TAVASZVIRÁNY

A zord utótéli idő egész Bajáig kísérte az utazót. Néhol még frissen hullott hó lepte a mezőket, s az erdők még kopárak voltak.

A viharos hideg időhöz hozzáillett az is, amiről gondolkozott.

Annak a kegyetlen leánynak igaza volt.

Nemcsak a férj szerencsétlen, hanem az asszony is.

Csakhogy a férj kétszeresen az, mert õ szerezte azt a balsorsot mindkettõjüknek.

Az elsõ megbotlás követeli bûnhõdését.

Mikor õ Timéa kincseit meglelte, azzal a szándékkal tartotta azokat magánál, hogy majd egyszer megnyeri velük Timéát.

Megnyerte, s most abban bûnhõdik.

A szegény ember komisz ember; hanem azért a szegény ember lehet boldog; a gazdag ember dicsõ ember, hanem azért a gazdag ember boldogtalan.

De hát miért kell neki boldogtalannak lenni?

Hát nincs õrajta mit szeretni? Nincsenek meg azok a nemes tulajdonok benne, amikért egy férfit szerethet a nõ? Arcának összhangzatos vonásai, kifejezésteljes szemei, ép, erõteljes termete, egészséges vére, szeretni képes szíve? Nem szerethetné-e õt egy asszony még akkor is, ha földhözragadt szegény volna, egyedül önmagáért?

Mégsem szereti.

Ez az örökké visszatérõ válasz.

A legkeserûbb önvád egy férfi lelkében, még a bûntudatnál is súlyosabb: „Engem nem tud a nõ szeretni!”

De hát mire való akkor az élet? Mi célja van a napok sorának még azután?

Szántani, vetni, üzérkedni, pénzt halomra gyûjteni? S aztán megint kezdeni szántást, vetést, üzérkedést, pénzgarmadolást?

Talán emberekkel is jót tenni?

Hm! Ez az utolsó menedék.

Akit nem szeretnek otthon, az keresi, hogy szeressék az utcán.

Akit már nem szeretnek otthon, az fákat ültet, pomológ lesz. Ez az elsõ stádium.

A második stádium aztán, hogy tyúkot, baromfit nemesít.

Az utolsó stádium pedig, hogy emberbaráti, jótékonysági vállalatokba mélyed.

S mit nyer vele? Érdemes valakivel jót tenni?

Egész Bajáig e keserû, e sivár, ez önkínzó gondolatok üldözték Mihályt, ott pihenõt tartott.

Baján is volt üzleti állomása, s mikor az Alföldön járt, leveleit ide utasíttatá a kereskedelmi telepére. Már ott várt reá egy csomó.

Nagy fásultan bontotta fel azokat; bizony bánta is õ, ha kifagyott vagy nem fagyott a repce; ha fölemelték is a vámot az angol határon; ha emelkedtek is a metalique-ok.

De talált mégis az érkezett levelek között kettõt, ami megörvendezteté. Egyiket bécsi, másikat sztambuli ügynöke küldé.

E levelek tartalmának nagyon megörült. Mind a kettõt zsebébe tette, s azontúl idáig hozott szenvtelensége múlni kezdett. Ismét szokott gyors erélyességével adta ki rendeleteit ügynökeinek, figyelemmel jegyezte fel a tudósításokat, s amint végzett, sietett továbbutazni.

Volt már valami célja az útjának.

Csekély cél; nem is valami magas, de legalább cél. Egypár szegény embernek az öröme. De igazi öröm.

Az idõ megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, ahogy nálunk szokott, ahol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul megváltozott már a táj is.

Amint Mihály váltott gyorslovakon haladt délirányban, mintha egy nap alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világoszöld erdõk fogadták, Zombor körül már sötétzöld bársonnyal volt bevonva a mezõ; Újvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova tájékán a repcevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat mintha rózsaszínû hó fedné, a mandula és barack virágzik. Olyan az a kétnapi út, mint egy álomkép. Még tegnapelõtt Komáromban a hófehér mezõ, s ma már az Al-Dunán a virágzó erdõk!

Mihály éjszakára levetinci kastélyában szállt meg, ahol még aznap kiadta rendeleteit tiszt­tartójának, s másnap korán hajnalban fölkelt, kocsira ült, hogy a Dunán rakodó hajóit megtekintse.

Ott mindent rendben talált. Fabula János uram volt az összes hajóraj felügyelõje; nem volt ott semmi baj.

- Mehet a tekintetes úr kacsázni!

El is ment Levetinczy úr kacsázni, ahogy Fabula uram utasítá. Elõhozatá a kis ladikot, belerakatott egy hétre való eleséget; egy kétcsövû puskát, elégséges lõszert; senki sem fogja megcsodálni, ha egy hétig elõ nem kerül a nádasból, ami tele van ilyenkor drága szárnyas vaddal; seregestõl jár a vadruca, kapóra jön a mocsári szalonka, a gójzer szalonka, a kócsag, amit csak a tolláért lõnek; még pelikán is akad, sõt egyiptomi íbiszt is lõttek már e nádasban; hátha flamingó is akad benne! Szenvedélyes vadász ha egyszer oda beveheti magát, ugyan várhatnak rá, amíg visszakerül! S Timár Mihály szeretett vadászni, hajós embernek ez a mulatsága.

Hanem Mihály ezúttal meg sem töltötte azt a puskát.

Csendesen leeresztette a ladikját víz mentében, míg az Osztrova-sziget farkáig elért; ott aztán marokra kapta a kettõs evezõt, s átvágott a Dunán.

Amint a sziget végét megkerülte, gyorsan tájékozta magát.

A délnek elterülõ nádas közepébõl magasan tûntek ki az ismerõs nyárfák hegyei, arra tartott.

A nádas között járt út volt már törve, girbegurba, ahogy szükséges; de hozzáértõ embernek az a jó. Ahol egyszer már volt Mihály, sötétben is odatalál.

...Vajon mit csinál most Almira és Narcissza?

Hát mit csinálnának ilyen szép tavaszi idõben? Aki úr, az vadászik.

Csakhogy a vadászatnak korlátai is vannak. Az egér éjszakai vadászatra való, s abban Almira nem vehet részt; a madarakra vadászni szigorúan meg van tiltva Narcisszának; viszont Almirára nézve a marmoták vannak tilalom alá vetve, mik harmadéve honosultak meg a szigeten, mikor a Duna befagyott, s a jégen átjöttek. Azokra nem szabad vadászni.

No hát vadásznak a víziállatokra. Az is szép sport!

Almira begázol a szép tiszta vízbe, a halomban fekvõ nagy kavicsok közé, s nagy óvatosan bedugja az egyik lábát egy olyan üregbe, ahol valami sötétlik. Egyszer aztán nagyot ugrik, kikapja a bedugott lábát, s három lábon, szûkölve, nyihogva ugrál ki a vízbõl, a negyedik lábára egy fekete rák csimpajkozik, keményen odacsípve ollójánál fogva. Almira kétségbe­esetten szûköl, míg kinn a parton le tudja rázni a lábáról a félelmes szörnyeteget, akkor aztán közrekapják ketten Narcisszával, s elkezdik a rákot vallatni, hogy mennyiért engedné a csontjábul kiszedetni a húsát. A retrográd fenevad persze nem alkuszik, hanem mindenáron vissza akar hátrálni a vízbe. A két vadász aztán elõre-hátra pofozza a talpaival, míg egyszer hanyatt fordítják, s akkor aztán mind a hárman meg vannak akadva, hogy mit csináljanak mármost? Almira is, Narcissza is, meg a rák is.

Most Almira figyelme egyszerre másfelé fordul, valami neszt hall, s valakit érez. Ismerõs közelít a vízen.

Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreguras kacagásforma az nála. Megismeri a csónakászt.

Mihály kiszökik csónakából a partra, s megköti a fûzcölöphöz a csónakot, azután megcirógatja Almira fejét, s azt kérdi tõle: „No hát hogy vagytok idehaza? nincs semmi baj?”

Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi kutyanyelven. A hangzásából ítélve a válasz megnyugtató.

Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes találkozási jelenetet. Az elõre látható katasztrófa bekövetkezett. Narcissza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpáló szörnyeteghez, hogy az az egyik ollójával belekapott a fülébe, aztán a hat horgas lábával meg a pofájába.

Timár rögtön a vész színhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a páncélos gonosztevõt, ahová annak fegyverei el nem érnek, s erõs ujjaival összenyomva annak a fejét, kényszeríté õt áldozatának szabadon bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcissza hálateljesen szökött fel lovagias megmentõjének vállára, még onnan is mérgesen kurrogva le megölt ellenfelére.

E bevezetõ hõstett után, mely úgy hiszem, minden regényben elõfordul, Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa. Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva. Könnyen vállára veheti. De a puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig nem lehet, mert valaki erre jár, s elviszi.

Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az aztán keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapcájával, vitte elõre, mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálcáját.

A Narcissza csak maradt Mihály vállán, s dorombolt a fülébe.

Mihály haladt Almira vezetése után.

Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett! Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét.

A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fûszõnyeg pompás zöldje kihímezve ibolyakékkel, szironták arannyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélegzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerû zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz...

Templom ez...

S hogy énekese is legyen a templomnak, a fülemile énekli Szent Dávid zsoltáraiból a panaszt, a pacsirta a dicséretet; csakhogy szebben, mint Dávid király!

Mikor a sûrû orgonabokrok lila színnel koszorúzott lombjai egy helyütt szétnyílnak, s meglátszik a kis szigeti lak, Mihály önkénytelenül megáll, mintegy leigézve.

A kis lak lángban áll; de nem tûzlángban, hanem rózsalángban; felfutó rózsa borítja egész tetejéig, s körülötte kétholdnyi területen csupa rózsa minden. Ezernyi bokor, öles fa, gúla, sövény, lugas, csupa rózsából. Liget az, berek, labyrinth, rózsafákból, miknek pompája elvakít, s már messzirõl terjed üdítõ illatárja, mint egy túlvilági légkör.

Alig lépett be e rózsaliget tekervényes útjába Mihály, midõn egy hangos örömkiáltás hangzott eléje; nevét kiálták.

- Ah, Timár úr!

S aki nevét kiáltá, eléje futott. Timár a hangjáról is ráismere: Noémi volt az.

A kis Noémi, akit már harmadfél év óta nem látott.

Azóta milyen szépen megnõtt, kifejlett, átalakult. Arcán egészséges pír ragyog át, szemei mélyében szelíd oltártûz lobog. Viselete nem pongyola többé, de otthonosan csinos; aranyszínû gazdag hajzatába egy fejlõ rózsabimbó tûzve.

- Ah, Timár úr! - kiált, a lyánka az érkezõ elé szaladva, s messzirõl nyújtja eléje kezét, és aztán õszintén, igazán, meleg kézszorítással üdvözli az érkezõt.

Mihály viszonozza a kézszorítást, és szemeit egy percig ott feledi a leány arcán.

Íme egy arc, amelyen öröm sugárzik akkor, ha õt jönni látja.

- Milyen régen láttuk önt - szól a leány.

- Mint megszépült ön azóta! - szól Timár, s nyilatkozatában éppoly természetes a gyöngédség, mint a durvaság.

A leány valóban sokat nyert az elmúlt évek alatt.

Sajátszerû fiziológiája az a leányarcoknak, hogy némely ideálszép gyermeknek, mikor a hajadoni átalakuláson átmegy, vonásai elszélesednek, elvastagodnak, tömör kifejezést nyernek, míg más arc ugyanazon idõ alatt az észrevétlen bájakat nem sejtett tökélyre fejti, s ideálszéppé lesz.

Talán van ennek egy természetes magyarázata? Talán a fejlõ érzelmek idomítják át a fejlõ arcot, s a tartós jó és rossz indulat, a bánat és az öröm, a nyugtalanság és a béke idomítja át a vonásokat, mint a tengeri csiga a csigaházat.

Noémi arcáról sugárzott a rokonszenv.

- Hát emlékezik ön még rám? - kérdezé Timár, kezében felejtve az odanyújtott kis kezet.

- Mi önt nagyon sokat emlegettük.

- Teréza mama egészséges?

- Ott jön elénk.

Teréza asszonyt Almira idézte elõ a házikóból, hová elõreszaladt a rábízott puskával, amirõl Teréza megtudta azt, hogy valami kedves vendég érkezett, s aztán õ is elõsietett a házból.

Amint Mihályt meglátta, kettõzteté sietését, messzirõl ráismert a hajdani hajóbiztosra, ki most is egy szürke kabátban, vállára vetett tarisznyával közelített kunyhójához, miként hajdan.

- Hozta Isten! De rég vártuk! - kiálta a nõ vendége elé. - Mégis megemlékezett ön rólunk! - S azzal minden ceremónia nélkül megölelte Mihályt, miközben szemébe tûnt a dobasz tarisznya. - Almira! - kiálta az utána sompolygó kutyának -, fogd ezt a táskát, és vidd be a házba.

- Holmi sültféle van benne! - jegyzé meg Mihály.

- Az-é? Hát akkor jól vigyázz rá, Almira, hogy a Narcissza ne bántsa.

Ezért megint Noémi duzmadt fel.

- Ah bizony, Narcissza nem oly neveletlen.

Teréza asszony aztán megcsókolgatta a leányát, hogy megengesztelje. Az meg hagyta magát engesztelni.

- No mármost jerünk be hozzánk! - monda Teréza, bizalmasan megfogva Mihály karját. - Jöjj, Noémi, te is.

- Mindjárt, a kosaramat is beviszem, már teli van.

Egy óriási nagy, csónaknyi, fehér vesszõkosár volt az útban, fehér lepedõvel leterítve az, ami benne tetézve állt. Noémi annak állt neki, hogy majd két fülénél fogva fölemeli.

Mihály odaugrott hozzá.

- Majd én segítek bevinni, hisz az nehéz lesz.

Noémi kacagott; vidám, gyermeteg, csattogó kacaj volt az, s aztán felhajtá a fehér lepelt a kosár tartalmáról. Tele volt az rózsalevéllel.

Hanem azért Mihály mégiscsak megfogta a kosár egyik fülét, s úgy vitték együtt a nagy kosarat, tetézve rózsalevéllel, a levendulával szegélyezett úton végig.

- Önök rózsavizet fõznek ebbõl? - kérdezé Timár.

Teréza odavágott a szemével Noémi szemébe.

- Lám, hogy kitalál mindent.

- Nálunk Komáromban is nagy divatja van a rózsavízfõzésnek. Sok szegény asszonynak az a keresete.

- No ugye? Hát másutt is Isten áldása a rózsa? Ez a drága szép virág, ami maga elég arra, hogy az emberrel a világot megszerettesse. Aztán nemcsak gyönyörûséget ád, hanem még kenyeret is. Lássa ön, tavaly rossz esztendõnk volt; a késõi fagy elvett gyümölcsöt, szõlõt, mindent; a nedves, hideg nyár megrontotta a méhekét; baromfi, lábasjószág elhullott; a kész megtakarí­totthoz kellett volna nyúlnunk, ha ki nem segített volna bennünket a rózsa. De a rózsa minden évben virágzik, az mindig hû marad hozzánk. Nekünk tavaly a rózsafáink adtak enni. Háromszáz itce rózsavizet fõztünk, mind elvitték Szerbiába, búzát adtak érte. Óh, ti áldott szép rózsáim, életadó virágaim!

A kis házikó megszaporodott azóta, hogy Timár utoljára itt járt, egy aszaló lett hozzá toldva, azután meg egy rózsavízfõzõ konyha. Abban volt a tûzhely a rézüsttel, melybõl csendesen hullott cseppenkint az elsõ fõzet, a tûzhely mellett nagy kádban a már összecsomaszolt rózsatörköly, egy széles padon pedig a friss rózsaszüret, melynek elébb meg kell fülledni ott.

Mihály segíté Noéminak kidönteni a nagy öblös kosár tartalmát a padra; ah az részegeskedés, az dobzódás volt az illatárban.

Noémi letette a fejét e puha rózsahalomra, s azt mondá:

- Ah! milyen jó volna egy ilyen rózsalevél ágyban egyszer aludni.

- Te bohó ! - feddé õt Teréza -, sohasem ébrednél fel többé, a rózsaillat megölne.

- Hát az szép halál volna.

Erre aztán Teréza szemrehányást tett neki.

- Hát te meg akarnál halni? Hát te itt hagynál engem, te rossz leány!

Akkor aztán Noémi átkarolta az anyját, és csókolá, kérlelé.

- Nem, nem, te drágám, te szerelmem. Nem téged soha. Te egyetlenem!

- No hát minek tréfálsz velem így? Ugye Timár úr, nem illik egy kisleánynak így tréfálni az anyjával? Egy ilyen kicsi kis leánynak, aki még tegnap bubával játszott.

Mihály igazat adott Terézának, hogy az bizony semmi körülmény között nem menthetõ, ha egy fiatal leány azt mondja az anyjának, hogy valami halál nemét szépnek találja.

- No mármost te maradj itten, és õrizd a lombikot; vigyázz szépen, hogy kozmát ne kapjon a zucsma; én megyek a konyhába vendégünknek jó lakomát fõzni. Ugye, itt marad ön nálunk ma egész nap?

- Itt maradok ma is, holnap is, ha adnak valami dolgot, amiben segítsek. Amíg dolgot adnak, addig itt maradok.

- Óh! akkor itt marad ön egy hétig - szólt bele Noémi -, mert én önnek annyi dolgot adok.

- Óh! ugyan mi dolgot tudnál te adni Timár úrnak, te bohó? - szólt nevetve Teréza asszony.

- Hát a rózsaleveleket összetörni a kölyûben!

- Ah! Talán nem is tudja, hogyan kell.

- Hogyne tudnám? - monda Timár. - Sokszor végeztem azt odahaza az anyám házánál.

- Ugye, az ön anyja is olyan jó asszony volt? - kérdé Noémi.

- Nagyon jó.

- Ön is nagyon szerette?

- Igen nagyon.

- Él még?

- Régen meghalt.

- Hát már most önnek senkije sincs?

Timár elgondolkozott, s aztán szomorúan lecsüggeszté fejét.

- Senkim...

...Igazat mondott...

Noémi részvevõ szánalommal tekinte Mihály szemébe e szókra: „senkim sincs”. - Veszedelmes szó az!

Mihály észrevette, hogy Teréza asszony megáll az ajtóban, s látszik rajta, hogy menne is, nem is. Valamit gondolt ki hirtelen.

- Tudja mit, Teréza mama? Ne menjen most a konyhába az én kedvemért friss estebédet fõzni; hoztam én a tarisznyámban annyi mindenfélét, hogy csak fel kell hozzá teríteni, mindannyian megelégszünk vele.

- De hát ki gondoskodott önrõl? - kérdezé Noémi. - Ki látta el útravalóval?

- Fabula János uram biz az.

- Ah! az a derék kormányos! Õ is itt van?

- A hajót tölteti a túlsó parton.

Teréza asszony is észrevette, hová gondolt Timár; de õ sem maradt mögötte a jó szív kimutatásában. Be akarta bizonyítani, hogy õ meg nem félti tõle Noémit.

- Nem úgy lesz az. Majd én ügyelek a konyhára is, a kazánra is, te pedig, Noémi, addig vezesd körül a szigeten Timár urat, hadd lássa meg, minõ változások történtek azóta itten!

Noémi szófogadó leány volt; ellenmondás nélkül szokta tenni, amit az anyja mondott neki. Feje körül köté tarka török selyemkendõjét, ami olyan kedves keretül szolgál az arcának. Timár megismerte benne egykori ajándékát.

- A viszontlátásig, kedves! - A viszontlátásig! - mondák egymásnak az anya és leány, egymást megcsókolva. Úgy látszik, hogy õk, valahányszor valamelyik a házból kimegy, mindig úgy szoktak egymástól búcsút venni, mint akik messze földre távoznak, s mikor egy óra múlva összejönnek, megint úgy ölelkeznek, csókolóznak, mint akik esztendõk óta nem látták egymást. De hiszen szegényeknek senkijük sincsen, csak õk ketten egymásnak.

Noémi még egy kérdõ tekintetet vetett anyjára, Teréza a fejével inte neki, amivel azt mondta, hogy „menj!”.

Azzal megindult Noémi és Timár a szigetet végigjárni.

Az út olyan szûk, hogy közel kellett egymáshoz maradniok; hanem Almirának volt annyi esze, hogy a nagy fejével odafurakodjék közéjük, s természetes válaszfalat képezzen közöttük. A kis szigeten három év óta ismét nagyot haladt a tenyészet. A mívelõ kéz nyomai végigterjedtek egész a csúcsáig. Járható út volt vágva a sûrû geszten keresztül; az õsbozót ki volt irtva a szálas pagony alul, melynek jegenyés fái oly vastagra nõttek már, hogy két ember át nem érte; a vad csemeték mind be voltak már ojtogatva nemes gyümölcsökkel; a törpe alanyból mester­séges sövényeket alakított a mûértõ kéz; ahol a gyümölcsös végzõdött, összefont eleven sövény zárta el a ligetet, s azon túl volt elkerítve a füves rét, hol kecskék és bárányok legelésztek; egy kis fehér báránykának piros szalag volt a nyakára kötve, az bizonyosan Noémi választottja.

Mikor meglátták a legelészõ állatok a leányt, odaszaladtak eléje, s valami üdvözlést bégettek, amit õ megértett; s aztán elkísérték, míg a mezõ túlsó széléig haladt Timárral, hol egy másik eleven sövény következett.

Azon túl látszott egy gyönyörû diófaliget, roppant vastag, ép terebély fákból; miknek félöles átmérõjük mellett oly sima volt a héjuk, mint a selyem.

- Nézze ön - szólt Noémi -, ezek a diófák anyámnak legnagyobb büszkesége. Csak tizenöt évesek. Egy évvel fiatalabbak, mint én.

És az oly természetesen volt mondva.

A diófapagonytól jobbra süppedékes volt a sziget talaja. Emlékezett arra Timár, hogy mikor legelõször itt járt, ezen törtetett keresztül; most vízinövények, sárga liliom s nagy gyöngyvirág alakú fehér virágok lepték el azt a lapályt, s a közepén két gólya állt csendesen elmerülve a természet szemléletében.

Timár kinyitá a sövényen túl vezetõ ajtót is; kedves emlék volt neki e félvadont újra láthatni. Azonban úgy vette észre, mintha vezetõnõje valami félelmet árulna el e helyen.

- Önök is oly egyedül vannak még mindig e szigeten? - kérdé Timár.

- Ketten egyedül. Rendes idõkben, vásárok alkalmával eljönnek, akik cserélni akarnak; s télen át favágók jönnek ide, kik nekünk az irtásnál segítenek; fizetésbe veszik át azt a fát, amit kivágnak. Más egyéb munkát könnyen meggyõzünk magunk.

- Pedig a gyümölcstermelés sok fáradsággal jár, különösen a hernyók miatt.

- Óh, azzal minekünk nincsen nagy bajunk, azt a munkát megkönnyítik nekünk ezek a mi barátaink, akik idefenn énekelnek a fákon. Látja ön a bokrokban azt a sok fészket? Azok mind a mi napszámosainkkal vannak tele. Itt nem bántja õket senki, s õk azt nekünk nagyon jól megszolgálják. Hallja ön, hogy énekelnek?

A liget valóban zengett a paradicsomi hangversenytõl: estefelé minden madár siet a fészkére, s akkor legbeszédesebb; közbe a kakukk nem gyõzi az erdõk óráját verni, s a rigó görög verseket fütyöl.

Egyszerre nagyot sikoltott Noémi, s ideges rémülettel kapott a szívéhez: elsápadva tántorodott vissza, úgyhogy Timár kötelességének tartotta kezét megfogni, hogy el ne essék.

- Mi az?

Noémi eltakarta az arcát, s mint egy gyermek, félig nevetve, félig sírva az undor és a panasz hangján mondá:

- Nézze ön, ott jön...

- Mi jön?

- Az ott ni!

Hát biz az egy tekintélyes nagy varangyos béka volt, aki csendesen lépegetve mászott végig a fûben; fél szemével a közeledõket kémlelve, s készen tartva magát akkorát ugrani szükség esetén, hogy a legközelebb levõ vízárokban eltûnhessen.

Noémi szaladni sem bírt elõle, úgy meg volt rémülve.

- Hát ön fél a békától? - kérdezé tõle Timár.

- Irtózom tõle. Meghalok, ha egy rám talál ugrani.

- Ilyenek a leányok. A cicát szeretik, mert az szépen tud hízelkedni, a békától pedig irtóznak, mert az olyan rút. Pedig lássa ön, ezek minekünk éppen olyan jó barátaink, mint a madarak. Ez a megvetett, ez az irtózott állat a kertészeknek a legfõbb szövetségese. Ön tudja azt, hogy olyan lepkék, bogarak, hernyók is vannak, amik éjjel jönnek elõ. Éjjel minden énekesmadár alszik, s nem véd minket. De elõjön földhasadékaiból az undok béka, s a sötétben harcol a mi ellenségeinkkel. Ez emészti el az éjjel járó hernyókat, lepkéket, az esõférget, a cserebogár bábjait, a gyümölcsfapusztító csigákat. Gyönyörû azt elnézni, ahogy a béka vadászik a bogarakra. Maradjon ön csendesen - nézze csak, ez a rút varangy nem azért csúszik ott a fûben, hogy önt megrémítse. Távol van tõle. Szelíd, jó lelkiismeretû állat ez, aki önt nem tekinti ellenségének. Nézze ön, amott legyez a szárnyaival egy kék bogár, a legvesze­delmesebb rovar a pagonyban, ez a fafúró, aminek egyetlen hernyója elég egy fiatal fát megölni. Ez a mi ripacsos barátunk azt szemelte ki magának. Ne zavarjuk meg. Nézze, most összehúzza magát, ugráshoz készül; vigyázzon oda. Most nagyot ugrik, hosszú nyelvét sebesen kiölti: a fadarázs el van nyelve, csak a szárnyai állnak ki a varangy szájából. No, ugye, hogy nem megutálni való állat ez a mi jó barátunk azért, hogy a csuhája olyan kopott?

Noémi kedvtelten csapta össze a kezeit, s már nem borzadt a varangytól annyira. Engedte Mihálynak, hogy megfogja a kezét, s odavezesse a vízpartra, és magyarázza neki, milyen elmés állatok azok a békák, mennyi tréfa lakik bennük, milyen rendkívüliségeik vannak. Beszélt neki az égszínkék szurinámi békáról, minõt a porosz király egyet négyezerötszáz talléron vett meg; azután a világító békáról, mely éjjel villó fényt terjeszt maga körül, szeret a házakba belopózni, a gerendák közé elbújik, s éjjel kegyetlenül énekel; Brazíliában sokszor az operaházban elnyomja az énekeseket és a zenekart, mikor rákezdi a sok világító béka a színházban a maga nótáját.

Noémi most már nevetett a borzasztó ellenség fölött. A nevetés már fele út a gyûlölés és megszeretés között.

- Csak olyan rútul ne kiáltanának!

- De lássa ön, ez az õ kiáltásuk az õ hízelkedõ szavuk hölgyeikhez: a békának csak a hímje tud szólni, a nõje néma. A békahím egész éjen át azt mondja a maga párjának: óh mi szép vagy! óh! mi bájos vagy! Hát lehet-e gyöngédebb lényt képzelni a világon, mint a béka?

Noémi már kezdte érzékenyül venni a dolgot.

- Azután a béka tudós állat is. Lássa ön, a levelibéka megérzi az idõjárást; mikor esõs idõ jön, azt elõre sejti; olyankor hangot ád, s feljön a vízbõl; ha szárazságot érez, akkor lemegy a vízbe.

- Ah! - Noémi kíváncsi kezdett lenni.

- Mindjárt fogok egyet! - ajánlkozék Timár. - Itt hallok egyet brekegni a mogyoróbokron. - S nemsokára visszatért, két tenyere között fogva a foglyul esett martalékot.

Noémi reszketett és hevült; arca hol elpirult, hol elhalványult.

- No nézzen ön ide! - szólt hozzá Timár, tenyereit félig szétnyitva. - Hát lehet ennél kedvesebb állatot képzelni? Olyan szép zöld, mint a fû, apró lábacskái olyanok, mint egy miniatûr emberkéz. - Hogy piheg a szíve! Hogy néz ránk azokkal az okos fekete szép szemeivel, amiket aranykarika fog körül. Õ nem fél tõlünk.

Noémi a kíváncsiság és félelem tétovázásával nyújtá felé repesõ kezét, s meg csak visszakapta.

- No fogja meg ön. Nyúljon hozzá. Ez a legártatlanabb lény a világon. Tartsa a tenyerét.

Noémi félve is, nevetve is tartá oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe, s megrezzent, midõn az a hideg állat legelõször érintkezett visszaborzadó idegeivel. Hanem azután egyszerre jókedvûen nevetett, mint a gyermek, aki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.

- No lássa ön, hogy meg sem mozdul a kezében: egészen jól találja ott magát. Majd elvigyük haza, egy befõttesüvegbe vizet teszünk, abba kis lajtorját faragunk, a fogoly békát beleeresztjük, s az feljön a létrafokon, ha esõt érez. Adja ide, majd én viszem.

- Nem, nem! - mondá Noémi. - Nálam marad. Én viszem haza.

- De hát akkor szorítsa össze a markát, hogy el ne ugorjék. Hanem gyöngéden. S mármost térjünk vissza, mert harmatos kezd lenni a fû.

Azzal visszatértek a házhoz; Noémi elõreszaladt, s messzirõl kiabált az anyjának:

- Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.

Teréza mama bölcs szigorral feddé a lyánt.

- Te tudod, hogy a madarat nem szabad elfogni.

- De ez igen szép madár; Timár úr fogta; nekem adta; nézd csak, nézz csak ide a markomba.

Teréza asszony összecsapta a kezeit, mikor a zöld levelibékát meglátta Noémi kezében.

- Nézd, hogy pislog a szép szemeivel! - szólt Noémi ragyogó arccal. - Eltesszük üvegbe, majd fogunk neki legyeket, s õ nekünk idõt fog jóslani. Óh! te kedves, óh! te kedves kis jószágom!

S gyöngéden arcához simogatá a kis levelibékát.

Teréza ámulva fordult Timárhoz.

- Uram, ön bûvész. Még tegnap ezt a leányt ki lehetett volna kergetni a világból egy ilyen állattal...

Noémi pedig egészen enthuziálva volt a békák iránt; amíg az asztalt a verandán az estebédhez megteríté, egész batrachológiai értekezést tartott Teréza mamának azokból a tudományokból, amiket Timártól hallott, hogy a békák milyen hasznos állatok; milyen okos, tréfás, mulatságos teremtések; nem igaz, amit rájuk fognak, hogy mérget fecskendenek magukból, hogy az alvó embernek a szájába másznak, hogy a teheneket kiszopják, hogy ha pókot tartanak föléjük, mérgükben szétpukkadnak: ez mind paraszt rágalom. Õk a mi leghívebb barátaink, akik éjszaka körülöttünk virrasztanak; azok a sûrû apró lábnyomocskák, amikkel tele van a simára sepert porond a ház körül, mind az õ éjjeli patrolírozásuknak megnyugtató tanújele; azoktól hát félni hálátlanság.

Timár azalatt fûzvesszõkbõl pici hágcsót faragott a zöld hátú meteorolog számára, akit egy széles szájú, félig vízzel telt üvegbe helyezett el, felül lekötve papírral az üveg száját, s a papíron egy szellentyût szakítva, amin keresztül legyeket lehessen bebocsátani a fogoly próféta számára. Az természetesen lehúzta magát a víz fenekére, s nem kellett neki se légy, se énekszó; Noémi pedig örült neki, hogy eszerint tartós jó idõ lesz.

- No uram - monda Teréza asszony, midõn az estebédet kihozta a kis asztalkára, mely mellett hárman helyet foglaltak -, ön nemcsak nagy csodát követett el Noémivel, hanem nagy jót is tett vele. Paradicsom volna a szigetünk, ha Noémi úgy nem félt volna a békáktól; de ha egyet meglátott, elsápadt, s a hideg lelte féltében. Arra pedig, hogy a kerített sövényen túlmenjen, ahol az ingoványban az a tömérdek béka kuruttyol, semmi emberi hatalom rá nem bírta volna venni. Most ön új embert csinált belõle, s visszaadta õt az otthonának.

- Kedves otthon - jegyzé meg Timár.

Teréza nagyot sóhajtott.

- Miért sóhajtottál olyan nagyot? - kérdezé Noémi.

- Tudod te azt jól.

Tudta azt Timár is jól, kinek szólt az a sóhaj.

Noémi vissza akarta vinni a beszélgetést a mulatságosabb tárgyra.

- Azóta borzadtam én oly nagyon a békáktól, amikor egy rettenetes nagy kenyérhéjszínû békát vert föl egyszer elõttem egy rossz fiú. Aztán azt mondta, hogy ezt ökörbékának híják; ha ennek árvacsalánnal megverik a hátát, úgy bömböl, mint az ökör. És aztán megverte árvacsalánnal azt a szegény állatot; és arra az elkezdett oly kínosan bõgni, hogy én azt soha el nem felejtem, mintha egész nemzetségét bosszúra hívta volna fel ellenünk, és egész alakját belepte a fehér tajték. Azóta azt képzeltem mindig, hogy az egész nemzetsége azért csúsz, mász, ólálkodik körülöttem, hogy mérgével lefecskendjen. Az a rossz fiú pedig úgy nevetett, mikor az állat ezt a kísértetes jajgatást hallatá.

- Ki volt az a rossz fiú? - kérdezé Mihály.

Noémi némán intett a kezével elvetõleg. Timár kitalálta a nevet; Teréza asszonyra nézett; az helyeslõleg inte fejével. Õk már ki tudták találni egymás gondolatait.

- Nem volt itt azóta? - kérdezé Mihály.

- Óh! Minden évben eljön, és egyre gyötör. Most már kitalálta a módját, hogyan fosztogasson ki. Dereglyét hoz magával, s hogy pénzt nem tudok neki adni, elvisz mézet, viaszkot, gyapjút, aztán eladja. Én odaadom neki, csak hogy meneküljek tõle.

- Az idén még nem volt itt - monda Noémi.

- Óh! ez az ember nem vész el. Mindennap várom, hogy itt lesz.

- Bárcsak most jönne el! - monda Noémi.

- Miért? te kis bohó.

Noémi arca egy percre kigyulladt.

- Csak. Én szeretném.

Timár pedig azt gondolá magában, hogy ezt a két embert milyen boldoggá lehetne tenni egyetlenegy szóval.

Õ még fösvénykedett azzal a szóval, mint a gyermek, aki valamely kedvenc ételéhez jutott, s elébb csak a morzsákat szedegeti fel belõle.

Valami arra ösztönzé; hogy egészen élje bele magát ezeknek a szigetlakóknak az örömeibe és bajaiba.

Az estebéd el lett költve, a nap lealkonyodott, gyönyörû, csendes, meleg tavaszi est szállt alá. Az egész ég egy átlátszó aranyharang. Egy levél sem mozdul a fákon.

A két hölgy vendégével egy falépcsõn fölment a téveteg szikla tetejére. Onnan messze ellehetett látni: a fák tetején, a nádason túl, ki a Dunára.

A sziget úgy terült el alant, mint egy tündér tengerfolt, melynek minden hulláma más színû: rózsapiros az almafa, vérvörös a barack új sarjaitól, aranysárga a nyár, fehér a körtefa és rézzöld a szilvafák hullámzó teteje; közülök, mint egy égõ kúp, emelkedik ki a lángrózsával befuttatott szikla, melynek tetején sûrû bozótot képezett a cserjévé aggott levendula.

- Gyönyörû! - szólt Timár elragadtatva a méla tájképtõl.

- De akkor lássa ön majd meg - szólt Noémi hévvel -, mikor nyáron a rózsa helyett a sarkantyúvirág futja be végig ezt a sziklát, mintha aranyba volna öltöztetve; ez a levendula pedig itt fenn virágzik fölötte, mint egy kék koszorú.

- Eljövök, és látni fogom! - monda Timár.

- Igazán? - A leány örömtelten nyújtá kezét Mihálynak, s ez érezé a forró szorítást, minõt még nõ kezétõl soha nem érezett.

Azután odaborult Noémi Teréza vállára, karjait nyaka körül fonva.

Mély, emberhangtalan nyugalom volt a természetben. Csak a millió béka egyhangú zenéje tartá ébren a leszálló árnyékos éjt. Az eget két, keletrõl szétsugárzó küllõ két részre osztá. Az egyik része mélykék volt, a másik opálszínû. Még a derült ég is meg tud hasonlani önmagával.

- Hallod, mit zengnek a békák? - suttogá Noémi Terézának. - Tudod, mit mondanak ilyenkor? „Óh, mi kedves vagy! Óh, mi édes vagy!” Ezt mondják egész éjjel. Óh, te kedves! Óh, te édes!

És ugyanannyiszor megcsókolá anyját.

Mihály elfeledve önmagát és az egész világot, állt ott a sziklatetõn, két kezét egymásba fogva. Az újhold ott csillámlott a jegenyefák rezgõ levelei között. Most tiszta ezüst volt a színe.

Valami csodaszerû új érzés lepte el a férfi szívét. Vágy volt-e az vagy félelem? Emlékezés-e, mely riaszt, vagy remény, mely csalogat? Keletkezõ öröm vagy haldokló bánat? Istenhez, emberhez vagy állathoz közelítõ érzés? Ösztön vagy sejtelem? Holdkór vagy tavaszi gerjelem, ami meglep fát, füvet, meleg és hideg vérû állatot?

Így bámult akkor is a lehanyatló holdba, mikor az az elsüllyedt hajóig veté hullámzó visszfényét. Öntudatlan gondolatai beszéltek a delejárasztó kísértetfénnyel, és az vissza hozzájuk.

„Mégsem értesz? Majd holnap visszajövök, akkor megértesz!”