AZ ARANYBÁNYA

...Egyszer voltam a Csetátye Máréban.

Ha rágondolok e látványra, a keblem elszorul annál az eszménél, hogy leírjam, amit láttam. A fantázia összeroskad, mikor mindazt fel akarja emelni, amit az élõ látás hozott eléje, s felakad a kifejezés, mikor érthetõvé készül tenni azt, ami valóság.

Csak egy hasonlatot találok reá a fogalmak terén.

Képzeljük magunkat egyikébe azoknak az óriási hegyüregeknek, amiket a hold felszíne mutat elénk, miknek nagy távcsöveken keresztül mély, éles árnyakkal körülgyûrûzött aknáiba letekint­hetünk. Ezekbe a kietlen, lakhatlan éjszakai puszta várakba. Képzeljük, hogy a Plutarch fenekén vagyunk, melyrõl azt hiszik, hogy valaha tûzhányó volt.

A Csetátye Máre egy ilyen óriási üres hegy. Egy rettenetes dóm, melynek csak kupolája hiányzik. A sziklák, mik körfalait képezik, titáni tömegekben egymásnak támogatva, mintha tornyok volnának keresztül-kasul döntve egymásra. Az iszonytató kráter egész fel a száz- meg százölnyi párkányáig, s le az ezeröles kerületû fenekéig egyetlen fûnek vagy bokornak nem ad helyet; nincs ott egyéb, mint kõ. Kolosszok és obeliszkok, gúlák és kockák. Egy-egy kõszál egyenesen függ alá a meredélyrõl, mintha minden percben leszakadni készülne; századok óta függ ott már. Egy-egy tátongó szakadék végighasítja a falat, s alant mélységes üregben vész el. S az egyik oldalán e szörnyû szikladómnak van egy félredûlt kapunyílás; méltó bejárat a gigászok palotatermébe. Ezen a kapun kitekintve látunk az alant mélyedõ völgybõl kiemel­kedni egy csúcsos hegyet, melyen szinte nincs semmi zöld, csupa kõ. De ez a kõ mind olyan apróra megtörött darabokból áll, hogy legnagyobb közöttük a felcsillámló ametiszt.

Ez a Csetátye Máre.

S ez a tûz nélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg nem a természet munkája: ez egy emberi alkotás. A rómaiak mûve ez. Ez a hegy aranyat tartalmazott; a római hódítók nekihajták a leigázott dák jobbágyokat, s ilyen üreggé vágatták ki a hegyet. A bejáratnál még most is látszanak a vésõ és kalapács mûvei, s látszanak a falakon a tûz nyomai. Még akkor lõpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték, s aztán ecettel locsolták meg, így repeszték széjjel.

Az a csúcsos hegy, ami ott a völgybõl kiemelkedik, mind a széttört kövekbõl támadt, mikbõl az aranyat kiszedték. Egy porrá tört hegy.

Egyszer aztán beszakadt a Csetátye Máre csúcsa, s eltemette a bányát. Azt mondják, hogy alant még egyszer olyan mélyre terjed az, mint amennyit a napvilág bejár belõle.

Az eltemetett sziklafolyosókban most is találnak római emlékeket. Az aranyásó rabszolga szabadon bocsátásáról szóló tabula ceramicát, melynek két viaszlapja közé odaszorítva volt még a rabszolga kedvesének hat ágra font emlékhajfürtje.

A körül lakó nép most is aranyat ás, aranyat tör a kõbõl.

Rettenetes munka az!

Az arany: király! nagyon megszolgáltatja magát. A szikla maga „süket kõ”, s csak egyes rétegét híják „érnek”; abban az arany úgy van beszórva, mint a porszem, mint a csillám. Néha évekig kell a süket kõben vágni, míg az ér fel hagyja magát találni, s néha elvész az, nincsen folytatása, s újra kell kezdeni a munkát. Az arany bújósdit játszik: a keresõ törhet utána - a sziklán keresztül.

Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják, szitálják; egész Verespatak hosszában ott kótognak a víz hajtotta gépek, mik az aranyat a kõtõl elválasztják; hosszú teknõk, válúk fenekén marad lenn a drága érc, a tört iszapot vermekbe csalogatják; „csapda”, „tûzhely”, „színpad” a neveik, amiken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban aranyõrlõ malmok azt a higannyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbõr zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bõr pórusain, s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás.

Ezt nevezik tehát aranybányának.

De ne higgyetek a szónak! Nem aranybánya; az éhség tornya ez. Akik itt törik az aranyért a követ, rongydarócban járnak, málékenyeret esznek, fakunyhókban laknak, korán elhalnak; a világ legszegényebb emberei azok.

Másutt van az aranybánya!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A komáromi hadsereg-összpontosítás után Timár egyszerre tehetõs ember lett, házat is vett a komáromi kereskedõk cityjében, a Rác utcán.

Senki sem találta ezt különösnek.

Dicsõült I. Ferenc császárunk arany szavai, úgy hiszem, minden liferáns emlékkönyvébe fel lesznek jegyezve, miket õfelsége egy szegényen maradt élelmezési biztosnak mondott: „az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?”

Hogy mennyit nyert Timár az élelmezésen? azt nem tudhatni, hanem hogy egyszerre nagy úrrá lett, azt látni rajta. Mindenhez hozzáfog, s van pénze elég.

Kereskedõnél, vállalkozónál ez nem tûnik fel. Itt csak az elsõ alapkõ letétele nehéz. Az elsõ százezer forintot nehéz megszerezni, ha az megvan, a többi önkényt kínálkozik. Van hitele.

Hanem Brazovics úr egy dologban mégis hitetlen volt.

Azt jól sejté, hogy Timár busásabb osztalékot adott a nyereménybõl az „illetõknek”, mint amennyit õ szokott, azért nyerte el a szállítmányi kövér vállalatot, amin rendesen õ szokott gazdagodni. De olyan nagyon sokat mégis hogy nyerhetett?

Brazovics úr azóta, hogy Timár felkapott, s önálló úr lett, kereste hajdani hajóbiztosa barát­ságát, elhívta magához estélyekre, miken Timár igen szívesen szokott megjelenni. Olyankor láthatta Timéát is, ki már nehány szót értett a társalgási nyelvbõl.

Most már Zófia asszony is szívesen látta Timárt, sõt egyszer félig súgva, félig sikoltva azt mondá Athalie-nak, hogy bizony nem ártana, ha õ is nyájasabb képeket fintorgatna Timárra; mert ez most már gazdag úr, nem megvetendõ parti; többet ér három katonatisztnél, akinek semmije egyebe, mint a cifra uniformisa meg az adóssága. Amire aztán Athalie kisasszony azt felelte, hogy „...még nem következik, hogy az apám szolgájához menjek férjhez”. Érthette belõle Zófia asszony a mondat elejét: „abból, hogy az apám a szolgálóját vette el!”, ami jól megérdemlett szemrehányás volt Zófia asszonyra nézve: hogyan mert ilyen elõkelõ kisasszony édesanyjává feltolakodni?

Brazovics úr aztán vacsora végén, mikor egyedül maradtak az asztalnál, elkezdett Timárral poharazgatni. Brazovics úr virtuóz volt az ivásban, ez a szegény fickó pedig sohasem látott még eleget a borból.

Mikor aztán jól benne voltak a barátkozásban, akkor elõhozta neki a dolgot nagy mulat­ságosan.

- Ugyan te, Miska, csak mondd meg igaz lelkedre, hogy tudtál annyit nyerni ezen a prófuntszállításon? Hiszen én is csak próbáltam, és tudom, hogy mit lehet belõle kifacsarni. Én is közé kevertettem a lisztnek a dercét, korpát, malomport; magam is tudom, hogyan kell az ocsút tiszta búza helyett megõröltetni; azt is értem, hogy mi különbség van a rozsliszt meg a búzaliszt között, hanem ennyit, mint te, mégsem tudtam nyerni soha. Micsoda ördögséged volt? Valld meg! Hiszen már megvan.

Timár mélyeket pislantott, mint mikor már az ittas embernek hat lóerõ kell, hogy a szeme pilláit fel tudja emelni, s tréfásan, akadozó nyelvvel válaszolt:

- Hát tudja az úr...

- Tegezz már, ha mondom, híjj a keresztnevemen.

- Hát, tudod, Tanaszi, a bizony nem volt ördögség. Emlékezel rá, hogy megvettem a Szent Borbála ázott búzaterhét, potom áron, egy forintért mérõjét. Azt biz én akkor nem osztottam szét garasos nyereséggel molnároknak, hizlalóknak, parasztoknak, ahogy a világ hitte, hanem megõröltettem hirtelen, kisüttettem hirtelen, nem került fele pénzembe, mintha a legolcsóbb, legkomiszabb gabonát használtam volna fel hozzá.

- Ejnye, de derék! Mit nem tanulok vénségemre tõled! Te Miska! De hát aztán nem volt rossz az a prófunt a katonáknak?

Mihály nevetett, majd szétprüsszentette a szájába vett bort.

- Hát persze hogy rossz volt, mint a vesztés! A bizony átkozott rossz volt.

- Hát aztán nem tettek panaszt a Verpflegscommissiónál?

- Mi haszna tettek? Az egész Verpflegscommissio mind a zsebemben volt.

- Hát a várkommendánsnál, a Feldzeugmeisternél?

- Az is mind a zsebemben volt - szólt Mihály, kevélyen ütve zsebeire, amikben annyi nagy úr elfér.

Brazovics úr szemei különös módon szikráztak. Mintha most még veresebbek volnának, mint máskor.

- S az ázott búzából készült kenyeret megetetted a katonákkal?

- Az ám. S a lenyelt kenyér nem beszél!

- Jól van, Miska, jól van; hanem mármost te se beszélj ám; mert még énnekem csak elmondhattad ezt a dolgot, én jóakaród vagyok, hanem ha valami ellenséged meg találja tudni, ugyan megütheted a talpadat érette. Utánamegy ám annak a Rác utcai házad is. Hát errõl senki másnak ne beszélj!

Erre Timár, mint a hirtelen felijedt részeg ember, elkezdett rimánkodni Brazovics úrnak, még a kezét is megcsókolta, hogy el ne árulja a titkát, ne tegye szerencsétlenné. Brazovics megnyugtatta szépen, õ nem fog szólni senkinek, felõle nyugodt lehet, csak másnak is el ne mondja a titkát.

Azután elõhívta az inasát, rábízta, hogy Timár urat vezesse haza lámpással; ügyeljen rá, hogy valami baja ne történjék az úton, fogja meg a karját, ha szédülni talál.

Az inas azzal jött vissza, hogy Timár urat alig tudta hazavinni, nem ismert rá a maga ajtajára, egy kicsit danolni is kezdett az úton. Otthon aztán lefektették szépen az ágyába, s rögtön elaludt a jó úr.

Timár pedig, amint Brazovics inasa elhagyta, felkelt az ágyból, s egész reggelig leveleket írt. Nem volt õ ittas.

Olyan bizonyos volt afelõl Timár, mint a kalendáriomban következõ napról, hogy Brazovics nyomban fel fogja adni ezt az egész történetet, s azt is elõre tudta, hogy kinek.

Abban az idõben, talán most már nem, az volt az államgazdászati fõelv, hogy „stehlen und stehlen lassen”. Lopni és lopni hagyni.

Nyugodalmas, békeszeretõ irányelv.

Hanem ennek a jó szisztémának is volt egy ellensége, egy francia irányelv. Hiába, az a francia csak mindenben ellensége a németnek.

Ez pedig az, hogy „ôte toi, que je m’y mette”.

Szabadon fordítva: „Eredj onnan, hadd lopok már én is!”

Az egyes kormányzati udvari rangok versenytársai voltak egymásnak, s aszerint, amint egyik-másik a fejõstehenet maga felé fordítá, iparkodtak annak a szarvaival a fejõt megökleltetni s visszavitatni a bona vaccát a maguk reszortjának.

Ott volt a három udvari kancellária - azután az allgemeine Hofkammer für Finanz- und Handelsangelegenheiten, azután az oberste Justizstelle, azután a Hofkriegsrath, azután a Censur- und Polizeihofstelle, azután a geheime Haus-, Hof- und Staatskanzlei, végül a Generalrechnungsdirectorium.

Mármost azután csak az volt a bölcsek köve, kitudni, hogy az egymásba bonyolult maschineriának melyik kerekét kell megmozdítani, hogy az a láda felnyíljék, amelyikbe bele szabad markolni a becsületes állampolgárnak. Mi van kapni való? és hol? és kinél? és mi segítséggel, és mi oknál fogva, és mi módon és mikor? És hogy ki barátja és ki ellensége ott a másiknak? és hogy kinek mi szenvedélye van? és hogy ki az, akin egyben meg másban minden megfordul.

Ez a fõ-fõ tudomány.

Az sem volt tehát Timárra nézve meglepetés, midõn nehány nap múlva a Brazovicsnál töltött estélyezés után felhívatták a várba, s ott egy úr, aki magát Oberstfinanzgeheimrathnak címezte, azt adá tudtára, hogy itt fog maradni egyelõre szigorú vizsgálati fogságban, a kulcsait pedig adja át, hogy iratai és könyvei lefoglaltassanak.

Nagy esemény lett ebbõl.

Timár titka az allgemeine Hofkammer für Finanzennek lett beárulva. Ez mindig versengésben volt a Hofkriegsrath vezetõivel. Most csatányos alkalom kínálkozott felderíteni a titkos bor­zalmakat, amik e testület keblében elkövettetnek, s elragadni tõle az egész katonaélelmezési reszortot. Pártolta a támadást a három udvari kancellária is, a Hofkriegsrathot csak a Polizeihofstelle védelmezte, végre eldönté ellene az ügyet a Staatskanzlei, s rögtön ki lett küldve egy commissio, melynek utasításul adatott, senkit nem kímélni, az egész Verpflegs­commisiót felfüggeszteni, kommendánst, tábornagyot maga elé idézni, liferánst elfogatni, kriminál-inquirálni és mindent kideríteni. Hiszen a följelentésben olyan világosan adatolva volt minden körülmény.

Ha csak egy harapás dohos kenyér kisül Timárra, jaj neki örökre.

De nem sült ám ki semmi.

Nyolc napig dolgozott a commissio éjjel-nappal. Tanúkat hallgattak ki, esküdtettek, vallattak, segítségül hívták a vármegyét; senki sem vallott Timár ellen.

Minden vizsgálatból az derült ki, hogy Timár az egész ázott hajóterhet szétosztotta a molná­roknak, a földészeknek, gyárosoknak, hizlalóknak; hogy egy kanálnyi abból a katonák számára készült kenyérbe nem keveredett. Elõvették magukat a katonákat, azok is mind azt vallották, hogy soha jobb kenyeret nem kaptak, mint amivel Timár tartotta õket két hétig. Egyetlenegy vádoló, egy terhelõ tanú nem állt elõ ellene, annál kevésbé lehetett azután a katonai hatóságokat megvesztegetéssel gyanúsítani. Hisz õk annak adták a vállalatot, ki legolcsóbb áron legjobbat adott. Utóbb még ezeknek állt följebb. Sértve érezték magukat e vizsgálat által, fenyegetõztek, kardjaikkal csörömpöltek, utoljára a kelepcébe jutott commissio ijedtében revocált, rehabilitált, és szökve szökött Komáromból; Timárt pedig nagy bocsánatkéréssel ereszték szabadon, s kimondták rá, hogy hiszen ez arany ember!

Mikor szabadon bocsáták, Kacsuka úr volt a legelsõ, aki sietett õt üdvözölni, s mindenki elõtt nagy tüntetéssel szoríta vele kezet.

- Barátom! Most ezt a dolgot nem szabad abbahagynod! Ezért neked fényes elégtételt kell nyerned. Képzeld, még engem is gyanúsítottak, hogy meg voltam vesztegetve. Eredj fel Bécsbe, s követelj elégtételt. A feladót példásan meg kell büntetni. - S ezentúl (ezt már súgva mondá) biztos lehetsz felõle, hogy minálunk ugyan senki többet ki nem fog ütni a nyeregbõl. Most üsd a vasat!

Timár azt mondta, hogy fogja tenni.

És mikor Brazovics úrral összejött, annak is azt mondta.

Brazovics úr szörnyen sopánkodott azon a méltatlanságon, ami Miska barátját érte. Ugyan ki lehetett az a gonosz ember, aki õt így bevádolta?

- Már hiszen akárki volt - fenyegetõzék Timár -, az meg fogja ütni a talpát! S fogadom, hogy ha háza van Komáromban, az utána megy ennek a tréfának. Holnapután megyek fel magam Bécsbe, s elégtételt követelek az udvari kancelláriánál.

- Eredj, eredj! - monda neki Brazovics, s utána gondolá: - én is ott leszek!

S egy nappal hamarább felment Bécsbe, mint Timár.

S ott aztán régi összeköttetéseinél fogva úgy elkészítette számára az utat (igaz, hogy pogány pénzébe került!), hogy Timárnak csak bele kellett lépni a labirintusba, és soha ki nem találni belõle többet. Az udvari kancelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a dolgát az oberste Justizstellehez, az belekeveri a Polizeihofstellet, az belekergeti a geheime Staatskanzleibe; a vigyázatlan ember lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csípi a Hof-Censurstelle; elvégre õ fog könyörögni, hogy eresszék el, és soha többet egyik Hofstellenek is az ajtókilincséhez ez életben hozzá nem nyúl.

Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond.

De Timár nem volt már bolond.

Rég túljárt õ már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettõén.

Az elsõ lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlõ furfang.

Ravasz lett, amióta azt az elsõ lépést magára hagyta erõltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, amit tenni akar.

Olyan az, mint a nõi szemérem. Az elsõ bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem amint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély, s nem kell neki többé tanító; tud már mindent; sõt újakat is tud kitalálni.

Timár akkor is engedé már sejtetni, hogy milyen talentum lakik kedélyében, midõn a hivatalos üldözést kijátszotta Pancsovánál; csakhogy ez még akkor egy más ember érdekében történt, neki semmi haszna nem kínálkozott abból. Tette, ami rá volt bízva. Rászedte az üldözõket.

Most már saját érdekében tett.

A talált kincsek birtokában, kellett magának jogcímeket szereznie, amik mellett a világ elõtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett színlelnie, hogy õ szerencsés vállalkozó.

Az elsõ vállalatánál már roppant pénzösszeget nyert.

Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Õ annyit költött az élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat, hajókat vehetett, s arannyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a vállalatán nyeré azokat.

Neki ürügy, cím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel lassankint a világ elé jöhessen.

Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment?

Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammeren; s e tekintetben számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak ajánlólevelei a legbefolyásosabb urakhoz.

Õ tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánlóleveleket mind, s elment egyenesen a Hofkammer fõnökéhez, attól kért kihallgatást.

A miniszternek tetszett az, hogy ez az ember nem kerül az ablakra, hanem mindjárt az ajtón jön be. Bebocsáttatá.

A miniszter úr simára borotvált arcú, magas férfi volt, tiszteletgerjesztõ kettõs állal, szigorú szemöldökkel és kopasz tarkóval; mellén nagyszámú érdemjelek voltak; két kezét hátratette a frakkja szárnyai alá, mikor azt a halandó embert azzal a hosszú bajusszal maga elé bocsátá. Timár egyszerû fekete magyar ruhát viselt.

Az elsõ kérdése õexcellenciájának Timárhoz ez volt:

- Miért nem köt az úr kardot, mikor audienciára jön?

- Nem vagyok nemesember, kegyelmes uram.

- Úgy? - Ön azért jött hozzám ugyebár, hogy az ön ellen elrendelt befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen?

- Távol van tõlem, kegyelmes uram - felelt Timár. - A kormány kötelességét teljesítette, amidõn egy alaposnak látszó feladás miatt egész szigorával lépett fel nemcsak énellenem, hanem nálamnál nagyobb urak ellen is. Minthogy nemesember nem vagyok, még a primae nonus megsértése miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a feladónak, mind a vizsgáló bíróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott vállalattal.

- Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?

- Sõt károsnak tartanám azt, mert ezáltal elriasztatnék más igaz ember is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van állítva; a bosszúállás nem természetem. Azonfelül is se idõm, se kedvem hozzá. Ami megtörtént, az legyen elfeledve.

Már erre a szóra az egyik kezét elõvette az excellenciás úr a frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.

- No, hallja ön, ez öntõl igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy nincs ideje megtorlási processzusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos felfogás. Tehát mi célból jött ön hozzám?

- Egy ajánlattal.

- Ah, egy ajánlattal?

- Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.

A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.

- Van a koronának egy uradalma az illír határõrvidéken, Levetincen.

- Ah; hum! - hápogott a magas úr, s nagyon összeráncolta a homlokát. - Mit akar ön ezzel?

- Azon a tájon szoktam járni mint gabonabevásárló biztos, s így jutottam a helyzet ismere­téhez. Az uradalom áll harmincezer holdból, melyet holdankint negyven krajcár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a kormánytól. A szerzõdés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint. Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlõknek adta ki, akik holdankint egy forintot fizettek neki.

- No igen. Hiszen õneki is kellett nyerni valamit.

- Természetes. Az albérlõk viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben a nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetõmagot. A földészeknek nem termett semmi; azok az albérlõknek nem adhattak semmit, az albérlõk a fõbérlõnek nem fizettek semmit, s a fõbérlõ, hogy szerzõdésétõl meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.

Már erre a szóra mind a két keze elõjött a kegyelmes úrnak a frakkszárny alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.

- Igen, mert olyan fényt ûzött, mint egy fejedelem, a semmirekellõ! Kérem, nyolcezer forintos lovakat tartott, azokon kucsírozott. Most licitálják õket. Én excellenciás úr vagyok, de nem vagyok képes nyolcezer forintos lovakat tartani.

Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:

- A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs mibõl egzekválni; bérlõnek, albérlõknek feleségeik vannak, s minden vagyonuk az asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a Hofkammerrel akarja megfizettetni.

Õexcellenciája most a burnótszelencéjét nyitá fel, s amíg két ujja hegyével belenyúlt, fél szemmel a beszélõn igyekezett keresztülnézni.

- Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez - folytatá Timár, elõvonva zsebébõl egy összehajtott iratot. - Én kibérelem tíz évre a levetinci uradalmat azért az árért, amit az albérlõk fizettek a fõbérlõnek, tehát egy forintért holdanként.

- Hm! Ez szép.

- Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már egy évet elvesztett; a földek mind ugaron maradtak. Én azonban ajánlkozom nemcsak azt a kárba veszett évet felvenni a bérletidõbe, hanem kötelezem magamat az elmúlt év behajthatlan bérletösszegét is meg­téríteni.

A kegyelmes úr kettõt peccentett két ujjával arany burnótszelencéje födelére, s ajkait erõsen összeszorítá.

„Hm! - gondolá magában - ez arany ember! Ez többet tud, mint amennyit az ostoba képe elárul. Ez sejti azt, hogy a Hofkammer ki akarja venni a Hofkriegsrath kezébõl a katona­élelmezés reszortját, s a komáromi vizsgálat erre volt célozva. Hogy az csúful megbukott, a Hofkriegsrath s annak a kardcsörtetõ úri pártfogói kerültek felül, s most meg azok akarják a Hofkammer kezébõl kiásni a katonai határõrvidéki haszonbérletek kezelését. Az is bona vacca! S erre ismét igen jó ürügy a levetinci uradalom bukott haszonbérlõje által okozott hiány. És most ez az ember, aki a Hofkammer által üldöztetett, aztán megmenekült, nem a Hofkammer ellenségéhez szegõdik, hanem éppen ahhoz fordul, hogy kisegítse azt a zavarból, s megerõsítse a helyzetét. Arany ember! Ezt meg kell becsülni!”

- Jól van! - monda a kegyelmes úr. - Ön derék ember, azt látom; ön meg volt általunk sértve, sérelmét feláldozta; tapasztalni fogja, hogy ez a helyes út, melyet egy okos állampolgárnak követnie kell. Csupán azért, hogy megmutassam, miszerint az állam az ilyen józan eszû állampolgárait meg tudja jutalmazni, biztosítom önt, hogy ajánlata el lesz fogadva. Jöjjön ön vissza még ma estefelé a hivatalomba. Biztosítom önt az eredmény felõl.

Timár átadta a kegyelmes úrnak az írott ajánlatot, s mély fõhajtással ajánlá magát, és eltávozott.

A kegyelmes úrnak megtetszett ez ember.

Legelõször is egy nagy méltatlanságot, ami nagy kellemetlenkedést vonhatott volna maga után, ha tovább ûzik-fûzik, odaajándékoz és megbocsát a kormánynak. Másodszor az államnak elõnyös szerzõdést ajánl, mely ötven százalékkal jobb az eddiginél. Harmadszor nagylelkû áldozattal segítségére jön a zavarba hozott Hofkammernek, s képessé teszi azt a Hofkriegsrath támadását diadalmasan visszautasítani. Háromszor arany ember!

De még negyedszer is az! Ezt nem tudhatá a kegyelmes úr. Ezt csak akkor tudta meg, mikor palotájába hazatért ebédelni, s a lovásza tudósítá, hogy az a bizonyos magyar ember, akire õkegyelmessége rábízta, hogy Silbermann nyolcezer forintos lovaira árverezzen õhelyette, a lovakat elhozta, s az ár iránt majd személyesen fog elõterjesztést tenni.

Négyszeresen arany ember!

Mikor estefelé Timár a kegyelmes urat hivatalszobájában felkereste, már minden szemközt jövõ arcán észreveheté a nyájas mosolygást. Az arany visszfénye az!

S õkegyelmessége az ajtóig eléje jött, és ott fogadta.

Íróasztalához vezeté. Ott volt kiterítve a szerzõdés, készen, minden aláírással, hivatalbélyeggel, nagy pecséttel ellátva.

- Olvassa el ön, hogy tetszeni fog-e önnek?

Az elsõ, ami meglepé Timárt, az volt, hogy nem tíz évre, de húszra volt téve a szerzõdés ideje.

- Tetszik önnek ez az idõtartam?

Hogyne tetszett volna?

A másik, ami meglepte Timárt, a saját neve volt, mely ekként hangzott: „Nemes Levetinczy Timár Mihály”.

- Tetszik önnek ez a predikátum?

„Nemes Levetinczy Timár Mihály.” Ez bizony elég szépen hangzik.

- Az armális majd utána fog önnek küldetni! - szólt kegyragyogású arccal a magas úr.

Timár a predikátummal együtt jegyzé alá a nevét a szerzõdésnek.

- Ne siessen ön még - szólt az excellenciás úr, midõn az is megvolt -, még egyet akarok önnek mondani. A kormánynak kötelessége az oly derék polgárokat, kik magukat a haza iránti kötelességek teljesítésében érdemesekké tették, kitüntetni. Fõ figyelem fordíttatik e tekintetben azokra, kik nemzetgazdászati és kereskedelmi téren a közbecsülést kivívták. Nem tudna-e ön nekem valakit megnevezni, akit például a vaskoronarend általi feldíszíttetésre legmagasabb helyen felterjeszthetnék?

Õexcellenciája semmit sem tartott bizonyosabbnak, mint azt a feleletet, hogy: „Itt a saját gomblyukam, kegyelmes uram, nem találsz annál jobb helyet az érdemrended számára. Ha csak derék ember kell, az vagyok én”.

Hát hiszen így is volt értve a felszólítás.

Annál nagyobb volt tehát a magas úr bámulata, midõn Levetinczy Timár Mihály rövid gondolkozás után ezt felelé kérdésére:

- Igenis, kegyelmes uram, bátor leszek egy ilyen derék emberre ujjal mutatni, ki régóta köztiszteletben részesül, ki titokban jóltevõje a környékbeli népnek - ez pedig a pleszkováci esperes, Sándorovics Cyrill, aki fölöttébb megérdemelné e kitüntetést.

A miniszter hátrahõkölt. Még ilyen ember nem került a szeme elé, aki arra a kérdésre, hogy „kinek adjuk ezt az érdemrendet?”, ne a tükörnek forduljon, s rámutasson saját magára: „ennek a derék embernek ni!” - hanem ahelyett lemenjen a mappa szélére, s ott a legszélsõ faluban fedezzen fel egy papot, ki neki se sógora, se komája, még csak nem is hitbeli papja, s azt mondja, hogy „ezt tartom én még magamnál is derekabb embernek”.

No ez már nagyon is arany ember! E közé legalábbis három karát ezüstöt kell vegyíteni az ötvösnek, hogy feldolgozható legyen.

Hanem a felszólítás már meg volt téve, s azt komolyan kellett venni.

- Jó, jó - monda a magas úr -; csakhogy az érdemrenddel való feldíszíttetésnek némi szertartásos elõzményei vannak. A korona nem teheti ki magát a visszautasítás esélyének; annálfogva annak, aki ily kitüntetésben részesíttetik, elõleges formalitásból saját kezûleg kell azért folyamodnia.

- A fõtisztelendõ úr fölöttébb szerény ember, õ azt csak akkor fogná tenni, ha magasabb helyrõl buzdítást kap rá.

- Úgy? értem. Tehát nehány sor saját kezûleg tõlem kielégítõ lenne. Jól van. Minthogy ön ajánlotta, megteszem. Az államnak fel kell ismerni a titokban rejtezõ érdemet.

S a fõúr saját kezûleg megírta a nehány buzdító sort Sándorovics Cyrill esperes úrnak, biztosítva arról, hogy eddigi kitûnõ érdemeiért, ha kívánni fogja, a vaskoronarenddel fog feldíszíttetni.

Timár mélyen megköszönte a kegyet a magas úrnak, ki viszont biztosítá õt mindenkorra kiterjedõ magas pártfogása felõl.

És végig valamennyi hivatalszobán, ahol még tízféle expeditionalis tortúra várakozik a halandó emberre, mindenki sietett Timárnak azonnal szolgálatára lenni, s amit más hetekig nem bírna keresztülkergetni a hivatallabyrinthon: õ átrepült vele egy óra alatt.

Az orsovai tisztító vizeskorsó ott volt láthatatlan alakban.

Este volt, mire a rendbe hozott szerzõdési okiratokat mind a bõrtáskájába csomagolta.

És ekkor sietett.

De nem vacsorálni, se nem aludni; hanem vágtatott az „Arany Bárány”-hoz, ahol a nyerges­újfalusi gyorsszekerészek szoktak állomásozni. A korcsmában vett egy zsemlyét meg egy knakkwurstot, s azt a zsebébe dugta; majd elõveszi az úton.

S azzal elõkiáltá a fuvarost.

- Rögtön indulunk. Nem kímélsz se ostort, se lovat. Egy forint borravaló minden mérföldre. Dupla fuvarbér a sietésért.

A fuvaros értette a többit.

Két perc múlva nagy ostorcsattogással vágtatott végig a szekér Bécs utcáin. Kiabálhatott utána a policei, hogy nem szabad Bécsben az ostorral pattogatni!

A gyors közlekedést akkoriban a gyorsparasztok rendszere tartá fenn, mely láncolatot képezett Bécstõl Zimonyig. A fuvarosgazdák lovai éjjel-nappal készen álltak a befogásra, s mikor a falu végén hangzott az ostorkongás, már hozta ki a pihent négy lovat a felváltó gazda, s két perc alatt a megérkezõ szekér elé új fogat lett csatolva, s robogott a vonat tovább, esõben-sárban egyformán vágtatva, hegynek fel, hegynek alá, sohasem lassítva; ha két gyorsszekér összetalálkozott az út felén, mind a kettõ kifogott, lovaikat átcserélték, s így csak fele utat tett mindegyik. A gyorsaság minõségét a fizetés mennyisége határozta meg.

Timár két nap, két éjjel ült a szekéren, soha enni sem szállt le, s aludni lehetett a kocsiban is, akárhogy verte a fejét a saraglyához, lõcshöz, szekér oldalához. Megszokta õ azt már.

A másodnap estéjén már, Zimonyban volt Timár, onnan éjszaka áthajtatott a levetinci uradalom legelsõ falujába.

Szép, enyhe idõk jártak. És aznap már december elseje volt.

Timár a helység házához hajtatott, s odahívatta a bírót. Elmondta neki, hogy õ az uradalom új bérlõje, megbízta, hogy hirdesse ki a gazdák között, hogy a földeket jövõ évre is megkapják felébe. Két éven át nem volt termés: annyi, mintha ugarolt volna a földre; jövõ évre dús aratásnak kell következni. Az idõ kedvez, az õsz hosszúra nyúlik, még el lehet szántani-vetni, ha szorgalmasan hozzálátnak. - Ez mind jó volna, mondák neki, a szántással csak elkészülnének, de a fõdolog az, hogy nincsen vetõmag. Drága pénzért sincsen. A gazdanép a saját földeit is tíl-túl vetette el õszivel. A köznép málén fog az idén kitelelni. - Lesz vetõmag is, biztatá a földészeket Timár, õ fog gondoskodni arról. - S így járta végig a többi falvakat is, amikben a felesgazdák laktak, s biztatására rögtön nekiakasztották az ekét az ugarnak, s elkezdték széltében-hosszában szántani a roppant területet, mely már arra volt szánva, hogy egy egész évig parlagon maradjon, s ne teremjen mást, mint bogácskórót.

De hát a vetõmag honnan kerül elõ? Oláhországból hajóval fölhozni már késõ; itt a közelben nem kapható.

De Timár tudta azt, hogy kapható az valahol.

December másodikán este érkezett meg Pleszkovácra, ahol kora õsszel még agyon akarták verni. Ott felkereste fõtisztelendõ Sándorovics Cyrill urat, aki ugyanakkor kikergette a házából.

- No, fiam, hát megint itt vagy? - e szókkal fogadá õt a fõtisztelendõ úr, ki oly nagy barátja és jóltevõje a népnek, hogy rég megérdemlette volna a vaskoronarendet, ha olyan szerény nem volna. - Mit akarsz megint? Búzát akarsz tõlem venni? Mondtam már ezelõtt két hónappal, hogy nincs; nem adok; mit akarsz mondani? Ne hazudj, mert nem hiszek semmit. Görög neved van, hosszú bajuszod van; nem hiszek a pofádnak.

Timár mosolygott.

- No, ezúttal igazmondással jövök.

- Nem lehet az! ti felsõvidéki kereskedõk mindig megcsaltok bennünket, elhitetitek, hogy bõ termés volt odafenn, hogy a búza árát leverjétek. Mikor zabot akartok venni tõlünk, elhíresztelitek, hogy a kormány minden lovát eladja. Hamis a lelketek.

- Most pedig igazat mondok. Én a kormány megbízásából jöttem, s annak a nevében instálom meg fõtisztelendõségedet, hogy nyissa meg számunkra magtárát. A kormány megtudva, hogy a vidékbeli népnek nincsen vetõmagja, kölcsönképp akar azt nekik kiosztani. Szent cél és nagy jótékonyság a népre nézve, s jó szolgálat a kormány elõtt, aki abban segítségére lesz. A búzát nem én veszem által, hanem maguk a parasztgazdák, akik azt vetõmagnak kapják.

- Hja, fiam, ez mind igaz, én magam is sajnálom szegény népet, de hát nekem sincs. Honnan vettem volna? Magamnak sem termett. Itt a nagy bolond kontignációs magazin, de üres mind a három emelete.

- Nem üres az, fõtisztelendõ atyám, tudom én, hogy még a harmadévi termés is benne van, kapok én ott még legalább tízezer mérõ búzát.

- Kapsz kutyát! Biz oda nem mégy. Öt forintért sem adom. Tavaszra hét forint lesz az ára, akkor majd odadom. Hazudsz, nem a kormány keresteti. Te akarod magad elcsípni. Egy szemet sem adok. Tud is a kormány arról valamit, hogy te vagy a világon, meg hogy én vagyok a világon. Békák vagyunk mi annak mind a ketten.

A bástya állta keményen a kis ágyútüzet. Timár a zsebébe nyúlt, s elõhúzta a huszonnégy fontost, a miniszter levelét.

A fõtisztelendõ úr, mikor azt a levelet elolvasá, nem tudta egyhirtelen, hogy szemeinek ne higgyen-e, vagy Timárnak.

Azonban a nagy kétfejû sasos pecsét kívül, belül pedig a Hofkammer hivatalos stampigliája tökéletesen meggyõzték afelõl, hogy ez nem csalás, ez élõ valóság.

Ez volt pedig az õ álmainak netovábbja. Egy olyan fényes keresztet viselhetni a mellén. Ismerte ezt az õ gyengéjét Timár jól; mert sokszor hallotta tõle, mikor megkötött alku után együtt maradtak poharazgatni, azokat a keserves panaszokat, hogy milyen helytelenül cselekszik a kormány, midõn a karlócai pátriárka mellére annyi érdemrendet felaggat; minek egy embernek olyan sok, másnak meg semmi?

Ez volt a fõtisztelendõ úr legmagasabb vágya. Feltûzhetni azt az érdemrendet, hadd bámuljon el rajta a paraszt, s hadd irigykedjék a csajkás õrnagy, akinek még olyan nincsen. A pátriárka is mindjárt egy fokkal nyájasabb leend iránta.

De egészen át is változott egyszerre minden indulata Timár iránt.

- Ülj le, kedves öcsém! (Eddig még székkel sem kínálta.) Hát mondd meg, hogy jutottál te ilyen excellenciás úrnak az ismeretségéhez? Hogy bízták rád ezt a levelet?

Timár aztán mondott neki egy mesét, mintha nyomtatásban olvasta volna. Hogy õ elhagyta Brazovicsot, s kormányszolgálatba állott, a miniszter úrnál nagy befolyása van; e kitüntetésre is õ ajánlotta régi derék ismerõsét, a fõtisztelendõ urat.

- Mindjárt tudtam én, hogy nem vagy te olyan bolond ember, mint amilyennek látszol! Ezért szerettelek mindig olyan nagyon. No, fiam, minthogy olyan görögforma neved van, meg hogy olyan jó, becsületes képed van, hát adok búzát. Mennyi kell? Tízezer, tizenkétezer mérõ? Amennyi van, mind odadom. Nem a miniszternek a kedvéért, azt ne hidd, hanem a te jó képedért; meg hogy a szegény néppel jót tegyek. Mit mondtam? Öt forintért adom? No teneked odadom négy forintért és tizenkilenc garasért. De kifizeted mindjárt? Vagy fölmenjek érte Bécsbe? Egyúttal azt is elvégezhetem. Mert magam is felmegyek, személyesen megköszönöm ezt a gráciát õexcellenciájának. Te is eljössz velem, ugye? elviszesz odáig? No te kívül maradsz a pitvarban. Mondsza csak, milyen ember a miniszter úr? Magas? Alacsony? Nyájas? Haragos? Mindjárt ideadja azt a keresztet? Szereti-e a jó karlócai ürmös bort? No azt te is megkóstolod mindjárt.

Hasztalan volt Timárnak minden szabadkozása, hogy õ még az éjjel vissza akar menni Levetincre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a felesbérlõket a vetõmagért rögtön; nem eresztette a szíves házigazda, inkább maga állított elé lovas legényeket, kik által Timár mindenfelé elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára.

A fõtisztelendõ úrnak voltak olyan gömbölyû, talpatlan poharai, amiket nem lehet a kézbõl letenni, hacsak ki nem itta belõlük az ember a bort, mert feldûlnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a magáéba, s reggelig elbeszélgettek ilyenformán. Timáron meg sem látszott, hogy bort ivott. Tudott õ már ahhoz. Sokat járt õ a Bácskában.

Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára.

Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes gabonatár kapui, akkor azt mondták Timárnak, hogy de már ezentúl õ lesz a csodatevõ szent. Volt abban a magtárban annyi harmadévi gabona, amennyit csak õszi alá el bírtak vetni.

Timár addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be nem következtek, amik az õszi búzavetésnek aztán határt szabtak. De elég volt ez az idénre. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak, kaszálónak. A harmincezer holdas birtokban alig volt nehány száz hold legelõ, a többi mind elsõ osztályú búzatermõ televény sík föld. Ha itt a jövõ év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig éppen jókor történt. Az egész õsz október végéig száraz volt és szeles; akik azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövõ évre is, mert a százezernyi vándor hörcsök kiette a ki nem kelt gabonát. Akik novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott a korán leesett hó, mert a kikelt vetés kipállott a hó alatt a lágy földben; hanem amint ez a hó hirtelen elolvadt, hosszú enyhe idõ jött, ami eltartott egész karácsonyig, akik azalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsök elpusztult már, a fagy elébb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elõl a tavaszig.

Nagy hazárdjáték a földmívelés! Vagy hatot, vagy vakot!

Timárnak hatot vetett.

Olyan áldott év következett, hogy aki szerencsésen vethetett el, annak a Bánátban húsz magot fizetett az aratás.

A levetinci földészek áldották az új bérlõt, aki nem engedte elveszni ezt az évet. A saját földeik rossz, gazos, üszögös terményt adtak, a feles földek pedig ontották a tiszta búzát.

És abban az évben Timár harminc hajóval vontatta fel Komáromba, Gyõrbe a legszebb gabonanemûeket, s a harminc hajó terhe annyi pénzében volt neki, mint másnak három.

Tõle függött meghatározni, hogy félmilliót nyerjen-e abban az egy évben, vagy megtoldja azt még százezerrel? vagy leengedjen egy százezeret abból a félmillióból? talán azért, hogy a szegény népnek olcsóbbá tegye a kenyeret? vagy talán azért, hogy a szegény verseny­társaknak a torkukra tegye a kést?

Hiszen úgy játszhatott velük, mint a macska az egérrel. Úgy lenyomhatta a gabona árát, ahogy neki tetszett.

A Brazovics-kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyûlt gabona­kereskedõk között. Ez az egy év óta felcseperedett Timár minden kereskedõt letipor. Nincs mód mellette megállhatni a piacon. Annyi a pénze, mint a polyva, s úgy vesztegeti az áruját, mintha lopta volna. Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük.

De sohasem megy.

Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, amihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind arannyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa, amiket más ember is kitalálhatott volna; amik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta elõlük. És sohasem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? Miért nem megy Bécsbe? Minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani fõüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piac volt az.)

Timár tudta, hogy mi köti õt oda. Õ tudta, hogy miért lakik abban a városban, ahol minden kereskedõtársa halálos ellensége, ahol a Brazovics-kávéház ajtaja elõtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: „törjön ki a nyakad!” Ennek a háznak is az õ markába kell még kerülni minden benne levõvel együtt!

Ez tartotta õt Komáromhoz kötve, mikor már másfél milliomos volt; mégis ott maradt, ahol õt még mindig Timárnak hítták, s nehezen akartak hozzászokni az új nemesi névhez: „Levetinczy”.

Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város szegényei számára kórházat alapított, a protestáns tanodában ösztöndíjakat tûzött ki, még az áldozó kehely is arannyá vált a kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja mindig nyitva volt a szegénynek, s péntek napon utca hosszat állt házáig a koldusnép, aki a maga pénzeért jött, a legnagyobb rézpénzért a világon, amit vargatallérnak neveznek. S nagy híre járt, hogy amely hajóslegénye a vízbe fulladt, annak az árváit õ nevelteti fel, s özvegyének évdíjt fizet. Arany ember! arany ember!

Csak egy hang odabenn mondta mindig: „Ez nem igaz! Ez mind nem igaz!”