| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór Az arany ember IntraText CT - Text |
A leány még azután is ott maradt a férfi kebléhez tapadva, mikor már az eltávozott, akitõl õt öntestével védnie kellett.
Miért tette azt, hogy keblére vesse magát, hogy azt mondja: „én szeretem õt”?
El akarta ezzel ûzni végképpen azt az embert, kinek jelenlététõl iszonyodott? Lehetetlenné akarta tenni, hogy az õt még nejének óhajtsa?
Nem voltak-e a vadonban nevelt gyermeknek fogalmai arról, hogy mi a világi illem, mi a jó erkölcs, s titoktartó szemérem? mik a társadalmi szabályok? a nõ és férfi viszonya egymáshoz, miket állam és egyház erõs törvényekkel rendeztek?
Összetévesztette-e a szerelmet a hálaérzettel szívében azon ember iránt, ki õt és anyját örök aggodalmaiktól megszabadítá; ki ezt a kis paradicsomot holtig tartó lakhelyül megszerezte, ki evégett bizonyosan sokat fáradt értük, s aközben sokat gondolkozott róluk?
Megrémült-e, mikor üldözõjüket fegyvere után keblébe nyúlni látta, s ösztönszerû volt nála a védett jóltevõ keblére rohanni, s azt a megtámadás ellen megvédeni?
Azt gondolta-e: hisz e szegény hajóbiztos, akinek az anyja éppen olyan szegény asszony volt, mint az én anyám, maga mondta azt, hogy neki nincs senkije, miért ne lehetnék én rá nézve „valaki”? Miért jött volna vissza ide erre a puszta szigetre, ha nem vonzotta volna õt ide valami? S ha õ szeret engem, miért ne szerethetném én õtet?
Nem, nem, nincs itt semmi magyarázat, semmi okoskodás, semmi mentség. Nincs itt semmi, csak puszta merõ szeretet.
Nem tudta õ, miért, mi oka van rá? csak szeretett.
Nem tudta, szabad-e? istenek, emberek engedik-e? öröm vagy bánat lesz-e belõle? csak szeretett.
Nem kívánt boldog lenni, büszke lenni, az õ urának úrnõje lenni, ezüstkoronával megkoronáztatni, megáldatni mind a három isten nevében, csak szeretett.
Nem készült magát védeni világ és ítélõbírák elõtt; nem gondolt mentségére alázattal meghajtott fejének; nem kérte a férfi védelmét, az emberek kegyelmét, az Isten irgalmazását, csak szeretett.
Szegény Noémi! Mennyit kell majd ezért szenvednie!
...Mihály elõször hallotta életében azt a szót, hogy õt szereti valaki.
Szereti szerelembõl; szereti mint szegény, másnak szolgáló hajóbiztost, érdektelenül, megérdemeletlenül: szereti önmagáért!
Valami csodatevõ melegség járta át idegeit.
Az a melegség, ami a halottat fölkelti örök álmából, s feltámadásra bírja.
Félve, tétovázva emelte kezét a leány vállaihoz, hogy magához szorítsa õt, és halk, suttogó szóval kérdezé tõle:
A leány keblére nyugtatott fejét ingatva, inte, hogy való az.
Teréza odalépett hozzájuk, s kezét Noémi fejére tette, mintha mondaná: „hát szeresd”.
Egy hosszú, néma, hallgató jelenet volt az, melyben mindenki egymás szívdobbanásainak beszédét hallhatá.
Teréza törte meg a hallgatást. Leánya helyett beszélt.
- Óh! Ha tudná ön, mennyi könnye hullott e leánynak ön miatt! Ha látta volna õt esténkint a sziklára fölmenni s órákig elnézni a csendes tájat, mely önt szemei elõl eltakarta! Ha hallotta volna álmában nevének suttogva kiejtését!
Noémi tiltó mozdulattal nyújtá kezét anyja felé, mintha kérné, hogy ne árulja el jobban.
Mihály pedig azon vette észre magát, hogy egyre erõsebben szorítja õt magához.
Íme egy lény valahára a széles világon, aki õt szeretni tudja.
Akinek az „arany ember”-bõl nem kell az arany, csak az ember!
Õ is úgy érezte magát, mint aki addig bujdosott, amíg kívül ment a világ határán, s most egy új földet, új eget lát maga elõtt, s abban új életet.
Lehajolt a leány homlokához, hogy azt megcsókolja. És érzé annak szívét dobogni keblén.
És körös-körül az egész világon nem volt más körülöttük, mint nyíló virágok, illatlehelõ bokrok, döngõ méhek, zengõ madarak, amik mind azt taníták: „Szeretni kell!”
A szótlan, ámuló gyönyör kivitte õket a szabadba: oda is egymást átölelve mentek, s ha egymás szemébe néztek hosszasan, mindkettõ arra gondolt: „neked is olyan színû szemed van éppen, mint nekem!”.
S ha a ragyogó ég, az illatozó föld összeesküdött, hogy õket elbûvölje, a kelõ érzelem kiegészíté a varázst: egy gyermek, ki soha nem szeretett senkit, s egy férfi, kit soha nem szeretett senki, mi lesz azokból, ha egymást föltalálják?
A nap letelt, és õk még egymás örömével nem tudtak betelni.
Az est leszállt, a hold feljött; Noémi fölvezette magával Mihályt a téveteg szikla ormára, ahonnan könnyes szemekkel nézett egykor az eltávozó után.
Timár leült a gyopárfödte sziklára, az illatos levendulabokrok közé; Noémi odaült melléje, s dús aranyfürtû fejét odanyugtatá a férfi karjára, átszellemült arcát az ég felé emelve.
Teréza ott állt fölöttük, és mosolyogva tekinte le rájuk.
Az ezüst hold ragyogva világolt alá az aranyhomályú égrõl.
S a csába égi kísértet így beszélt:
Nézd: ez a kincs mind a tied. Találtad; önkényt adta magát neked: tiéd lett. Mindent megnyertél már: csak a szerelem nem volt még számodra sehol; most azt is megtaláltad. - Vedd el. - Élvezd. - Ürítsd fenékig. - Neked termett az. - Új ember léssz! - Félisten az, akit a nõ szeret! - Boldog vagy. - Szeretve vagy.
...Csak egy hang suttogta ott belül: „Tolvaj vagy!”
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Az elsõ csók egy új világot teremtett Mihály elõtt.
Fölébreszté szívében mindazt az ifjúkori ábrándot, azt a hajlamot a regényesség után, amit hosszas, magános üzleti utazásaiban mindenütt magával hordott, s amiket késõbb a pénzszerzõ pálya rideg üzelmei száraz számítások, mindennapi gondok alá eltakartak; amik vágyait egy óhajtott boldogság paradicsoma felé vezették; amelybe midõn eljutott, akkor látta, hogy e paradicsom fáin számára csak zúzmaráz van virág helyett. Megfagyasztva, elfásulva, meg nem értve, az élet minden célját elvesztve maga felõl, a véletlen egy oázt hoz eléje a pusztában. Az oázon megtalálja azt, amit hasztalan keresett az egész világban: egy szívet, mely õt szereti!
Csodálatos átalakulás történt lelkében.
Legelsõ érzése, ami idegein úrrá lett, valami titokszerû borzalom volt: félelem a boldogságtól. Elfogadja-e azt, vagy fusson elõle? Jó-e az, vagy rossz? Élet-e az, vagy halál? Mi jõ mögötte? Mi lesz utána? Hol az Isten, aki e kérdésre felel? Felel õ a virágnak, mely kelyhét kitárja; felel a rovarnak, mely szárnyaival zönög; felel a madárnak, mely fészkét rakja; csak az embernek nem, mikor azt kérdezi: hát én üdvömet találom-e vagy kárhozatomat, ha szívem dobogására hallgatok?
Aztán hallgatott szíve dobogására.
Az a szívdobogás pedig azt mondta neki: nézz a szemébe! Hiszen abban semmi vétek nincsen: egy szem sugarától megittasodni.
Csakhogy ez ittasság mámora hosszan tartó. Akik úgy egymás szemeibe néznek, ott marad a lelkük fogva, ott marad kicserélve egymás szemeiben.
Mihály elfeledte az egész világot, mikor e szemekbe nézett, s egy másik világot látott megteremtve azokban, tele gyönyörrel, kéjjel, földi üdvösséggel.
Elkábítá ez a mámorító elõérzet.
Ifjúkora óta nem szerette senki. Egyszer mert boldogságot remélni, azért sokat fáradt, küzdött, s mikor eljutott hozzá, egy semmivé zúzó csalódás hamuvá tette várt életüdvét.
S most itt szemébe mondják, hogy szeretve van. Mindenki mondja, a fák virága, mely fejére hull, az állatok, mik kezét nyalják, az ajk, mely a szív titkát elárulja, s a pirulás s a szemsugár, mely többet árul el, mint az ajk.
Még az is, akinek félteni, rejteni kellene e titkot, a szeretõ leány anyja, még az is elárulja õt: „nagyon szeret, úgy szeret, hogy meg fog halni bele”.
Timár egy olyan napot töltött a szigeten, mely felért egy örökkévalósággal. Tele volt az érzelmekkel, amiknek nincsen vége.
Az önfeledés, az ébren álmodás napja volt az. Olyan álom, melyben amit megkíván az álmodó, már elõtte áll.
Hanem aztán mikor a harmadik éjt tölté e szigeten, s egy gyönyörteljes, ábrándos együttlét után a csábító holdvilágról sötét fekhelyére tért, akkor elõvette az, aki nem alszik soha, egy hang odabenn, egy el nem hallgató vád.
„Mit teszesz te most itt? Tudod-e, hogy mit csinálsz te most? Lopsz, gyújtogatsz, gyilkolsz. Egy szegény asszonyt kiüldöztek a világból; mindenét elvették, számûzték egy puszta szigetre kicsi gyermekével, ifjú férjét eltemették az öngyilkosok gödrébe, embergyûlölõvé, istentagadóvá tették. S te most ide lopod magadat, elrablod tõle utolsó, egyetlen, legdrágább kincsét; halált, gyászt, kárhozatot hozasz a nyomorultaknak utolsó menhelyére. Rosszabb vagy mindazoknál, akik a megtiport féreg átkával szétfutottak a világba, s akiket egytõl egyig utolért az átok. Te a lélek nyugalmát gyilkolod meg itten. Te ellopod az ártatlan szívet, s cserében nem hagyod érte a magadét. Te õrült vagy, vagy õrültté fogsz lenni! Menekülj innen!”
Az üldözõ szó nem hagyta magát elaltatni. Egész éje nyugtalan volt. A hajnal már ott találta õt a fák alatt.
El volt határozva. El fog innen távozni, és aztán - sokáig nem fog visszatérni ide. Amíg majd elfelejtik. Amíg majd õ is elfelejté, hogy három napig azt hitte, hogy neki is szabad boldognak lenni a világon.
Õ már körül is járta a szigetet, mire a nap fölkelt, s visszatérve bolyongásaiból, a kis lak elõtt ott találta Teréza asszonyt és leányát, kik a reggelihez készíték az asztalt.
- Nekem el kell ma innen mennem! - monda Mihály Terézának.
- Neki sok dolga van! - szólt Teréza asszony leányához.
- Vissza kell mennem a hajókhoz! - monda Mihály.
Hisz az olyan természetes volt. A hajóbiztos csak egy cseléd. Akinek olyan szorgos dolga van, nem lophatja az idõt, melyet gazdája bérbe vett tõle.
Nem is unszolták, hogy maradjon; egészen rendén volt, hogy búcsút vegyen már; hiszen majd visszajön ismét; ráérnek rá várni egy évig, két évig - halál órájáig - örökké...
De Noémi nem tudta megízlelni a csészét a friss tejjel, amióta azt meghallá.
Nem volt szabad Mihályt marasztani. Ha dolga van, hadd menjen utána.
Teréza maga elõhozta neki fegyverét, táskáját, amit eltett idejövetelekor.
- Meg van-e a puska töltve? - kérdezé a gondos anya.
- Nincs biz az! - monda Mihály.
- Jó lesz, ha megtölti ön - unszolá Teréza -, mégpedig öreg göbecsre, a berek túlsó parton nem biztos, ott farkasok járnak, és talán még rosszabb állatok is.
És addig nem hagyott Mihálynak békét, míg fegyverét meg nem töltötte szatymára; õ maga porozta fel a serpenyõket; még akkor a gyutacsot nem ismerték.
S azután azt mondta Teréza Noéminek:
- Vidd magaddal a fegyverét, hogy Almira meg ne támadja érte. Eredj, kísérd el a csónakáig.
Õ biztatta még, hogy kísérje el Mihályt a csónakáig.
Nem ment velük, hagyta õket egyedül menni a rózsák útján.
Timár szótlanul ment Noémi mellett; a leány keze ott nyugodott kezében.
Egyszer csak megállt a leány menés közben. Mihály is megállt vele, és szemébe nézett.
- Akarsz nekem valamit mondani? - kérdé tõle.
A leány hosszan elgondolkozott, s ezután azt mondá:
És Timár tudott már a leány szemeibõl olvasni. Kitalálta gondolatját is. Noémi azt akarta tõle kérdezni:
„Ugyan mondd meg nekem én kedvesem, szerelmem, üdvöm, boldogságom, mi lett abból a fehér arcú leányból, aki egyszer itt járt veled, akinek neve Timéa?”
Csak nem szólt semmit, csak ment hallgatva, és Mihály kezét kezében tartá.
Mikor el kellett tõle válni, olyan nehéz volt Mihálynak a szíve!
Mikor átadta neki a leány a fegyvert, azt súgá:
- Vigyázzon magára, valami baj ne érje.
És mikor megszorította kezét, még egyszer szemébe nézett azokkal a lelket kicserélõ égvilágú szemeivel, s azt mondá neki édesen könyörgõ hangon:
Mihály meg volt bûvölve ez esdõ hang által.
Még egyszer keblére szorítá a gyermeket, s azt súgá neki:
- Mért nem mondod: „vissza fogsz-e térni?”, mért nem mondod nekem, hogy „te”?
A leány lesüté szempilláit, és fejét szelíden tagadólag ingatta.
- Mondd nekem, hogy „te!” - súgá Mihály.
A leány elrejté arcát Mihály keblére, és nem mondta azt.
- Hát nem tudod, nem akarod nekem azt mondani, hogy „te”? Egyetlen szótag az. Nem tudod kimondani? Félsz azt mondani?
A leány eltakarta kezével arcát, és nem mondta azt.
- Noémi, kérlek, mondd nekem e kis szót, s én boldog leszek tõle. Ne félj nekem azt mondani. Mondd suttogva, titokban. Ne bocsáss el anélkül.
A leány némán ingatta fejét, és nem tudta neki azt mondani, hogy „te”.
- No hát Isten önnel, kedves Noémi! - rebegé Mihály, s csónakába ugrott. A mocsár nádasa nemsokára eltakarta elõle a kis szigetet. De amíg annak bokrait látta, ott látta egy ákácfához támaszkodni a gyermeket, ki tenyerébe hajtott fejjel nézett utána bánatosan, de mégsem kiáltotta utána ezt a szót: „te!”