EZ IS EGY TRÉFA

Az új nemes Levetinczynek nagy híre volt már nemcsak Magyarországon, de Bécsben is.

Azt mondták róla, hogy „arany ember”! Amihez hozzányúl, az arannyá válik! amit õ megkezd, az aranybánya. Itt van az aranybánya, nem a Csetátye Máréban, nem Selmec alatt, nem Vöröspatakon.

Fõ tudomány az, hogy „elõbb” megtudja az aranybányász, mint üzlettársai, hogy a magas kormány minõ nagy vállalathoz szándékozik hozzákezdeni. Ebben a tudományban volt Timár tökéletes.

Ha Timár valami vállalkozáshoz kezdett, mint a raj, tódult utána az üzérek serege, azt tudta mindenki, hogy ott arany van, csak fel kell venni.

De nemcsak ezért hítták Timárt arany embernek, hanem még másért is.

Azért, hogy sohasem csalt, nem csempészett.

Nagy vállalatoknál elég nagy a tisztességes nyereség is; aki lop, csal még azon felül, az bolond ember, mert bevágja az aranytermõ bánya útját, s elveszti a kirabolt eret. Aki egy garas nyereséggel beéri egy forint után, az derék, becsületes ember; de egymilliónál az ötvenezer forint, s hozza maga után a másik milliót. Csak nem kell vele csúnyául bánni. A szerencse istennõje úgyis elég decolletirozva jön elénk, nem kell még azt az utolsó kis tunique-t is lehúzni róla, mert akkor megapprehendál.

S ebben volt Timárnak a helyes tapintata. Nagy pénzeket nyert, mert nagyokra vállalkozott; de nem csalt, nem lopott soha, mert nem is kockáztatott soha. Nyereségébõl azoknak is bõ részt juttatott, akiktõl függött, hogy egy vállalatot megkapjon, és jutányos föltételeket kapjon, s ezáltal nyitva tartá maga elõtt folytonosan az aranybányát.

Sõt néha valóságos nyereséget is hozott az államnak olyan cselszövények által, mikben az állam pénztára ellen összeesküvõ versenytársai lettek kijátszva. Ebben aztán a versenytársak romlása is egyik haszon volt. No azok nem is mondták arany embernek; de a kormány­körökben az volt a neve, s a szegény köznépnél szintén.

Egyszer elkezdett szõlõket vásárolni a Monostoron.

A Monostor egy magas domb Új-Szõny fölött, melyet az újabb kori német hadászok „Sandhügel”-nek neveznek: homokdomb. Innen is sejtheti mindenki, hogy nem valami pompás bor teremhet rajta. Valami közönséges bort termõ szõlõ pedig úrfélének nem való, mert nem fizeti ki a munkáltatást. És Timár mégis összevásárolt belõle valami tíz holdat.

Az üzletvilágban ez szemet szúrt. Mit akar ez ott? Ott valami aranybánya lesz?

Brazovics úr azt hitte, hogy helyes nyomra akadt; megrohanta Kacsuka urat saját odújában.

- No, fiamuram, most mutassa meg, hogy igazán hû emberem, hogy igazán apjának tekint. Vallja meg, hogy a kormány a Monostoron várat akar építeni. No, ne ellenkezzék. Én tudom, hogy ön a hivatalát kockáztatja, ha ilyen titkokat elárul. Én tudom, hogy ez becsületbeli dolog. De én becsületem szentségére esküszöm, hogy el nem árulok senkinek semmit. Csak nekem mondja meg igazán. Tüzes harapófogóval sem hagyom kicsikartatni magamból a titkot. Látja, ez a gazember Timár most ott vásárol telkeket nyakra-fõre, ennek már elárulta valaki. Ne engedjük neki oda egészen a kövér falatot. No, ugye, hogy várat fognak építeni a Monostorra?

Kacsuka úr aztán csak ki hagyta magából szorongattatni, hogy hát igen. El van határozva a Hofkriegsrathban, hogy Komárom erõdítéseit odáig kiterjesztik.

Óh! be kedves tudomány volt ez Athanáz úrnak. De sok szép százezer forintot besöpört õ hasonló alkalommal, mikor elõre összevásárolta a kisajátítandó vityillókat, s eladta õket a kormánynak mint palotákat.

Csak még az erõdítési tervet szerette volna látni; azért könyörgött nagyon szépen leendõ veje urának, csak azt mutassa meg, csak egy pillanatra.

No hát meg hagyta neki nézni azt is Kacsuka úr.

Athanáz úr mindent megtudott aztán abból. Milyen darabot fog kisajátítani a kormány? mely telkek esnek az erõdítési vonalba? Ez a gézengúz Timár csakugyan kikereste magának azt a helyet, ahová a fellegvár jön.

„És minõ kulcs van megállapítva a kisajátítási árra nézve?”

Ez ám a fõ kérdés.

De már ennek az elárulása Kacsuka úrtól csakugyan kriminalitás volt. Azt is elmondta Athanáz úrnak.

Az van megállapítva kulcs gyanánt, hogy a legutolsó vételárnak kétszeres összegét fizeti a kormány.

- Elég! - kiálta Athanáz úr, megcsókolva leendõ veje urát. - Elég! A többi az én dolgom! A százezer forint itt lesz az asztalon esküvõ napján. Elég!

Azzal rohant a munkának.

Pedig nem volt „elég”, amit megtudott, még valamit jó lett volna megtudakolnia Kacsuka úrtól; s azt a valamit Kacsuka úr el is mondta volna neki, ha már ennyit elmondott; de hát Athanáz úr nem kérdezte tõle, s így tudatlan maradt felõle, s aztán úgy járt, mint a vak légy, amelyik az ablaknak repül. A Kacsuka úr pedig nem kívánta már a százezer forintot sem, és ami vele jár sem. Ha meglesz, nem bánja, de ha nem lesz, sem bánja.

Brazovics úr azonnal vágtatott Új-Szõnybe, s járta sorba a szõlõsgazdákat, hogy ki adja el a szõlõjét? Vette tõlük, ahogy adták, aki nem akarta adni, annak háromszoros árakat ígért. Hiszen annál jobb rá nézve, mentül drágábban veszi; a kisajátítási kulcs szerint ugyanannyi a saját nyeresége.

Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a versenytársak is a szõlõkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és juhfarkú soha el nem tudta gondolni, hogy lett õbelõle olyan híres bor, hogy még szüret elõtt lefoglalózzák? A szõlõárfolyam végre ott állt meg, hogy amely telkekért a terv elárulása elõtt legfeljebb százezer forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezébõl azokat most már ötszázezerért kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig vásárolt belõle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott idegen pénzekhez hozzányúlt. Hanem hiszen ezúttal bizonyosra játszott. Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még õ nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De, mivel õ is benne van, a dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát tulajdonképpen csak a magunk pénzét vesszük vissza.

Timár pedig ezúttal is ravaszkodott. Ez egy kimért csapás volt tõle Brazovics Athanáz fejére.

Timár azt is tudta, amit Athanáz úr elmulasztott Kacsuka úrtól megkérdezni.

Mert az mind igaz volt, hogy a kormány a komáromi várerõdítést nagy mérvben szándékozik kiterjeszteni, s ahhoz még ez évben hozzáfognak. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol kezdik el.

Mert az harmincévi munka!

Timár nagyon gonoszul tréfálta fel a versenytársait. Azok ugyan meg fogják átkozni.

Hanem mint jó kereskedõnek mindig gondja volt rá, hogy mikor valami olyan dolgot mível, amiért sokan elátkozzák, ugyanakkor egy másik olyant kövessen el, amiért még többen áldani fogják, úgy, hogy az átok és áldás mérlegének egyenlõsítése után még mindig maradjon a részére egy kis „Saldo-Vortrag” az „áldás”-táblázatra.

Timár odahívatta magához Fabula Jánost.

- János! - monda neki - kend öreg legény már, meg van törve a sok fáradságtól; nem jó volna-e már valami pihenésre gondolni?

Fabula János egészen rekedt volt már, úgy beszélt, mintha a súgólyukból valami darabot súgna a színészeknek.

- Bizony, nagyuram, magam is azon gondolkozom már, hogy odahagyom a vizet, s valami földi foglalatossághoz látok. Nem jók már a szemeim. Legjobb szeretném, ha betenne nagyuram az uradalmába valami sáfárnak vagy kulcsárnak.

- Én jobbat tudok annál kend részére, János! Nem él kend meg már abban a rác világban odalenn. Itt meg hozzá van szokva a komáromi fehér cipóhoz. Legyen kend szekeresgazda.

- Az volna nekem jó; hanem hát kettõ hiányzik belõle: a szekér meg a gazdaság.

- Majd megjön mind a kettõ. Valami jutott eszembe. A város most árverezteti a Vág-Duna melletti régi marhalegelõt. Menjen oda kend, és vegye meg az egészet.

- Hohó! nagyuram! - szólt rekedt nevetéssel Fabula János. - Hiszen ha én azt megvenném, soha akkora kétszarvú állat azon a legelõn nem járt, mint amekkora én lennék. Hiszen puszta föld az, nem terem azon más, mint széki fû, herbaté; én pedig azt a patikában nem árulom; aztán meg iszonyú darab föld az; sok ezer forint kell ahhoz.

- No csak ne okoskodjék kend, hanem tegye azt, amit én mondok. Menjen oda. Itt van kétezer forint bánatpénz; ezt tegye le az árverésnél; aztán ígérjen rá, míg rajta marad; de senkinek másnak azt a darab földet át ne engedje; amennyiért rajta hagyják, annyiért tartsa meg; senkivel meg ne ossza, akárki ajánlkozik hozzá társnak. Amit majd fizetni kell érte, azt én kölcsönadom kendnek; megadhatja nekem, majd ha lesz, nem kérek tõle kamatot, sem a kölcsönrõl nem kérek írást; becsületre megy az egész alku. No hát csapjon a tenyerembe.

Fabula János nagyon csóválta a fejét.

- Semmi kamat; semmi írás; tenger sok pénz, rossz parlag föld! Mégiscsak az lesz ennek a vége, hogy engem elébb-utóbb becsuknak, s lehúzzák a lábamról a csizmát.

- Ne féljen kend semmit, János. Egy esztendeig kendé lesz az a föld, ami haszon lesz rajta azalatt, az minden bizonnyal a kendé marad.

- De hát mivel szántsam fel, s mit vessek bele?

- Sehogy sem szántja fel, s nem vet bele semmit; hanem most menjen, és végezze, amit mondtam. Azért lesz azon aratás. De ezt ne mondja senkinek.

Fabula János hozzá volt szokva, hogy Timárnak minden tettét és mondását a legnagyobb ostobaságnak tartsa a priori; de amellett mindent végrehajtson föltétlen engedelmeskedéssel, mivelhogy a posteriori arról kell meggyõzõdnie, hogy ezek a hallatlan ostobaságok mind válogatott bölcsesség következményeit szülik magukból. Azért ugyan ostobaságok maradnak; hanem hát ennek az embernek valami spiritusa van.

Annálfogva cselekedett úgy, ahogy Timár tanácsolta.

S mármost nyissunk tért e sajátságos eljárás magyarázatának.

Az egész erõdítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt.

Az udvari haditanács elhatározá e várnak nagyszerû táborhellyé átalakítását. S e célból kimerítõ tervek készültek, amik magukban foglalák a monostori fellegvár építését, s azt a hosszú erõdvonalat, mely a Vág-Dunát a gyõri Duna-ággal összekötendõ volt, amit most Nádor-vonalnak hínak, s melynek homlokzata a monostori körönd ágyúival összemûködve, az egész várat és várost egy erõdített gyûrûbe foglalná bele.

A munka bevégzése harminc-negyven évi idõre lett kiszámítva. A költség ugyanannyi millióra.

A terv létesítése minden bizonnyal el lett már határozva az összes kormánytanácsban. Erre föltétlenül lehetett már számítani.

Csak egy esély forgott fenn, amit a Hofkammernek adott a szájába valami besúgó.

Az, hogy ha nem egyszerre fognak hozzá az erõdítés minden szakaszához, akkor fölösleges lesz egyszerre kisajátítani a tervbe esõ valamennyi telket. Elég lesz egyelõre a két Duna-ág közötti Nádor-vonal számára szükséges helyek kisajátítása, a monostori kisajátítás maradhat még húsz esztendeig is.

Csakhogy az üzérek, akik ez új erõdítéseknek neszét vették, éppen a monostori homokdombra vetették minden iparkodásukat, a két Duna közötti térre nem gondolt senki; ott egy roppant területet, melyet a város árvereztetett, Fabula János uram vehetett meg húszezer forintért.

Mármost ha a monostori kisajátítás elmarad, akkor majd csak húsz év múlva kerül rá a sor, s ez idõ alatt a semmi hasznot nem hajtó szõlõkbe vert pénzük a spekulálóknak másfélszer föleszi magát kárba veszett kamatokban.

Ezt a tréfát szerezte meg Timár versenytársainak s azok között a legdühösebbnek, Brazovics Athanáznak; mert amint õ a monostori telkeket megvette, azonnal elkezdett minden eszközt megmozgatni, hogy a bécsi kormányban érvényre ne jusson a Hofkriegsrathnak az a szándoka, hogy az erõdítési tervet egyszerre minden ponton megkezdjék.

Így állt ez az ügy három nappal Athalie menyegzõjének határnapja elõtt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Két nappal a menyegzõi nap elõtt Fabula János uram röpült be Timár úr folyosójára.

Igenis, röpült. Köpönyeg volt rajta, ami röptében beillett neki szárnynak.

„Tízezer! Húszezer! Negyvenezer! Commissio! Fizetés! A császár, a király! Puszta legelõ! Aratás!”

Ez így dûlt belõle; összefüggés nélküli szavak, miket végre Timár ekként szedett neki rendbe:

- Jól van, János. Tudom, mit akar mondani. Ma volt kinn a bizottság megszabni a földek értékét, amik az új erõdítési vonalba esnek. A kend birtokát, amit vett húszezer forinton, kisajá­tították negyvenezer forintért. Most a fölösleg a kend haszna. Ez volt az aratás. Ugye, így mondtam?

- Így mondtad, uram, eszem azt az „Aranyszájú Szent János-i” beszélõdet. Hiszen így van ez, mármost látom. Húszezer forintot kapok most ingyen, azt is látom; soha életemben annyi pénzt nem kerestem a két tenyeremmel. Húszezer forint! Meg vagyok bolondulva! Az eszem tótágast áll bennem. Engedje meg nagyuram, hogy egy cigánykereket vessek.

Timár megengedte.

Fabula János vetett aztán nem egy cigánykereket, hanem hármat, végig a folyosón. Aztán vissza megint három cigánykereket, mely után ismét talpra állt egyenesen Timár elõtt.

- Így ni! Mármost értem a dolgot. Tehát az a sok pénz most az enyim! Megyek. Megveszem a zsidó templomot.

(S nehogy valaki azt higgye, hogy ez utóbbi mondat valami rossz élc volt Fabula Jánostól, meg kell mondanunk, hogy az akkori viszonyok között az Izrael vallását követõ lakosok egy új imaházat kényszerülvén építeni a gróf Zichy-féle nemesi telken, a régibb héber imaház csakugyan árverés alá volt bocsátva, s az Fabula Jánosnak különösen megtetszett.)

De minekelõtte azt megvette volna, még aznap hatszor ellátogatott Timár úrhoz; egyszer a feleségét hozta el, másodszor az eladó leányát, harmadszor a menyecske leányát, negyedszer az iskolából kikerült fiát, ötödször az iskolába járó fiát; a felesége hozott Timár úrnak pompás domború barnapiros hátú komáromi fehér cipót, mosolygó aranyszín gyürkével az oldalán, a menyecske leánya hozott neki egy tál felséges mézédes csíramálét; az eladó leánya egy mézes­kalácsból, piros tojásból, aranyfüstös diókból s különféle cifra papirosokból mesterségesen összeállított „mátkatálat”; a nagy suhanc híres madarász volt, az hozott neki egy kalickát, tele stigliccel meg vörösbeggyel, az iskolás gyerek pedig hozott neki egy verses köszöntõt. Egész nap ott hálálkodtak neki, s este késõn mind a hatan odajöttek az ablaka alá elénekelni: „óh! mely boldog az oly ember éltében!”

...De hát még majd a versenytársak - és azok közt Brazovics úr - mit fognak neki hozni és énekelni, ha megtudják, hogy mibe mártotta õket bele a monostori vásárlással!