravaló levén neki ígérve a sietségért.

Mihály leemelte a leányt a parasztszekérbõl, s mondá neki, hogy itthon vannak.

Azzal a pénzes szekrénykét köpenye alá véve, felvezeté a leányt a lépcsõkön.

Brazovics Athanáznak emeletes háza volt; ami nagy ritkaság Komáromban, hol a múlt századbeli pusztító földrengés emléke miatt csak földszinti házakat építenek.

A földszintet egy nagy kávéház foglalta el; ott volt a gyûldéje a helybeli kereskedõknek, az emeletet egészen a kereskedõ családja lakta; két külön bejárat volt a lépcsõrõl, s egy harmadik a konyha felõl.

Brazovics Athanáz ez órában nem szokott otthon lenni, amit Timár jól tudott; azért Timéát egyenesen a jobb oldali ajtón vezette be, melybõl az úrhölgyek termeibe lehetett jutni.

Ezekben a szobákban mindenütt divatos pompa uralgott, s az elõszobában inas ácsorgott. Azt felkérte Timár, hogy híja fel a nagyurat a kávéházból.

Tudni való, hogy ez a szó: „nagyúr” címezésre használtatik Komáromban, valamint hogy Sztambulban is, csakhogy amíg az utóbbi helyen kizárólag a szultánt részeltetik abban, addig nálunk és a mi idõnkben ez a kereskedõk s mindazon honoratiorok címzete szokott lenni, akiket a „tekintetes” cím meg nem illet.

Timár addig bevezette a leányt a hölgyekhez.

Õ maga ugyan nem volt valami nagyon szalonképes öltözetben, ha elgondoljuk, hogy milyen vízen-sáron gázolt keresztül, hanem õ a házhoz tartozó személy volt, akit minden idõben és alakban el szoktak fogadni, s nem tekintik másnak, mint fizetett emberüknek. Ennél nem járják az etikett-szabályok.

A bejelentést pótolja az a jó szokása a háziasszonyságnak, hogy amint a külsõ ajtót nyílni hallja, a belsõ szoba ajtaján rögtön kidugja a fejét, megnézni, hogy ki jött.

Zófia asszony ehhez hozzászokott szobaleány korában. (Bocsánat! ez bizony kiszaladt a tollunkból!) No igenis. Õt alacsony sorsból emelte föl magához Athanáz úr: hajlamházasság volt. Nem kell azért senkit megszólni.

Nem is emberszólásképpen, csak jellemzés végett hozzuk fel, hogy Zófia asszony még úrnõ korában sem bírt korábbi modorairól leszokni. A ruhája mindig úgy állt rajta, mintha az asszonyától ajándékba kapottat viselne, a hajából elöl is, hátul is lógott ki egy elszabadult tincs, a legdíszesebb ruha mellett is kellett rajta valami gyûrõdöttnek lenni; s ha egyébbel nem, legalább egy pár rossz papuccsal kellett neki hajlamait kielégítve látni. Kíváncsiság és pletykálkodás volt társalgásának alapja, keverve olyan rosszul alkalmazott idegen szavakkal, hogy mikor azokat nagy társaságban közrebocsátá, a vendégek majd lefordultak székeikrõl (már akik ti. ültek) a nevetésvágytól. S amellett az a jó szokása volt, hogy nem tudott halkan beszélni; amit mondott, az nem is kiabálás, de folytonos sikoltás volt, mintha késekkel hasogatnák, s segítségért kiáltana.

- Jaj, maga az, Mihály? - sikolta az úrnõ, pedig még csak a feje volt kinn az ajtón. - Hát azt a szép kisasszonyt hol vette? Hát az a hóna alatt micsoda szekrény? No, jöjjön be a szobába. Nézd, csak nézd, te Athalie, miket hozott a Timár!

Mihály elõrebocsátá Timéát, és õ is belépett utána, illedelmesen jó estét kívánva a bennlevõknek.

Timéa az elsõ találkozás félénk remegésével tekinte körül.

A háziasszonyon kívül volt a szobában még egy leány és egy férfi.

A leány kifejlett idomú, büszke szépség, kinek karcsúságát még elõbbre segíti a vállfûzõ; magas cipõsark és hajdísz emelik termetét, kezein félkesztyûket visel, s körmei hosszúra és hegyesre vannak eresztve. Arca a rendbe szedett báj, piros, felvetett élveteg ajkak, rózsás arcszín, szívesen mutogatott fehér fogsorok, mosolygó gödröcskék az állon és orcákon, hajlott, finom orr, fekete szemöldök és villogó szemek, amiknek ragyogását még emeli az, hogy erõsen kiülnek, mintegy támadólag. A szép alak oly büszkén tudja magát tartani hátravetett fejével s dacoló keblével.

Ez Athalie kisasszony.

A férfi pedig egy fiatal katonatiszt, a harmincas évek elején, vidám, nyílt arccal, tüzes fekete szemekkel; akkori katonai szabályzat szerint egész arca simára borotválva, egy kis félhold alakú pofaszakáll kivételével. A hadfi violaszín frakkot visel, rózsaszín bársonygallérral és karhajtókával. Ez a geniecorps egyenruhája.

Ezt is ismeri Timár. Kacsuka úr, fõhadnagy a fortificatiónál és élelmezési közeg is egyúttal. Kissé szokatlan hybridum, de úgy van.

A fõhadnagy azzal a kellemes mulatsággal foglalkozik, hogy az elõtte ülõ szép kisasszonyt arcképezi pasztellrajzban. Már egy arcképét elkészítette reggeli világításban, most lámpafénynél kísérli meg újra.

Timéa belépte megzavarja a mûvészi foglalkozást.

A karcsú, nyúlánk gyermek arca és alakja valami lélekjelenésszerû e pillanatban. Mintha valami szellem, valami jóslat, valami álomlátás lépett volna elõ a sötétbõl.

Amint Kacsuka úr hátratekinte rá a rajztáblája mellõl, a sárkányvér-pasztellal olyat húzott az arckép homlokán keresztül, hogy lesz dolga a lágy kenyérnek, míg azt onnan ki tudja venni. S aztán õ is önkénytelenül felállt Timéa elõtt.

Mindenki felállt a leány láttára, még Athalie is.

De hát ki ez?

Timár görögül súgott Timéa fülébe, mire a leány Zófia asszonynak készséggel csókolt kezet, s amiért azután Zófia asszony összevissza csókolá az arcát.

Azután ismét mondott neki valamit Timár, mire a leány félénk engedelmeskedéssel közelített Athalie felé, és figyelmesen tekinte fel annak arcára. Vajon megcsókolja-e azt? Vajon nyakába boruljon-e ennek az új testvérnek? Athalie még magasabbra látszott emelni fejét; Timéa aztán lehajolt kezéhez, és megcsókolá azt. Az ellenszenves szarvasbõrt a kezén. Athalie engedé azt, szemei egyet villámlottak Timéa arcára, másikat a katonatisztre, s ajkait még jobban kipittyeszté. Kacsuka úr egészen el volt veszve Timéa bámulatában.

Hanem Timéa arca sem a bámulattól, sem a villámoktól nem lett melegebb. Fehér maradt az, mintha lélek volna.

Timár volt pedig legjobban megakadva. Hogyan mutassa most be ezen leányt, s hogy mondja el, miként jutott hozzá, ez elõtt a katonatiszt elõtt?

Segített rajta Brazovics úr.

Nagy robajjal törte magát be a szobába.

Mert éppen akkor olvasta odalenn a kávéházban, fennhangon, valamennyi törzsvendég bámulatára az „Allgemeine Zeitung”-ból azt a hírt, miszerint a megszökött Ali Csorbadzsi basa és khazniár, leányával együtt a Szent Borbála címû gabonahajóra menekülve kijátszotta a török üldözõk figyelmét, s bemenekült Magyarországba.

A Szent Borbála az õ hajója! Ali Csorbadzsi az õ régi jó ismerõse; sõt nõi ágon rokona. Ez nevezetes esemény a világban!

El lehet gondolni, hogy rúgta ki maga alul a széket Athanáz úr, mikor az inas azzal a jelentéssel jött le hozzá, hogy éppen most érkezett meg Timár úr egy szép kisasszonnyal meg egy rézládával.

- Csakugyan igaz! - rikkantott fel Athanáz úr, s azzal rohant haza, egypár útban esõ kártyázót feldöntve székestül.

Brazovics úr kövér, túlhízott ember volt, potroha mindig elõtte járt fél lépéssel; arca, mikor halavány volt, akkor rézvörös volt, és mikor piros volt, akkor kék volt; borotvált szakálla estefelé már borostát vert rajta, bozontos bajusza pedig nyirkos volt dohánytól, burnóttól és változatos spirituosumoktól, szemöldei kiálló sövényt képeztek mindig véres kiülõ szemei fölött. (Borzasztó gondolat, hogy szép Athalie-nak a szemei is éppen ilyenek lesznek, ha megvénül!)

Ha aztán Brazovics urat beszélni hallotta az ember, akkor tökéletesen megértette, hogy miért sikoltoz oly hangosan Zófia asszony. Ez sem tudott másként beszélni, mint kiabálva. Csakhogy az õ hangja mély volt, mint a víziló szava. Természetes, hogy Zófia asszonynak, ha e hang mellett a saját magáét érvényesíteni akarta, a sikoltozásig fel kellett azt fokoznia. Úgy volt ez a két ember egymással, mintha fogadást tettek volna, hogy melyik bírja elébb a másikat gégecsõsorvadásba belekiabálni vagy a gutával megüttetni? A harc kimenetele kétes. Hanem Brazovics úr fülei szüntelen be vannak dugva gyapottal. Zófia asszony nyaka pedig mindig körül van csavarva vászonkendõvel.

Brazovics úr sietségtõl lihegve tört be az asszonyok szobájába, s dörgõ ordítását messzirõl küldé elõre.

- Itt van Mihály a kisasszonnyal? Hol van a kisasszony? Hol van Mihály?

Mihály eléje sietett, hogy feltartóztassa az ajtóban. Talán magát Brazovics urat el is foghatta volna; de azt a hast, mely elõtte megy, azt lehetetlen feltartóztatni, ha az egyszer megindult valahová.

Mihály aztán a szemével intett neki, hogy itt mások is vannak.

- Ah, nem tesz semmit! - mondta Brazovics úr. - Az elõtt beszélhetsz. Mind egy família vagyunk. A fõhadnagy úr is a családunkhoz tartozik. Haha! No ne haragudj, Athalie. Hisz tudja már az egész világ. Beszélhetsz, Mihály! Benne van már az újságban.

- Mi van benne? - kiálta ingerülten Athalie.

- No, nem te vagy benne; hanem az, hogy Ali Csorbadzsi basa barátom, testi-lelki atyámfia, a khazniár az én hajómon, a Szent Borbálán menekült Magyarországra leányával, kincseivel! Ugye, ez a leánya? Ez a gyönyörû teremtés!

Azzal Brazovics úr hirtelen átnyalábolta Timéát, két csókot nyomott fehér orcáira: hangos, bûzös és nyirkos csókot, amin a leány nagyon elcsodálkozott.

- Derék gyerek vagy, Mihály, hogy el tudtad hozni baj nélkül! Adtatok-e már neki egy pohár bort? Zófia, szaladj egy pohár borért!

Zófia asszony nem hallotta ezt a parancsot, Brazovics úr pedig leveté magát egy karszékbe, s odavonta térdei közé Timéát, mindig zsíros tenyereivel nyájasan simogatva ennek haját.

- Hát az én kedves barátom, a derék khazniár basa, hol van?

- Az meghalt útközben - felelt halkan Timár.

- Mi? Ez már baj! - szólt Brazovics úr, s igyekezett gömbölyû arcát ötszegletûre húzni, s hirtelen levette a kezét a gyermek fejérõl. - De csak nem történt valami egyéb baja is?

Furcsa kérdés!

Hanem Timár elértette azt.

- Vagyonát rám bízta, hogy adjam át önnek leányával együtt; legyen fogadott apja leányának, s gondnoka vagyonának.

E szóra ismét elérzékenyült Brazovics úr, mindkét kezével megfogta Timéa fejét, és kebléhez szorítá.

- Mintha saját gyermekem lenne! Tulajdon édes leányomnak fogom tekinteni.

S azzal cupp, cupp! megint agyba-fõbe csókolta az ártatlan áldozatot.

- S mi van abban a szekrényben?

- A rám bízott készpénz, amit át kell adnom.

- Ah! Mihály, ez nagyon jól van. Mennyi van benne?

- Ezer arany.

- Micsoda? - kiálta Brazovics úr, s eltolta térdei közül Timéát - csak ezer arany? Mihály, te elloptad a többit!

Timár arcán valami vonaglott végig.

- Itt van a meghalt saját kezûleg írt végintézkedése. Maga megírja, hogy ezer arany készpénzt ad át, a többi vagyona a hajóteherben volt, s ez tízezer mérõ tiszta búza.

- Ah! Az már más! Tízezer mérõ tiszta búza tizenkét forint harminc krajcárjával: száz­huszonötezer forint. Gyere ide, kisleányom, ülj a térdemre szépen, elfáradtál, ugye? Parancsolt nekem valamit az én kedves, felejthetetlen jó barátom?

- Azt bízta rám, hogy mondjam meg önnek, hogy a zsákok kiürítésénél személyesen legyen jelen, hogy el ne cseréljék a gabonát, mert õ tiszta búzát hozott.

- Óh, ott leszek, személyesen; magam! Hogyne lennék! S hol van a hajó a búzával?

- Almás alatt, a Duna fenekén.

- Micsoda? Mit beszélsz te? Mihály! Te?

- A hajó tõkére ment, és elsüllyedt.

Most már eltaszítá Timéát magától Brazovics úr, s dühösen ugrott fel a székrõl.

- Az én szép hajóm elsüllyedt a tízezer mérõ tiszta búzával! Óh! ti akasztófáravalók, óh! ti gazemberek! Részegek voltatok bizonyosan mind! Elcsaplak benneteket mind! A kormányost vasra veretem! Benn fogom a bérit valamennyinek. Teneked pedig elkobzom a tízezer forint biztosítékodat; nem kapod meg, ha nem perelsz!

Timár nyugodtan felelt neki:

- Önnek a hajója ugyan csak hatezer forintot ért, s teljes értékeig biztosítva volt a trieszti biztosító társulatnál. Ön nem károsult.

- Az nem a kutyák gondja! Azért én mégis kárpótlást követelek rajtad a lucrum cessans miatt! Tudod, mi az a lucrum cessans? No ha tudod, hát majd megérted, hogy a tízezer forint biztosítékod egy krajcárig felmegy rá.

- No, ez hát az én bajom! - szólt Timár nyugodtan. - Errõl majd máskor beszéljünk. Ráérünk vele. De az meg sietõs dolog, hogy mi történjék az elsüllyedt hajóteherrel, mert az mentül tovább a víz alatt marad, annál inkább semmivé lesz.

- Hát bánom is én, akármi lesz belõle!

- Tehát nem akarja ön átvenni? Nem akar ön személyesen jelen lenni a kiürítésénél?

- Akar az ördög! Kell a frányának! Mit csináljak én tízezer mérõ nedves búzával? Csak nem állhatok be keményítõt csinálni tízezer mérõ búzából, vagy csíramálét köleszteni belõle! Add az ördögnek, akinek kell.

- Annak bajosan kell; hanem a búzát mindenesetre el kell árverezni; a közeli molnárok, gyárosok, hizlalók s a parasztok vetõmagnak valami áron csak megveszik, a hajót úgyis ki kell üríttetni. S legalább valami pénz hajlik belõle vissza.

- Pénz! (Ez a szó mégiscsak áthatott a gyapotdugaszon a kalmár fülébe.) Jól van. Én adok neked meghatalmazást holnap reggel, hogy árvereztesd el az egészet egy csomóban.

- Még ma kell; holnapig is romlik az áru.

- Én este az apád lelkének sem írok.

- Itt van nálam a kész meghatalmazás; gondoskodtam elõre; csak alá kell írni. Van nálam tinta is, toll is.

Ennél a szónál már Zófia asszony is közbesikoltott:

- Itt az én szobámat be nem tintázzátok! Itt szõnyeg van a padlón! Eredj a magad szobájába, ha írni akarsz! Az én szobámban ne veszekedjél a cselédeiddel. Én itt cselédveszekedést nem tûrök. Ez az én szobám.

- De ez az én házam! - ordíta rá a nagyúr. - „De az én szobám!” - „Itt én vagyok az úr!” - „De én vagyok az asszony!”

Az ordításnak és sikoltozásnak az a haszna lett Timárra nézve, hogy Brazovics úr, most dühében, csak azért, hogy megmutassa, mennyire õ az úr a háznál, fogta a kalamust, s aláírta az árverezési meghatalmazást.

Hanem akkor aztán, mikor ezt megkapta Timár, mind a ketten nekiestek, s egyik mély, másik magas hangon annyi szitkot-mocskot vertek árva fejéhez, hogy akár újra visszamehetett a Dunába megmosdani.

Zófia asszony ugyan csak közvetve szidta Timárt, mintha a férjére perelne, hogyan tud meghatalmazást adni egy ilyen piszkos, rongyos embernek? egy ilyen részegesnek, korhelynek, koldusnak? Miért nem küldi a másik vagy harmadik biztosát? Hisz ez elszökik majd a behajtott pénzzel, beissza, elkártyázza, hogy tudja rábízni?

Timár pedig éppen olyan nyugodt arccal állt ott e zivatar közepett, mint mikor a Vaskapunál dacolt a sikoltozó széllel s a bömbölõ hullámmal.

Egyszer aztán megszólalt õ is:

- Akarja-e az úr átvenni a készpénzt, ami az árva leányt illeti, avagy átadjam a városi gyámhivatalnak? (Ettõl megijedt Brazovics úr.) No ha akarja, hát jöjjön velem a hivatalszobájába, végezzünk ott; - mert én sem szeretem a cselédveszekedést.

E százhatvan fontos gorombaságra egyszerre elnémult az úr is, meg az asszonyság is. Az ilyen nagyon lármázó embereknél rendesen teljes sikerrel mûködõ gyógyhatású szer az, ha valami nagyon nagy gorombaságot adnak be nekik. Egyszerre elcsendesült mind a kettõ. Brazovics fogott egy gyertyatartót, s azt mondá Timárnak: „No jól van, hozd utánam azt a pénzt.” Zófia asszony pedig úgy akart tenni, mint akit nagyon jó kedvében találtak, s azt mondá Timárnak: „No hát, Mihály, nem iszik elébb egy pohár bort?”

Timéa ámolyogva nézte ezen jelenetet, melynek társalgási nyelvét nem értette; a hozzá való taglejtéseket és arckifejezéseket aztán meg éppen nem volt képes magának megmagyarázni.

Hogy öleli, csókolja egy percben fogadott apja õt, az árvát? s hogy taszítja el a másik percben? hogy vonja megint az ölébe? hogy löki félre ismét? Hogy ordítanak ketten együtt arra az emberre, kit õ vészben, viharban éppen ily nyugodtan látott állni, s aki aztán csak egyet szól: azt is harag nélkül, csendesen, s a két dühös ember egyszerre megszelídül és elhallgat, nem bántja õt, mint nem bántották az örvények, a sziklák s a fegyveres katona urak.

És õ mindabból, amit beszélnek, nem ért semmit. És mármost az az ember, aki hónapok óta oly hû kísérõje volt, aki „háromszor” megjárta érte a víz mélyét, akivel egyedül tudott saját nyelvén beszélni, végképp el fog távozni, és õ bizonyosan a szavát sem hallja többé.

De még egyszer meghallotta.

Timár, mielõtt az ajtó küszöbét átlépte volna, visszafordult Timéához, s megszólítá görögül:

- Timéa kisasszony. Ez még az ön hozománya.

S azzal köpenye zsebébõl elõvonta a dulcsászás dobozkát.

Timéa odafutott hozzá, s átvevé a dobozt; s aztán odasietett Athalie-hoz, kedves mosolygással nyújtva neki az ajándékot, mit számára messze földrõl hozott.

Athalie felnyitá a dobozt, s azt mondá rá:

- Fi donc! hisz ennek rózsavízszaga van; éppen olyan szagú, mint mikor a szolgálók vasárnap templomba menetelkor a zsebkendõiket megrózsavizezik.

A szavakat nem értette Timéa; hanem az ajkpittyesztést, az orrfintorítást, azt megértette - s aztán nagyon elszomorodott. Zófia asszonyt próbálta megkínálni a török csemegével. Az meg azt mondá neki, hogy rosszak a fogai, nem eheti az édességet. Ekkor aztán egészen elszomorodva fordult a fõhadnagyhoz a csemegével. Ah! az pompásnak találta ezt, s három kockát három falatra lenyelt belõle; amiért aztán Timéa olyan háladatosan mosolygott a szemébe.

Timár pedig ott állt az ajtóban, s nézte, hogy Timéa hogy mosolyog.

Egyszer aztán Timéának eszébe jutott, hogy Timárt is meg kellene kínálnia török édeskéjével. De már akkor Timár nem állt többé az ajtóban.

Azután nemsokára a fõhadnagy is búcsút vett, és eltávozott.

Ügyes, udvarias ember lévén, Timéa elõtt is maghajtá magát, ami annak nagyon jólesett.

Nemsokára visszajött Brazovics úr, s négyen voltak a szobában.

Brazovics úr Zófia asszonnyal valami görögforma nyelven kezdett el feleselni. Értett abból Timéa néha egy-egy szót; de az egész még idegenebb volt rá nézve, mint azok a nyelvek, amiknek egy szavához sem hajazott.

Arról beszéltek egymás közt, hogy mármost mit csináljanak ezzel a nyakukra hozott leánnyal. Az egész öröksége tesz tizenkétezer forintot aranyban, meg ha valamit még a nedves hajóáruért be lehet kapni. Ez nem elég arra, hogy valakit olyan kisasszonynak neveljenek, mint Athalie. Zófia asszony azt véleményezte, hogy egészen cseléd módjára kell szoktatni; szokjék a konyhához, a söpréshez, a mosáshoz, vasaláshoz: annak veszi hasznát. Úgysem veheti el más olyan kevés pénz mellett, mint valami „schreiber”, egy hajóbiztos; arra nézve pedig sokkal jobb, ha a felesége szolgálónak volt szoktatva, mint kisasszonynak. De Brazovics úr ebbe nem egyezett, mert mit mondana a világ? Utoljára megegyeztek abban a középútban, hogy Timéa nem fog ugyan a közönséges cselédek sorába számíttatni, hanem megáll a fogadott leány ranglépcsõjén. Az asztalnál a családdal fog együtt enni, de a felszolgálásnál segíteni fog. Nem állítják oda a mosóteknõ mellé, de a saját ruháit meg Athalie finom fehér hímzéseit õ fogja gondozni. Varrni fog, ami a háznál szükséges, hanem az úri szobákban, nem a szobaleányéban. Athalie-nak segít a toalettjénél; hisz azt még mulatságból is megteheti. És nem fog a cselédszobában hálni, hanem Athalieval egy szobában. Úgyis szüksége van Athalie-nak valakire, akivel bizalmasabban rendelkezhessék. Ezért aztán azokat az öltönyöket, amiket nem akar már Athalie viselni, Timéa fogja megkapni.

Tizenkétezer forintos leány bizony adjon hálákat az egeknek, ha ilyen jó sorba juthatott.

S Timéa meg volt elégedve sorsával.

Mint magára hagyott gyermek, azon nagy, elõtte érthetetlen katasztrófa után, mely õt ez idegen földre vetette, úgy ragaszkodott mindenkihez, akinek közelébe jutott. Gyanútlan volt és szolgálatkész. A török leányok sorsa ez.

Nagyon meg volt elégedve azzal, hogy vacsoránál Athalie mellé lehetett ülnie, s nem volt szükség õt szólítani: magától is felkelt, hogy tányért váltson, evõeszközt tisztogasson; s tette azt jó kedvvel, nyájas figyelemmel. Tartózkodott tõle fogadott családját valahogy megbántani azzal, hogy szomorú arcot mutasson, pedig oka lehetett volna rá elég. S különösen igyekezett Athalie-nak kedvében járni. Minden pillantásával elárulta azt az õszinte bámulatot, amivel egy gyermekleány egy kifejlett nõi szépség iránt viseltetni szokott. Hogy ott feledte tekintetét Athalie rózsás arcán, ragyogó szemein!

Ezek a gyermekleányok azt képzelik, hogy aki olyan nagyon szép, az aztán nagyon jó is.

Szavait még nem értheté, mert Athalie nem beszélt semmiféle görögöt; hanem igyekezett intésébõl, szemjárásából ellesni, hogy mire van szüksége.

A vacsora után, melynél Timéa alig evett egyebet, mint kenyeret és gyümölcsöt, a zsíros ételekhez nem volt szokva, átmentek a szalonba, ott Athalie leült zongorázni. Timéa odakuporodott mellé a lábzsámolyra, s oly áhítattal bámult fel annak sebesen mozgó ujjaira.

Azután megmutatá neki Athalie az arcképet, melyet a fõhadnagy festett. Timéa összecsapta kezeit, úgy bámult rajta.

- Te még sohasem láttál ilyet?

Brazovics úr felelt rá:

- Már hogy látott volna? Törököknek vallásuk tiltja valakinek az arcát lefesteni. Hisz éppen amiatt lázadtak fel most, mert a szultán lefestette magát, s arcképét felakasztatta a dívánban. Szegény Ali Csorbadzsi is azért keveredett a lázadásba; azért kellett neki megszökni. Hej, de nagy bolond voltál, szegény Ali Csorbadzsi!

Timéa apja nevét hallva, háladatosan csókolá meg Brazovics úr kezét. Azt hitte, valami jámbor búcsúszót mondott a megholt után.

Athalie aztán aludni ment, Timéa vitte elõtte a gyertyát.

Athalie leült pipereasztala elé, s tükrébe nézve egy nagyot sóhajtott, és arca elkomorult, fáradtan, hanyagul dûlt végig karszékében. Timéa úgy szerette volna tudni, hogy miért lehet ez a szép arc szomorú.

Kivette Athalie fésûjét a hajából, s hajfonadékait ügyes kezekkel szétbontá, s aztán a szétbontott sûrû gesztenyeszín hajat egész gyönyörûséggel fonta újra éjszakára hármas fonadékba. Kikapcsolá füleibõl a függõket, s közben saját arca oly közel jutott Athalie arcához, hogy annak meg kellett látnia a tükörbõl ezt a két ellentétes képet. Az egyik oly ragyogó, oly rózsás, oly hódító; a másik oly halavány, oly szelíd. És mégis Athalie bosszúsan ugrott fel székébõl, s lábával félretaszítá tükrét. „Menjünk feküdni!” - Ez a fehér arc árnyékot vetett az övére. Timéa szépen felszedte Athalie leszórt öltönydarabjait, és ösztönszerû csínnal rendbe rakta.

Azután letérdelt eléje, hogy lehúzza a harisnyáit.

Athalie engedte azt tenni.

És mikor Timéa a finom selyemharisnyát lefordította, s a szobrász remekének illõ hófehér lábat ölében tartá, odahajolt hozzá az arcával, és megcsókolta ezt a szép lábat.

...És Athalie engedte azt tenni.