A SENKI SZIGETE

AZ ALABÁSTROMSZOBOR MENYEGZŐJE

Timár túl boldog volt, hogy Timéát eljegyezheté.

A leány tündéri szépsége az első találkozás óta meghódítva tartá lelkét. Bámulta őt. A szelíd kedély, melyet később ismerni tanult nála, megnyerte tiszteletét. A gúnyos játék, melyet Brazovicsék űztek a leány szívével, lovagias rokonszenvét költé fel. S a szép kapitánynak könnyelmű udvarlása szította féltékenységét. Ez mind hozzátartozik a szerelemhez.

Most végre eljutott vágyai céljához. A szép leány az övé. Neje lesz.

És még egy nagy tehertõl menekül meg lelke: az önvádtól.

Mert attól a naptól kezdve, amidõn Timár az elsüllyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, odavolt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kísérte, felemelte szavát a belsõ vádló: ez mind nem a tied! Ez egy árva leánynak a vagyona volt, amit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? Nem igaz! Szegények jóltevõje vagy? Nem igaz! Arany ember vagy? Nem igaz! - Tolvaj vagy!

Most ez a per el van döntve. A belsõ bíró kimondja felmentõ ítéletét. A meglopott árva visszakapja vagyonát. Megkétszerezve kapja vissza. Ami férjeé, az az övé is. Nem fogja soha megtudni, hogy ennek a nagy vagyonnak az alapja valaha az övé volt; csak azt tudja, hogy most már az övé. És ezzel ki van engesztelve a fátum.

De vajon ki van-e engesztelve?

A szofizmára nem gondolt Timár. Hogy a Timéának visszaadott kincsekre ráadást is kínált: saját magát; s cserét kért értük: a leány szívét. S hogy ez csalás, ez erõszak.

Timár siettetni akarta az összekelést. Nála nem volt azon idõfogyasztó akadály, hogy még a kiházasítási készleteket kell beszerezni. Õ készen vett mindent Bécsben, s Timéa meny­asszonyi köntösét a leghíresebb párizsi divatmûvész állítá ki, nem kellett azon magának a menyasszonynak hat hétig hímezni - mint azon a másikon. Az a másik, kétszeresen szeren­csétlen araköntös el lett téve egy olyan falszekrénybe, amelyet sohasem nyitogat senki. Azt onnan sohasem fogja elõvenni senki.

Hanem más szent akadályok álltak megint elõ.

Timéa még mindig nem volt megkeresztelve.

Timár igen természetesen kívánta, hogy ha már Timéa a török vallásból a keresztyénbe tér át, hát egyúttal legyen protestáns, mint férje, hogy egy templomba járjanak.

Hanem most meg a protestáns lelkész állt elõ, hogy az áttéréshez múlhatatlanul megkívántatik, hogy a neofita megismerkedjék azzal a confessióval, amelynek keblébe felvétetni óhajt. S miután itt nem elég, mint a görög egyháznál, a látás és hallás, hanem ezt meg is kell érteni, mert ez a vallás az értelmen, az okoskodáson alapul, tehát szükségképpen kell a hajadonnak egy ideig tanításokat kapni a megismerendõ tanokból: hogy meggyõzõdhessék felõle, mennyi­vel okosabb, rationabilisabb és elfogadhatóbb dogmák azok, amiket ezentúl fog követni, mint aminõkön eddig tévedezett.

Hanem itt egy nagy baj volt. Az, hogy a mohamedán vallás a nõk számára semmiféle dogmákat sem készített. A mohamedán nõk nem tagjai az eklézsiának; jelen sem szabad lenniök a férfiak istentiszteletén, számukra nincs értelme a Mekkát mutató Mehráb-táblának, õket nem kötelezik sem az „Abdésztán”, sem a „Güzül”, sem a „Thüharet” mosakodásai; sem a Ramazan-böjt, sem a Bejrám-ünnep; õk nem zarándokolnak Mekkába a Kábához, nem csókolják a bûnbocsátó követ, nem isznak a Zenzemet-kútból, õket a pap nem esketi, nem tanítja, nem konfirmálja, nem gyóntatja, nekik még csak lélek sincsen adva; számukra nincsen másvilág; õértük nem jön el a halál óráján a lelket a testtõl elválasztó Azrael angyal, õket nem vallatja ki a halál után a Monkár és Nakir angyal, mi jót, mi rosszat tettek e testi életben; õket nem fürösztik meg az Izmail kútjában, nem lökik be a Morhut vermébe, õket nem támasztja fel a halálból az Izrafil angyal trombitája; az õ homlokukra nincs írva e szó: „múmem” (hívõ), õk nem futnak át az Alsirát-hídon, nem is esnek le róla a hétféle pokolba, mik közül legemberségesebb temperatúrájú pokol még a „Gyehenna”, az utána következõk pedig: a Ladhána, Hotáma, Száir, Szakár, Jahim és Al-Haviját fokozatosan melegebbek. Ettõl a nõknek mind nincs miért félni, de viszont nem is jutnak el a paradicsomba a nagy Tubafa árnyéka alá, mert ott a férfiaknak õrájuk semmi szükségük nincs: azokra ott az örök ifjúságú „hurik” várnak, minden férfira hetvenhét. A mohamedán nõ semmi sem, csak egy virág, lehull és elmúlik, lelke virágillat, elfújja a szél, és nincs többé.

Azért a nagytiszteletû úrnak fölöttébb megnehezült a feladata, amidõn Timéát az ésszerû vallás felfogására akarta bírni. Zsidót, pápistát eleget convertált õ már, de török leánnyal még nem próbálkozott.

Az elsõ nap, mikor a másvilág gyönyörûségét magyarázta a nagytiszteletû úr Timéának, elmondva, hogy ott az égben majdan mindazok, kik egymáséi voltak, és egymást szerették ide alant, ismét találkozni fognak, s egymáséi lesznek - a leány ezt a kérdést intézte hozzá:

- Vajon azt fogja-e a másvilágon minden ember újra feltalálni, akit szeretett, vagy azt, akivel a pap összeeskette?

Ez fogas kérdés volt; de a nagytiszteletû úr puritán állást foglalván el, igen jól megfelelt rá: „miután nem lehetõ, hogy valaki mást szeressen, mint akivel a pap összeeskette, s viszont nem lehetõ, hogy akivel a pap összeeskette, azt ne szeresse, annálfogva az ígéret tana egészen korrekt”.

Hanem ezt a kérdést nem közölte a nagytiszteletû úr Timárral.

A másodnapi tanításon megint azt kérdezte tõle Timéa, vajon Ali Csorbadzsi, az õ apja, szintén oda jut-e a másvilágon, ahova õ?

A nagytiszteletû úr erre a kényes kérdésre bizony nem bírt kielégítõ választ adni.

- De ugye, én ott megint Levetinczy úr neje leszek? - kérdezé Timéa mohó kíváncsisággal.

Már erre a kérdésre kegyes örvendezéssel viszonzá az esperes úr, hogy minden bizonnyal úgy lesz.

- Akkor én meg fogom kérni Levetinczy urat, hogy ha együtt leszünk a mennyországban, akkor az én szegény apámnak is adjon egy kis helyet, hogy az is velünk legyen; s õ azt nekem nem fogja megtagadhatni, ugye?

Az esperes úr szörnyen vakarta a füle környékét erre a kérdésre, s azt mondta, hogy ezt a skrupulózus dolgot az egyetemes egyházi zsinat elé fogja terjeszteni.

Harmadnap azután azt mondta Timárnak, hogy jó lesz már a kisasszonyt megkeresztelni s megesketni, a további dogmákról világosítsa fel majd a férje.

Végbe is ment a legközelebbi vasárnapon a szent szertartás. Timéa akkor került elõször protestáns templomba.

Ez az egyszerû épület fehérre meszelt falaival, aranyozatlan szószékével, egészen más hatást gyakorolt kedélyére, mint az a másik templom, melybõl a rossz gyerekek kikergették, mikor egyszer beleskelõdött. Ott aranyos oltár volt, nagy viaszgyertyák égtek ezüst kartartókban, képekkel voltak tele a falak, tömjénillat párolgott, titokteljes éneklés hangzott, csengettyû­szóra térdre hullott a nép; képzelmet izgató képek és hangok. Itt pedig leülnek hosszú padokba külön a férfiak, külön az asszonyok, zsoltárt vesz ki-ki maga elé, s mikor a kántor elkezdi, ráriad az egész gyülekezet, és végigénekli az egész zsoltárt.

És akkor elhallgat minden ember; a magas szószékre fellépdel a lelkész, és elkezd beszélni minden ceremónia nélkül, sem énekel, sem iszik, se nem mutogat semmit, csak egyre beszél. Timéa nem ért abból semmit. Csak azon bámul, hogy amint abban a templomban három sûrû padnégyszög tömve van asszonynéppel, az az ezernyi asszonynép két óra hosszat meg nem szólal, ki nem nyitja a száját, még csak szomszédjához, suttogni sem fordul. Rettenetes szertartás! Három légió asszony, aki két óráig meg van némulva. Bárcsak legalább egy „amen”-t volna szabad kiáltaniok, mikor a prédikációnak vége van.

Timéa a szószék melletti elsõ sorban ül a fõkurátorné mellett, ki neki keresztanyja fog lenni: az vezeti õt ki a keresztelõ medencéig, keresztapa pedig a fõkurátor úr.

Ismét semmi képzelemizgató szertartás: a nagytiszteletû úr beszél okos dolgokat a vízmedence elõtt; egyszer annak is csak vége szakad; a neofita meghajtja a fejét a vízmedence elõtt, a lelkész a Szentháromság nevében megkereszteli õt „Zsuzsánnának”. Ezt a nevet választották neki a keresztszülõk.

Azután tart egy intést az esperes úr a keresztszülõknek, elszámlálva az õ kötelességeiket, s akkor a keresztanya ismét visszavezeti a felavatott hajadont a padjába, akkor minden ember feláll és imádkozik; de csak a pap fennhangon, a többi némán, Timéa pedig azon gondolkozik, hogy miért keresztelték õtet éppen Zsuzsánnának, mikor az eddigi nevével úgy meg volt elégedve?

Az imádkozás után megint leülnek, s a kántor ez alkalomra nekizendíti a LXXXIII. zsoltárt: „Óh! Izraelnek Istene!” amibõl Timéának az a gyenge kétsége támad, hogy õtet most talán izraelitának keresztelték meg.

Minden aggodalmát eloszlatja végre az a másik tiszteletes úr; ez már fiatalabb, aki másodiknak jõ fel a katedrára, s igen szép szónoklatot tartván, elvégre egy írást vesz ki a könyvébõl, s abból felolvassa, hogy ezennel kihirdettetik, miszerint tekintetes nemes, nemzetes és vitézlõ Levetinczy Timár Mihály úr, helvéciai hitvallású keresztyén atyánkfia eljegyzette magának hitvestársul néhai tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlett Csorbaffy Ali úrnak árva hajadon leányát, nemes Csorbaffy Timéa Zsuzsánna kisasszonyt, helvéciai hitvallású keresztyén leányzót.

És az a három légió asszony még erre sem szól egy szót is.

Timéa megnyugodott a történtekben.

Az elsõ kihirdetéstõl a menyegzõig két hetet kellett elvárni, azalatt Mihály mindennapos volt Timéánál. A leány õszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendõ elõérzetében.

Valahányszor Timéát látogatni jött, menyasszonyát Athalie társaságában lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s õhelyette azután Zófia asszony jelent meg.

Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy milyen kedves leány az õ menyasszonya; hogy mennyit emlegeti a kedves jó Mihályt, aki õróla olyan jól gondoskodott, mikor a Szent Borbálán jöttek, hogy mentette meg a hajótöréstõl, a törökök általi elfogatástól; hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a süllyedõ hajóból, hogy ment vissza a víz alá az ott feledt vagyonért; hogy tartotta tündér mesemondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett számára nyughelyet egy puszta szigeten. Aztán hogy ápolta betegségében a hajón! Nélküle bizonyosan meghalt volna.

Zófi mama a legapróbb körülményekrõl is értesülve volt, miket nem tudhatott más, csak Timéa, s Mihály boldog volt, hogy Timéa azokra még emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ezáltal tanúsítja, hogy õt mégis szereti.

- Óh! ha tudná, kedves Levetinczy, mennyire ragaszkodik önhöz ez a leány!

S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett szemérmetes tiltakozással, de nem is bizonyított az állítás mellett szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és engedelmes volt Mihály iránt. Engedte kezét kezébe venni; engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszorítá kezét, és mosolygott rá.

És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, amit Timéa regélt el neki felõle.

Timár elhitte, hogy õ az a boldog ember, akit e nõ szeretni fog.

A menyegzõi nap is eljött.

Messze földrõl összecsõdült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utcán, miként ama boldogtalan napon; de ezúttal semmi szerencsétlenség nem történt.

A menyasszonyt a hajdani Brazovics-háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a võlegény a templomba; a menyegzõi lakoma pedig a võlegény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére õ ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtõzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, násznagyokkal, a võfélyekkel, a menyasszonnyal, a võlegénnyel egymás után, amely ablakból ama végzetes napon várta saját võlegénye megérkeztét.

És azután ott várt, míg a hintók visszarobogtak, el a Brazovics-ház elõtt, most már võlegény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S ha imádkozott ez idõ alatt az új párért az egész gyülekezet, óh! bizonyosan õ is imádkozott valamit rájuk!

Timéa nem találta olyan gyönyörûségesnek az esküvõt, mint ahogy azt Zófi mama leírta elõtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az új pár elé ezüstkoronákat, hogy megkoronázza õket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. A võlegény nemesi bársonyruhát viselt boglárokkal, hattyúprémmel, s elég délceg alak volt, csakhogy a fejét mindig meghajtva tartá; nem tudta azt olyan büszkén fenn hordani, ahogy kell a nemesi díszruha mellé.

Az a bûbájos szertartás sem következett be, mikor a võlegényt és menyasszonyt letakarják együtt egy selyemlepellel, s legelõször e szentséges árnyban találkoznak egyedül, s a pap megfogja kezeiket, és az oltár körül vezeti õket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohárból ivás és a szent csók az oltár elõtt: oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy fekete ruhás pap, aki beszél igen okos dolgokat, de miknél mind igézetesebben hangzik az, hogy „goszpodi pomiluj”. Még csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. A felizgató keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvõ. Hiszen Timéa az egészbõl nem értett még egyebet, mint a szertartást.

Talán idõvel?

A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt võlegénye házánál.

Mikor Mihály végre egyedül maradt Timéával, mikor leült melléje, és kezét kezébe vette, úgy érzé, hogy szíve reszket, s ez a remegés elterjed egész valóján.

Az a véghetetlen kincs, amit bírni úgy óhajtott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárnia, hogy õt keblére vonja. Nem meri. Varázs alatt van.

A nõ, a feleség - nem tud az õ közellétérõl semmit. Nem remeg, és nem hevül.

Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midõn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemérmes elpirulás tûzárnya futna egyszer végig fehér arcán, meg volna törve a varázs, mely a közeledõt megdermeszti; de õ hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró.

Mihály ugyanazt az alakot látja maga elõtt, akit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett, aki ott ült elõtte ágya szélén, mint egy oltárkép, melyrõl a ránézõre hideg sugárzik; akinek arca nem változik el sem akkor, midõn éji öltönye válláról lecsúszik, sem akkor, midõn azt mondják neki, hogy atyja meghalt.

És most sem, midõn azt súgják fülébe: „kedvesem”.

Egy alabástromszobor az. Egy szobor, mely hajlik, simul, enged, de nem él. Néz, de nem biztat, és nem tilt. Teheti vele, amit akar, tûr mindent. Lebonthatja szép fényes haját, s elszórhatja vállain; megközelítheti ajkaival fehér arcát, s tüzet lehelhet rá, nem gyújtja meg vele.

Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni e jéghideg alakot, akkor meg lesz törve a varázs; de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy rémlik, mintha valami bûnt követne el, amely ellen természet, õrangyal és minden érzõ ideg fellázad.

- Timéa! - szól hozzá hízelgõ suttogással. - Tudod-e, hogy te az én nõm vagy?

Timéa szemébe néz, és nyugodtan felel:

- Az vagyok.

- Szeretsz-e engem?

Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemét reá a hölgy, s e szemek tekintetébõl annyit tanul meg a kérdezõ, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú selyem szempilláival a hölgy.

- Nem érzesz hozzám szerelmet? - eseng a férj epedõ sóhajjal.

Még egyszer e tekintet! A fehér arcú nõ azt kérdezi:

- Mi az?

Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, aki azt nem érti.

Mi az? Mi az? Egy szó nem kell annak ahhoz, aki azt meg tudja magyarázni.

- Óh, te gyermek! - sóhajta Timár, felállva neje mellõl. Timéa is felállt.

- Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hûséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, amit ön kíván, amit ön parancsol.

Mihály félrefordult, és eltakarta arcát.

Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy mártírnõt? a szentkép szobrát a pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forrna fel egy visszatérõ halott menyasszonyért?

„Tenni fogom, amit ön parancsol!”

Mihály most kezdé sejteni, hogy minõ rossz diadalt szerzett!

Nõül vett egy csodaszép alabástromszobrot.